Only one tiny thing is missing...

  

Sok mindent kellett mérlegelnem, és még maradt bőven adat, aminek az elemzése egy későbbi időpontra tolódik. Az viszont még így is világos, hogy Bo esetében… nincs jó megoldás. Csak rossz, vagy kevésbé rossz.
Remélem az utóbbi, amit választottam, nem fog még több bajt okozni, mindannyiunknak…
És Bo, mintha látná rajtam a habozást, fel is hívja a figyelmem egy másik lehetőségre. Néhány másodpercig mérlegelem, mielőtt válaszolnék.
- Ennek az opciónak van a legkisebb kockázata. Ez a logikus választás. Az nem fontos, hogy én mit akarok. - bár enyém a döntés, nem nézhetem csak a saját érdekeimet. Figyelnem kell a közösség érdekeire, amibe… Bo is beletartozik. Ezért hiába vettem fel a lehetőséget közé, hogy megtagadjam a tudat kikapcsolást, végül el is vetem. Meg kell történnie. Ezt kérte, és az adatok megőrzése érdekében is ez a helyes választás.
- Mit szeretnél Bo? - nem válaszolhatom neki azt, hogy igen. Amíg nem tudom, hogy mi a kérése, nem ígérhetem meg, hogy teljesítem. A szándék viszont meg van bennem, hogy ha a körülmények engedik, akkor figyelembe vegyem a kérését. Ezért először szeretném megtudni, hogy milyen kéréssel áll elő.
Ahogy elhangzik a kérés, rögtön bólintok.
- Igen. Megadom neked a hozzáférést, hogy te magad is módosítani tudd. - néhány parancs, és az engedélyt meg is kapja. Ha szeretné én magam is eltudom végezni a módosítást, de most már ő is megtudja tenni. Ahogy a teste többi részét is formázni tudja az anyagi kereteken belül.
Remélem, hogy… ez is egy kicsit javítani fog a hangulatán…
Viszont, ha nem teszi meg időben, avagy teljesen rám bízza a test módosítást, akkor várakoznia kell egy ideig. Értesítést kapok egy váratlan eseményről. Először Bo szólal meg, és felé is fordulok, majd a többiek tájékoztatnak az esemény mibenlétéről
- Kik kérnek találkozást és milyen ügyben? Itt kérnek találkozót, vagy máshol? - ha nem lenne még friss az anyag, amiből a testünket újra kellett építeni, talán nem lenne ennyi kérdésem azelőtt, hogy döntést hoznék. Az óvatosság viszont kikerülhetetlen ebben a rendszerben. Ezért mielőtt választ adnék a látogatóknak, szükségem van ezekre az információkra…

Az életem adatok halmazából tevődik össze. Minden cselekedetem, minden érzetem, és érzelmem nyomon követhető kódsorból áll, és továbbiakat generál. Amit most érzek az viszont az összetettsége miatt ismeretlen. Egyenként értem a félelmet, az aggodalmat, és most már a szeretetet és a boldogságot is. De hogy miként kapcsolódnak ezek egymáshoz, azt még nem látom át.
Hiszen a tudatomban még jelen van Bo, még akkor is, ha már csak emlékként. Nyomot hagyott bennem, és az is, amin át kellett mennie. Az pedig fenntartja az összes érzelmet, hogy még mindig nincs vége a szenvedésének. Épp csak… most én okozom, újra, a nagyobb jó, és a hosszú távú jóléte érdekében. De ez elég lesz? Nem okozok ezzel már visszafordíthatatlan sérülést neki?
Erre sokáig nem fogok tudni még válaszolni…
És egyelőre más szavakat is nehezen találok…
- Értem… - bólintok, de a nyugalom érzete még nem ér el. Az továbbra is valahol a mélyben van, mert a féltés, amit érzek nem hagyja előbújni. Ez egyértelműen két ellentétes program. Pedig biztosan kell lennie valamilyen algoritmusnak, ami engedi egyszerre mind a kettőt futni. Hiszen… Bo-n, mintha ezt látnám. Aggódik, de közben… meg is nyugodott. A másik lehetőség, hogy ezt szeretném látni, és erre utaló jeleket keresek. Egyelőre ezt sem fogom tudni teljes bizonyossággal eldönteni.
Már csak azért sem, mert előáll egy kéréssel, ami… teljesen logikus. Ugyanakkor az ő szempontjából nézve semmiképp sem előnyös. Mondhatni… szörnyen kockázatos…
Bár mindent megteszek azért, hogy ne látszódjon rajtam, az aggodalom ábrázata az arcomra költözik néhány pillanatra. Féltem Bo-t. Ez  önmagában is, és egyértelműen ébrezhető érzelemként van jelen bennem.
- Biztos, hogy ezt akarod? Akkor nem fogsz érzékelni semmit. Teljesen ránk leszel utalva. - szeretném azt mondani, hogy rám, és ezzel… remélhetőleg megnyugtatni. De most már érzi a többieket is, és ezáltal arra is jobban rálát, hogy milyen szándékok vezetik őket. Nincs köztük az még csak említés szintjén sem, hogy Bo tudatát meg kell védeni. Egyedül a Központi Memóriát. És azt elsődleges célként…
A válaszától függöen pedig ismét a panelhez megyek, hogy meg tudjam kezdeni az ilyenkor szükséges eljárásokat. Épp csak, hogy… nagyon nem szeretném, és Bo akár láthatja is, hogy alig bírom mozgásra bírni a testemet…

Figyelnem, és analizálnom kell minden adatot, és parancssort, mert anomáliát érzékelek. Nem tudom meghatározni sem a helyét, sem a jellegét, de tudom, hogy… valami nem stimmel. És erre az is bizonyíték, hogy Bo nem úgy reagál az eljárásra, ahogy kéne neki…
Hiszen megszűnik az uralma a teste fölött, és ez legalább hamar világossá is válik. Az viszont nem, hogy mi okozta ezt. Így keresek. Egyre nagyobb koncentrációval, és kapacitással, keresem a hiba okát, illetve a megoldást. De nem vagyok elég gyors, mert folyamatosan érkeznek az új adatok is, mivel Bo és a hajó kommunikál egymással folyamatosan. Arra is rá kell néznem.
És így meg is találok egy üzenetet, amit a hajó küldött Bo-nak. “Nekem nem ez van a parancsban veled kapcsolatban.” Az egyértelmű, hogy a kapcsolódásról van szó, és hogy a hajó nem azon a módon akarja ezt megtenni, mint Bo. Illetve, mint én… ezért a hajó algoritmusait kezdem átnézni, és mindent, ami Bo-val kapcsolatos benne.
Ez rengeteg adat…
De aztán Bo megszólal, és felé is fordulok. A tekintetem üres ugyan, mert még mindig adatokat elemzek, de a szavait meghallom, és azok le is szűkítik a keresési kört. Tim…
- Rendben. - egyelőre ennél többet nem tudok, és akarok mondani, mert előbb az anomáliát kell feloldanom. Tim parancsot adott a hajónak Bo-val kapcsolatban, ami teljesen össze kuszálja a terveimet. És Bo életét is…
Ezért, amit megtalálom a kód sort, felülírom. Csak Bo, és a hajó tudatának összefonódására van szükség, kontroll átvételre nem. Egyik fél részéről sem. Így a parancssorhoz azt is hozzá teszem, hogy a Bo-val kapcsolatos rendelkezéseket kizárólag én tudjam a továbbiakban felülírni, és jelzést kapok arról, ha valaki akárcsak próbálkozna vele. Ez meg fogja akadályozni Timet abban, hogy Bo életére törjön.
Viszont ez alapján lehetséges, hogy Tim valami mást is feltöltött. Magas ranggal rendelkezik, ezért szinte az egész rendszerhez hozzáfér. Így miközben figyelem, hogy mi történik Bo-val, azt is elemzem, hogy milyen egyéb parancsokat adott ki Tim az elmúlt időszakban. Mindegyiket…
Ez pedig rengeteg időt fog igénybe venni, így már csak fél kapacitáson végzem ezeket a számításokat. A többi Bo-ra irányul.
Idővel ugyanis megfogja a kezemet, és úgy tűnik, hogy felébred. De küszködik…
- Oh… - számomra ez a természetes, de arra nem gondoltam, hogy az ő tudata nincs hozzá szokva ahhoz, hogy mindent érzékeljen. Vagyis ez most nagyon kellemetlen lehet a számára. Ezért amikor átkarol, én is átölelem őt, és finoman végig simítok a hátán.
- Hozzá fogsz szokni. Idővel. - azt nem mondom ki, hogy ez nem teljesen bizonyos. Van rá esély, hogy sosem fogja tudni kizárni a tudatából a hajón lévőket és az itteni eseményeket. De erősen bízom benne, hogy képes lesz rá…
- Most már biztonságban leszel. - ezt magabiztosabban tudom kijelenteni, de örülni egy kicsit sem tudok. Mert élesen érzékelem, ahogy lehanyatlik rólam a keze, és egy időre én is elengedem őt, hogy láthassam mi történik. Mintha ismét a fájdalmat látnám rajta. Viszont már nem érzem…
- Szeretnél pihenni egy kicsit? - nem tudom miként tudnám megkönnyíteni a helyzetét. Azzal, ha itt maradok vele, vagy inkább hagyom, hogy pihenjen egyedül. Ezért egyelőre nem mozdulok, és igyekszem a testbeszédére is figyelni, hogy tudjam, mi lenne most a helyes megközelítés.

Tisztán, a kapcsolat nélkül is érzékelhető, hogy megváltozott a beszélgetésünk hangneme. Már csak emlék az a néhány boldog pillanat, mert a valóság számos problémát tartogat.
Nekem pedig az a feladatom, hogy megoldásokat találjak…
Ennek fényében igyekszem arra koncentrálni, hogy így Bonak is könnyebb lesz. Ha most nehézséget is okoz neki ez az új körülmény… később akkor is hasznos lesz a számára. Ugyanis biztonságban lesz. És ez elsődleges a számomra. Több okból is…
De a mellkasom még úgyis nehéz, hogy igyekszem tényleg kizárni a negatív érzelmeket a tudatomból…
- Kezdjük. - ez inkább figyelmeztetés, mint státusz riport mert mielőtt valóban neki kezdenénk ránézek Bo-ra, és vizuálisan is megbizonyosodom arról, hogy készen áll. Szívem szerint pedig közelebb is mennék hozzá, és átölelném. De ez jelenleg csak késleltetné a folyamatot, így ahelyett, hogy ezt tenném, végül vissza fordítom a figyelmem panelre, és valóban belekezdünk.
Aztán nem sokkal később észreveszem, hogy a szék magához rögzíti Bo-t. Én nem adtam ki ilyen utasítást, ezért rögtön megnézem, hogy mi történt. A hajó volt az. Indoklás viszont nem szerepel.
Ezért miközben továbbra is ellenőrzöm, hogy minden rendben menjen, ennek is alaposabban utána nézek. Így pedig kiderül, hogy a hajó a sajátjaként kezeli Bo testét.
Erre sem adtam utasítást.
Így vissza is vonom, de ennek ellenére is Bo teste mozdulatlan marad. Újabb analizíst végzek
A program végén pedig meg is találom, hogy a hajó teljes kontrollra törekszik Bo teste felett. Valószínűleg ezért szüntek meg a jelzések Bo felől. Mindegyik. Kikapcsolom ezt is.  Kizárólag összeköttetésre van szükség, másra nincs. A két tudatnak külön tér kell, és egyik sem veheti át az uralmat a másik fölött.
Kérdés, hogy ezt sikerült-e beállítanom teljes mértékben…
Így ismét Bo felé fordulok.
- Itt vagy Bo? Mit érzel? - felé is fordultam, tekintetemben minden bizonnyal aggodalom is van. Mert képest kéne, hogy legyen válaszolni nekem. De az ért nem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy valami nagyon rossz történt még a törekvéseim ellenére is…

Nem válaszolok azonnal, csak a tekintetét keresem. És könnyen meglehet, hogy végül nem is fogok tudni mondani neki semmit. Mert az, hogy “megérte”, nekem nem jutna eszembe a történtek vonatkozásában. Akkor sem, ha többet tanultam az érzelmekről a kapcsolódás alatt, mint a több milliónyi év alatt. Mert azt tudom, hogy egy valami van, amit nem lehet megjavítani. Semmilyen módszerrel. Az összetört lelket… Azt csak még apróbb darabokra lehet zúzni…
Ezért végül nem mondok semmit, csak megfogom Bo kezét finoman. Nem szorítom, és nem is simítok rajta végig, egyszerűen csak megérintem. Nem azért, mert korábban tapasztaltam, hogy ez a gesztus nyugtató hatással van másokra. Azért, mert ezt szeretném tenni.
Idővel viszont elveszem a kezemet az övéről. Mert félre kell tennem az érzelmeimnek legalább egy részét, hogy folytatni tudjam a beszélgetést.
- Nos, akkor ez fog történni. - a központi memória biztonsága elsődleges prioritást élvez, így ez a megoldás valóban megfelelő. De hogy Bo-ra milyen hatással lesz… azt egyelőre még nem tudhatjuk előre teljes bizonyossággal…
Azt viszont igen, hogy a szavaim, még mindig komoly hatással vannak rá. A segítő szándék (többek között…) mondatta ki velem azt, hogy engedelmesség esetén kevesebb atrocitás fogja érni, de egészen más hatást értem el vele. Láthatóan reagál a teste és az elméje is a kérésre, ami elhangzott és minden bizonnyal arra, ami az utóbbi időben történt vele. Becsukom egy pillanatra a szemem, hogy fel tudjam dolgozni a fájdalmat, ami már biztosan nem az övé, hanem az enyém, reakcióként a vele történtekre…
Aztán bólintok szavaira, igyekezve semlegességet mutatni az arcommal. De nem igazán megy. A fájdalom látható a vonásaimon, és talán a bűntudat is. Mert ezt szintén én okoztam…
- Rendben. - Bo jóval hamarabb megmozdult, mint én, de mivel szilárdnak tűnik az elhatározás, hogy ez a megoldás neki is megfelel, nem akarom húzni az időt. Szétkaptuk a hajójukat, de… könnyen meg lehet, hogy a közelben van még egy másik is…
- Kérlek jelezd, hogy mit tapasztalsz. Fájdalom, program zavar, bármilyen anomáliát, ha érzékelsz a kapcsolódás során, vagy utána, jelentsd. - Igyekszem nem parancsként kiadni a számára, de előbb vagy utóbb… vissza kell térnem a korábbi hangnemhez. Ezt én még nagyon nem siettetném. A hajóval való összeköttetését viszont megkezdem, abban a pillanatban, hogy válaszolt nekem.

Súlyosak a szavai, de inkább a tekintete az, ami nyomást helyez a mellkasomra. Még úgyis értem, hogy mi lappang az íriszei mögött, hogy már egyáltalán nem lehetek biztos abban, hogy mi zajlik a fejében…
- Sajnálom. Bárcsak… meg nem történtté tehetném. De ez nem lehetséges. - ez az, amire tényleg nincs esély. Nincs az a fejlettségi szint, amivel megvalósítható lenne egy ilyen cél. Hiszen az emlékekkel együtt mindig távozik valami más is. Egy darab abból, akinek a memóriáját manipulálják, és Bo esetében… akkor sem szeretnék ilyet, ha a bűntudat egy részétől így megszabadulhatnék…
- Még meg kell vizsgálnom, hogy miként történt. Nem lett volna szabad… azt tenniük veled. - ez a tett válaszlépést követel, és biztos vagyok benne, hogy a többiek is ezen a nézőponton vannak. Ha bár az ő indoklásuk talán más, mint az enyém. Hiszen én nem csak azt sajnálom, hogy átsugározták, hanem mindent, ami ott történt…
Ebben is van felelősségem, analízis sem kell ahhoz, hogy ezt belássam.
- Már nem lennél képes erre. Ezt be kell látniuk. - hiszen ha más haszna nem is volt annak, amit tettem vele, arra mindenképp jó volt, hogy Bo veszélyességi szintjét nullára csökkentsük. Én pedig most már… látok más indokot is arra, hogy Bo ne akarjon ismét pusztítani. Ezt viszont a többiek valóban nem fogják látni. Még sokáig nem…
- Ez logikusan hangzik. Jó érv. - szinte már túl könnyű is ez a megoldás. Éppen ezért… még forgatom a gondolatot. És így el is jutok valamihez, amire azért még figyelni kell.
- Azt hiszem segítene az  is, ha nem látnák rajtad a lázadás szikráját. Ha engedelmesnek látnak. Akkor nekem sem kell… még jobban megtörni téged. - a szorítás a mellkasomon ismét feléled. Mert érzem, hogy… nem tisztességes ezt kérni Bo-tól. Ezzel ugyanis az én dolgomat könnyítené meg, és nem a sajátját. Legalábbis az elsődleges következményeket nézve…

Komorabbá válik az arckifejezésem. Nem akarom elfogadni a tényállást. Addig nem, amíg… nem zárható ki minden más lehetőség…
- Eleget ahhoz, hogy ne törjelek össze… újra? - egyszer már megtettem, szinte tökéletesen elpusztítottam őt. Mi lesz ha újra megtörténik? A szándék nem mindig elég…
Ezért különösen nehéz érzetet okoz, mikor ő maga is megerősíti: nincs rá esély.
Tiltakozni akarok. Ajkaim szóra is nyílnak. De végül nem szólalok meg. Hiszen tényleg olyan kicsi a valószínűsége a probléma mentes változásnak, hogy más esetben gond nélkül azt mondanám, hogy elenyésző.
Most viszont képtelen vagyok ezt kimondani.
- Itt leszel? Biztos? Nem fogsz eltűnni? - magam sem tudom, hogy miért teszem fel ezt a kérdést. Ugyanis hiába válaszolna igennel, és nyugtatna meg, az ő viselkedését nem tudom olyan pontosan megjósolni, mint a társaimét. Az ő agya másként működik, hiszen elsősorban a lelke tartja azt mozgásban. Minket csak a programok. Amik koránt sem elég fejlettek…
- Nekem kéne megvédeni téged. - ez lenne a rendeltetésem. Ám nem csak emiatt mondom ki ezt a tényt. Engem ugyanis nem lehet összetörni. Őt viszont… túlságosan is könnyen…
Ezért szinte nem is érzem a következő szavainak a súlyát. Nem kezdem el analizálni a lehetőséget, amit felvázol, helyette… csak meghallgatom. Egyelőre…
- A kapcsolat a hajóval pontosan miként is akadályozná meg az átsugárzást? - bár próbálom elnyomni, azért szépen lassan… analizálni kezd az elmém erre fenntartott része. Ezért szinte rögtön találok egy lehetséges ütközési pontot a többiekkel. Elvégre nem sokban különbözik a kapcsolat a hajóval, és… velem. De ha több haszna van, akkor meg lehet magyarázni ezt a cselekedetet. És talán… egyszer annak a hasznát is fogják látni, hogy kapcsolódtam Bo-val?