Only one tiny thing is missing...

A rendszer egyelőre leállással igyekszik menteni a menthetőt, és hajszálaim a padlóba igyekeznek fúrni magukat, mintha onnan remélnének energiát. Ami nem fog összejönni. Annyi energia pedig már nem áll rendelkezésre, hogy legalább egy tincset megnövesszen nanokkal, hogy elérjék a csatlakozást....
A rendszer pedig nem véletlenül őt dobja ki az egyetlen alkalmasnak. Másra sosem volt szükségem, már amikor alkottam, sem.. és éppen ezért fájt, fáj, hogy szörnyetegnek gondol és tárgy szintjére süllyesztett....
A rendszer behatolást jelez, de azonnal azonosítja is, így a beérkező energiára nagyon éhesen mozdul rá, hogy csak fáziskéséssel jövök rá, hogy ez miként is lehet, s a rendszert utasítom, hogy lassítson le. Ekkor döbbenek rá, hogy a védőháló a tudatom és az agyam között a kísérletek során leomlott, és immár nem külső szemlélőként nézem az adatokat, hanem a tudatomba tolulnak. Ettől kis híján összeomlok, egy időre elsötétül előttem minden. Fogalmam sincs, mennyi idő után tér vissza tudatom, s azonnal megpróbálok átjutni Ivyhoz. Eddig sosem fértem hozzá így senkihez, az adatokat csak le és feltöltötték, tőlem független döntésekkel, így ez teljesen új számomra, s ugyancsak támaszkodnom kell nem csak tudásomra, hanem az ai központjára is a navigációhoz.
Nem tudok körbecsodálkozni a tudatában, mert a rendszere, ahogy összeköttetésbe került az enyémmel, azonnal elkezdte kijelezni a hibákat, amit a kapcsolat okozott. Le akarom választani magamat, de a rendszerem erre azzal válaszol, hogy újra kioltja a tudatomat, s mivel nem húzódom vissza a testembe, így Ivy tudatába dobódik pár gondolatom, mert rettentően aggódom érte.
Ahogy újra magánál lesz tudatom, már megfontoltabban kezdek a javításba, visszaszerezve az uralmat az agyam felett, amely megértve, mit miért teszek, az érkező energiából átcsoportosít a rendszerében erre is, s nanorobotokat is átküld az összekötettésben, hogy az okozott károkat helyrehozzam. Szürreális az egész, főként, hogy mindehhez a tudatom a hajó AI tudatával is összekapcsolódik, és kezd sok lenni ez nekem. Négy tudattal egyszerre nem bírok, de az energiára mindenképpen szüksége van az agyamnak.
Ahogy megvagyok s az energiaszintem is eljut a feltöltődés egy szintjéig, szinte le és kivágódom Ivyból, őt fizikailag is kirántva a hajóval való csatlakozásból, tudatomra sötétség borul, de még annyi parancsot tudok adni, hogy átkaroljam, ha felém zuhanna a pillanatnyi és hirtelen energiaeséstől.
S csak egy üzenet villan fel Ivy belső kijelzőjén:
“Minden rendben van. Kösz...”
Aztán már csak a kurzor villog a belső kijelzőjén, az üzenet többi része már nem ért át tőlem....

Nem értem, miért áll ott, aggódni kezdek, hogy valami komoly baj történt.
- Menekülj.... - nem megy kiáltani, s nem igazán látom értelmét, hogy folytassam, inkább átsugároztatom magunkat, elsőként őt jelzem, mégis alá érkezem meg, nem véletlen.
Nem foglalkozom azzal sem, ugrott-e a hajó, Ivy javítása az elsődleges, főként azért, mert a rendszerem túltöltődése nem feltétlenül ad sok időt, de annyit igen, hogy a segítségül hívott robotokkal arra tudok fókuszálni, amiért én ismerem a legjobban a felépítését.
Felettébb noszogatnom kell a rendszerem, hogy tartson ki, talán ez is hátránya a gépeknek? Végül kitart, ám abban a pillanatban ki is kapcsol minden nélkülözhető részt, amint felméri, végeztem Ivy testének javításával, s a váz is megadja magát. Éppen akkor, amikor Tim ér oda, s mivel meglöki a testem, jócskán arrébb esek és csúszok is a padlón, mint ahova érkeztem volna. Nem tudok mit tenni ellene, az agyfunkciók minimális energián tartására figyel a rendszer.
És mert... tárgy vagyok, nem igaz? Azt úgyis eldobják, ha már megtette a dolgát.
Nem látok már semmit, hallani sem, azt is kikapcsolta a rendszer, miután újra lefuttatott egy parancssort, talált-e vírust, vagy férget, amire nemleges volt a kijelzés, ellenben tömérdek mennyiségű, idegen információt  raktározott el, amiről információt is ad a hajónak, s hogy az agy agy mely részén került mentésre.
Ez a jelzés meg is érkezik Ivyhoz is. Valamint az is, hogy mint a mi adataink, letölthetőek, ám nem törölhetőek....
Valamint arról is értesítést kap, hogy a test kritikus állapotban van, az agy azonban sértetlen, mindössze szokatlanul magas teljesítményen pörög, ami nem tudható be a test állapotának és az energiaigénye jelentősen megnövekedett....

Hirtelen szakad meg két inger, vagyis támadás, az egyik alulról szűnik meg, a másikat a leomló mennyezet okozta préselés, amivel megszűnik az adat és energiasugárzás az agyam felé. Kinyitom a szemeim, a rendszer rengeteg hibát ír ki, és a két szem közül az egyik eltűnt, a másik pedig ha roncsoltan is, de még képes valamennyire a teret befogni. A csatlakozó még marad a fejemben, így nem tudok Ivy felé fordulni, a hajam vége is még belesüllyedve az adatátvivő szövetbe.
Ahogy Az A.Iról leszakítja a nyársot, úgy fordul le rólam, hogy az egyértelművé teszi, min mesterkedett, és azt is, hogy miként. De most csak Ivy felé tudom figyelmem fordítani.
A szemeim felmérik sérülését, s azt is, hogy valamit a mellkasomra tesz. Hálásan és egyben szomorúan nézek rá. Akkor ennyi volt. De őt még innen kimenthetem! A rendszer beazonosítja, mit tett rám, addigra a szomorúság végtelen gyengédséggé alakul át, amit a szem csak részben tud átadni és az arckifejezés is.
- Mm... - régen beszéltem. - Magadra... vigyázz... - most már tudom, hogy mindig is szerettem. Felismerem végre ezt az érzést. Nem tudom karjaimba venni, a rendszer felett nem tudom átvenni az uralmat, hogy elkapjam, kiszabadítva karom, így csak az átsugárzási parancsot adom ki, aminek következtében mind a ketten visszajutunk a hajóra, ám én mindenképpen Ivy alatt kötök ki, s szinte azonnal átkarolom, hogy ne sérüljön tovább az eséstől.
Fogalmam sincs, kik vannak körülöttem, bár a sérülésem komoly, nem annyira, mint Ivyé, így a karjaimba veszem, s bár csak egy szemem működik úgy, ahogy, én vagyok az egyetlen, aki tökéletesen ismeri a testét. Már régen hajoltam fölé ilyen gyengédséggel, ám némán, hogy összerakjam, legelsőnek a “létfontosságú” szerveit megjavítva. Ám érzem, hogy a testem annyira megsérült, hogy le fog állni, s időnként meg is áll, hogy aztá tovább dolgozzon. Nem fogom most félbehagyni. Tim sem foglalkoztat, az sem, ha ordít velem, csak Ivy létezik. Az első és egyetlen alkotásom. A mindenem... aki pokollá tette létemet, mert már régóta nem élek.
A másik A.I. nem tudta áttörni a védelmet, ellenben a rajtam áttolt adatokat szépen lementette az agyam, ami nem kevés információ. Róluk.
A testem sérülése azonban eljut közben arra a szintre, hogy az utolsó simítások előtt, ami már csak pár karcolás a bőrön, összecsuklik a tartóváz, s a padlóra zuhanok, s kikapcsol a másik szemem is. A nanok dolgoztak eddig szorgosan rajta, ám a pihenés helyetti mozgással nem tudtak versenybe szállni, s végül győzött a romlás, mint az önjavítás. Mivel lent is erősen használatba vették, és nem létszükséglet, így minden nyom rajta maradt...

Már nem érzem, hogy a hajó megremeg, ahogy eléri az első találat, s a vészjelzés beindul.
- Nem hagyhatjuk abba, még több energiát küldjetek át rajta! - a vezér szava parancs, a védelmet pedig végzi a többi cyborg.
- És iktassátok ki a jeladót rajta, ha kell, tépjétek ki! - egy kis méretű robot kerül fel a keretre, s indul neki, alapos vizsgálattal, miközben egy újabb réteg kerül a testemet körbefogó szerkezetre, hogy blokkoljon bármit, ami nem az ő munkájukkal kapcsolatos. Magasabb szintre emelik az adatok és az energia együttes küldését, s amikor nekiinditanák az újabb nyalábot, nem sokkal utána azonban egy hatalmas találat végigfut a hajón, elérve a helyet, ahol vagyok. A fal egy része megreped, s a plafonról pár dolog le is szakad.
- Tartani a pozíciót! - s újult erővel támad ő is a rendszerem ellen, mert veszíteni... ő sem tud.
Újabb rázkódás éri a helyet, s plafon egy része pont a felettem ülőre szakad, odaszögezve hozzám, miután átfúrta a tartóoszlop a hátát, s az én gyomromat is, s megáll a padlóba fúródva, úgy szegezve össze bennünket, ahogy ült rajtam.
A rendszerem vészjelzést ad le, s minden erővel az agy védelmére összpontosít.
Egy A.I. azonban nem múlik el ilyen könnyen, tovább folytatja a támadást, tudja, hogy a testet le tudja cserélni bármikor.
Egy része azonban, ahogy lehull a plafonról, eléri az arcomat, s letépi a bionikus bőrt, roncsolva az arcrészt is.
- Rögzítsétek a fejét! - ha magamnál lennék, valahol boldog lennék, mert ilyen kétségbeesett hangot nem hallottam még A.I.tól. Kár, hogy nem az én épségem a fontos neki sem, hanem az agyam, amely nélkülem használhatatlan...

Csak figyelem. Már nincs mit mondanom neki, mit mondhatnék? Pedig már kezdtem boldog lenni, hogy végleg kikapcsol, és feltesz egy polcra, elfeledkezve rólam. Már nem bírok többet befogadni abból, amiben részesített eddig, de nem tudok mit tenni ellene. És most már gép vagyok. Teljesen.
Hallom a támadás szót, de csak merengek. Nekem mindegy, mi történik, nem én döntök benne. S mintha csak megerősítene ebben a hitemben a világ, érzek valamit, ami felkap, egy pillanatra minden szétesik, majd újra összeáll, s mire észbe kapnék, érzem, ahogy egy anyag beborítja a mellkasom, karom, törzsem, lábaim, majd valami még ráhelyezkedik, egy helyen  szabadon hagyva a testem egy részét.
Átsugárzás megtörtént? Mi...
Érzem, ahogy a fejemet egy szerkezet tartja, s egyből becsatlakozik egy adatátvivő. Semmimet sem tudom mozgatni, de nem is menne. Tíz év, az tíz év.
Érzem, hogy valami rám nehezedik, s mivel rájövök, a tekintetem tudom már mozgatni, abba az irányba figyelek, mert rájövök, valaki rám ült. Pont Oda, ahol szabadon hagyták, kis hely, nem azon fogok kiszabadulni, s a súlyt is érzem a mellkasomon, a rendszer be is jelez, de azt is érzem, hogy a súly nagyobb lenne, ha nem lenne rajtam a réteg s egy kaloda? Fogalmam sincs, minek hívjam. Az ágyhoz rögzít, vagy állványhoz, amin fekszem.
- Rögzítve. Memóriabank analizálás alatt. - felismerem a hangot, aki a fejem felett beszél, s azt is, aki rám könyököl, ül, még helyezkedik is.
- Ez tényleg kicsi. - érzem ahogy pattognak ujjai az android testemet befogó fémen.
- Valóban a fő memória és a cukiságok legmodernebb agya van benne. Nem is enged be.
- Nem is kell. - a hang parancsoló, a bejárat felől érkezik, letolja a rajtam ülőt, s ő helyezkedik el rajtam. PONT beletalál, s érzem, ahogy ráfog.
Megsimítja a hajam, s a tincset is, majd megnézi.
- Ugrunk. Addig kérek egy kis hajszobrászatot... - apró pontokat érzek hirtelen a hajszál és fejből találkázásánál, s a rendszer mutatja is, hogy egy kis szerkezet, apró, mikrométerrel bíró tűi pillanatok alatt a haj belsejébe lövik a nanocsatlakozókat, s a hajam a fejem alatt lévő anyagba süllyed be.
- Míg lefoglaljuk, addig lőjjétek ki. Minél előbb. A kvantummező nagyon ravasz.
- És mi van, ha nem jön össze.
- Ez az agy mindent kibír, nem fog kisülni.
Tárgy. Úgy beszélnek a fejem felett, mintha egy darab memória lennék, test és lélek nélkül.
Érzem az ugrást és érzek valami mást is, nem csak, mert a rendszer jelzi ki. Valóban mindenhonnan érkezik támadás. Látom a vezető önelégüllt vigyorát, ahogy megérzem, ő honnan támad. Onnan. Próbál azon keresztül feljutni az “idegpályákon” az agy felé, míg a nagy csatlakozón és a hajszálaimon keresztül is támadás ér, s érzem, ahogy egyre közelebb kerülnek a támadás sikeréhez.
- Most! - írtózatos fájdalom fut át rajtam, ahogy saját adataikat tolják át az agyamba, de olyan sebességgel, hogy átfolyik rajtam, azután teljes sötétségbe esek.
Azzal próbálkoznak, mint Ivyék. Csakhogy nem fognak kijutni sosem a kvantummezőbe, ez az, amit sosem fognak megérteni és felfogni...
Közben a meg nem talált és így ki nem iktatott jelzők jelzést küldenek vissza Ivy hajója felé, pontosan jelezve, merre is vagyok. Vagyis.... az adatok....

A történetek persze nem voltak mindig ilyen egyszerűen cifrák, vagy cifra cifrák. Volt, hogy a szemem lecsukatta, így fogalmam sem volt, mi történik körülöttem, hangok alapján kellett eldönetenem, mennyire rettegjek, mert nem az igenen vagy a nemen volt a hangsúly, hanem a szinten. Voltak tárgyalások, ahová már eleve így vitt el, s időnként akkor a hallásom is kikapcsolta, ellenben feltekerte maximumon túlra az érzékelő repectorokat, és...
És azt sem tudtam eldönteni, melyik a megalázóbb: ha ott hagyott a padlón, porosodni, míg vissazértek, mert volt, amikor a portól már nem láttam semmit, s az is módszeremmé vált, hogy az alapján számoltam az eltelt időt egyedül, vagy azt, hogy a legaprólékosabb “gondoskodással” “becsomagolt” a lebegő állomásra, úgy be a vitrinbe, gondosan rámzárva, majd a lakosztályt is. Ott is voltak heppjei, hol a látásom vette csak el, hol a hallásom is, és csak vártam és ott is tudom, hogy nem egy-két nap helyett akár hónapokban is számolhattam időnként. Még a letöltések sem segítettek, mivel olyankor mindig rácsatlakoztatásra kerültem a rendszerbe, s a hajó maga is megtalált mozgó csatlakozó egységével, ha csak a földön voltam hagyva, majd az első csatlakozás után, a parancs értelmében, úgy is maradt bennem. De szigorúan sosem mozdított meg, még egy mikromilliméterrel sem, ha hanyatt voltam, akkor mást talált meg adatbeviteli forrásnak... információs hálózat - információs hálózat...
Timmel sem volt jobb, mikor kettesben hagyott bennünket, bár mindig rövid időre. Ha rangsorolni kéne vagy minősíteni őket, Tim a kegyetlen és érzéketlen jelzőt kapná.
És hogy a saját testemben csinálta velem. Az undorból gyülölet, majd fájdalom, s végül beletörés és beletörődés lett. Olyannyira, hogy már nem vágytam vissza a testembe, de arra igen, hogy bárcsak dobtak volna tényleg egy polcra egy raktár legmélyén és az idők végezetéig rám zárták volna a raktár ajtaját...
Inkább, mint ezt....

Hologram ugrik a lezárt szemhéjam látómezejére, ahogy hallom a saját hangomat. S a hologram jelzi, milyen intenzitású nyomás ért, melyik testrészemen.
De... miért?
Már régóta nem kell levegőt vennem, de most biztosan zihálni kezdenék. Mert felismerem, hogy ez a  teljesen átalakított cyborgok megjelenítési paraméterei. Egy olyan cyborg, amelynek az agya nem került lecserélésre, nem mutat ilyet. Döbbenten kérek információkat, ám minden kérésre, és kérdésre, válaszadás megtagadva, vagy válaszadás engedélyhez kötött. De... ezeket a kérdéseket felteheti egy pozitron aggyal rendelkező egyed is...
Ezt azonban meghallja a rendszer, s máris vetítiti elém a képet, pontosan amikor Tim megböki a homlokom.
A másik csoport A.I. fejlesztési eredménye az agy, amivel rendelkezem, a legújabb és a legfejlettebb, az emberi agynál sok trilliárdszoros kapacitással és adatfeldolgozási képességgel. S hogy a feladatát már meg is kezdte. Aztán megpillantok lent a sarokban egy apróbetűs részt: “memóriatároló-egység”, s utána a leltári számom, majd a jogosultsága: 000.
És akkor megértem, hogy mit is látok: amitől féltem: teljes egészében géppé tett.
Még azt is elkapom, hogy a biztonsági őrizete a tárolóegységenek (mechanikus testtemnek) ugyanolyan szintű, mint a fő-memóriabanknak, vagyis az agyamnak: a legmagasabb szintű. Egy rabot sem őriznek ennyire szigorúan....
S mintha csak egy angyal irányítaná az eseményeket, ismerős érintést érzek ajkam előtt, de még nem értek hozzám. Mint zokogó gyermek, vagy fuldokló a levegő után, kapok, s mivel megszoktam, hogy nem mozdulnak ajkaim sem, meglep, hogy nemcsak megmozdul, de hozzá is ér valamihez a szám.
Majd felpattannak szemeim, pedig nem akarom, s előtte érkezik a parancs, hogy a szemeim felnyitásra kerülnek.
Tekintetem aranyló smaragzöld, meghagyták a gép korábbi változatának színét, a szem fehérjét is, a pupillák azonban nem sötétek: meleg, fehér fény érkezik belőle, ahogy az új agy segíti a képalkotásban és feldolgozásban az optikát.
Ivy van előttem, szemközelben.
Mivel nem mozdulhattam már vagy tíz éve, így mozdulatlanul és némán nézek rá, nem csak, mirt hiszem, a stand by parancs még él. Tíz év mozdulatlanság után az a természetes, ha nem mozdulok, nem beszélhetek, így csak figyelem őt. Azt azonban már nem tudom, hogy az új agy érzelmeket is tud tükrözni a szemen keresztül, s az arcra is, így most már megjelenik a szomorúság is rajta.

Válaszolnék, ám a következő másodpercben megértem, mi is történik. Hát ezért akart teljesen géppé tenni! Nem, még nem vagyok, még vannak humanoid szerveim. Még vannak érzéseim! Mint például a döbbent düh, hogy megtette. Mivel a szememet nyitva hagyatta, mindent látok, mindent hallok, és a fokozott bőr-érzékeléssel mindent érzek is. Azt is, ahogy beállítottak magukhoz, s a nagy hevülésben nem csak felborítottak, de rám is zuhantak, gurultak, így mindent közvetlen közelről is érzékeltem, nem hiszem, hogy időnként.
Ugyanis egy idő után elvesztettem az időérzékelésemet. Senkivel sem tudtam kommunikálni, és az első héten megtörtem. Majd a másodikon és harmadikon is, a szívemmel együtt. Aztán elindult a téboly, ám a rendszer nem hagyta. Amit érezte a biokémiai egyensúly ilyen billenését, azonnal közbelépett, hogy helyretegye. Merthogy az agyamra, mint tárolóegység... végül is, fő memóriatároló lettem.
Egy idő múlva elfogytak az érzéseim és a gondolataim is, üressé váltam. Volna. Ám Ivy mindig stimulált, mintha pontosan tudná, mikor lendülnék át a vonalon, ami nem az őrület, hanem az üresség, amire mindennél jobban vágytam.
Látni a testemmel, kín, ám annál nagyobb szégyent sorozatban szerintem még sosem éltem át, mikor az itteni A.I.al tárgyalt. Valóban tárggyá süllyedtem. A lebegő állomás stabilan  ölelte körbe a mechanikus testet, a fejemre különösen vigyázott, a többire inkább elővigyázatosságból, hogy el ne szabaduljak. Mintha tudnék..
És a tárgyalás közbeni bemutatón, a legelső alkalommal volt alkalmam megtapasztalni, hogy valóban visszakaptam a hiányzó testrészt, ám olyan intenív élményt adott minden egyes alkalommal, szinte belerobbanva az érzelm és vágy központba, hogy megalázónak tartottam, megsemmisültem. S örültem, mikor egy idő után, megunva, hogy minduntalan fel kell tenni a mechanikus maszkot, hiszen nekik nincs szükségük oxigénre, csak nekem, némán kísérhettem figyelemmel, ahogy a hangképző egységet eltávolítva, megkapom a szűrőt a helyére. Pedig addig legalább a maszk takarta az arcom, s nem kellett megsemmisülve ott lennem, felismerhető arccal. Mozgatni képtelen voltam, még a szemeimet sem ment, mégis befogtam az egész látómezőt.
S amikor a szűrőt betették, tudtam, hogy ez egy jelent: a következő lépés a tüdőm lesz.
Nem tudtam ellene tenni, ugyanolyan némán, immár hangképző szerv nélkül vettem tudomásul.
Tárgy vagyok. A letöltések sűrűsödtek, ám ezekről infót nem tudtam szerezni, nagyon jól elhatárolták saját gondolataimtól, tudatomtól. Bár gondolataim is eltűntek lassanként, s valóban úgy éreztem magam, mint ahogy Ivy mondta. És ahogy én kértem. A polc megvan, fel is dobott rá, s kénye kedve szerint húz elő onnan. Gyűlöltem a lebegő állomást, mert azt is éreztem, hogy még jobban akadályozva vagyok a mozgásban, amit amúgy sem tudtam volna megtenni. S gyűlöltem, ahogy minden alkalommal gyertyatartót, vagy éppen párnát csináltak belőlem, a legrosszabb a lepedő volt...
S most örültem, hogy a könnyeimet is elvették.
S Tim egyre pofátlanabb lett. Szerintem kevés szürreális élmények közé tartozik az, hogy gyűlölni kezdtem saját testemet, ahogy Tim lassanként nyeregben érezte magát. De leginkább Ivy érzései öltek meg. Felém sosem mutatott ilyet...
Öt év alatt annyira megtörtem, hogy már valóban tárgyként kezeltem én is magamat, s ez minden egyes nappal egyre erősebb lett. Egyre kevesebb gondolataim lettek, végül már csak figyeltem....
A testemet is, s ha tárgyalás volt, minden egyes alkalommal (ami egy tárgyaláson többször is volt, hiszen ki akarták próbálni a távirányítót), az erős érzéseket kívülről kezdtem szemlélni, noha mindig visszarántott a rendszer.
Aztán hirtelen sötét lett...


A látómezőmbe, a fekete háttér előtt villogni kezd egy kurzor, majd elindul a rendszerjelentés, s hirtelen minden tele lesz a rendszer indításának a jellemzőivel.
Miért van csukva a szemem? És mi ez a rendszerindítás? Nem vagyok komputer...
Csukva van a szemem? Mi.. történt?
Nem nyitom ki a szemem, hiszen megszoktam, hogy úgysem tudom mozgatni magam.
Legalább már látnom nem kell őket.
- Rendszer újraindítás befejezve. Teljesítmény százötven százalék. - egy géphangot hallok és azt is érzem, ahogy a tarkómról lecsatlakozik a hálózat. Megszoktam. Tehát egy letöltés történt. Nem látok semmit továbbra sem, így maradok.
De... miért fekszek? Hol van  a lebegőállomás?

A vállrándításra azért egy  féloldalas mosolyt elengedek, igaz, öntudatlanul. És még elégedettséget is sugall benne.
Nem a tükörben a látom az arcomat, hanem magam előtt. És beszél hozzám, de nem én mozgatom a számat. A hideg zsibbadást már nem érzem ilyen helyzetekben a karomban és a lábamban, de lélekben velem van.
- MÉG VAN MERSZED KÉRDEZNI?!! MINDENT! - alapvetően sem vagyok nyugodt most, s erre a kérdésre, nagyon felugrik a dühöm. És én is, ám ahogy a parancs elhangzik, a testem, a parancsot követve megáll, majd kiegyenesedik, egymás mellé tévei lábait, s karjaim is leengednek.
Szavai pedig csak olajként sercennek a bennem lobogó dühre, a magatehetetlenség pedig tovább fokozza. Ha testem még az enyém lenne, most remegne a visszafogott dühtől. Így még pislogni sem tudok, igaz, szükségtelen is.
- CSESZD MEG AZ AGRESSZIÓ-MUTATÓDAT! NEM VOLT JOGOD ELVENNI A TESTEMET!!! - már régóta nem állok ellen a parancsnak, de most szinte lefüstöl a rendszerem, ahogy befeszülök rá, s igyekszem felülírni, még ha tudom is, hiába.
- De csak rajta, úgyis csak leltári sorszámmal bíró tárggyá tettél, akit fel lehet dobni a polcra, aztán porosodhat! - mennyi mindent megpróbáltam már! Végezni önmagammal azóta nem tudok, hogy a végtagjaimat sok okból egyikként ez miatt kezdte el uralni, és az éhségsztrájk sem vezetett sokra.