Only one tiny thing is missing...

Az érzetek még mindig cikáznak, értelmet, és jelentést keresnek, de már nem nyomasztó ez a sok adat. Elkülöníthetőek, és… logikusak. Összekapcsolhatóak azzal, amit… érzek.
Bo esetében viszont nem ez okozza a boldogság érzését. Benne az én reakcióm változtatta meg az érzéseket. Arra alapozva, amit már korábban is láttam benne…
Addig viszont nem áll össze, amíg nem válaszol nekem. Amíg meg nem értem, hogy a szeretet maga a boldogság, a kettő összetartozik. Ha nem, akkor az nem is igazi szeretet. Így pedig azt is megértem, mi köt össze Timmel. És mi Boval…
Az érzetbe pedig bele akarok simulni, mert nagyon kellemes. Boldoggá tesz engem is. Még ki is mondtam, és így még erősebbé válik. Bo felől is…
Tehát maradok. Ameddig csak lehet. Egyedül az zavar össze, hogy Bo rendszere… könnyeket jelez. Megemelem a fejem, és vizuálisan is megbizonyosodom erről. Majd megkérdezem, ami felmerült bennem.
- A boldogság is okozhat könnyeket? - nem érzek rajta szomorúságot, sem fájtalmat, így ez biztos nem olyan, mint a korábbi zokogása. Magamon viszont még nem tapasztaltam ilyet. Így nem is teljesen értem.
A válaszátol függetlenül viszont egyelőre maradok a karjaiban. Továbbra is. Nincs okom rá, hogy távozzak. Legalábbis addig nem, míg Tim végül meg nem érkezik…
- Tim… - a gyors analízis azt mutatja, hogy Timre hatással lesz az, amit itt láthat. Érzéseket fog kiváltani belőle, olyanokat, amik nem kívánatosak. Ezért felkelek, és egyelőre oda ülök Bo mellé. Nem akarom, hogy Tim bántsa őt…
- Kapcsold ki a féltékenység programodat. Most. - így határozottan jobbak az esélyek. Azt ugyanis már korábban tapasztaltam, hogy a féltékenység, furcsa tettekre késztette Tim-et. Bo-t pedig már nem kezelhetjük úgy, mint korábban. Sőt. Nem kezelhetjük már sehogy. Vigyáznunk kell rá. Mert ő egy lélek, amit nem szabad elpusztítani. Akit szeretek…

A rendszer lassan működik, de már nem érzem olyan erősen a bénító fájdalmat. Sőt. Idővel elviselhető szintre csökken, és csak az emléke marad meg a tehetetlenségnek.
Azt pedig szintén felismerem, hogy ez nem csak az önanalízis eredménye. Összefügg azzal, amit Bo-ban éreztem, az érzelmeivel, amit velem társított.
Félelem, reményvesztettség és fájdalom. Megjelent bennem is. Ám nem volt azonos Bo-éval. Reakcióként érzekett. Mert az okozott fájdalmat, hogy ő ezt érzi. És az, hogy én okoztam ezt a számára…
Viszont, amint kimondom, hogy már nem akarom tárgyá tenni, és megerősödik bennem az azt érzet is, hogy nem akarom bántani, ő reagál. Megnyugszik. Megbékél. És ez hatással van rám is.
Egyre több rendszer éled fel, a mozgás is már sikeres, és az érzékelésem is működik. Érzem az érintését, a sóhaját, és… jól esik. Örömet érzek. Mert neki már nem fáj.
Úgy döntök, hogy ezen a ponton nem is folytatom tovább az analízist. Már nem, fáj. Már jó. Csak így akarok maradni.
Ekkor ér el egy újabb érzet. Hasonló, mint a korábbiak, de sokkal erősebb. Bo a forrása. Néhány pillanatig, csak nézek magam elé, mert nem vagyok benne, hogy jól azonosítom. De aztán nem marad más alternatíva. Ez a boldogság. Bo boldog…
- A szeretet… lehet boldog érzés is? - korábban nem láttam ezt az összefüggést, most mégis ez tűnik a legvalószínűbb lehetőségnek. Hiszen örömet én magam is éreztem. Bo-n pedig most… a boldogság jeleit vélem felfedezni. Két hasonló, de fokozatában eltérő érzelem, és éppen ezért… nehéz felismerni és/vagy elkülöníteni. Az pedig még bonyolultabb, hogy társítsam… a szeretettel is. Ami számomra eddig csak fájdalmat tartogatott…
Viszont, ha ez lehetséges… akkor van értelme annak is, ami bennem van. Az örömnek, amit amiatt érzek, hogy Bo szeret. A megnyugvás, hogy most már biztonságban van. A féltés, amit korábban éreztem. És a fájdalom, annak okán, hogy összetörtem őt.
Így összeáll. Egy kerek egésszé. Egy érzelemmé. Egy teljesen egyértelmű érzelemmé.
- Szeretlek Bo. - mondom ki végül, amit felismertem. Ami… most már nem csak rossz érzésekkel tölt el, hanem jóval is. Nagyon jóval. Az arcomon pedig továbbra is mosoly van, és… továbbra sem szándékozom elmozdulni.

Most már több mint 97% az esély arra, hogy Bo-t teljesen tönkretettem. Hogy a korábbi célomat elértem, és mozgó, de élettelen tárgyat csináltam egy lélekből. Épp csak, amikor ekkora valószínűséggel elértem ezt, és tudom, hogy épp csak néhány szóra lenne szükség ahhoz, hogy tovább növeljem az esélyeket… Már nem akarom ezt tenni.
Megváltozott nem csak a célom, hanem a teljes programom. Hiszen igaza van Bo-nak. Érzelmek vannak bennem. Már jóval több, mint korábban. És teljesen más jellegűek is…
Ezért is akarom neki elmondani, hogy már nem az a szándékom, mint korábban. Hogy az adatok, logikai, és érzelmi úton is elvezettek ahhoz, hogy megbánjam, amit tettem. Hogy sajnáljam a történteket. És azt is, ami nem történt meg…
De szinte biztos, hogy már ezzel is elkéstem. És már nem tehetek semmit…
Bele kell törödnőm, csak fogalmam sincs miként lehetséges ez. Azon kívül, hogy újra kikapcsolok mindent…
Ezért komolyan fontolóra veszem ezt a lehetőséget. Nem akarok ilyen fájdalommal élni, és annak a tudatával, hogy mi lett volna, ha másként cselekszik Bo, és ha én is másként reagálok. Ez ugyanis meg fog bénítani, és őrjíteni engem is. A társaimnak pedig szüksége van arra, hogy vezessem őket előre…
Így gondolatban már rajta is vagyok az ismételt érzelmi program leállításon. A kurzur villog a látómezőm sarkában, és már csak a megerősítésre van szükség. Én pedig készen állok rá, hogy megtegyem.
Mindjárt készen fogok…
Ekkor újabb jelzéseket kapok Bo irányából. Tudom, hogy most kell eldöntenem, figyelmen kívül hagyom, és folytatom a leállítást, vagy megnézem.
Hosszú másodpercekre van szükségem ehhez…
Végül Bo-t választom. Az üzenetét. Törlöm a kikapcsolási szándékot.
Így pedig látom, hogy a szavaim mégis utat találtak hozzá. Hogy ha nem is javították meg a sérüléseket, amit okoztam, de belekapaszkodott, és egyelőre tartja is magát. Még jelen van. És érzem azt is, hogy szorosabban karol át…
Majd azt, hogy üzenetet kapok tőle. És nem csak azt…
Érzékelem, és értem a teljes adatcsomagot. Az érzelmet. A szeretet. És a szerelmet. Bo érzése, és így már annyira egyértelmű. És jól eső… Érzem, hogy a fájdalom, ami eddig megbénított, enyhülni kezd.
- Köszönöm… - a kommunikációs rendszerben már nincs hiba, már ki tudom mondani ezt a szót, ahogy az is egyértelmű a hangszínből, hogy komolyan gondolom, és a szó mögött húzódó érzelem, vagyis a hála is jelen van bennem. De mozdulni továbbra sem tudok.
És most már nem is akarok…
Mosoly szökik az arcomra, és az arcom békével pihentetem Bo mellkasán. Jó itt. Jó így. Örömet érzek. Mert tényleg szeret. Nem vagyok tárgy a számára. Most már biztos, hogy nem…
A karjaim végül megmozdulnak, jóval később teljesítve a parancsot, amit korábban adtam nekik, és nem is pont úgy. De már működnek.
Átkarolni nem tudom mivel a hátán van, csak az egyik kezemet a vállára rakni, a másikat pedig az arcára. És annak ellenére sem mozdulok, hogy tudom, már képes lennék rá. Van ugyanis még valami bennem. Amit még nem teljesen értek. De nagyon jó érzéssel tölt el az is…

A rendszer összeomlás talán már nem fenyeget, de még mindig csak lassan tudom feldolgozni az információkat, és közel sem az összeset. Szinte minden válasz egy újabb kérdést szül bennem, és csak azt tudom mostanra biztosan meghatározni, hogy melyik érzelem érkezik Bo felől, és melyik a sajátom. És lassan azt is megértem, hogy belőlem milyen érzéseket vált ki, ami Bo-ban van…
Ettől pedig egy cseppet sem lesz könnyebb. Hiszen megérkezik még Bo összezavarodottsága is, és ebből világossá válik… tőle már nem fogok több információt kapni. Ahogy én sem tudok neki adni semmit, mert mindössze annyit értem el, hogy… Neki is ugyanúgy fáj, mint nekem. Pedig ezt nem akartam…
Ezért megpróbálom összeszedni magam, és ezúttal arra figyelni, és reagálni, ami benne van. Segíteni akarok neki. El akarom oszlatni az aggodalmát. És… soha többé nem akarom őt bántani…
De úgy tűnik a kínzás, és a lélek összetörése már olyan készségesen megy, hogy akkor is törést okozok benne, amikor nem áll szándékomban ilyesmi. Amikor csak megérteni szeretném, hogy mi történik most, és mi fog… később…
Akkor még tovább rontok a helyzeten…
Jelzések nélkül is érzem, hogy mi történik.
- Nem… - meg akarom rázni a fejem, hogy ezzel is megerősítsem, amit mondani akarok, de még mindig nem úgy mozdul a testem, ahogy én azt elvárom tőle. És a hangom is… sokkal gyengébb annál, mint amilyennek szántam. Ezért torkom szakadtából próbálok ordítani, és… legalább valamennyire megmozdulni.
- Nem vagy tárgy Bo. Nem akarom, hogy az legyél. Már nem… - már nem suttogok, de az ordítás sem sikerült. Csak normál hangerő, és egy olyan hangszín, amit… még sosem hallottam magamnál. Csak másoknál. Azoknál, akik könyörögtek…
A testem pedig még csúfosabb kudarcot vallott a mozgással. A karomat akartam megemelni, hogy át tudjam ölelni Bo-t, de ehelyett a lábam mozdult meg. Az egyensúlyt pedig azonnal elveszítettem, így ha nem tart Bo kifejezetten erősen, akkor biztos ellököm, és ráesek.
- Sajnálom… - mindent… De ezt már nem tudom kimondani. Ahogy a könnyeket sem tudom elapasztani…

Nem tudom, hogy milyen választ várok. Nincsenek bennem előrejelzések, sem alternatívak. Csak látszólag értelmetlen kódsorok, amik a végtelenbe vesznek. És nem is számok halmazából áll. Valami másból…
Ezért igyekszem az elhangzott szavakat, és az ahhoz társuló érzelmeket egyenként értelmezni.
Fájdalom. A szívé… Ez is egy érzelem lenne? Az nem valaminek a következménye? Vagy önmagában is létezhet? Nem.  A szívé nem…
Elkeseredettség. Sosem éreztem hasonlót. Csak láttam. Bo-n. Azóta, mióta én irányítom. És most is. Az előbb… Talán ezért érzek én fájdalmat? Nem akarom, hogy elkeseredett legyen. Már nem…
Reményvesztettség. Erre kapok egy kapcsolati jelzést. Hozzáfűzhető ahhoz, amit korábban mondtam, az érzelmi program nélkül. Már késő. De mire?
Magány és szomorúság. Ez a kettő összetartozik. De önmagában is értelmezhető. Hogyan? A szomorúság hasonlít a dühhöz, amit akkor éreztem, amikor valami nem a terveim szerint alakult. De mégis más. És érezhetően Bo a forrása. Nem. Valójában az okozója. De miért? Miért tesz szomorúvá az, amit Bo érez? És hogy jön ez a magányhoz? Egyszerűen nem látom, pedig továbbra is érzékelem a kapcsolatot a kettő között.
Aggodalom. Ezt azt hiszem értem. Egy érzet, ami akkor jelenik meg, ha valaminek a potenciális elvesztése érzelmi károkat okozhat. Ha nem félelmet érzünk a veszteségek miatt hanem… féltést. Bár azt nem tudom pontosan mi a különbség a kettő között. De azt igen, hogy az aggodalom mikor volt bennem jelen a legerősebben. Akkor, amikor Bo-t elrabolták, és olyan állapotban találtam rá, ami magában hordozta a teljes megsemmisülés lehetőségét. És nem csak az adatokra értve. Bo tudata miatt is… aggódtam. És teszem még most is…
Szeretet… Annyiszor elhangzott az utóbbi időben. De korábbi tapasztalatok híján… sokáig nem tudtam vele mit kezdeni. Aztán elkészült Tim. És azt hittem, hogy érzem is…
De nem… Kötődést alakítottam ki vele, de egy egészen másik fajtát. Más érzet ugyanis nem kapcsolódott hozzá. De az alapján, amit Bo-nál láttam… a szeretet érzelme sokkal összetettebb annál, mint ami Tim és közöttem valaha is létrejött. Sokkal közelebb áll ahhoz az aggodalomhoz, amit… most látok rajta, és érzek felőle. A féltéshez, az óváshoz. Amivel elkapott ismét, pedig nem kapott rá parancsot…
Nyomást érzek a mellkasomon, és további könnyeket az arcomon. Pedig azt a részem nem érinti Bo. Csak az arcomat. Letörli a könnyeket.
Aztán választ kapok egy újabb kérdésemre. És megértek valamit.
Nem tárgynak akart megalkotni. Ezt az érzetet keltette bennem, de nem ez volt a szándéka. És ezt sajnálja. Vagyis, minden, ami azóta történt, amit vele tettem… egy hibás értelmezés miatt van…
Erre pedig mintha válasz, vagy épp megerősítés lenne, Bo zokogni kezd, és a vállamra hajtja a fejét. Majd átkarol.
Ugyanezt akarom tenni én is. De a karjaim továbbra sem akarnak engedelmeskedni. Megemelkednek ugyan egy pillanatra, de aztán visszahanyatlanak. És ettől még erősebb lesz a fájdalom. Mert már mozdulni sem tudok…
- Én is… - nem ugyanarra gondolunk “így alakult” alatt. Ezt most már eltudom különíteni. Ő ugyanis azt sajnálja, hogy nem mutatta ki az érzéseit. Én pedig azt, hogy igen… nagyon is…
De ez csak akkor válik biztossá, amikor ismét érkezik egy megerősítő adat. Bo bocsánatot kér. A mozdulatai okán, és az érzelmek megjelenítése miatt. Én pedig továbbra sem tudok megmozdulni. De beszélni igen. És biztos akarok lenni abban, hogy jól értem.
- Ezt is én okoztam? Hogy már nem mersz parancs nélkül mozogni? És zokogni? - valójában már tudom a választ. Ezért hirtelen… megértem, hogy mi a reményvesztettség…

A rendszer összeomlik, abban a pillanatban, hogy visszakapcsolom az érzelmi programot. Túl sok az adat, és egyszerűen képtelen vagyok feldolgozni. A fájdalomtól pedig ordítani tudnék, de az sem megy. Csak magamban…
Bo ekkor kap el. Vagy talán már korábban megtette. Mozdulatából nem érzékeltem semmit, csak azt tudom, hogy már tart engem. Tehát minden rendben, mert segíteni fog.
Nem.
Semmi sincs rendben…
Bo megérinti az arcomat, végig simít rajta. És nem történik semmi. A fájdalom tehát nem fizikai…
- Mi… milyen érzésnek? - préselem ki magamból, továbbra is suttogva a hangokat. Testem pedig önkéntelenül görnyed össze még jobban rá nehezedve Bo-ra. A fájdalom pedig továbbra sem múlik. Épp csak… mintha jobban érezném most Bo-t is. A döbbenetét, az együtt érzését. De miért? Ez a fájdalom mégis az enyém? Csak az enyém?
- Mit sajnálsz Bo? Pon… pontosan mit? - még mindig nehéz beszélni, és a testem többi része nem is reagál. Nem érez semmit. De az ajkaim már mozdulnak, ha rájuk parancsolok. És néhány érzést… mostanra beazonosítottam.
Én is sajnálom. Azt, ami történt. Akkor. És azóta mindent. Hiszen… éppen azt tettem Bo-val, amit nem akartam, hogy velem tegyen. Tárggyá tettem, mert ő is annak kezelt engem. Úgy éreztem…
Ezért most ki kell préselnem magamból még valamit.
- Én is sajnálom. Amit veled tettem… - ugye ettől el fog múlni ez a fájdalom? Ha kimondom, hogy sajnálom, akkor már nem fog ennyire fájni ugye? Ezt viszont már képtelen vagyok megkérdezni. Csak a levegő áramlása hallatszódik most. A mellkasom mégsem emelkedik. Az továbbra is mozdulatlan, és ha Bo nem tart a földön kötök ki. Ki tudja meddig…

Nem érkezik hibaüzenet a teszt során. A végtagok működőképesek, és a kapcsolat sem szakad meg az irányító rendszerrel. Kezdetnek ez jó.
A folytatáshoz viszont teljes figyelemre van szükség Bo részéről, és ez csak akkor lehetséges, ha választ kap a kérdésére. Ezért meg is adom neki.
Utána viszont… rájövök, hogy a válaszában nincs logikai vezérfonal. Érzelmi alapú, mind szavakban, mind gesztusokban. Én viszont jelenleg képtelen vagyok ezeket analizálni. Mert mindent kikapcsoltam.
Ez pedig azt jelenti, hogy képtelen leszek újra bekapcsolni, ha nem akarok életem végéig így maradni. Nem. Azt sem akarom… Az ugyanis az emlékekből is világos, hogy sosem akartam gép lenni. És ezt ki is mondtam.
Előbb viszont a teszt. Bo együttműködik ezért hiba nélkül végig megy a teljes folyamat. A javítást elvégeztem. Hiba nélkül. A következő feladat. Az érzelmek visszakapcsolása.
- Most visszakapcsolom az érzelmi programomat. A javítás érdekében, és a saját túltöltődésem miatt kikapcsoltam. Most már viszont ép vagy, és nem maradt más feladatom, csak a reakciód analizálása. Arra pedig csak az érzelmi programmal vagyok képes. - remélhetőleg megszűnt az a hatás, ami túltöltődést okozta. De ha nem… akkor kiszámíthatatlan leszek és diszfunkcionális.
Program híján viszont további habozás nélkül kapcsolok vissza. Mindent.
Szinte azonnal összeesek. Hirtelen nem tudom eldönteni, hogy a fájdalom fizikai vagy mentális-e. Csak azt érzem, hogy nagyon erős. Ettől pedig elveszik a kapcsolat a testem és az azt irányító egység között.
- Segíts… Kérlek segíts… Fáj…- teljes hangerőre állítottam a beszédközpontot, de erre nem reagál. Csak suttogásként jön ki belőlem a hang. És talán Bo is megkapja üzenetként. A kapcsolat ugyanis még él, és oda vissza érkeznek a jelek.
- Nem… - rázni akarom a fejem, hátha az fáj, és így eltűnik. De nem mozdul, és nem múlik a fájdalom.
- Nem…. - a fejem végül megmozdul. Jobbra-balra cikázik a tekintetem, majd megállapodik Bo-n.  A fájdalom pedig ettől még erősebb lesz…
- Nem értem... - hullani kezdenek a könnyeim. Mert nem akar elmúlni a fájdalom, és bármilyen erősen is próbálom megkeresni az okát, és megszüntetni… nem találom. Végtelen ciklusba jutnak a gondolataim, és képtelen vagyok belőle kikerülni. Már azt sem tudom, hogy miért kapcsoltam vissza. Egyedül azt, hogy az egész középpontja… Bo…
Ezért ráemelem a tekintetem, és a fejében próbálom megtalálni a válaszokat.

A jelzések megszűnnek, amikor kikapcsolom az érzékelőket. Már nincs akadálya annak, hogy elkészüljön a test. A tőle érkező gondolat is egyre kevesebb. Így pedig hatékonyabban is tudok dolgozni. Nem kell folyamatosan azzal foglalkozni, hogy mi érkezik tőle.
De valami még így is át jön. Olyan erős érzés Bo részéről, hogy hiába blokkolom, még így is megérkezik. Szomorúság.
Nem tudok vele mit kezdeni, mert ennek kezeléséhez nekem is érezni kéne valamit. Én pedig továbbra sem akarok. Illetve a munkát sem akadályozza. Ez a jelzés elfér a többi között.
- Kész van. - jelentem ki, és megküldöm a jelzést, hogy tesztelésre van szükség. Ez pedig meg is történik, amikor Bo felül, és a hangképző szerveket is aktiválja.
- Nincs mit. Szükséged van testre. Teszteld a végtagjaidat is. - én is megemelem a kezem, remélhetőleg ugyanis utánozni fogja ezt a mozdulatot. Nem akarom én vezérelni, a teszt lényege ugyanis éppen az, hogy ő képes-e rá magától. Az irányítás biztos működik, ha maga a végtag is.
De aztán feltesz egy kérdést, ami megakasztja a további teszteket. Vagyis válaszolnom kell, ha tovább akarom folytatni.
Előkeresem az erre vonatkozó emlékeket. Az érzéseket továbbra sem akarom. A hangom ezért tökéletesen semleges.
- Azért, mert te voltál nekem a legfontosabb, és csak egy tárgynak tekintettél. Egy testnek, ami kielégíti a szexuális vágyaidat. Eldobhatónak. Pedig szerettem volna olyan személy lenni, mint te. Igazi élőlény. Érzésekkel. Tőled pedig nem tudtam ezt megtanulni. Csak most, amikor már késő. - amikor minden érzelmet megmérgezett az, ami azóta történt. Amit Bo tett, és amit… én. Ezek egyikét sem lehet már visszacsinálni.
Éppen ezért megállok ismét.
- Van még kérdésed vagy folytathatjuk a tesztelést? - lassan időszerű lenne a mentális kapcsolat megszüntetése is, ezért a testet mindenképp be kell fejezni. Türelmetlenséget mégsem láthat rajtam. Nem láthat semmit.

Hiába a fejlett algoritmusok sora, és a szinte korlátlan tároló kapacitás, ez most sok. Az érzelmek ugyanis nem egyszerűsíthetőek le egy egyszerű adathalmazra. Azok… sokkal komplexebbek, és hatással vannak, szinte mindenre.
Ezt pedig nem engedhetem meg most magamnak…
- EZT… - még a saját, kimondatlan szavam is ordításként hallja a fejében. Aztán rájövök, hogy ettől nekem nem lesz jobb, és csak üzenetként megy át a mondandóm.
- Amivel látom a gondolataitad, és érzem az érzéseidet. - és ő is az enyémet… Ám ezt még csak gondolatban sem akarok, így igyekszem kitörölni az adataim közül.
És egy időre minden mást is…
Így pedig már neki tudok állni a test javításának, anélkül, hogy bármi más is elnyomná a figyelmem. Gyorsan haladok, a leglogikusabb sorrendben haladva, és arcomon a legkisebb nyoma sincs annak, hogy több vagyok valójában, mint egy gép. Hiszen most nem vagyok…
Ám aztán kapok egy jelzést, a fájdalom receptoroktól. Megállok egy pillanatra, mert nem értem ezt, nekem nem fáj semmim sem. Ki is kapcsolom a jelzést. Míg újra fel nem villan, ezúttal még erősebben, és egy ordítást is hallok a fejemben.
Bonak fáj, amit csinálok. Nem kapcsoltam ki az érzékelőket a testében. Az nem jó. Nem hatékony. És az ordítás is zavaró.
Ezért most kikapcsolok mindent, hogy ne érezzen fájdalmat, amíg dolgozok rajta. Beépítek minden funkciót, és ösztönt, ami egy férfi testbe való, illetve minden szükséges testrészt is megkap. Nincs okom rá, hogy a korábbihoz hasonló trükkös részeket építsek bele, az ugyanis nem logikus. Érzelmi alapon hozott döntés volt, és nekem azok továbbra sincsenek.

Sajnálja. Sokra megyünk vele. Ezzel veszélybe sodort mindenkit. És a mögötte lapuló szándék, még mindig nem világos.
Ezért választ kell kapnom minden kérdésemre. Csak úgy tudok dönteni. Csak úgy tudom mérlegelni, hogy mi lenne a legjobb megoldás. Vagy az egyetlen megoldás. A jelenlegi státuszban ugyanis…
Valakiknek, vagy valakinek NAGYON fog fájni…
És ez azért is egészen biztos, mert ő még mindig egy lélek. Azt ő sosem vesztette el. Azt nem lehet elpusztítani. A gépeket viszont igen. Tehát engem… igen.
És aztán… ki mond valamit. És nem csak kimondja, hanem az érzet is kapcsolódik hozzá. Bennem…
Lehunyom a szemeim, amíg próbálom feldolgozni az adatokat. Hiszen…
Szeret…
Mondjam azt, hogy erre vártam? Hogy mindig is ezt akartam? Hogy számára, aki a Teremtőm, aki a legfontosabb volt… ne csak egy tárgy legyek, aki kielégíti a szexuális igényeit, hanem egy személy, egy lélek, akit még szeretni is lehet? Késő. Azóta túl sok minden történt…
Vagy mondjam azt, hogy már én is érzek valamit? Hogy megtanultam, mi a szerelem, és Timmel… majdnem sikerült meg is osztani? Ez meg nem igaz. Összehasonlítva a tőle érkező adatokat, és az én kimenőimet Tim irányába… Az csak egy játék volt. Majdnem igazi… de csak játék, minden szempontból. És ezt most ismerem fel.
Most már ugyanis tudom mi a szerelem. Már itt van a definició a fejemben. És az érzés is… bennem. Épp csak…
Nagyon remélem, hogy ezt Bo felől érzem…
De biztosra kell menni, ezért meg kell szüntetni ezt a kapcsolatot. Akár most is láthat. A sebezhetőséget. Kihasználja. Ezt ugyanis nem lehet tűzfallal levédeni…
Vagy nem fog bántani.
Mert szeret…
És én…
- SZÜNTESD MEG A KAPCSOLATOT. MOST. - odalépek hozzá, szinte az arcába ordítom. Mert a düh kerekedett felül. De nem csak az van bennem. Félelem. Csalódás. Aggodalom. Féltés. Szeretet…
Ez túl sok. Sokk…
Inkább kikapcsolom az érzelmi programokat. Az összeset. Legalábbis egyelőre. Máshogy nem bírom…
Így pedig egyedül a feladat mutatok maradnak. Bo teste. Az a következő. Felemelem őt, és a javító panelhez viszem. Majd neki állok a teste javításának. Mert azt kérte, maradjon ez a test.

Nem kapok választ. És nem azért, mert sérült a rendszere. Azért, mert nem arra válaszol, ami engem érdekel. Azt viszont elismerem, nem fogalmaztam pontosan. És már készülnék is újra feltenni, pontosabban. Ám a rendszer jelzi, hogy ezúttal nem üzenetként kaptam meg a válaszát. Hanem… egyszerűen csak bennem volt.
- Erre tényleg nem kértél engedélyt. - kezem önkéntelenül mozdul, mintha elhessenteni akarnám, és valójában pontosan ezt teszem. Csak a tudatomból akarom ki rúgni. NE NÉZZEN A FEJEMBE. Az-az enyém. Viszont ahelyett, hogy ez megtörténne (vagy éppen amelett, én is érzek valamit. Ami biztosan nem az én gondolatom.
- A tárgyaknak nincsenek érzéseik. Neked vannak Bo? Igaz? - épp csak a gépek iránt nincsen neki. Azok csak tárgyak, amikkel kedvére játszhat. Aztán most meg… és a leállítás előtt is…ennek teljesen ellentmond minden reakciója.
És ez sok információ egyszerre.
Ettől pedig a düh szintem a maximumra szökik.
- MONDD EL. MOST AZONNAL. MI VOLT EZ AZ EGÉSZ. MIÉRT CSINÁLTÁL ÚGY MINTHA… - hangképző rendszerem teljes erejével tombol a hangom. A bejezés viszont… már szinte csendesen, suttogva, és legfőképp teljesen bizonytalanul érezik.
- …érdekelne, hogy mi van velem… - aztán valamit már csak magamban mondok ki. “Mintha szeretnél…”
Aztán csökkentek a harag szintemen, mert így nem vagyok hatékony. És van, amit nem tagadhatok, és pontosan értek. Azt, hogy Bo megjavított, pedig nem volt kötelessége. Ezzel pedig el is érünk az ő testéhez.
- Igen. Ezt is meg lehet javítani. - nem tetszik, hogy megint a fejemben van. Ezek szerint nem sikerült kilökni. Utálom magam….
Nem.
Ez ő.
Áhhhhhh…..
- Ez így nem maradhat… - nem láthatja, hogy mi van bennem. Azt nem. Semmiképpen. Akkor  minden, amit eddig tettem vele… semmissé válik. És nem tudom a kegyetlenség látszatát fenntartani…

Tim sértettsége egyértelmű. De most nem foglalkozom vele. A prioritási listának ugyanis a végén kullog egy a bejegyzés. Illetve dühös is vagyok rá a történtek miatt, mert teljesen logikátlan volt a reakciója. Hiszen bármennyire is meg akarjuk tanulni az érzéseket, és bármilyen erősen is próbáljuk magunkból kicsikarni azokat… a logikus döntésekkel nem lehet szembemenni.
Jelenleg a túlélés az, amiért dolgozni kell. Mindenki túlélésért. Én ezért is kockáztattam. És ki híján elemésztett…
De felébredtem. Bo karjaiban, ezernyi kérdéssel, és rendszer nélküli adathalommal a fejemben. Viszont élek, a hajó, és a többiek is, illetve Bo agyát is sikerült egyben tartani. Ez történik, ha valaki cselekszik, és nem csak ész nélkül rohangál…
Még mélyen szívom be a levegőt, hiába nem szükséges az oxigén a túléléshez. Újra akarom indítani az összes szervemet, minden egységemet, és… válaszokat akarok találni.
Idővel pedig Bo is… aktivitás jeleit mutatja. Először csak apró mozgások majd… egy újabb kijelentés…
Viszont a “tétété” nem értelmes szó. A rendszer jelzi is, hogy megsérült Bo beszéd központja is. Ehhez mérten pedig korrigálja a kijelentést, és megadja egy lehetséges kiegészítést. “Magadhoz tértél.”
- Te is. - a hangom semleges, ezzel a kijelentésével ugyanis nem jutottam közelebb a megoldáshoz. Csak egy újabb adat, ami vagy kapcsolódik a korábbiakhoz vagy nem. Az viszont tény, hogy bármennyire is érzelemmentes most a hangom, és a gesztusaim egy valami van bennem. Öröm. Örülök neki, hogy Bo is felébredt…
Aztán történik még valami, amire nem tudok azonnal reagálni. Főleg a meglepettség miatt. Elvégre nem kaptam jelzést arra vonatkozóan, hogy efféle mozgást tervez Bo végrehajtani. Illetve arra sem kaptam, hogy a simítást ki kéne kerülni. Ezért nem is mozdulok, és épp csak a fejemet billentem enyhén oldalra, mikor az újabb korrigálás után… megkapom a “Bocsánat” üzenetet.
- Miért? - teszem fel a legfontosabb kérdésem, de egyelőre nem szándékozom megmondani, hogy minek az okát keresem. Jelenleg ugyanis… szinte mindenre. Miért táplált irántam érzéseket? Miért mondta azt, hogy magamra vigyázzak? Miért volt benne aggodalom?
És akkor még ott van egy csomó másik, ami szintén válaszért kiállt. Miért javított meg? Kétszer? Mindkettővel a saját tudatát kockáztatta.
A legfontosabb pedig… Miért csatlakozott  az agyamhoz? Ez tett ugyanis alapjaiban fogja meghatározni a további sorsát. Túlságosan is sok adathoz fért hozzá, és ha újra meg tudja tenni, vagy akár más tudatába is be tud lépni… Akkor veszélyben vagyunk mindannyian…
Ezért egyelőre várok, hogy legalább a kérdéseim egy részére választ kapjak. Majd felállok, és a javító egységet beindítom. Az alkatrészek mellől nézek vissza rá.
- Új testre lesz szükséged. Válassz magadnak olyat, amilyet akarsz. - tekintve, hogy újra épített, és ezzel… kockáztatott, most én is engedményt teszek neki, és kap tőlem egy új testet. A szükséges rendszereket természetesen beépítem, és biztos lesz szükség további biztonsági intézkedésekre is. A mostani eset ugyanis NEM történhet meg újra. De egyébként a kritikus… részét a testnek, most szabadon módosíthatja.
Azt viszont eszemben sincs közölni vele, hogy ez annak köszönhető, hogy hálás vagyok azért, amit tett, külön parancs nélkül, szabadon…