(S)Quadrát

Azért kicsit félek attól, hogy az átváltozás ki fogja akasztani Marcelt, de ha minden jól megy, akkor ezzel segítenem kéne neki. Ezzel ugyanis bizonyosságot kaphat arról, hogy nem őrült meg. Vagy ha mégis, akkor madarakat lát, az meg nem olyan vészes. Na jó neeeeem. Ez szimplán csak annak a jele, hogy nem a levegőbe beszélek. He-he…
- Még szép, hogy tetszik. Nálam vagányabb madár nincs a Terrán. - tudomásom szerint. De ezt nem teszem hozzá.
- Igen. Úgy is tudunk beszélni már, hogy valójában egy szót sem mondunk ki. - addig a madár alakomban maradtam, amíg ezt meg nem üzentem Marcelnek utána viszont visszaváltoztam az eredeti alakomba. A vigyorom pedig olyan széles eddigre, hogy már fáj az arcom, ugyanis nem csak, hogy nem akadt ki Marcel, de még láthatóan tetszett is neki a ‘műsor’. Pontosan ezt szerettem volna elérni. De a mókából persze mára elég volt ennyi. Van ugyanis fontosabb dolog annál, hogy én hogyan nézek ki.
- Bizony. Ősi faj, és az eredeti alakjuk a Terrai nagymacskákéhoz hasonlatos. Gepárd, fekete párduc, jaguár… - jelentőség teljesen nézek Marcelre, és a mutató ujjammal még rá is mutatok. Abszolút menő volt akkoriban, bár szerény véleményem szerint most is az. Sőt. Az, hogy bevállalta leszületik óriási erőt kíván, és tisztelem, amiért ezt vállalta.
- Igen. Még kifejezett őrangyalok is vannak, akik figyelnek és vigyáznak ránk.  - ennél bővebb magyarázatot most nem akarok adni, már csak azért sem mert én sem vagyok szakértő. Tisztelem és szeretem őket, de nekem itt nagyjából meg is állt a kapcsolatom az angyalokkal.
- Lehetséges. Egyelőre még csak tippelek. De hamarosan kiderül majd. - eddig is izgatottan vártam a találkozást Oliviával, de így, hogy Marcel felébredt, már alig bírok magammal. Mondjuk nem Oliviára vagyok így kíváncsi, hanem Marcel arcára, ha esetleg tényleg bebizonyosodik a sejtésem. Vagyis nagyon szurkolok neki, hogy tényleg az angyal csapat tagja legyen. Nem mellesleg, ha van valaki, aki megérdemli, hogy felkeltse egy angyal figyelmét, az bizony Marcel. Én pedig remélhetőleg Brigid figyelmét keltettem fel, de ennek a részleteit majd később fogom elmesélni. Na azt is nagyon várom már…
Előtte viszont muszáj egy kis tréfával oldani a helyzetet, és Marcel nézésért a hálószobás megjegyzésre máris megérte. Szétreped az arcom a vigyortól, amikor meglapogatom, és még a nevetés is kibukik belőlem. Gondolatban pedig ‘lefényképeztem’ ezt a jelentőségteljes nézést.
- Hát… Vártalak már nagyon az biztos. Az viszont kárpótolt, hogy láthattalak kis kölyökként. Nagyon büszke voltam rád, amikor nem fogadtad el tőlem, mint idegentől a csokit. - széles lesz a vigyorom, és meg is jelenik előttem az a sok évvel ezelőtti kép, ahogy nézett fel rám a nagy kék szemeivel. Irtó cuki volt. Illetve valószínűleg pontosan ilyen aranyosak lennének azok a gyerekek is, akik az ő genetikájával rendelkeznek ugye…
- Gondolatban mindent lehet. Szinte mindent… - van mondjuk pár dolog, amit nem illik… én mondjuk vetkőztetni senkit sem szoktam gondolatban. Az anyukám mondta, tisztes férfi ilyet nem csinál, szóval én sem teszek ilyet.
Marcel viszont ahogy látom próbálkozik a telepatikus gondolatátvitellel, így egy ideig nem is zavarom őt. Szépen rá fog majd érezni, de tény, hogy nem árt a gyakorlás. Még egyszer megveregetem a vállát, hogy ezzel is biztosítsam róla, minden rendben lesz, de egyébként már készülődök az induláshoz. Épp csak egy percre szaladok oda hozzá, mielőtt valóban a volán mögé ülnék, és egy utolsó üzenetet elküldök neki. A válasza viszont… kis híján örömkönnyek szöknek a szemembe (na jó… kettő darab azért pont lesz…), mikor látom, hogy a régi kézjelet mutatja mosolyogva. Viszonzom a gesztust. Aztán amikor elfordulok, és visszamegyek a saját autómhoz, letörlöm azt a két kósza cseppet, ami a szememnél összegyűlt…
Egy hirtelen megállást kivéve sima az utunk a házhoz, ekkor azért megkérdezem Marceltől telepatikusan, hogy minden rendben van-e. Elég hirtelen fékezett. De akár válaszol akár nem, végül tovább haladunk, feltételezem rendezte a helyzetet. Én pedig a biztonság kedvéért azért nagyobb követési távot hagyok, bár most sem voltam közel hozzá, sosem lehet tudni.
A házhoz megérkezve viszont már kevésbé vagyok óvatos, ugyanis elképesztően lelkes leszek. Egyrészt gyönyörű a ház másrészt már nagyon várom a nagy találkozást, így a vigyort képtelenség letörölni az arcomról, amikor leállítom a motort és kiszállok a furgonból.
- Marha pöpec. Itt aztán el lehet vonulni a világ elől. - én ritkán szoktam, de amikor igen, akkor jól esik. Meg azért szerintem ez egy elég romantikus hely itt a semmi közepén egy szem tóval a közelben. Remélem gyakran hozza Marcel ide Oliviát, és időnként kettesben is eltöltenek itt egy kis időt. De vajon hol van Marcel nagy Ő-je?
- Köszönöm. - mutatom az irányt Marcelnek, ahol a csomagok vannak, de azért már figyelek a házra is, hogy van-e mozgás. Sok mindent hoztam, így lehet, hogy majd kétszer kell fordulni, de azért én felveszek mindent magamra, amit lehetséges. Majd követem Marcelt, még mindig a házat figyelve, és végre észreveszek egy kis mozgást. Határozottan női alakot látok az ajtó környékén, és éles logikai képességeimnek hála ebből kikövetkeztetem, hogy ő lesz Olivia. De még közelebb kell mennem hozzá… Mert valamit érzékelek, de… az nem lehet…
Már szinte rohannék, de Marcelt követem és kizárólag vele együtt mozgok. Amikor viszont már nem tudom eltéveszteni Olivia energiáját eltűnik a mosolyom, és helyette a tátott szám marad csupán. Ugyanis…
A fűzfán fütyülő madaras mindenit… ez…Rella… Tudom, hogy úgy bámulom, mintha most látnék életemben először nőt, és most azt sem tudnám mi van, annyira zavarban vagyok. Vagyis pont úgy nézhetek ki, mintha csorgatnám a nyálam a pajtásom barátnőjére. Erről azonban szó sincs. Tény, hogy gyönyörű, de én nem ezen vagyok fennakadva. Hanem azon, hogy én őt ismerem… És még durvább, hogy Marcel is… Ezért egyelőre képtelen vagyok megszólalni. Nagyjából egy perc után már legalább a számat be tudom csukni, de így ennyi… Még engem is váratlanul ért, hogy nem csak egy egykori angyalt sodort Marcel útjába a Teremtő, hanem rögtön azt, aki ott volt vele már akkor is… Aaaaaaaanyira tudtam (nem tudtam…).

Ez Marcel. Odafigyel mindenkire. Már azt is tudja, hogy a barátnője testvére milyen ételt szeret. Ez főleg annak fényében nagy dolog, hogy most megvan a saját ‘problémája’ is.
- Hasznos infó. Köszönöm. - ami azt illeti, én is szeretek odafigyelni az ilyesmire. Nem csak akkor, amikor vaj van a fülem mögött… De most különösen jó, hogy tudom, mit szeret Andrew és még tudattalanul bele is találtam a pisztáciával. Aztán visszakanyarodok persze Marcelhez, mert nagyon megörülök neki, hogy végül ‘megismer’. Legalábbis a pillantásából ezt veszem ki.
- Bizony. De most határozottabban szexibb vagyok. - humanoid, és eredeti alakomban is. Szerintem. Aztán ez persze nézőpont kérdése. Én jól érzem magam így, ezért is választottam ezt az alakot. Az extra gyúrást, meg kifejezetten élvezem. Csak a futást nem…
- Nem láthatnak meg. Akkor nem lehet gond. - a kiskaput most nem ecsetelem. Igazából ő is ismeri a ‘szabályokat’, csak még nem emlékszik rá. De majd fog. Mindent egyébként sem zúdíthatok most rá, még akkor sem, ha egyébként nagyon jó lenne…
- Rendben. - szélessé válik a mosolyom, és néhány lépésnyit hátrálok, mielőtt átváltoznék. Amennyire tudom, ‘lelassítom’ a folyamatot, hogy Marcel végig tudja követni. Felveszem a Terrai kakadura hasonlító alakom, és mikor megtettem egy madárlépésnyit megteszek Marcel felé, kitárva a szárnyaimat is. Igyekszem olyan mozdulatokat tenni, amit egy sima madár nem tenne meg, vagyis bemutatok, egy olyan profi ‘moon dancelést’, amit még nem látott a világ a kakaduktól. A rikácsolást inkább kihagyom, de néhány alkalommal a fejemet is megrázom, mintha épp egy teljes koreográfiát mutatnék be. Aztán telepatikusan üzenek Marcelnek.
- Menő igaz? Hívhatsz Jacko Birdnek is. - még néhány másodpercig így maradok, aztán visszaváltozom. Gondoltam rá, hogy rászállok Marcel hátára, de nem tudom, hogy látta-e azt a Hitchcock filmet… szóval inkább nem.
- Mellkast azért döngethetsz szerintem. Príma a mellkasod. - nevetek ugyan, de tök komolyan mondom. Marcel is egyben van. Nem is értem, hogy miért nem állnak sorban nálunk a hölgyek. Igazából még is értem, hogy miért… Egyikünk sem Olyan fazon.
- Nos, Andrew is leszületett, akár csak te. De míg te Feline voltál, ő… hát… egy angyal. Látni az auráján, és az energiáján is lehet érezni. Hogy Olivián mit fogsz látni azt nem tudom, mert még nem találkoztam vele. De ha testvérek… lehet, hogy neki is voltak szárnyai, és nem olyanok, mint az enyémek. - azért remélem nem fog csalódni Marcel, ha ez a feltételezésem rossz. Vagy kiakadni, ha mégis igaz… Nem vagyok híve az előre aggódásnak, de inkább készüljön fel, mint hogy meglepetések érjék végül. Ezért is szóltam.
- Ne izgulj. Terraiként megtanultál egy csomó mindent. És azt is, hogy mi az, ami ‘nem igaz’. Szépen majd megtanulod átértékelni a dolgokat. Mert igazából ott van benned minden. Csak elő kell hívnod. - én nem nevettem ki Marcelt, teljesen természetes, hogy azt hitte a telepátia arról szól, hogy hangokat hall. Elvégre a Terraiak így értelmezik ezt a ‘science fiction’ fogalmat. Marcel pedig még kapaszkodókat keres, és ez volt a legközelebbi. Ezért én vissza teszem a vállára a kezem, és finoman megveregetem, hogy érezze a támogatásomat. Ugyanis nekem nem tud rosszat mondani.
- Fogsz. És neeeeeeeeeeeeeeeeeeem… Mondjuk azt nem állítanám, hogy nem próbálkoztam be egyszer nála… De Brigid egészen más eset. - óriási vigyor költözik az arcomra, és már nagyon bennem lenne, hogy most azonnal meséljek el mindent. Már attól is jobb lesz a kedvem, hogy rá gondolok… De egyelőre várok. Marcel bőven elég információt kapott a napra, sőt igazából egész évre… A hétvége pedig még előttünk áll, lesz még időm elmesélni mindent. Illetve arra is lesz, hogy beszámoljak Marcel ébredéséről Brigidnek… Remélem nem lesz ciki, ha majd elvonulok egy kicsit a társaságtól, hogy megtehessem ezt…
- Rendben. Van egyébként bőven, szóval jutni fog neked is. - nem erőltetem, mert egyébként megértem, hogy most nem vágyik fagyira. De azt azért megjegyeztem, hogy a mennyiség az nem akadály.
- Majd meglátod. Vagyis látjuk. Ott leszek végig melletted. Kivéve a hálószoba persze. - most át is karolom az egyik kezemmel Marcelt, és ha engedi finoman magam felé vonom, egy laza ölelésre. Ez már régóta bennem volt, csak nem akartam lerohanni. Most viszont már úgy tűnik, hogy amennyire lehet, sínre került. De számítok még meglepetésekre, így biztosan árgus szemekkel fogom figyelni Marcelt, hogy ha segítségre van szüksége, ott lehessek.
- Ha nem állsz le velük hangosan beszélgetni, akkor nem lesz nagy baj. - biztatóan mosolygok, aztán elengedem Marcelt, hogy fel tudjon kelni. A kerékcserét pedig intézni kezdem, addig egyedül, amíg Marcel a motorháztető alatti teret nézi.
- Akkor itt várlak. Nem mintha nehéz lenne, de azért… - sokkal mókásabb ketten csinálni az ilyesmit. De nem siettetem, hiszen látom, hogy még a három kis apró lénnyel ‘játszik’. Rendes tőlük, hogy segíteni akarnak ők is Marcelnek. Legalábbis én azt feltételezem, hogy még ezért vannak itt.
A kerékcserét követően viszont feléled bennük a csínytevő jellem. ‘Elbújnak’ Marcel elől, és én hirtelen nem tudom, hogy eláruljam-e őket, vagy inkább hallgassak arról, hogy csak szórakoznak. Végül köztes utat választok.
- Ők el tudnak tűnni bármikor, olyan értelemben, hogy csak azok látják őket, akiknek megengedik. Szóval egész nyugodtan búcsúzz el, még hallani fognak téged. - azt persze nem mondom, hogy pontosan hol vannak, és az autó felé is elindulok, miután Marcel jelzi, hogy készen áll az indulásra.  Később az én tekintetem elől is eltűnnek.
- Menj elöl, és ha bármi gond van, állj meg nyugodtan. Nem sietünk. - már majdnem beszállnék az autómba, amikor eszembe jut valami. Odamegyek Marcelhez, akkor is, ha már az autójában van.
- Örülök neki, hogy megérkeztél pajtás. Már nagyon vártalak. Ha bármire szükséged van, csak szólj. - mosolyogva tekintettem Marcelre, de a szavaim csak telepatikusan érték el. Aztán vissza sétáltam az autómhoz, és ha Marcel elindul, követem. Így határozottan izgalmasabb lesz ez a hétvége…