Andrew West

      Lyrára érkezés

Nem volt fizikailag jelen. A feladata a kísérés és a vigyázás volt, hogy a küldöttek, akik az útra vállalkoztak, épségben és egyben érkezzenek meg. Mint ahogy arra is feladatot kapott, hogy míg az élet szárba nem szökken az univerzum ezen részén, addig mindazt felügyelje, s ha szükséges, inspirálja őket.
Nagyon érdekelte, mivé alakítják ezt a helyet, amely teljesen egyedi, s sajátos volt, s talán éppen ezért, nagyon is fontos. Külön kirendelték erre az útra, s mint mindig, zokszó nélkül elvállalta.
Csodálva figyelte a kreativitást s tudást, amellyel a csoport érkezett, s hiába külön faj, külön nép, a cél érdekében együtt dolgoztak, gyönyörű és tökéletes összhangban, megkomponáltan, mint maga a tánc, mint maga egy csodálatos mű.
Egyet azonban nem tehetett. Tiltva volt számára a beavatkozás, még akkor is, ha az az egész művet veszélyeztetné. Mások talán szomorúak lennének ettől, s talán haragosak. Ő maga azonban ennek a két fajnak a születésénél is jelen volt, s látta, milyen csoda van minden létben, s hogy mindennek megvan a maga útja.
S éppen ezért korántsem szörnyűlködéssel nézte végig azt, ahogy megérkezik egy harmadik faj, s szinte teljesen kiírtja mindazt, amit a Feline és Avian nép megalkotott.
A menekülőkkel tartott, s csak akkor vitt véghez némi közbelépést, amit a kimondott törvény engedett. S ő már tudta, hogy ugyanez meg fog ismétlődni a néppel. Hiszen van, mit nem ismertek még fel, s egyik feladata nem csak a védés, hanem az útmutatás is, még ha rejtetten is.

Orion

S ahogy tudta, megtörtént mindaz, amit előre tudott, azok alapján, ahogy a Feline és Avian népe döntött. Volt valami, amit szükséges volt megtanulniuk, ám olyan mélyre süllyesztették ezt az érzelmet, hogy csak egy háború kirobbanása lehetett az, ami felszínre tudta hozni mindezt. A döntés, hogy megteszik-e, észreveszik-e, rajtuk állt. Ez még nem jelentette azt, hogy ne küldött volna számukra számtalan jeleket, sugallatot, amit fizikai test nélkül könnyebben véghez tudott vinni. Velük örvendett, mikor ez az észrevétel nem csak megtörtént, hanem foglalkozni is kezdtek mindezzel, s egy idő múlva változás állt be az erőegyensúlyban: a Fekete Liga nagyon komoly előnyre tett szert, mind technikailag, mint tudatban, így már képesek voltak sikereket elérni a csaták során. Még úgy is, hogy időnként úgy tűnt: a dracoiak manipulációi nyertek. Holott mindaz csak egy egyezség volt a lelkek részéről, hogy példáikkal képesek lesznek felnyitni a többiek szemét.
Éppen ezért esett választásuk azokra, hogy segítsenek Terrán, akik felvállaltak hasonló szerepet az orioni háborúban.
A terraiak sorsának alakulása is a feladata lett, azt is figyelemmel kísérte. Itt is megjelent az itt élőknek, hogy segítse őket, s miután ő maga előbb An, majd Ra-ént maradt fenn az emlékezetben, úgy döntött, nem jelenik meg többé számukra, zavarba jött, miként viszonyulnak hozzá, hiszen ő csak feladatot teljesít.
Olyannyira, hogy ez lett az első alkalom, hogy fizikai testet is magára vett, hogy segíthessen az embereknek legyőzni a dracoi és önmaguk negatív erejét.

Terra

Három évesen
Ül a halom játék előtt, s egyszerűen nem tudja elképzelni, miért kéne ezzel játszania. Gyermekdedek, értelmetlenek, és nem elég kihívással teliek. Őt a feladatok érdeklik, hasznos akar lenni, és sokszor nagyon dühös, s elégedetlen, hogy gyerekként kezelik, így semmilyen fontos dolgot nem tehet meg.
Sokszor nézi az embereket, a vitáikat. S nem érti, miért nem tudnak a szívükből és a szeretetből beszélni, odafigyelni a másikra. Ez sokszor olyannyira fokozódni kezd benne, hogy dühössé válik mérge, ami fájdalmából táplálkozik, s cselekedni kezd, kifakadva, miért nem tudnak egymással rendesen beszélni az emberek? Miért kell kiabálni? Ám a felnőttek minden alkalommal helyretették, hogy ő még csak gyerek, nem értheti, és menjen a szobájába. Olyan sokszor ismétlődik meg, hogy fiú létére sokszor könnyekben fakadt ki, mikor egy-egy helyzet feszült lett, vagy vitatkoztak a közelében.
A felnőtteknek több sem kellett, gúny céltáblájává vált, s ő inkább így elvonult, megkapva ezzel a hercegkisasszony gúnynevet is.

Tizenhárom évesen
Figyeli a családját, akik még mindig gyerekként kezelik, és elfogadta a néma gyerek szerepet, aki lábtörlőként szolgált mindenkinek, akinek csak kedve támadt rajta levezetni a feszültségét, rajta megteheti. Érezte, hogy sosem tartozott a családhoz, s gyakran lett olyan érzése is, hogy sose nem is akarták. Ez valahol egyszerre fájt neki, és könnyebbült meg. A család vitái fájtak neki, meg akart felelni, ám egy idő után megértette: sosem fog. De azért, próbálkozott minden alkalommal, derekasan.
Az embereket egyre inkább nem értette: az érzelmeiket, azt, hogy sosem mutatják igazi arcukat. Pedig olyan nagyon örülne neki!
A kamaszkor elhozta a test gyötrelmeit is, egyre idegenebbé és szűkössé vált számára, számos dolgot nem értett benne, de legfőbb gondja az étkezés, a pihenés volt. Leginkább kibújni szeretett volna belőle, tehernek érezte. S ugyanakkor ennek révén többnyire ügyetlen is, amit mostanában már kezd legyűrni: nem érzékeli a testet, és a teret, így gyakran esik ki a kezében lévő tárgy: számtalan poharat, bögrét tört már össze, vagy ment neki valaminek.
Jelentéktelennek érezte magát, és így is viszonyult önmagához: nem akart nyomot hagyni a világban, ha valaki megkérdezte volna, milyen sikert akar elérni, ha nagy lesz: a válasza az lett volna hogy senki se emlékezzen rá, miután meghalt, nyoma se maradjon.

21 évesen
Nem volt túl kellemes kórházban ébrednie. Nem bírta tovább az emberek érzelmi viharait, s akármennyire is igyekezett elzárkózni előle, annál jobban érezte, ahogy folyamatosan végigszántanak rajta, sajájta lesz. De nem adhatta ki, nem mehetett minden alkalommal agresszívan senkinek sem, de nem is omolhatott össze. Így teljesen felőrölték az idegeit. S kezdett magában kételkedni, hogy valójában érzéketlen az emberekhez, hiszen nem olyan rég ébredt rá, hogy képtelen megkülönböztetni, kinek is érzi az érzelmét: sajátját? Vagy éppen másét? Nem volt határ, s mégis, szentül meg volt győződve arról, hogy ő egy érzéketlen, érzelemmentes ember.

23 évesen
Néma döbbenettel néz maga elé. Márpedig el kell hinnie azt, amit hallott, hiszen....
Tudta. Mindig is érezte.
Nem tartozik a családhoz. Genetikailag igen, de máshogy: sosem.
Nincs közös mútja velük, s amiért lejött, a családdal kapcsolatos feladatokat megoldotta. A rá eső részt. S valóban: bár a családjáról egy hatalmas súlyt felszállt két éve, szét is esett. Vagyis inkább ő ki.
Sosem tartozott oda.
S a mai napig hálás azért, hogy a terapeuta nem engedte el akkor, hanem tovább haladtak, hogy megértse, miért is van ez. Mégis, évek múltán értette meg igazán.

24 évesen
Muszáj volt felhorkantania. Az előtte álló tarot-lapok, az inga, az általa nem látható segítők pedig egyöntetűen állítják mindezt. De képtelen hinni nekik.
Aztán beugrik neki két emlék a múltból.
Az egyik többször visszatérő eset volt, és csak most értette meg igazán. Esőben, zivatarban, főleg abban, szeretett sétálni: esernyővel a kezében. Ám többször kinézett alóla, mert azt hitte, süt a Nap, annyira fényes körülötte a talaj, az ernyő körül, hogy azt hitte, kisütött a Nap. De nem így volt. Azután villámra fogta, ám nem hallott sosem dörgést. Így úgy volt vele, valamit rosszul lát, vagy mindenki így látja.
Aztán meg emlékezett testvére elszólására. Sokszor mondta, hogy rá nem tud nézni. Olyan ... fényes. Sosem értette, miért mondja neki.
- Kérdezzük meg még egyszer. - nézett bizonytalanul az előtte ülőre.
- Felőlem. De úgyis ugyanazt a választ fogod kapni, ideje elhinned. De... tudod mit? Fogd te az ingát. - azzal a kezébe nyomta a sajátját, amiről úgy tudta, hogy azt nem igazán szabad.
- Ne aggódj, nálad pont nem gond, hogy átadom. Sőt! Nekem teszel szívességet.
A kristály érintése végigcikázott rajta, megrezzent. Egy robbanást látott maga előtt, s őt magát érzékelte, ahogy várakozik, izgatott nyugalommal, mi is lesz ebből az egészből, még akkor is, ha már számtalanszor végignézte.
- Hoho, azért vigyázz rá. - az előtte ülő még elkapta, mielőtt az asztalra esett volna a kristály. Átadja neki.
- Amit láttál, az igaz. Most tedd fel a kérdést. Előbb az igen-nemet kérdezd meg tőle.
Összeszorult torokkal veszi el az ingát, s tartja a kezében. Az igen-nem, még ment, ám a kérdésnél kiszáradt a torka is. Végül csak suttogva tudja kimondani:
- Uriel seraphim vagyok.
Az inga olyan határozottan leng ki, hogy kis híján elszakítja a madzagot, ami lehetetlen.
A válasz: igen.



     

   Tűz elem, kedvenc színe a vörös, amit sokáig tagadott, a felismerés után már felválallta. Előtte inkább a kéket, zöldet hazudta, mert úgy gondolta, a vörös szín a hivalkodók s rátartiak színe, ő meg éppen ellenkező akart lenni.
INJF, 9w1
Időnként nagyon kétbalkezes, mindent kiejt a kezéből, vagy elkaszálja az ajtófélfa. A parkolást már inkább nem is említi (a térérzékelése nem teljes), nem is akar járművet vezetni.
Terrainak született le, már emlékezik, ereje azonban túl erős, hogy a fizikai, emberi teste képes lenne befogadni, így visszafogja ezt a kapcsolatot, s vele a képességet.
Valójában Seraphim, Urielként és Seraphielként ismeri a világ, a seraphimok vezetője.
Nemrégiben, egy esemény okán úgy döntött, feladja terrai létét, hogy segíthessen.
Előtte nem sokkal a West család hivatalosan is örökbe fogadta, így a Holloway nevet örökre maga mötött hagyta.