Marcel Montgomery

Érzékeny, figyelmes, fegyelmezett.
Korábbi kapcsolatából mély érzelmi sebeket kapott, s bár így kicsit távolságtartó másokkal, igyekszik odafigyelni a környezete igényére, alaptermészete.
Szereti a tisztán körvonalazott körülményeket, és ugyanúgy elvan a bizonytalannal is, sokévi tapasztalata van.

Lyra
Elégedetten teszem le a szállítóhajót. Jó pár bolygót megnéztünk, mire eldöntöttük, melyek is azok, amelyek szóba jöhetnek, mint leendő, élettel teli bolygó. Változatos formában találtunk lehetőségeket, van, ahol még szinte alig jelent meg valami, van, ahol már állatok is megjelentek, s már csak az utolsó lépcsőfok hiányzik a teljességhez.
Kettős érzéssel álltam az útnak. Maga az út nagyon hosszúnak tűnt, s nem azért, mert a hajókkal annyira messze lenne. Ez a hely sokkal... másabb, ha lehet így mondani. Nem akartam eljönni ide, időbe, és rengeteg diszkurzusba tellett, mire végül úgy döntöttem, az első csapattal érkezem meg. Érdekelt ugyan az a lehetőség, hogy miként lehet új életet és környezet teremteni, a felfedezés sokkal inkább vonzott. Képtelen vagyok egy helyben megmaradni, mindig vágyom arra, hogy a saját határaimat feszegessem. És időnként másokét is.
Jó pát életciklus volt szükséges ahhoz, hogy végre megjelenjen az az élet, amit elgondoltunk, s a környező bolygók is lassanként "életre keltek". Nem kívántuk saját telepként használni az összes bolygót, sokkal kíváncsibbak voltunk arra, milyen sajátoságokkal fog bírni egy-egy adott bolygó élete.
Újabb pár életciklus után azonban magam is meguntam, hogy csak egy helyben toporgunk. Utazni vágytam, új helyeket felfedezni, így azzal nem foglalkoztam, mikor a közösségünk egy része úgy döntött, saját utat akarnak bejárni, s átköltöztek egy Vega körüli bolygóra. Addigra már számtalan más galaxis is tervben volt.
Talán ennek a féktelen utazási kedvnek köszönhetem, hogy már tudtam, hova tudjuk menekíteni népünket a kirobbanó háborúban, melynek következtében az újonnan érkezett nép felrobbantotta csillagunkat, ezzel felborítva otthonunk harmóniáját és elpusztítva a kialakított, és kialakulóban lévő életet.
Nem attól volt csendes az utazás, hogy az fájt, velünk mi történt. Az fájt, hogy mennyi lehetőségtől fosztották meg a dracoiak a kialakulóban lévő életeket. Volt, amit időben át tudtunk menekíteni, s azt is tudtam, fogok még pár kört menni a hajóval, mert előbb-utóbb ott is minden elvesznek a dracoiak, ahol most még népeink, vagy az általunk kialakított életek vannak jelen.
Azóta érzem mindig azt, hogy talán már nem is lesz hova hazatérnem, mert az otthonom már nincs meg. A valódi otthonom pedig már túl messze van.

 Orion

Az Orion lett a harmadik otthonom, legalábbis annak kiáltottam ki. Hiába volt ugyanaz minden, mint Lyra-nál, valahogy mégsem volt ugyanolyan. A vereség, a veszteség, a menekülés érzései sokáig bennem volt, jó pár életciklust végigjártam, mire kezdett bennem helyreállni az egyensúly. Ami mégsem volt az, mert minden érzelmet ki akartam zárni magamból, úgy gondoltam, s velem mások is, hogy a túlzott érzelmességünk, lelkiségünk volt az oka, hogy a dracoiak nyertek felettünk. Mindent érteni akartam, mindent felépíteni, s olyan biztonságossá tenni, hogy semmilyen rés nem keletkezhet rajta. Sokkal jobban kezdett érdekelni a struktúra, mint más.
Ám a nyugalmunk nem tartott túl sokáig. A dracoi hajók megjelenése ugyanolyan gyomrost küldött be, mint amikor megláttuk őket a csillagunk felrobbanása előtt. Ezúttal azonban nem nyert a felélelem, legalábbis nálam. A düh volt az, ami átlendített azon a ponton, hogy megint szedjük a sátorfánkat. Addigra már a technológiánk és a képességeink is voltak annyira fejlettek, hogy a Betelgeuse közeli bolygón szervezkedni kezdtünk. Ellenállásba mentünk át, s azon dolgoztunk, hogy megtaláljuk a megoldást, míg pajzsként szolgálunk az Orion-rendszer megvédésénél. A légierőkhöz igazoltam le, minden egyes alkalommal. A lélek bugyrai nem az én világom volt, sokkal inkább a védelem volt az erősségem.
Ám amivel nem számoltam, az a dracoiak képessége. Észrevétlenül és lassan kezdtek bennünket megmérgezni: kételyekkel, bizonytalanságokkal. Mostanra már tudom, még a legjobbak sem lettek volna képesek mindennek ellenállni, hiszen mindezt olyan mesteri szintre emelték a dracoiak, hogy mire rá is jöttünk volna, addigra már késő volt.
S sosem gondoltam volna, hogy elég egy pillanat, egy rosszul meghozott döntés, s az addig tartott védelem nagy része képes megroppanni. S az első láncem: én voltam.
Sosem fogom az a végtelennek tűnő másodpercet, vagy talán perceket elfeledni: amikor rájöttem, hogy a kiadott paranccsal mit teszek, és főként: mi okán. Addigra már az alakzat felállt, s idő kellett volna, mindenkit máshová vezényelni. Tudtam, láttam, ott volt előttem, mi fog lezajlani, hiszen azon nagyon jó stratéga voltam. És éppen ez volt a szörnyű az egészben: mégis képes voltam beugrani a trükköknek, a mételynek.
S akkor hoztam még egy döntést. Ugyan az életem is kevés lett volna, hogy jóvátegyem ezt a hibát, de ahhoz, hogy jelentősen csökkenteni tudjam a veszteséget, szükséges volt megtennem: a dracoiak anyahajóját vettem célba, s nagyon-nagyon imádkoztam minden őrangyalomhoz, hogy segítsen eljutni a hajóig, hogy abba ütköve, ott is el tudjak indítani egy másfajta láncreakciót. Látva, hogy mire készülök, mások is csatlakoztak hozzám a Fekete Ligából.

Az eset  után sokáig képtelen voltam újra felvállalni egy életciklust. Megtörtem, meghasonlottam, és képtelen voltam elszámolni magammal.


Arcturus

Egy ismerős hang noszogatására végül úgy döntöttem, hogy elvállalok egy feladatot az Arcturuson. Semmi kedvem nem volt, tartottam attól, ezt is alaposan el fogom szúrni. S nagyon erős hiányérzetem is volt, amit csak akkor értettem meg, mi is az, mikor az Arcturuson belekezdtem a feladatom elvégzésében. Nehézzé tette, nehezebbé, mint gondoltam, s egyben elfogadtam: valóban mindenki elfordult tőlem, magamra maradtam: magamnak kell bizonyítékot adni, hogy méltó vagyok arra, hogy újra felvegyem majd a fonalat.
Ha tudtam volna, mennyire nem ezért történt mindez...
Az Arcturus világa teljesen más, mint amiben voltam addig. Hosszú idő után ott éreztem azt: biztonságban vagyok. S ez valóban így is volt: az arcturusiak számtalanszor jelentek meg az univerzum bármely pontján, hogy segítségül siessenek a dracoiak ellen. Sosem mertem megkérdezni, nekünk miért nem segítettek? Majd pont én fogok számon kérni bárkit is, aki csúfosan elbukott a felelősség színpadán.
Az életciklusok alatt lassan lenyugodtam, s az utolsók már arról szóltak, hogy végre szembe tudtam nézni orioni önmagammal, megérteni az okokat, amik odáig vezettek. A legnagyobb frusztráció mégis azért volt bennem, mert megértettem: vannak dolgok, amiknek meg kell történniük, s nem magam miatt. Mások tanulására szolgál, mert meg akartak tapasztalni valamit. S hogy én voltam az, aki felvállalta mindezt. Így valójában szívességet és kérést váltottam valóra. Nagyon nehezen tettem le a terhet, ami, mint kiderült, nem is létezik.

Sirius

Ideje volt helyretennem magamban dolgokat, így itt ugyan nem voltam sokáig, mégis, sok kapcsolatot kialakítottam, mesterekkel, tanítványokkal, akik ugyanúgy göröngyös úton jutottak el idáig. Még nem álltam készen arra, hogy mélyebb tanításokat magamba fogadjak, de szükséges volt némi tudás, hogy le tudjam zárni magam mögött mindazt, ami bennem volt.

Andromeda

Nem tudom, itt találtam-e meg igazán az egyensúlyomat. Jó pár életciklusomban, az elején, képtelen voltam megmaradni: az az érzelem, és szeretet, amiben ők léteztek, számomra megfoghatatlanul tiszta és erőteljes. Szennyesnek éreztem magam velük, s hogy bemocskolom ezt a tiszta szeretetet. Ők mégsem adtál fel, s ebből erőt merítve, remélem, hogy az utolsó részeimet, az érzelmeimet, melyeket mélyen eltemettem magamban, végre elő tudtam venni, s szembenézni velük. A legtöbb különböző fajjal talán itt találkoztam, s társadalmi szerkezetük, ahol a legtöbb vezetői tisztséget nők töltik be, vegai otthonomra emlékezetetett. Kipróbáltam több fajt is, kedvenc alakom a puma mellett a sárkány lett, többször választottam sárkány családot.
A Világtanácsba is delegáltattam magam, mikor kiderült, van olyan dolog, amiben segítségül lehet. Talán ezzel sikerült a legnagyobbat lépnem a bukásom óta, és nagy félelemmel vállaltam el: mi van, ha megint elbukok?
Hogy a kockát tovább görgessem, elvállaltam, hogy a törvényt betartva, ám mégis megtalálva a kiskaput, emberként leszületve segíthessek Terra lakóinak abban, hogy győzzenek, abban, amiről nem is tudnak. Még nem tudtam akkor, mi az a tapasztalat, amit segítségül szedhetnék, de tenni akartam valamit.

Terra

Világéletemben utáltam a teszteket. A főiskola eleget tesztelgetett, de ez most más. Amikor gyerekkoromban először megláttam a vadászgépeket, azonnal tudtam, hogy egyszer repülni fogok vele. A repülőmérnökivel melegítettem be a pályát, s egész hamar eljutottam a felvételiig. Pite.
Hirtelen úgy éreztem, oldalt kell pillantanom. Furcsán ismerős érzés fogott el, s a pillantásom utána ott is marad. Táncoltatni kezdem az ujjaim között a ceruzát, aztán észbe kapok, s megszüntetem a zajt, s inkább visszahajolok a papír fölé.

Hirtelen villan be egy kép, ahogy a kezem a kormány felé nyúl. Robbanások, világűr, zajok, hangok. A kezem nem a kezem, sokkal nagyobb, és vékonyabb. S csak egy érzés van bennem: minél pontosabban lőni.
A nevemet ismétlő trainert csak sokadjára hallom meg. Mint aki révületből ébred, pislogok párat. Napsütéses égbolt, a kezem kisebb, és...
Csodálkozva nézek a műszerfalra, még meg is érintem. Nem ilyen volt az előbb...

Születési hely, és idő: Colorado Springs: 1987. július 11. 9.29. a.m.