Kalifornia - Marcel &Olivia

They Move on Tracks of Never-Ending Light

Hiába érzem, hogy a testem szép csendben megnyugszik, odabent még mindig tombol valami, mit sem veszítve erejéből. Épp, hogy új színezetet kapott. Hiszen már nem csak az enyém, hanem a miénk, és mindketten hatással vagyunk rá. Ezért még mindig kavarog, keveredik, új árnyalatokat létrehozva. És keresi a helyét is, kiszorítva mindent, amire már nincs szükségem, amire nincs szükségünk, hogy végül csak az maradjon, ami igazán számít. Amit szavakkal csak egyféleképpen lehet kifejezni. Így meg is teszem, kimondom, amit érzek, és miként ő is kimondja szinte velem együtt, a világ körülöttünk újra megszűnik. Ám most érzem, hogy nem ment messzire, csak körénk fonódott, ismerkedve azzal, hogy mi már összetartozva térünk vissza, egyként. Ezért sem akarok sietni már sehova, és ha akarnék sem tudnék engedni az idő sürgetésének. Hiszen már megérkeztem, pont ott vagyok, ahova tartozom, amellett, aki mindennél fontosabb nekem.
- Helyes. - szavaimat a tetteim is kísérik, próbálok még közelebb húzódni hozzá, ezzel is jelezve, hogy nagyon szeretnék még itt maradni. Annyira, hogy egy ideig teljesen megfeledkezem a gondolataimról, csak az érzéseink áramlásában tudok elmerülni, és az érintésében, ami most is jól eső érzéseket csempész a bőröm alá. Végül mégis megszólalok, és a válaszul érkező csók, épp annyira lep meg, mint amennyire nem. Hiszen az ösztöneim engem is az ajka felé vezettek. A kimondatlan vágyamat teljesíti ismét.
- Ráérünk. Én nagyon is jól érzem magam itt. Részemről bármeddig maradhatunk így. - egy mélyről jövő sóhaj is jelzi, hogy mennyire tökéletes minden, és milyen teljességet, és harmóniát érzek. Az idő múlását ezért még csak halványan sem érzékelem. Teljesen belefagyok a pillanat varázsába, és csak az őt még mindig cirógató ujjaim jelzik, hogy még nem vesztem el teljesen, és még mindig vele vagyok. Bármeddig.
Viszont az erő, amivel felkap megakasztja a lélegzetem, és a szívem is ritmust vált, miután kihagyott jó pár ütemet. Először mégis csak az ajkaim íve kúszik feljebb, önkéntelenül is mutatva, hogy mennyire tetszik a határozottsága és a lendülete, és hogy mennyire vonz az ereje. Teljesen magával ragad, és nem csak szó szerinti értelemben. Ezért a nevetés is csak később bújik elő, amikor már elindulunk valamerre.
- Most már hivatalos. El vagyok kényeztetve. - a karjaim szorosan fonódnak a köré, és finoman végig simítok a tarkóján, miként az arca felé hajolok, és egy finom puszit adok neki, ott ahol elérem. Fogalmam sincs, hogy merre visz, hiszen csak őt nézem, és a külvilág egyáltalán nem érdekel. Csak ő számít nekem, ezért az arcvonásaitól nem tudok elszakadni, még akkor sem, amikor feltehetően megérkeztünk valahova. Talán a fürdőbe, bár már arról is megfeledkeztem, hogy miért indultunk oda. Bárhova vihetett volna, amíg együtt maradunk. Nagyon halványan azért derengeni kezd valami.
- A csapot kinyissam én? - a mosolyom - ami végig velünk volt - játékosabbá válik, hiszen neki egyelőre nincs szabad keze. Mert én addig biztosan nem fogom bíztatni, hogy tegyen le, amíg nem érzem azt, hogy már a terhére vagyok. Illetve az ajkaitól is jó ideje kénytelen voltam távol lenni. Így mielőtt bármit is tennék, közelítek hozzá és engedek a csábításnak.

Marcel & Olivia

They Move on Tracks of Never-Ending Light

Képtelenség lenne szavakkal kifejezni, amit érzek, és amit átélek vele, hiszen most úgy kapcsolódtunk egymáshoz, ahogy még sohasem. Nem csak testileg, de lelkileg is egynek érzem magam vele, és osztozom vele minden érzésen és érzeten, akkor is mikor a gyönyör mindent elborít, és ködfátyolt von az elmém köré. A kiutat még sem kell keresnem, és gondolatokra sincsen szükségem, hiszen együtt vagyunk elveszve a pillanat mámorában, és együtt találunk vissza is, miként lélegzetünk és szívünk egyként csendesedik, tökéletes harmóniában. A kezem is csak lassan csúszik vissza a tarkójára, és ujjaim szinte lopva kúsznak be hajtincsei közé, ahogy a homlokom az övének döntöm, és megpihenek egy kicsit én is. Az idő talán rohan, vagy csak lustán kúszik, nem érdekel, és nem is számít. Csak Marcelre figyelek, még mindig, és emiatt csak egy dolognak van még hely a lelkemben. Egyetlen szónak.
- Szeretlek… - csak suttogni tudok, hiszen a légzésem még mindig szapora, és jó ideje nem volt szükség köztünk szavakra. Most sem a tudatom formálta szóra az ajkaim, hanem valami egészen más, amit sem megfogni, sem megérinteni nem tudok. Csak érzem, ahogy még mindig tombol az ereimben, és átáramlik rajtam, újra és újra. Önkéntelenül teszem az egyik tenyerem Marcel mellkasára, épp a szíve fölé, hogy osztozni tudjak vele ebben az érzésben is. Hiszen mi egyek vagyunk, és összetartozunk, akkor is, amikor a szívünk ritmusa már csendesedik. Talán ezért sem szeretném még elengedni őt, és marad a mellkasán a kezem akkor is, mikor megmozdulok, és mellé fekszem, még mindig szorosan hozzábújva, helyet keresve fejemnek a vállgödrében. A szemeimet is lehunyom néhány pillanatra, hogy még inkább a minket beborító érzésekre és érzetekre tudjak figyelni. Csak az ujjaim mozdulnak, és finom köröket írnak a mellkasán, csendben hallgatva és érezve szíve ritmusát. A való világ még mindig nem kúszott vissza közénk, még mindig csak ketten vagyunk, együtt, valódi összhangban, és harmóniában. És érzem azt is, hogy ez az érzet nem fog elmúlni, ezt magunkkal visszük majd akkor is, amikor visszatérünk a valóságba. Habár azt érzem, ez csak lassan fog megtörténni, hiszen még mindig a karjai közé vágyom, és ott is maradok, ameddig engedi nekem, vagy amíg azt nem érzem, hogy ő mást szeretne. Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telik el, azt a fonalat még nem keresem, hiszen együtt leszünk, bármi is lesz.
- Azt hiszem mielőtt a kinti magaslatokat is megmásznánk, le kéne zuhanyoznom. - még mindig karcos egy kicsit a hangom, ám egy mosoly, már az arcomon játszik, miként a fejemet feljebb emelem, és Marcel tekintetét keresem. Ha megtalálom, hosszú másodpercekig elveszek az íriszei örvényében, és csak később kúszik be a tudatomba a gondolat, hogy még szerettem volna mondani valamit.
- Van kedved spórolni a vízzel, és velem tartani? - egyedül nagyon nehezen tudnám rávenni magam az indulásra, hiszen nekem itt és így tökéletes minden. Képes lennék az egész napot az ágyban tölteni vele kettesben, és valószínűleg az arcomon lévő mosoly sem fog eltűnni soha. Viszont a közös terveinket is szeretném megvalósítani, így bárhogy is dönt, végül majd a fürdőszoba felé fogom venni az irányt. Valamikor…

Marcel & Olivia

They Move on Tracks of Never-Ending Light

Marcel közelében tapasztaltam meg először, hogy milyen az, amikor nincs szükség szavakra. Amikor az egymás iránt érzett odaadás, és szeretet az érintésben és a figyelemben nyilvánul meg. Korábban el sem tudtam képzelni, hogy ez lehetséges, hogy egy kapcsolat igenis lehet annyira mély és őszinte, hogy értjük egymás mozdulatát, elfojtott sóhaját, fellobbanó kívánságát. Most viszont nem csak elképzelem hanem át is élhetem, teljesen elveszítve az idő fonalát. Ez pedig  egyszerre ejt rabul és szabadít fel teljesen.
Miként a nyakamhoz hajol, egy újabb sóhaj szökik ki az ajkaim közül, hiszen érintése végig vibrál az egész testemen, olthatatlan lángot, és vággyal átitatott kívánságokat hagyva maga után. Így miként nyújtózik felém, vele együtt mozdulok, nem törődve azzal, hogy a saját, vagy éppen az ő vágyait teljesítem ezzel. Mert ez már nem is számít. Már együtt mozdulunk, eggyé forrtunk, és összetartozunk. Nem csak a vágyaink, hanem érzéseink miatt, amit most még erősebben, még intenzívebben élek meg. Emiatt még többet szeretnék adni, már nem csak az érintésemet, vagy a testemet, hanem egész lényemet. Bármit, amivel boldoggá tehetem.
Követem a ritmusát, vágyainak hangját, és csípőm nem csak vele együtt mozdul, hanem érte is. Hiszen kísérni akarom őt, mozdulatról mozdulatra haladva, összetartozva. Ezért nem engedem el őt egy pillanatra sem. A derekáról a hátára csúszik a kezem, és ujjaim gerincének gödrébe kúsznak, hogy finoman szoríthassam magamhoz, és még jobban érezhessem őt. Csak akkor távolodom el tőle, mikor a vágy ívbe hajlítja a gerincemet, és teljesen elveszek az érintésében és az érzéseiben, amit most megoszt velem.
Viszont mindig visszatalálok, közelebb hajolok hozzá, és az ajkait ízlelem, újra és újra, akkor is mikor táncunk szilajabb lesz, és érzem, hogy a gyönyör hullámai is egyre közelebb érnek. A tarkóján lévő kezem a vállára kúszik, és finoman feszülnek meg ujjaim, miként egyszerre vágyok már a beteljesülésre, és küzdök is ellene, hogy ez a pillanat még ne érjen véget. Lélegzetem egyre gyakrabban tartom vissza, és sóhajaim is egyre gyakrabban hajlanak apró nyögésbe, miként már nem tudom és nem is akarom elrejteni, hogy milyen érzeteket és kívánalmakat csal elő belőlem minden egyes mozdulata, és érintése.
Ajkaitól mégis kénytelen vagyok elválni egy időre, mert engedek annak a csábításnak, hogy hátrébb dőljek, és kezeimmel magam mögött támaszkodjak meg a combjain. Csak a csípőm ritmusa követi őt még ekkor is, figyelve minden rezdülésére, és kimondatlan kérésére. És ez az ütem, ez az összhang vezet előre, végül olyan messzire, hogy a gyönyör hullámai nem csak elérnek, de hirtelen át is zubognak felettem, légzésem teljesen megakasztva, ölemet ívbe csavarva. Csak hosszú másodpercekkel később szökik ki belőlem szaggatva a levegő, és figyelmem is csak ezután tudom újra Marcelre fordítani. Szeretném, ha ő is velem tartana, ha ő is átélhetné azt a gyönyört, amit nekem adott, ezért csípőm ismét felveszi a ritmusát, és visszahajolok hozzá, ajkaimmal megtalálva nyakának ívét.

Marcel & Olivia

They Move on Tracks of Never-Ending Light

Lassan közelít hozzám és ez feléleszti az eddig szunnyadó kívánalmakat is. Ha nem érezném az ő vágyait is, és nem lenne az a legfontosabb a számomra, hogy ő boldog legyen, talán teljesen el is vesznék, és soha nem akarnék visszatérni. De még most is, csak arra tudok gondolni, hogy mennyire szeretem ezt az embert, és hogy mennyire vágyom arra, hogy Ő elégedett és teljes legyen. Hiszen az érzékeim teljesen köré fonódtak, és a világomban csak ő létezik. Ezért minden mozdulatát, minden érzéki érintését viszonozni szeretném, és miként ő is egyre érzékenyebb helyeken barangol, úgy én is ismeretlen területekre vágyom, és ujjaim gyengéden végig simítanak az eddig elrejtett zugokon is. Csak lassan merészkedem egyre tovább, kivárva érintésem legapróbb hatását, szíve újabb és újabb dobbanását. Ám idővel érzem, hogy már másra is vágyunk. Egymás ritmusát egyre inkább felvesszük, és kívánságainknak egyre nagyobb teret adunk. Ez felperzseli az összes érzékemet, és lélegzetem is egyre gyakrabban tartom vissza, ahogy ő is jelzi nekem, egyre határozottabban, hogy mit szeretne.
Mégis csak finoman mozdulok felé, mintha még mindig nem lennék biztos abban, hogy ő is ezt szeretné. Pedig érzem már az ő vágyát is megmozduló csípőjében és finom, de határozott érintésében. És ugyanazt kívánom én is. Minden porcikám, minden idegvégződésem érte mozdul, és érte ég tűzben. Hiszen olyan lángot ébresztett fel bennem, amit eddig sosem ismertem meg. Én mégis a tekintetét keresem. Ezért az egyik kezem felcsúszik a tarkójára, és ujjaim finoman bekúsznak hajtincsei közé. Eltávolódom tőle ajkaimmal, de csak azért, hogy elveszhessek az íriszeiben, hogy lássam a fényt, és a lángot a tekintetében, mikor csípőmmel lassan törleszkedem felé.
Szemhéjaim lecsukódnak a mozdulatomat követve, és csak lassan térnek vissza helyükre, miután egy vágytól terhes hang is kiszökött az ajkaim közül. Hagyom magamnak, hogy megmerítközhessek közelségében, és teljesen elvesszek az érzésben. Majd csípőm ösztönösen mozdulna körülötte, és finom táncba kezdene, de még nem engedem szabadon. Még Marcel íriszeiben keresem a kapaszkodót. Őt akarom látni, és őt akarom boldoggá tenni. Ezért csak akkor mozdulok meg újra, amikor érzem, hogy ő is ezt szeretné, hogy ő is nyújtózik felém. Ha érzékelem az ő vágyait is, akkor ujjaim még feljebb csúsznak a tarkóján, gyengéden szorulnak hajtincsei közé, és az ajkaimat közelítem felé. A következő sóhajt, már az ő ajkára lehelem, és lassan szabadon engedem az eddig fogságban tartottat is. Csípőm gyengéd táncba kezd, és miként az egyik kezem marad a tarkóján, a másik a derekán nyugszik, olykor meg-meg szorítva oldalát.

Marcel & Olivia

They Move on Tracks of Never-Ending Light

A saját ajkamba harapok, miként ujjai olyan helyen járnak, ahol előtte még sohasem. Finom érintése, gyengéd közeledése egyszerre éleszti fel bennem a legősibb ösztönöket, és késztet arra, hogy még többet adjak neki is, még határozottabban, még érezhetőbben fejezzem ki a szeretetemet felé. Hogy ismerjem meg minden porcikáját, és váltsam valóra minden vágyát. És ez olyan sok érzés egyszerre, hogy nem is tudom mindegyiket egyszerre megragadni, csak pillanatról pillanatra hagyom, hogy az ár sodorjon magával és vezessen afelé, amelyiknek helye van, amelyre szükség van, amire vágyunk mindketten. És azt érzem, hogy a ruhákra már egyikünknek sincs szüksége, ezért engedem, hogy azt áramlat sodorja az érintésemet, csókjaimat, lélegzet vételeimet. Az sem számít, hogy ez az én kimondatlan kívánságom volt-e vagy az övé. Már csak az számít, hogy mindketten erre vágyunk. Hiszen mi összetartozunk. És épp most, épp ebben a pillanatban érzem ezt a legerősebben.
Szeretném, hogy ő vezessen, hogy úgy lehessünk egymáséi, ahogy ő szeretné, és ahogy ő kívánja. Ezért csak lassan ereszkedem vissza az ölébe, és még csípőmmel sem törleszkedem felé, annak ellenére sem, hogy a saját vágyaim, már lángot gyújtottak az ereimben. Hiszen az érzés, hogy már nem választ el minket semmi sem megrészegít, és elemi erővel ragad magához. Csípőm meg is mozdul finoman időnként, hogy még jobban érezhessem, és még közelebb kerülhessek hozzá. Mégis, arra várok, és leginkább arra vágyok, hogy ő elégedett legyen, hogy Ő boldog legyen. Hogy minden óhaját, és kivánságát teljesíthesem. Ezért, ha nem is kíván vezetni, figyelek minden rezdülésére, minden sóhajára, minden vággyal átitatott pillantására.
Kezei viszont a tarkómra csúsznak, és csókjában teljesen elveszek. Érintésével ismét rabul ejt, miként ajkai egyre lejjebb haladnak, a tenyerei pedig egyre beljebb. Ezért most magamnak is megengedem, hogy amit felélesztett - amit türelemmel és gyengédséggel kicsalt belőlem - az átjárjon. Megmerítkőzöm ebben a mámorító érzésben, és csak az elakadó lélegzetem, olykor megremegő testem, és ütemett tévesztett szívverésem mutatja, hogy még jelen vagyok, még mindig vágyom rá, és még mindig nem akarom, hogy ez a pillanat véget érjen. Ezért ujjaim csak néhány másodperccel később csatlakoznak vissza hozzá, finoman elindulva a hasfalától, végig haladva csípőcsontja ívén, hogy aztán visszakússzon ismét, és egy újabb kört megtéve a következő alkalommal egyre lejjebb érkezzen meg.  Közben a nyakához is visszatérek, most azon az oldalt, ahol még nem jártam, és finom csókokkal, szinte becézgetve bőrét elmerülők az ízében, illatában, egészen addig, amíg azt nem érzem, hogy már másra vágyik. Nekem már örvénybe csavarodtak a gondolataim, és ezt érezheti is abból, hogy miként az ujjaim, oda és vissza simítanak végig csípőcsontján, olykor bőrének feszülnek, és elidőznek pár pillanatig. Szeretném már közelebb tudni őt magamhoz, egészen közel, és ezt csípőm finom mozgása önkéntelenül is jelzi. Mégis, az ő lélegzetét az ő szívverését, és az ő mozdulatait követem, minden pillanatban.

Marcel & Olivia

They Move on Tracks of Never-Ending Light

Teljesen elveszek az érintésében, a csókjaiban, és a gyengédségben, amivel megajándékoz engem. Magával ragad, és nem ereszt egy pillanatra sem, ahogy az örvénylő hullámok sem eresztik az eltévedt csónakot, amikor vihar idején kóborol a nyílt vizeken. Ám nekem eszemben sincs szabadulni, vagy akár csak mást kívánni. Épp ott vagyok, ahol lennem kell, ahol lenni akarok. Azzal, akibe beleszerettem... Sosem éltem át még hasonlót sem, és azt sem tapasztaltam még meg, hogy milyen az, amikor az én mozdulataimat, és kósza érintéseimet is, azok az érzelmek vezetik előre, amit a társam iránt érzek. Mert neki akarok örömet okozni, és őt akarom boldoggá tenni. Most is, és minden további pillanatban, amit együtt töltünk el.
Ezért sóhajai, elfojtott lélegzete, és mélyről jövő morranásai elégedettséggel töltenek el engem is, és arra ösztönöznek, hogy merészkedjek újabb helyekre, és barangoljak be eddig felfedezetlen területeket. Ez az utazás már önmagában is mámorító, de miként ő is viszonozza az érintésem és a csókjaim, feléleszti a bennem szunnyadó vágyakat is. Mert ajkainak, és ujjainak érintése bekúszik a bőröm alá, és végig cikázik minden sejtemen, hogy aztán jóleső borzongást, és elakadó lélegzetet hagyjon maga után. A szívem ritmusa is követi minden mozdulatát, és mellkasom börtönéből szinte kitörni készül, miként a belső combom felé is elvándorolnak ujjai. Hiszen egyszerre kívánom azt, hogy kalandozzon el másfelé is, és érjen hozzám a legérzékenyebb helyeken, és azt, hogy ezt még ne tegye meg, csak fokozza tovább a várakozás izgalmát.
Viszont érzem azt is, hogy pillanatról pillanatra egyre jobban vágyom rá. Már nem csak az érintésére, hanem mindenre, amit egymásnak adhatunk. És miként a szorításommal ezt közvetítem is felé, ő is magához von engem, ezzel teljesítve a ki sem mondott kérésemet. Egy vágytól terhes hang szakad ki az ajkaim közül, miként szédítően közel kerülünk egymáshoz, épp csak a rajtunk lévő utolsó ruhadarabok kezdenek egyre zavaróbbá válni. A kezem felcsúszik a hátára, és épp indulna lefelé a gerince mentén, hogy utat találva magának a boxere felé, annak levételére tudjam biztatni, de félúton megállok és a gerince melletti izmokban kapaszkodom meg, amikor érzem, ő is a fehérneműm felé tévedt. Belemosolygok az újabb csókba aztán egy pillanatra elhúzodom az ajkaitól, mert látni akarom a tekintetét, és el akarok veszni az íriszeiben néhány pillanat erejéig. Ezután viszont én is segítem mozdulatát, és úgy helyezkedem, illetve nyújtom ki lábaimat, hogy a simítással együtt a fehérneműm is végre oda kerüljön ahova ő szánja. Az ajkaihoz ezt követően térek vissza, és indul lejjebb a kezem is a hátán, hogy az ujjaim finoman be tudjanak szökni a boxere szegélye alá, és a tenyeremet végig vezetve a dereka felé, lassan csússzanak lejjebb. Csak miliméterről milliméterre, és olykor vissza is térnek a derekára - mert a bőre simaságával nem tudok betelni - de idővel lejjebb tolja a boxerját, ha engedi nekem. Gyengéden ráharapok az alsó ajkára, és mielőtt hagynám, hogy a fellobbant szenvedély örökre ott marasztaljon a karjaiban, feltérdelek, és amennyiben szükséges, akár a kezemen megtámaszkodva is feljebb emelkedem, hogy legyen elég helye neki is megszabadulni a mostanra különösen zavaró ruhadarabjától.

Marcel & Olivia

They Move on Tracks of Never-Ending Light

Azt hittem, hogy ha eljut oda a kapcsolatunk, hogy megtegyük ezt a lépést, akkor lesznek bennem félelmek, és kételyek. Mert ennek jelentősége van a számomra, és emiatt sosem kapkodtam el. Nem véletlen, hogy  én még csak egy férfihoz kerültem ennyire közel. De az ő karjaiban nem érzem a kételynek még a szikráját sem. Vele akarok lenni, és át akarom élni, hogy összetartozunk, hogy együtt dobban a szívünk, hogy egymásra hangolódik még a lélegzetünk is. Vágyom az érintésére, és arra, hogy szorosan magához vonjon. Ezért, amikor megteszi, a szívem ritmust vált, és boldogan húzódom közelebb hozzá.
Nem tudok betelni a bőre érintésével, és azzal, ahogy ő is viszonozza a gyengédséget. Időről- időre elakad a lélegzetem az érintése nyomán, és olykor egy-egy sóhajt is belém fojt. A szívem pedig olyan vad ritmusba kezdett, amibe még ezelőtt soha, ezzel is jelezve, hogy most valami különlegesben, eddig soha meg nem tapasztaltban  van része.
A pillantásom mégis Marcel tekintete vonzza. Új fényt látok felgyúlni a kéken örvénylő íriszeiben, és szinte biztos vagyok benne, hogy az én tekintetem is ugyanezt a lángot hordozza. Senkivel sem éreztem magam még ennyire egy hullámhosszon, ezért soha nem mertem engedni a vágyaimnak. Azt pedig el sem tudtam képzelni, hogy valaki annyira fontos legyen a számomra, hogy csak az ő óhaja és kívánsága számítson nekem. Ezért csak lassan haladok, lépésről lépésre, megtapasztalva, hogy mi az, amivel valóban örömöt tudok okozni a számára. Figyelek minden rezzenésére, minden mélyről érkező sóhajra. Ezért érzem, ahogy finoman megremeg a csókjaim nyomán, amiket a kulcscsontjára és a mellkasára ejtek. Ösztönszerűen rejtek bele egy mosolyt az újabb csókokba. Nem is szeretném abbahagyni, csak ha ezt kérné, de ő is felfedező útra indult, ami pedig az én érzekeimre van hatással.  
Ahogy feljebb húzza a lábát, önkéntelenül kerülök közelebb hozzá, és simulok még szorosabban a karjaiba, még kényelmesebb helyet találva. Egy sóhaj már ekkor is elhagyja az ajkaimat és érzem, mintha lángot gyújtana az ereimben, hogy végre ilyen közel vagyunk egymáshoz. Erre vágytam, és ha csak ennyit kapnék, az arcomra költözött mosolyt akkor sem tudnám egyhamar eltüntetni. De itt nem áll meg, és az ujjai a derakamon, majd a combomon kezdenek el kalandozni. A szaggatott légzésem, és az időnként lenyugvó szemhéjaim révén érezheti és láthatja ő maga is, hogy mennyire jól esik az érintése.  Egy ideig nem is tudok kikerülni a hatása alól, és csak az jár a fejemben, hogy a következő irányváltásnál, vajon merre indulnak az ujjai, és vajon merre tartanak. A lélegzetem is visszafojtom, annyira szeretném, hogy még folytassa. De róla sem akarok megfeledkezni, mert számomra az is ugyanúgy elhozza az elégedettség érzetét, ha őt érinthetem. Mert az ő vágyait akarom valóra váltani, és az ő érzékeire szeretnék hatni, hogy az ajkai közül kicsalhassak egy-egy kósza sóhajt, és hogy hallhassam a szíve ritmusát.
Ezért, ha nem érzem, azt, hogy másra vágyik, akkor az egyik kezem lejjebb kúszik az oldala mentén, és ujjaimmal végig simítok bőrén, hogy aztán egy időre a derekánál állapodjak meg. Csak a hüvelykujjam siklik a hasa felé, apró köröket leírva, de azt is először csak gyengéden, még ismerkedve vele. A körök viszont idővel nagyobbak lesznek, és lejjebb is haladnak,  így beszökve a boxere szegélye alá. Megrészegít a bőre puhasága, ezért a tenyerem beljebb siklik a hasfalán,  hogy a hüvelykujjam végigsimíthasson rajta a szegély vonalában. Mire visszaindulok a derekához, hogy újra végig haladhassak ezen az útvonalon érzem, hogy már az ajkaitól sem tudok tovább távol maradni. A kezem ezért megpihen a derekán, és ujjaim finoman mélyednek az oldalába, miként a szorításom határozottabb lesz. Már tagadni sem tudnám, hogy mennyire vágyom rá. Mégis, először csak az alsó ajkára ejtek egy finom csókot, és időről időre eltávolodom egy pillanatra, hogy újabb, és újabb csókokkal térhessek vissza. A kezemet pedig még csak véletlen sem venném el róla, mert időközben a másik kezem is már a derekára került. Még jobban hozzá akarok simulni, és ha mást nem kíván, finoman húzom is őt magam felé.

Marcel & Olivia

They Move on Tracks of Never-Ending Light

Minden pillanatot fontosnak érzek, amit együtt töltünk el, de ez most mégis más. Eddig még sosem sikerült ennyire magam mögött hagyni a külvilágot, a múltamat, és mindent, ami nem Marcellel kapcsolatos. Minden gondolatom, érzésem és érzékem köré fonódott, ettől pedig olyan teljességet érzek, amit még sohasem. Fogalmam sincs, hogy ez miként lehetséges, de nem is akarom sem az okokat, sem az okozatokat fejtegetni. Csak elmerülni szeretnék benne a fejem búbjáig, és lehetőleg sosem jönni vissza a felszín fölé.
- Azért igyekszem a közeledben tartani. - mert vele szeretnék lenni, amikor csak lehetséges. És ez a két hét most csak a miénk, és remélem, hogy utána is minél több időt tudunk majd szánni egymásra. Viszont egyelőre nem akarok arra gondolni, hogy mi lesz később. Hiszen a jelenlegi pillanatot szeretném átélni. Bele akarok akadni az idő fogaskerekeibe, hogy megállíthassam azt. És arra vágyom, hogy ezt vele tegyem meg.  Mert a nevetése, a jelenléte és az íriszeinek a fénye sokkal több, mint amit megérdemelnék vagy, mint amit remélni mertem. Ezt pedig csak tetézi az a gyengédség, amivel puszit ad a kérdésemet követően.  Be is hunyom a szemem néhány pillanatra, és jólesően szusszanok egyet. Mindent tökéletesnek érzek.
Talán ezért is merek nyitni felé, annak ellenére is, hogy érzek némi bizonytalanságot, és felteszem magamban a kérdést, hogy ő is ezt szeretné-e. Ezért óvatosan közelítek felé, figyelve minden pillanatban arra, hogy ő mire vágyik. Csak a szívem ritmusa zavar meg néha, mert az egyre hevesebb, és erőteljesebb. Én sem kímélem a dobbanót, mert miként leveszi a pólóját, hosszú másodpercekig levegőt sem veszek, és nem csak azért, mert elfelejtettem. Még sosem láttam őt így, és valahol attól tartok, ha túl hangosan veszek levegőt, vagy egy pillanatra nem figyelek, akkor eltűnik, és kiderül, hogy ez az egész csak egy álom volt csupán. De érzem, hogy közelebb húz magához, és ezzel a félelmeim is eltűnnek egy csapásra. Már tényleg csak ketten vagyunk, nekem pedig nincs mitől tartanom. És másra sem vágyom, minthogy szorosan a karjai közé zárjon. Ezért ha nem érzem azt, hogy a terhére vagyok, vagy másképp nem óhajtja, akkor egy finom mozdulatot követően elhelyezkedem vele szemben az ölében. Mert szeretném minden porcikáját megismerni, és elmerülni abban, hogy most olyan oldalát mutatja meg nekem, amit eddig még sosem.
A válasz most nem jön az ajkamra, de nem is érzem, hogy szükség lenne rá. Inkább a kezeimet emelem fel, és az arca köré fonom mindkét tenyeremet, míg az egyik hüvelykujjammal az arcát cirógatom. Közelítek hozzá, de mielőtt újra megcsókolnám, az ajkain is végig simítok finoman. Csak ezután merülök el a csókja ízében, és csúsztatom lejjebb a kezemet a derekára. Jóleső, és szemmel is látható libabőr kúszik végig először a gerincem, majd a testem minden pontja mentén, ahogy ő is a bőrömet érinti, és az ereimben lévő tombolást már dobhártyámon érzem, amikor ő is feljebb tolja a ruhámat.
Felemelem a karjaim, hogy a fejem fölött át tudja emelni a hálóinget, és miután ki tudja, hol kötött ki a ruhadarab, csak egy félénk mosollyal az arcomon ébredek rá, hogy most ő is úgy láthat engem, ahogy eddig még sosem. Mégsem érzem magam zavarban, hiába már csak egy alsónemű van rajtam. Olyan természetesnek tűnik, mintha mindig is így lettünk volna, mintha már ismernénk egymás minden porcikáját. De ez koránt sincs így, és ezért nem is tudok betelni a bőre érintésével, az oromba kúszó illatával, és a szíve ritmusával. Közelebb hajolok hozzá, és a nyakára ejtek egy finom csókot, hogy aztán lejjebb haladva a kulcscsontján át a mellkasát tudjam megismerni, és megízlelni az ajkaimmal. Már nem tudok sem a légzésemre, sem a szívem ritmusára hatni, mert az menthetetlenül elszabadult, és nem is érdekel a sorsa. Minden érzékemet Marcel tölti ki, csak rá vágyom, és csak köré fonódnak szorosan a karjaim. Ezért arra figyelek, hogy neki mi esik jól, és belőle mivel tudok kicsalni egy jóleső sóhajt és mivel tudom elérni azt, hogy ő is olyan boldognak és teljesnek érezze magát ebben a pillanatban, mint én.

Marcel & Olivia

They Move on Tracks of Never-Ending Light

Nem tudok betelni a mosolyával, és a kéklő íriszeivel, amikor rám tekint. Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig lennék képes, csak nézni őt, akár némán is. Elképesztően szerencsés vagyok, amiért engem választott.
- Már megkaptam. Rögtön a legjobbat. - nem túlzok. Így érzem. Mindig is tudtam, hogy Marcel egy rendkívüli, és nagyszerű ember, de csak akkor ismertem meg igazán, amikor nyitni mertünk egymás felé. Akkor viszont már tudtam, hogy érte érdemes újra sebezhetőnek lenni.
- Akkor még szerencse, hogy itt van. - időbe telt, és mindketten más úton jártunk, de végül keresztezte egymást az ösvényünk. Ezért pedig nem is lehetnék hálásabb. Nem tudom kinek kell ezt majd megköszönni, de minimum egy csokis pitére a vendégem. Akkorára, ami élete végéig kitart.
- Együtt… - mosolyogva ismétlem meg a szavait, mert tényleg így hangzik a legjobban. És most már olyan egyértelmű is. Mintha mindig is így kellett volna lennie.
- Igazán? Ez esetben ki is van elkényeztetve? - meg sem várom a választ, már el is helyezkedem a párnámon, kihasználva az alkamat. Persze én sem feledkezem meg róla, és jelezni akarom neki, hogy rám is számíthat, de csak az érintésemmel tudom ezt megtenni. Közben nyugalmat érzek, és azt, hogy bármeddig ellenék a karjaiban. Főleg, mert ő is viszonozza az érintésem, és ez elképesztően jól esik.
- Benne vagyok. - és abban is, hogy egész nap így és itt maradjunk. Nem érdekel, hogy mi történik odakint a világban, csak Marcellel akarok foglalkozni, csak őt akarom érinteni. Főként mivel hallom az elégedettségét a simogatásom nyomán, és érzem a meglóduló szívverését. Mást sem szeretnék, mint hogy neki jó legyen, és mindent megadhassak, amire szüksége van, és amire vágyik. De ahogy összefonódnak az ujjaink, és a tekintetünk találkozik,  nem bírom tovább az ajkai nélkül. Közelebb hajolok hozzá és amikor a keze is a tarkómra csúszik elveszítem a kapcsolatot a valósággal. Már csak az a világ létezik, amiben csak ketten vagyunk, amiben együtt vagyunk. Itt az idő is másképp telik. Talán rohan, talán csak lassan lépdel előre. Nem tudom, és nem is érdekel. A legjobb az lenne, ha megállna, mert akkor örökre itt maradhatnánk ebben a pillanatban.
Végül mégis elhúzodom, de nem túl messzire, mert csak néhány korty levegőre van szükségem. A kérdését követően viszont egy mosoly szökik az arcomra. Már épp határozott igennel válaszolnék - külön kiemelve azt, hogy mind lelkiekben, mind a felszerelés tekintetében felkészültem a sziklamászásra - amikor azért eszembe jut, nem teljesen biztos, hogy ő erre gondolt. A felismerés után még levegőt is elfelejtek venni néhány másodpercig, és csak a meglóduló szívverésem jelzi, hogy még jelen vagyok. Illetve megérzésem szerint az arcszínem is, mert érzem, hogy forrósodni kezd az arcom, és nem csak az. Aztán miképp a gondolataim tisztulni kezdenek rájövök, hogy igazából bármire is vonatkozik a kérdése, nekem ugyanaz a válaszom.
- Igen… - a hangom csendes, szinte csak suttogok, mert nem vagyok biztos abban, hogy ő mit szeretne. Csak az én részem egyértelmű. Mert szeretem őt. Úgy, ahogy még előtte senkit, és szeretném, hogy minden értelemben összetartozzunk. Azt viszont nem tudom, hogy ő is erre vágyik-e. Ezért csak olyasmit teszek, amiről már tapasztaltam, hogy jól esik neki. Újra a hasát kezdem el simogatni, de most jóval hosszabb időre kalandozik el a kezem a derekánál, és a pólója alá is határozottabban kúszik be a kezem. Feljebb is haladok, végig cirógatva az oldalát, és ezzel a pólóját is feljebb tolom, finoman jelezve, hogy én nem bánnám, ha nem lenne rajta. Viszont annak ellenére is, hogy a légzésem érezhetően felgyorsult, minden pillanatban figyelek rá, és ha bármi is az ellenére van, akkor abbahagyom. Ha viszont újra azt érzem, mint korábban, és a szíve ritmusa ismét meglódul, akkor a tekintetét keresem az enyémmel.
- És te elfogadsz engem a kísérődnek?

Marcel & Olivia

They Move on Tracks of Never-Ending Light

Nevetni kezdek, miként kitart amellett, hogy el van kényeztetve. Én nem érzem, hogy így lenne. Számomra ez természetes, és akár azt is boldogan vállalnám, hogy minden reggel az ágyba kapja a kávéját. Nekem megéri, ha ezzel a mosollyal fogad majd legközelebb is.
- Azért én sem panaszkodok. Nekem is kijutott a jóból. - mert számomra a jelenléte bőven elég. Az, hogy együtt vagyunk, mindentől és mindenkitől távol, minden vágyamat teljesíti.  Sokáig fogalmam sem volt arról, hogy az élete része akarok lenni. Aztán amikor kezdtem sejteni, tagadtam, legfőképp magam előtt. Nagyon örülök, hogy végül megjött az eszem. Mert most itt van, és én is, és már van olyan is, hogy mi. Ezért a közelében szeretnék lenni, amennyit, és amennyire csak lehet. Mert mellette olyasmit is érzek, amit senki más mellett nem.
- Bizony. - jóleső libabőr kúszik végig a gerincem mentén, ahogy cirógatni kezd, de az ajkait akkor is megkeresem. Vágyom rá, nagyon is, és ki akarok használni minden percet, amit együtt tölthetünk. Mert az a béke és nyugalom - amiben itt részünk van - nem biztos, hogy otthon is megadatik majd. Mindkettőnknek vannak kötelességei, és azoknak is meg kell felelnünk. Itt viszont önmagunk lehetünk. Együtt, önmagunk lehetünk.
- Ennek örülök. Mert ma este is szívesen aludnék vele… rajta… - teljesen a hatása alá kerültem, ezért nehéz tisztán gondolkodni. Így csak azt mondom, ami magától jön.
- Veled… - egy kicsit halkabb lesz a hangom, mintha félnék kimondani. Pedig már bátrabb vagyok ebben is. Mégis, azt hiszem még szükségem van egy kis időre, hogy el merjem hinni, most és vele minden más lesz. Hiába érzem a szívem mélyén, az eszemet nehezebb meggyőzni.
- Megbízható forrásból tudom, hogy a takaró is maximálisan elégedett volt. - hát még most milyen elégedett… Eltűnik számára a külvilág, annak minden elemével együtt. Csak egyvalaki marad a tudatában.
- És ezt is meg tudnám szokni. - elképesztően jól esik, ahogy a derekamat simogatja, és ennek hangot és gesztust is adok. Szinte doromboló hangot hallatok, miközben még közelebb simulok hozzá, és az arcomat is egészen a vállgödrébe fúrom. Nem, még nem akarok elmenni innen. Itt minden tökéletes. Vele minden tökéletes.
- Akkor maradjunk még itt. -  szándékomat megerősítendő kicsit lejjebb csúszom, hogy félig fekvő pozícióba kerüljek és a mellkasára rakhassam a fejem. A simogatását nem hagyom abba épp csak lejjebb csúszik a kezem a hasára. Néha a dereka felé is elkalandozom, és olyankor finoman beszökik a pólója alá a kezem néhány másodperc erejéig. Közben mélyeket lélegzem, mert egyrészt szükséges, hogy szabályozzam a szívverésem, másrészt, nagyon jól esik így lenni. Én innen egy tapodtat sem mozdulok, csak ha ő szeretné, vagy a terhére vagyok. Egyelőre nem érzem, hogy így lenne, és ezt az is megerősíti, hogy érzem, a kezével az enyémet keresi. Összefonódnak az ujjaink, én pedig feljebb emelem a fejemet, hogy a tekintetünk találkozhasson. Az érzelmek, amit iránta táplálok hirtelen borítanak el, és sem szavakkal, sem a tekintetemmel nem tudom kifejezni őket.
- Biztos vagy benne? Semmit sem kérsz reggelire? Még a takaródat sem? - a mosolyom - amit az ébredés óta hordozok magammal - játékosabbá válik. Mert én szívesen alakítanám tovább a takaró szerepét, és egyáltalán nem bánom, ha csak később csinálok ételt. Abszolút nem gondolok az evésre jelenleg. Minden gondolatom Marcel körül jár. Megrészegít az illata és az érintése. Ezért is nyúlok feljebb az egyik kezemmel, hogy a tenyeremet az arcára tehessem. A hüvelykujjammal végig simítok az arccsontján, és ha nem néz rám, akkor finoman magam felé fordítom az arcát, amennyiben engedi nekem. A tekintetét keresem, és az ajkaihoz szeretnék közelebb kerülni. De csak lassan közelítek felé, és elidőzök mielőtt az enyémmel megérinteném. Még egy mély sóhaj is kiszökik a tüdőmből, ami jelzi, mennyire elégedettnek és teljesnek érzem magam ebben a pillanatban. Még egy bizonyos szó is kikívánkozik, de csak némán tudom figyelni Marcelt, mert a gondolataim egészen lecsendesedtek.

Marcel & Olivia

They Move on Tracks of Never-Ending Light

Mire visszaérek a hálószobába már ébredezik, és azt érzem, már a mosoly miatt - amivel fogad - megérte felkelni nekem is. Ugyanis ez az a mosoly, amitől már akkor is hevesebben kezdett verni a szívem, amikor még egyikünk sem gondolta volna, hogy több is lehet köztünk barátságnál. Ezért nem meglepő, hogy most már a lélegzetem is elakad, amikor így néz rám. Ezt viszont egyáltalán nem bánom. Sőt…
Nem tudok neki ellenállni, ezért finoman végig simítok rajta. Többet is szeretnék, de türelmesen várok, amíg ébredezik. Megérdemeljük, hogy békésen, kapkodás nélkül teljen a reggelünk. A munkánk miatt ez nagyon ritkán adatik meg. Épp ezért esik most ennyire jól még egy egyszerű reggeli köszönés is, és az, hogy viszonozza az érintésem is még fantasztikusabbá teszi a pillanatot. Nem is tudja, hogy nekem milyen sokat jelentenek az ilyen apró gesztusok is.
- Elkényeztetve akkor lennél, ha a reggelit is az ágyba hoztam volna. Persze még nem késő. - játékosan húzom fel néhány alkalommal a szemöldökömet. Egyébként is szeretnék indulás előtt valami finomat készíteni neki, de részemről teljesen mindegy, hol reggelizünk. Ahol neki kényelmes.
- Nekem is. - nem túlzás, és nem is hiszem, hogy az érzelmek ködösítenék el az ítélő képességem (legalábbis nem annyira). A tegnapi nap minden pillanata tökéletes volt, ahogy a ma reggel is olyan érzéseket kelt bennem, amit még sosem éltem át. Ezért egy másodpercet sem késlekedem, amikor feljebb emeli a takarót, már bújok is vissza hozzá, és teljesen belesimulok az ölelésébe. Az pedig, hogy egy csókot is kapok… Nem csak a kimondatlan vágyamat teljesíti, hanem a még mindig a felszín alá tolt érzéseimet is előcsalja. Napról napra, percről percre érzem magam közelebb hozzá, és nem is lehetnék boldogabb, hogy ez megtörténik.
- Hmm. Így már a reggel is elég előkelő helyre kúszott fel. - és akár még fokozni is lehet… Miként ő nyit felém, én is egyre ‘bátrabb’ leszek. Még közelebb húzódom hozzá, és a kulcscsontjára lehelek egy apró puszit, hogy aztán feljebb haladva a nyaka mentén rátaláljak az ajkaira, és lophassak még egy csókot. Mire elhúzódom a szívem már olyan heves ritmusban jár, hogy nagyon lassan és mélyen kell levegőt vennem, hogy csillapítani tudjam. Az mindenképp ez ellen dolgozik, hogy Marcel tekintetét keresem, mert attól nem tudok elszakadni.
- Nagyon kényelmesen és pihentetően. Meg tudnám szokni a párnát. - nem a pamutot. Azt nem is próbáltam. Marcelhoz bújva esett ennyire jól a pihenés. És most is fantasztikusan érzem magam, mert a fejemet a vállán pihentetem, és ujjaim a mellkasára rajzolnak apró jeleket. Még a szememet is becsukom néhány pillanatra, ahogy mélyen lélegzem be az illatát, és teljesen elveszek az ölelésében. A kávé egyáltalán nem érdekel.
- Azt hiszem ellennék így egész nap. Nem sietünk nagyon ugye? - bár izgatott vagyok a túra miatt, és már nagyon várom azt is, de olyan jó helyre sikerült befészkelni magam, hogy még nem szívesen mennék el innen.

Marcel & Olivia

They Move on Tracks of Never-Ending Light

A felkelő nap első sugarai ébresztenek, de ahhoz, hogy szellemileg is éber állapotba kerüljek, szükségem van néhány másodpercre. Nem szívesen nyitom ki a szemem, mert nagyon is kényelmes itt, illetve egy mély sóhajt követően még inkább maradni szeretnék ott, ahol vagyok. Végül még sem engedek a csábításnak, és lassan szétnyílnak pilláim, hogy aztán egy ösztönös, és széles mosoly kússzon az arcomra, mikor meglátom, kinek a karjaiban ért a hajnal. Szívem szerint nyújtoznék egy nagyot ( vagy leginkább még szorosabban bújnék hozzá…), de nem szeretném felébreszteni őt. Ezért csak nagyon óvatosan kelek ki az ágyból, és lábujjhegyen indulok el a konyha felé, hogy kávét készítsek. Remélem sikerül majd meglepni őt azzal, hogy ténylegesen ágyba fogja kapni tőlem a reggeli éltető italát.
A lépcsőn lesétálva néhány alkalommal azért megdörgölöm a szemem, hogy minél éberebb állapotba kerüljek. Olyan kávét készítek, amilyet ő szeret, hiszen neki szeretnék kedveskedni ezzel. Nekem egyébként sincsenek speciális igényeim, főleg a reggeli első adaggal kapcsolatban nincs. Amíg stimmel a koffein tartalom, addig én elégedett leszek. Azalatt a néhány perc alatt, míg elkészül a fekete nedű, nyújtózom párat, és a derekamat is megmozgatom kicsit. Ébresztésnek is kiváló, és egyébként is szeretek reggel egy kicsit ‘tornázni’. Bár a test mozgással a mai napon nem lesz gond, hiszen a túra, amit Marcel tervez, amúgy is elegendő lesz az izmaink karbantartásához. Mihelyst már a csészébe is jut némi ital, elindulok vissza a hálószobába. Azért még nem tökéletes a mozgáskoordinációm (főleg két csészével a kezemben) de nagyon igyekszem nem leönteni a hálóingemet.
Amint felértem ismét halkabbra veszem a lépteim, és amennyiben még nem ébredt fel, az éjjeli szekrényre rakom a gőzölgő feketét. Eszemben sincs megzavarni az álmát, majd felkel amikor jól esik neki. Ha kihűl a kávé, akár csinálok másikat is. Amennyiben viszont magától ébredezik, úgy közelebb megyek, és leülök az ágy szélére, mellé.
- Jó reggelt. - finoman végig simítok először a vállán, majd feljebb emelem a kezem, és az arcán is végig szaladnak az ujjaim. Nagyon csábítanak az ajkai is, de nem szeretném lerohanni őt. Ezért a kávéscsészéért nyúlok, és azt húzom el jelzés értékűen az orra előtt. Nagyon jó illata van…
- Ahogy ígértem, ki sem kell kelni az ágyból. - még mindig mosolygok rá, igazából azóta nem lankadt le a szám széle, mióta ébredés után megpillantottam őt. Sosem gondoltam volna, hogy lesz valaki, aki ilyen hatással lesz rám. Ám megtörtént, és nekem már eszemben sincs tiltakozni ellene.
- Jól aludtál? - jómagam is a kezembe veszem a saját kávéscsészémet és nekikezdek az italnak, de néhány korty után inkább visszarakom azt az éjjeli szekrényre. Inkább kihasználom az alkalmat rá, hogy Marcelhez még vissza tudjak bújni egy kicsit. A kávé meg vár, és nekem hidegen is tökéletes, ha cserébe kapok, még néhány meghitt percet…

Marcel & Olivia