Kalifornia - Marcel &Olivia

They Move on Tracks of Never-Ending Light

Szélesebb lesz a mosolyom, ahogy visszakérdez, mielőtt válaszolna nekem. Egy pillanatig sem kell gondolkodnom, mert ezzel kapcsolatban nekem nagyon határozott válaszom van.
- Igen. De igazából én bárhol el tudnám képzelni magam. Mert nem a hely számít, hanem az, hogy kivel osztom meg. - a pillantását keresem, mert ugyan nem mondom ki, hogy szeretném, ha az a valaki ő lenne, de az íriszeimben megcsillanó fény, talán elárulja. Ő viszont ki is mondja, amiben a szívem mélyén reménykedtem, és, amit láthat rajtam… a felhőtlen boldogság, legalábbis annyiban, amennyiben az emberi arc vissza tudja adni ezt az érzést. Az ütemet tévesztett szívverésem sokkal többet mond, és a melegség, ami a lelkem egyik sarkában állandó helyet foglal el magának. Ezután nehezebben tudok megszólalni, hiszen az érzések, amit Marcel iránt táplálok, most még erősebben kérnek maguknak helyet. De azért kimondom, amit akarok.
- Nekem bárhol tökéletes, ahol te is ott vagy. - a hangom sokkal halkabb ugyan, de nagyon határozott. Hiszen számomra már Ő jelenti az otthont, még akkor is, ha nem élünk együtt. Remélem egyszer majd fogunk. De nem kell sietni, hiszen most is bármikor találkozhatunk, és ha szabad az esténk, azt is együtt tölthetjük. Számomra már ez is tökéletes. A lakcím csak néhány betű meg két számsor.
Sokkal fontosabb az együtt töltött idő, bárhol. És még van, amivel én is ismerkedem, amit nem tapasztaltam meg korábban. Hiszen amikor megérintem, és az ujjaim játékosan elkalandoznak a nadrágja szegélye felé, akkor a vágy is fellobban bennem. És tudom, hogy ez nem csak fizikai vonzalom. Ez sokkal több annál. Hiszen nem csak arra vágyom, hogy megérintsem, vagy ő engem, hanem az érzésekre, amit azon a reggelen még a hegyi házikóban megosztottunk egymással. Még sosem éltem át a gyengédséget, a figyelmet, a testi vágyat, a szerelmet… az összetartozást. Magával ragadott, és azóta sem eresztett. Most viszont csak finoman érintem, és ahogy cirógatni kezdi a felkaromat, néhány pillanattal később már a pillantását keresem. Azt szeretném, hogy ő elégedett és boldog legyen, és ezt látom is rajta. Elmerülök benne, hiszen ez engem is boldoggá tesz.
Hogy aztán egy pillanattal később észrevegyem, mintha valami más is átsuhant volna a gondolatai között. Egy pillanatra elbizonytalanodom, és megfordul a fejemben, hogy talán valami rosszat tettem, de mielőtt ez a sugallat gondolattá érhetne látom, hogy végül ő is inkább elkergeti azt, ami egy pillanatra a hatalmába kerítette. Nem kérdezek rá, hiszen az a megérzésem támad, hogy ez nem rólam szólt, hanem talán ő engedett el valamit, amire már nincs szüksége. Helyette inkább közelebb megyek hozzá, és egyszerűen csak megölelem. A nyakszirtjére ejtek egy finom, és hosszantartó csókot, mielőtt elválnánk, de én egyáltalán nem siettetem. Ameddig jól esik a számára maradok. Csak utána indulok el megújult lelkesedéssel az autó, majd kicsivel később a farm felé.
- Ránk várnak. - egész sokáig eltűnik a világ előlem, és csak négyen maradunk benne. Mintha egy álmom vált volna valóra ebben a pillanatban, pedig még el sem indultunk. Már most is tökéletesnek érzek mindent pedig… a túra útvonal, amit a tulajdonossal terveztünk meg igazán különlegesnek ígérkezik.
Mivel viszonylag gyorsan választottam felszerelést a nyergesben, van időm arra is, hogy megnézzem hogyan mutat Marcelen a kalap. Még annál is jobban, mint elképzeltem. Ezért igen csak rá kell szólnom a lábaimra, hogy ne lépjenek hozzá közelebb, és ne pöccintsem meg ismét a már valós kalapját az egyik ujjammal. A huncut mosolyomon azért láthatja, hogy nagyon is tetszik, és a saját kalapomat pöccintem meg inkább, amikor már nekem is van.
- Nos, akkor ahol nem férünk el ketten egymás mellett, neked kell majd előre menned. - a tulajdonos ezt külön kiemelte, hogy Pollux nagyon nehezen vehető rá, hogy egyedül menjen előre, Ozzy pedig inkább harapással honorálja, ha egy lófar van előtte. Egymás mellett viszont tökéletesen megvannak, csak nem mindenhol elég széles az ösvény ehhez.
- A kényelem igaz? - találom meg talán a közös pontot, hiszen én is azt a nyerget választom. Most úgysem az számít, hogy szép legyen a tartásom, vagy hogy könnyű legyen a nyereg egy ugráshoz. Semmi ilyesmit nem tervezek, legalábbis egyelőre. Azt tudom, hogy van egy rész, ahol már ismerik a lovak az egyik kidőlt farönköt, de az ki is kerülhető.
- Hogyne. - mosolyodom el, és miután még egyszer megvakartam Pollux fülét - elkerülendő az esetleges féltékenységet - már meg is nézem Ozzyn a nyerget. Látom, hogy minden tökéletes, de azért rutinos mozdulattal nyúlok be a markamra alá az egyik kezemmel, hogy maradt-e elég hely. Minden tökéletes, így vissza is térhet a pillantásom Marcelhez, elidőzve azon, ahogy megfeszülnek az izmok az alkarjában, amikor meghúzza a hevedereket. Jóval kevesebbet pislogok, mint egyébként szoktam, de azért amint elkészült, berakom a saját holmimat a nyeregtáskába.
- Akkor lóhátra őrnagy. - akár parancsnak is hangozhatna, de mivel a nevetésem kíséri, egyáltalán nem az. Ha esetleg Marcel segít felszállni, akkor természetesen nem utasítom vissza, de ha nem, akkor csak nemes egyszerűséggel felszállok, mert a kengyelt, már lejjebb állítottam. Lóhátról viszont a saját méretemhez igazítom, addig természetesen nem indulunk. Mind két ló türelmesen megvárta a felszállási, és felszerelési procedúrát is, épp csak Ozzy gondolta úgy, hogy még egyszer megnézi magának Marcel nadrágját, mielőtt a hátára engedi.
- Nagyon megkedvelt téged. - mosolyodom el, ahogy látom a jelenetet, és addig nem mozdítom meg Polluxot, amíg mindketten nyeregben nem vagyunk.
- Indulhatunk? - nézek Marcelre, és a szárakat csak az egyik kezemben fogom, ahogy a western kantároknál illik. Ha készen áll akkor viszont már hátrébb is tolatok, és persze nem megyek túl messze Marceltől és Ozzytól.
- Az istálló mögött kezdődik az ösvény. Jobb oldalról meg tudjuk kerülni. - itt még elférünk mindketten, de sokkal biztonságosabb úgy, ha Marcel is tudni fogja az utat. Ezért amikor irányváltásra lesz szükség, mindig előre szólni fogok. Egyelőre csak az ösvény van, ami hosszú úton ugyan, de eltéveszthetetlenül vezet le az óceánpart felé.
- Minden rendben van? - kérdezem meg, annak ellenére is, hogy egyelőre még természetesen csak lépünk. Egyrészt szükséges a bemelegítés, másrészt, nekem már attól is fülig ér a szám, hogy hallom az ütemes ritmust, ahogy a nyolc pata a földet éri. Csak néhány percre volt szükségem ahhoz, hogy a csípőmet is kellőképpen el tudjam engedni, és követni tudjam Pollux mozgását. Amikor ez megtörténik már az egyik kezemmel is előre tudok nyúlni a nyakán, és a mozgását követve többször is megsimítom.
- Jöhet egy kis ügetés? - legalább tíz perccel később kérdeztem, és azon a ponton, ahol már nem annyira kanyargós az ösvény. Igazából az egyenes pont alkalmas lenne egy jó kis vágtázáshoz, de ahhoz még korán van. Valójában az sokkal jobban esik, hogy csak kellemes tempóban egymás mellett megyünk, és a térdünk többször is összekoccan, ahogy a két ló, azért szorosan egymás mellett marad. Bármit is válaszol Marcel, mindenképp átveszem a másik kezembe a szárat, hogy Marcel combján is finoman végig simíthassak, mielőtt esetleg nagyobb tempóra kapcsolunk.
- Ahol már látni, hogy ketté válik az ösvény, mindenképp lassítanunk kell, mert mi balra megyünk és éles lesz a kanyar. - még odébb van, de előre szólok. Azt majd csak ott említem meg, hogy nem sokkal utána már csak egylovas lesz az ösvény. Sőt… onnan elvileg már azt is lehet majd látni, hogy merre tartunk. Még sosem lovagoltam óceánparton…

Marcel & Olivia

They Move on Tracks of Never-Ending Light

Felcsillan a tekintetem, ahogy azt mondja, szeretné, ha ott lennék vele. Egy pillanatra megszorítom az összekulcsolódó kezeinket, de aztán másik kezem az arcához emelem, és finoman végig simítom vonásait, miközben a homlokom az övéhez érintem.
- Ott leszek… - mindig. Nincs határidő, mettől-meddig, sem egyéb kifogás. Mindig, ha ezt szeretné. Ugyanis én is ezt szeretném. Megosztani vele az életem, hogy a része lehessen. Logan után azt hittem, hogy sosem fogok tudni megbízni egy férfiban, de Marcel különleges. Ő az a társ, akire mindig is vágytam, akit gyerekként odaképzeltem magam mellé, amikor esküvőset játszottunk. Ebben már ilyen rövid idő után is biztos vagyok, ezért a bizalmamat nem is kellett kiérdelmelnie. Odaadtam neki önként a szívemmel együtt.
- Igazán? - szélesedik a mosolyom, mert már ott van bennem a következő gondolat. - Majd együtt felfedezzük azt is. - mindent, főleg, ha azzal jobban megismerhetjük egymást is. Számomra ezért fontos az együtt eltöltött idő. Nem kellenek mindig szavak, sokkal inkább az élmények, tapasztalatok. Illetve az érzések, amit meg tudunk osztani egymással.
- Egyetlen egy dologra kell felkészülnöd apuval, és anyuval kapcsolatosan is. Legyél önmagad. Mert akkor ugyanúgy beléd fognak szeretni, mint én. - nem ragadott el a nevetése, bár egy mosoly az arcom sarkában még játszik. Fontos dolgot mondtam neki, de gyorsan rájövök, hogy még pontosítanom kell.
- Nem pont ugyanúgy. - most már hagyom, hogy a nevetés átbukfencezzen az ajkaimon. Könnyűnek érzem, pedig valójában olyasmit mondtam, amit nagyon ritkán mondok ki hangosan. De most nem érzem nehéznek. Akár kimondanám újra is, és közben csak mosolyogni tudnék. Egyelőre viszont nem teszem. Hiába könnyű, a szavak nem nekem valók. Egy csók… Már annál inkább, így elrabolom az ajkait, és inkább eképpen fejezem ki mit érzek iránta.
- Köszönöm. - a puszit és a smoothiet is, de ezt már hangosan nem mondom ki. Helyette inkább arra figyelek, hogy mit szól a másikhoz.
- Ha elmondod, hogy milyen a kedvenced szívesen csinálok majd máskor olyat. Most csak az eperben mertem bízni. - előfordulhat persze, hogy nincs is kifejezett kedvence, de akkor az is elég, hogy mit szeret és mit nem. Szeretek erre figyelni, és van egy olyan érzésem, hogy ő is pontosan ugyanezt teszi velem.
- Neeeeem mondhatom azt, hogy még sosem fordult elő velem, de még abban az időszakban volt, amikor két copfban hordtam a hajam. - rendszeresen. Ezt talán még hozzá kéne tennem, mert néha manapság is előfordul, hogy amikor takarítok kettő antennát készítek a fejem tetejére. Nyilvánosan viszont nem vállalnám, így egyelőre helytálló az előző állításom. Ahogy az ügyben sem gondolom meg magam, hogy természetes-e hogy segít vagy sem. Csak egy mosollyal veszem tudomásul, hogy igen, még mindig én vagyok a legszerencsésebb nő a Földön.
- Is? És még mi? - nem biztos, hogy kiderül, mert az ajkai nagyon vonzanak, és könnyen meglehet, hogy már nem tudom megvárni a választ… De azért próbálkozom, mert kíváncsi lennék, akkor is, ha egy sejtésem azért van.
Az óceánparti házhoz érve a hangulat ugyan egy picit sem, de a környezet érezhetően megváltozik. Mindig is imádtam víz közelében lenni, és ahogy teltek az évek egyre inkább kimertem mondani, hogy ott érzem magam a legjobban. Marcelnek ugyan nem mondtam még, de láthatja rajtam, hogy amióta megérkeztünk a mosolyomat el sem lehet tüntetni. Bár ennek más oka is van…
- Hohóóó. Rendben. - egyelőre nem mondom, hogy a meglepetésem után nem biztos, hogy pancsolásra fog vágyni. Majd ahogy alakul, elvégre még mindig nem sietünk haza, és lesz időnk mindenre.
- Titkos meglepetés. - nem tűnik el a mosolyom, akkor sem, amikor már a hosszú nadrágot hozom fel. Az ott marad, egészen addig, míg az arcát meg nem érintem és amíg az ajkaink ismét össze nem forrnak. Direkt nem mondtam pontos időpontot a lovarda tulajdonosának, mert nem akarok sietni. Majd megérkezünk, amikor eljön az ideje, és a karjai közül egyébként sem szívesen keveredem ki. Tökéletes helyen vagyok, és ezt mindig így érzem. A maradék csomagokat viszont felkapom. Már nincs olyan sok minden, mint amikor a hegyvidéki házhoz érkeztünk, de azért akad még, így ha kimaradt valami, viszem a házba.
- Gyönyörű. Kívül és belül is. - a környékre pedig már eddig sem igazán találtam a szavakat. Teljesen megértem, hogy anyuék is az óceán mellé vágytak. Ha idősebb leszek én is szívesen élnék egy ilyen helyen.
- Nekem nem. Én már felöltöztem. - finoman megpaskolom a két kezemmel a combjaimat, mert valóban, én már ide is hosszú nadrágban jöttem. Lovagló nadrágot nem hoztam magammal, és nem is venném fel, elvégre azzal mindent elárulnék. Utólag persze azért elgondolkodtam rajta, hogy nagyon szívesen megnézném Marcelt lovagló nadrágban, de biztos vagyok benne, hogy lesz még erre is alkalom. Vagyis nagyon remélem, hogy lesz…
Türelmesen várakozom lent, amíg Marcel elkészül és a pillantásom leginkább az óceán felé fordul. Csak egy szöveges üzenetet küldök a lovarda tulajdonosának, hogy lassan már jövünk. Viszont amint hallom, hogy Marcel visszajött egyből felé fordulok. Széles mosollyal az arcomon nézek rá, és lépek is felé néhány lépést. Végig hordozom a pillantásom rajta, és a kezemet is felemelem, hogy a mellkasára tehessem. Lassan vezetem lejjebb, egészen a hasáig.
- Csak magadat. - ha engedi megfogom a kezét, és finoman a kijárat felé vezetem. Mehetnénk akár gyalog is, hiszen nincs annyira messze, de inkább autóval praktikus. Nem tudom, hogy mikor lovagolt utoljára, és erőnlét ide vagy oda, hosszabb kihagyás után azért nem mindegyik izomcsoport szokott lelkesedést mutatni egy hosszabb túra után. Én is régen ültem már lóháton.
- Vezessek én vagy mondjam, hogy merre menjünk? - legszívesebben a szemét is bekötném az utazás alatt, de akkor mindenképp nekem kéne vezetni. Azt pedig nem feltétlenül akarok. Inkább őt szeretném nézni, és nem az utat, amikor megérkezünk. Ezért bárhogy is alakul végül mindenképp őt nézem, amikor elérjük a birtok határát, és már félreérthetetlen jeleket kapunk arra vonatkozóan, hogy ez egy patásokat foglalkoztató hely. Az illatok is igen árulkodóak. Sokáig Marcelt nézem, és mikor elérjük a parkolót, már teljesen felé fordulok. Két lovat már látunk is kikötve a nyergelő résznél. Szinte biztos, hogy pont ők várnak ránk.
Az autóból kiszállva azonban még nem hozzájuk indulok először. Marcelhez megyek oda, és rá várok, mit szól a meglepetéshez. Most már azt hiszem nyilvánvaló, hiszen a felszerelés és a nyergek is oda vannak készítve.

Marcel & Olivia

They Move on Tracks of Never-Ending Light

Egyetértek Marcellel, bár én személy szerint akkor szoktam igazán biztonságban érezni magam, amikor a karjaiban tart… És ezért közelítek is hozzá, átölelem, ha engedi, és mélyen magamba szívom az illatát.
- Igen. - így a legjobb, és én még nagyon sokáig így tudnék maradni. Nem számolom az elmúlt perceket, csak belesimulok abba az érzetbe, hogy nekem pontosan itt van a helyettem. Mellette.
- Ott leszek veled, ha szeretnéd. - nem csak a fényképek keresésére gondolok, bár elsősorban akkor hoztam ezt fel. Szeretném, ha tudná, hogy amikor szüksége van rám, én ott leszek. És talán akkor is, amikor kifejezetten nincs. Mert szimplán csak együtt tölteni az időt, ok nélkül is érdemes, és kellemes. És persze bizsergető is. A közelében, először érzem azt, hogy fizikailag is jó együtt lenni. Hiszen az is az összetartozást erősíti.
- Szerintem is. - és most is, ahogy a derekemhoz ér, felvillanyoz az érintése. Hiszen olyan természetes, olyan meghitt… És nagyon vágyom rá, hogy ezt megőrizzük a későbbiekben is.
- Óóó a csalik… még most is bármelyiket felismerném. Apu a villantói színét is napszakhoz igazítja. - mikor már azt hittem, hogy tudom milyen fénynél melyik szín a megfelelő akkor persze változtatott. Mert mindig van egy új módszer, amiről hallott, és ki kell próbálnia. Szerintem apu jobban élvezi az előkészületeket mint magát a horgászatot. És nagyon örülök neki, hogy már sosem kell amiatt lemondania erről a szenvedélyéről, mert nincs rá ideje.
- Nekem bármelyik jó. - mindkettőt szeretem és még van ezerféle változat, amit szívesen fogyasztok. Illetve leginkább azt szeretném megtudni, hogy ő mit szeret, mert akkor a későbbiekben erre figyelni tudok. Az ötletén viszont elmosolyodom, mert tökéletes megoldás.
- Benne vagyok. - a mosolyom még szélesebb lesz, és miután a smotthiem felét elfogyasztottam, oda is adom neki. Egy pusziért cserébe. Ez a vám. Ha odaadja az övét akkor pedig azzal folytatom.
- Igenis? Tényleg bátor vagy. - előfordulhat, hogy teljesen elkavarodunk, mert azért az én módszerem minden, csak nem megbízható. De ha így megyünk, akkor végül is együtt fogunk navigálni, és nekem ez lenne a legkellemesebb.
- Köszönöm. - szeretném, ha ő is tudná, hogy nem várom el tőle, hogy segítsen nekem. Nagyon jól esik, ha megteszi, de csak akkor tegye, ha nem okoz számára gondot. Ezért is köszönöm meg. Ezt sosem fogom természetesnek venni.
- Nahát ide is jut? - nevetni kezdek, ahogy a vaj az orromra került és egyelőre nem törlöm le. Inkább játékosan közelítek az arcához elsősorban az orrommal, de összekenni természetesen nem akarom. Mielőtt hozzáérnék az egyik ujjammal gyorsan letörlöm, és csak egy puszi éri már el. Talán egy kicsit hosszabb, mint először gondoltam.
- Szívesen. - szerintem meg van már minden, amire szükségünk van, így én készen állok az indulásra. És nem csak arra.
Minden együtt átélt kaland csodálatos volt, és az idő megszűnt létezni. Valóban együtt mozdultunk, együtt léteztünk a nagyobb és apróbb történések közben is. Sosem éreztem még ilyen harmóniát, és azt, hogy a rossz dolgok egyszerűen nem léteznek. Mert mindent meg lehet oldani, és a világ sokkal szebb, ha ketten vagyunk benne.
Idővel viszont magunk mögött hagytuk a havas tájat, mert a tengerpart is várt minket. És nem csak az. Mivel tudtam, hogy hova fogunk érkezni, készültem én is egy meglepetéssel Marcel számára. Nagyon remélem, hogy örülni fog neki… Egyelőre viszont nem sietek, mert ahogy megérkezünk érzekeimet megtölti az óceán illata, és a hangulatom… olyan nyugalmat érzek, amit talán még sohasem.
- Annak nagyon örülnék. Bár én most is tudnék csobbanni. - a hideg víz sosem zavart. Persze minél melegebb annál többet tudok benne tartózkodni, de egy gyors merülés akár még jeges vízbe is jöhet. Egyszer rá is hoztam apura a frászt, amikor egy viszonylag hideg horgásztóba beleugrottam. És még a kapást is elijesztettem…
- Ha lepakoltunk szeretnélek elvinni valahova, ha benne vagy. - nagyon el szeretném neki mondani, hogy mi a meglepetés, és biztos vagyok benne, hogy az arcomra költözött mosoly, azért gyanút kelthet. De egyelőre titokban tartanám. Mert szeretném látni rajta, hogy örül-e neki.
- Annyit mondok, hogy hosszú nadrágra lesz szükség. - vajon sejti? Nem tudom, de talán már nem is számít. Mert mielőtt bemegyünk a házba, szeretnék még mást is. Ezért mielőtt kivennénk a csomagokat az autóból, odamegyek hozzá, és a két tenyeremet az arca köré fonom. A tekintetét keresem, mert szeretném, ha látná, hogy mennyire boldoggá tesz engem, és hogy nekem most minden tökéletes. Aztán megcsókolom, gyengéden, de mégis szenvedéllyel. Ezért még mindig sóvárgok, és azt hiszem sosem lesz elég.

Marcel & Olivia