Kalifornia - Marcel &Olivia

They Move on Tracks of Never-Ending Light

Nagyon jól esik a közelsége, és bár figyelek arra, amit mond, az ajkai felé is többször elsiklik a pillantásom. És mintha tudná, hogy mi jár a fejemben, megcsókol, és emiatt nehezen találok vissza a szavakhoz.
- Nem. De észben tartom. - egy huncut mosoly szökik az arcomra. Nem én vagyok a legnagyobb ‘kópé’ a bázison, de tagadhatatlan, hogy szeretek nevetni. És azt még jobban, amikor mások is velem nevetnek.
- Akkor biztonságban leszünk. - bár ebben egy percig sem kételkedtem. Egyébként sem vagyok egy félős típus, de Marcel mellett különösen biztonságban érzem magam mindig.
- Bizony. - ahogy látom ő is mennyire örül az utazás ötletének, nem tudom megállni, hogy egy puszit adjak neki. És már alig várom. Leginkább azt, hogy együtt töltsük el az időt. Akárhol. Főleg azután, amit a sütivel kapcsolatban mond. Nagyon jól esnek a szavai, és valahol meg is könnyebbülök. Mert szeretek másokról gondoskodni, de amikor ez elvárássá válik… abban már volt részem, és nem szeretnék többet ilyet. Soha.
- Sütit bármikor szívesen csinálok. De köszönöm. És észben tartom. - ezt nem úgy, mint azt, hogy kedveli a trollokat. Ezt a szívemnek egy egész más pontjára raktam el. Ezért nyúlok Marcel keze felé is, és ha engedi nekem, megfogom és finoman megszorítom. A pillanatban pedig benne ragadok, mert ilyenben még sosem volt részem.
- Ha megtalálod, és megmutatnád, én szívesen megnézném. - erőltetni természetesen nem fogom. Teljesen természetes, ha van, amit meg akar tartani magának. Nem fog rosszul esni, ha ez épp olyan. Én sem tudok vele mindent megosztani, hiszen ehhez idő kell. Mert hiába élvezi Marcel a feltétlen bizalmamat, vannak dolgok, amiről egyszerűen nem könnyű beszélni.
- Hááát… azért tegnap volt valami, ami miatt eljutottunk oda, hogy a gyomrod már korogjon. - a hangom sokkal halkabb lett, és ezért is hajoltam hozzá közelebb. A kezemet is lassan a hasára csúsztattam. Fantasztikus volt a tegnapi nap, és egy kicsit sem bánom, hogy akkor egy ideig éhes maradt.
- Biztosan. - amikor szóba hozza a szüleit, igyekszem mindig figyelni arra, hogy csak addig menjen a beszélgetés, amíg nem az elvesztésük miatt érzett fájdalom, hanem a szeretettel teli emlékek jönnek elő.
- Akkor tiéd az epres. - mivel nem tudtam, hogy mit szeret, a saját ízlésemre támaszkodtam, illetve arra, hogy tegnap milyen lelkesen fogyasztotta az eperlekvárt. Vagyis tudatalatt azt a smoothiet szántam neki. Oda is adom neki, és ezzel egyidőben közelebb is megyek hozzá. Nem tudok betelni az érintésével, az illatával, a jelenlétével. Sosem találtam még senkit sem ilyen vonzónak, és ez nem csak a külsőre vonatkozik.
- Szívesen. - a saját smoothimat is lelkesen fogyasztom, tökéletes az íze. Pont erre van szükségem egy jó kis kirándulás előtt.
- Majd fogok is navigálni. De emlékezetből. Te pedig diszkréten, vagy nem annyira diszkréten majd köhécselj, ha nagyon rossz irányba megyünk. - nevetni kezdek, de egyébként komolyan gondoltam. Ez jó kis játék lenne. Előbb viszont fel is kell készülnünk. A fürdőben kezdek, és nagyon örülök neki, hogy nem egyedül kell oda mennem. Arra persze figyelnem kell, hogy valóban készülődés is legyen a részemről, így csak néhány csók erejéig vonom el Marcel figyelmét a zuhany alatt. Néhányat a kulcscsontjára ejtek, néhányat az ajkaira… de ettől függetlenül az öltözés sem marad el, és ez már valóban gyorsan megy, hiszen már tegnap is kikészítettem a futó nadrágomat, és egy meleg pulcsit, amit a kabát alatt fogok viselni. Épp csak a konyhába visszaérve torpanok meg egy kicsit, amikor Marcel már a szendvicseket készíti.
- Jöhet minden. Akár lehetnek különbözőek is a szendvicsek. - nem tudom még, hogy mennyit fogok enni, elvégre ez a túra hosszától is függ. De jelenleg ez nem is foglalkoztat. Egészen más jut eszembe, ahogy látom, hogy Marcelt a konyhában forgolódni.
- Mondtam már, hogy milyen szexi vagy a konyhapult mögött? Is. - közelebb hajoltam hozzá és a fülébe suttogtam a szavaim, de ennél jobban eszemben sincs megzavarni őt. Nagyon jól esik, hogy segít nekem, és ha nem akarnék még némi meleg teát is vinni az útra, egész biztosan ott állnék mellette végig, és csak mosollyal nézném, ahogy ügyködik. De kell tea is. Így forralok vizet gyorsan, és egy termoszba rakom már tea formában. Nem nagy adag, így nem túl nehéz, de arra pont jó lesz, hogy ha szükséges, felmelegítsen minket egy kicsit. Ezért amikor elkészültem odaadom Marcelnek a termoszt is, hogy valamelyik hátizsákba még rakja bele azt is.
- Öhm, egy pillanat. - felveszem a kabátomat, és megállok Marcel mellett. Ha tudom a kezét is megfogom.
- Most már igen. - lelkes mosoly virít az arcomon, és ha elindulunk, biztosan a havas tájat fogom először szemrevételezni. És már keresem is a helyet, jobban mondva az ideális havat egy hógolyóhoz...

Marcel & Olivia

They Move on Tracks of Never-Ending Light

Észreveszem, hogy mennyire örül Marcel a válaszomnak, és emiatt még szélesebb lesz a mosolyom. Hiszen szeretném mindig ilyennek látni őt.
- Rendben. - nagyon szeretek kirándulni, akár terv szerint is egy túra útvonalat követve, akár azt elhagyva, felfedezni az érintetlen területeket. Ezen a környéken még nem jártam sohasem, és mivel hó is van még… Egész biztosan túl idős vagyok már a hógolyó készítéshez, de ez sosem szokott zavarni.
- Nem-nem. Abszolút ártatlan vagyok, és tagadok minden csínyt, amit nem lehet rám bizonyítani. - a mosolyomban azért benne van, hogy annyira nem is tagadom. Tény, hogy már akkor is próbáltam feldobni az unalmas perceket, de ezt mindig szolgálati időn kívül tettem. Most már… ahogy sikerül. Ha látom a srácokon, hogy a szellemi felfrissülésre jobban szükségük van, mint az edzésre, akkor váltunk. Eddig senki sem emelt panaszt ellene, és remélem a jövőben sem fog, mert én így szeretek dolgozni.
- Ennek örülök. - leginkább az apró csóknak, amivel megajándékozott, de annak is, hogy ő jól szórakozott. Én is nagyon szép emlékeket őrzök azokból az időkből, és leginkább annak örülök, hogy már akkor is ismerhettem őt. Ha friss lenne az ismeretségünk, nem biztos, hogy meg mertem volna benne bízni, és tekintve, hogy végül meddig jutottunk, ezt nagyon bánnám.
- Vihetünk egy biztonsági mézes szendvicset is. - én szeretem azt is, bár mézes kenyeret leginkább este szoktam enni, egy pohár tejjel együtt. Ha nehéz napom volt, és már nincs erőm főzni magamra szinte mindig erre a vacsorára szavazok.
- Vállalom az összes sütit és a virágokat is. Hazánk Islereinek becsületét pedig lehet, hogy valamelyik nap megpróbálom megvédeni. Ha szeretnéd. - anyuról tudom, hogy istenit csinál, és szerintem nekem is sikerült már pár alkalommal eltalálni. Bár azt nem tudom, hogy az eredetire mennyire hasonlít, de nekem nagyon ízlett.
- Óóó. Vannak képeid is arról a kirándulásról? -  nagyon szívesen megnézném, hogy milyen volt tizennégy évesen. És a családjára is kíváncsi lennék. Ha már megismerni nem tudom őket, legalább néhány kép erejéig szívesen visszautaznék Marcellel a múltba.
- Az íze is isteni. - mondom ezt miután kortyoltam is a kávéból. Viszont ennek ellenére sem sietek a fogyasztással, mert jólesik a meleg. És mert szóba kerül valami fontos dolog. Ámulatba ejt, hogy azt érzem, valóban szeretné megismerni a szüleimet. Ugyan ezt sosem várnám el tőle, de nagyon sokat jelent.
- Arra készülj, hogy anyu nem fogja hagyni, hogy éhes legyél akár egy perc erejéig is. Apunak pedig biztosan elő fog kerülni a listája, amin vezeti, hogy milyen fajú halból, mekkora a legnagyobb példány, amit kifogott. - még fiatalon kezdte, és ehhez mérten egy ezeréves füzetben vezeti az eredményeit. Anyu elkészítette a digitális változatát is, ha történne valami a füzettel, de először mindig papírra kerül a fogás. Némelyik halról még kép is van, de azok külön vannak megőrizve.
Most viszont nem ez jut eszembe. Marcel ölében ülve csak arra tudok gondolni, hogy mennyire szeretem őt, és hogy remélem akkor is ugyanígy leszünk, mint most, amikor már nem csak az ő, hanem az én halántékomat is ősz hajszálak szegélyezik. Az ő karjaiban egyáltalán nem tűnik ijesztőnek az idő múlása, és talán más sem. Amire mindig is vágytam, de már lemondtam róla. Ebben a pillanatban azt sem érzem olyan távolinak. Ezért mielőtt elindulnék a smothiért, végig simítok Marcel arcán, és a tenyerem ott is marad hosszan. Most nem mondom ki azt a bizonyos szót, de a tekintetét megkeresem, és ha figyel észreveheti, hogy nagyon is bennem van.
- Igen? Akkor remélem, hogy ízleni fog valamelyik. Van epres-kivis, mézzel és almalével, illetve áfonyás-banános egy kis zöldteával és mézzel. Vagy ha van kedvenced csinálhatok még egyet. - nem tart sokáig, és nekem mindegyik általam, készített megfelel. Szóval nem fog pocsékba menni semmi sem.
- Azt megköszönném. Én még szeretnék lezuhanyozni is indulás előtt. De gyors leszek. Vagy nem. - már azelőtt közelebb léptem hozzá, hogy beszélni kezdtem, hiszen ha kérte az egyik smothiet, amit csináltam, akkor oda is adom neki. Viszont, ahogy a zuhanyzás szóba kerül, az egyik kezem a derakára csúszik, és bekúszik a pólája alá is, hogy a meztelen hátán végig tudjak simítani. Így próbálom jelezni, hogy örülnék neki, ha velem tartana majd, de ha még valamit elő szeretne készíteni a kiránduláshoz, és még sem jön, az is teljesen rendben van. Még én sem sietek, hiszen a smoothie, ami még nem talált gazdára az én kezemben landol, és lassan ugyan, de elkezdem fogyasztani is.
- Benne vagyok. De akkor nálad lesz a térkép. Én pedig megpróbálom, majd anélkül megjegyezni az utat. - még apával játszottunk gyerekként ilyet. Volt nála térkép mindig, így esélyünk sem volt valóban eltévedni. De a visszaúton mindig én navigáltam emlékezetből. Egészen kicsiként persze végül apu vezetett haza minket, mert nem találtam vissza sohasem, de idővel belejöttem. Mindig találtam valamit, amit megjegyeztem, és így már sikerült rálelni a hazafelé vezető útra.

Marcel & Olivia

They Move on Tracks of Never-Ending Light

Nagyon jól érzem magam, és hála Marcelnek már a reggeli álom is kiment a szememből. Éppen ezért nézek előre a nap hátralévő része felé is, meg egy kicsit talán tovább is.
- Igen, az nagyon jó lenne. Fedezzünk fel mindent. - az nem számít, hogy mennyi időbe telik, és az sem, ha tényleg mindent, vagy csak a környék egy részét térképezzük fel. A lényeg, hogy együtt legyünk, és mozogjunk is egy kicsit a friss levegőn. Így majd azt is el tudjuk dönteni, hogy melyik sziklákat hódítsuk meg. Ő sokkal tapasztaltabb mászó, mint én, ezért fontos, hogy mit gondol.
- Ami azt illeti elég alaposat. De lehet, hogy nem mindig a kiképzőre figyeltem… - lassan a derekára csúszik a kezem és finoman végig simítok a hátán. Egy kicsit amúgy túloztam, mert mindig figyeltem a parancsokra, de észrevettem valaki mást is. Akkor még nem úgy tekintettem rá, mint most, de határozottan érzékeltem mindig, amikor ő is ott volt.
- Persze. Ha találkozunk egy medvével jó lesz megvesztegetésére. - nevetni kezdek, mert elképzeltem, ahogy éppen egy medvével tárgyalok arról, hogy a sonkás vagy inkább a tonhalas szendvicset kedveli-e. De természetesen inkább elkerülném ezt az interakciót, és szimplán csak azért vinnék bőven élelmet, hogy amiatt ne kelljen visszafordulni, mert megéhezünk. Egy hátizsákban nagy súlyt is elbírok, és hoztam magammal egyet a túrázáshoz.
- Igen. Kíváncsi lennék a schönbrunni kastélyra. És persze a sütik… Hallottam róla, hogy a Sacher torta isteni, és persze Bécsben lehet a legfinomabbat kapni. - talán szégyenkeznem kéne amiatt, hogy a városnézésen kívül a hasam is egyből eszembe jut, de nem szoktam. Szeretem az édességeket, és ez azt hiszem már sosem fog megváltozni.
- Hány éves voltál akkor? És merre jártatok még az operaházon kívül? - elsősorban az emlékeire vagyok kíváncsi, mert bízom benne, hogy mivel a szüleivel volt ott, kellemes lesz a számára visszagondolni ezekre az időkre. De természetesen, csak annyit kell mondania, amennyit szívesen megoszt velem. Nem szeretném erőltetni, ha nem kíván erről beszélni. Ezért természetesen azt is türelemmel megvárom, amíg reagál arra a lehetőségre, hogy Tenerifén a szüleimet is megismerhetné. Egyáltalán nem sürgetem, hiszen oda adja nekem az elkészült kávémat is.
- Köszönöm szépen. - magamhoz veszem a bögrét, de egy ideig csak a kezeimet fonom köré, hogy felmelegedjen kicsit. Idővel viszont egy aprót kortyolok is, mert nem fázom ugyan, de jól esik ez a kis meleg. Nagyon finom lett, így időnként legurul egy-egy újabb korty is.
- Örülök. Igyekeztem úgy csinálni, ahogy te szereted. - persze, ha szeretne mást is kipróbálni lehet majd kísérletezni. Nem vagyok olyan ügyes, mint Andrew, de azért én is tudok néhány trükköt. Ha érdekli egyszer megmutatnám neki.
- Én örülnék neki. De ez elsősorban rajtad és persze a szüleimen múlik. Amennyire ismerem őket, ők biztosan szeretnének majd veled találkozni is. - apa különösen. Megérzéseim szerint abban a percben, ahogy beavatom őt, már el is kezdené nézni nekünk a repjegyeket. Viszont természetesen azt már nekünk kell eldönteni, illetve elsősorban Marcelnek, hogy szeretne-e utazni vagy sem. Nekem pedig majd azt kell elmesélni a szüleimnek, hogy mi is a helyzet. Még nem tettem meg, de majd szeretném. Már csak a bátorság hiányzik hozzá. Egy részét meg is adja Marcel. A válaszára felderül az arcom.
- Nekem tökéletes. - szeretné megismerni a szüleimet. És ettől olyan boldog leszek hirtelen, hogy ott is hagyom a kávét és odamegyek Marcelhez. Ha elférek, akkor oldalról az ölébe ülök, és csenek egy csókot tőle. Ha nem akkor csak megállok mellette, és úgy rabolom el az ajkait. Boldogan merülök el az ízében, de nem szeretném túl hosszan megzavarni, ezért idővel felállok, vagy arrébb megyek, mert a kávén kívül van még más is, amivel készültem.
- Kérsz egy smoothiet? Vagy másmilyen reggelit? - a túrához egyébként is össze kell majd rakni a szendvicseket, ezért ha inkább ahhoz van kedve, vagy máshoz, szívesen elkészítek bármit. Magam részéről én biztos, hogy csak smothiet fogok inni, mert nem szeretnék úgy járni, mint tegnap. Bár a Marcelhoz bújás része nagyon is tetszett, de azt lehet anélkül is, hogy a pukkadás szélén egyensúlyozna a hasam.

Marcel & Olivia

They Move on Tracks of Never-Ending Light

Lassan, de határozottan eltűnik belőlem minden, ami nem Marcellel kapcsolatos, és annyira élvezem ezt az állapotot, hogy nem is akarok kikeveredni belőle. Az csak nagyon is kellemes adalék, hogy az érintésétől és a csókjától nem csak a bőröm, hanem minden másom is felforrósodik, és az ösztöneimnek is utat akarok engedni...
- Örülök neki… - ő adja nekem a bátorságot hozzá, hogy egyre jobban elmerüljek az érzéseimben, és lépésről lépésre közelebb kerüljek hozzá, de egyáltalán nem sietek, és figyelek rá minden pillanatban. Ezért, amikor érzem, hogy óvatosan letesz, és rájövök, hogy ő most nem úgy vágyik rám, mint én őrá, tiszteletben tartom a döntését. Levegőt persze nagyon sokáig nem tudok egyenletesen venni, a szívem még mindig a saját ritmusában ver, vagy néha éppen nem ver, de idővel a gondolataimat is kitisztítom. A kezét viszont megkeresem az enyémmel, mert érezni akarom, hogy mellettem van, hogy itt van velem, és még mindig azon van, hogy a kedvemre tegyen. Csak mosolyogva tudom nézni, ahogy a kávémat készíti, arról pedig teljesen megfeledkezem, hogy nekem még a szendviccsel is kéne foglalkozni. Tökéletesen elégedett lennék, ha akár csak itt állnék egész nap, és nézhetném, hogy mit csinál éppen.
- Ez jó ötlet. Én is gondoltam rá, hogy egyszerűen csak sétálnék egyet a környéken. Veled. - ha esetleg elengedtem a kezét, amiatt mert szüksége volt rá a kávékészítéshez, újra megkeresem, és meg is szorítom finoman, miközben egy puszit adok az arcára. Meg végre bevillan, hogy óóó…. a szendvics.
- Ha bírjuk a tempót, mehetünk egész nap is, mert több napra elegendő szendvicset készítettem… elő. - még nincs kész, de talán így jobb is, mert mindketten azt rakhatunk bele, amit csak szeretnénk. A zöldségek és a felvágottak már mind elő vannak készítve és csináltam egy saját krémet is, aminek tejföl és mustár az alapja. Vagy persze van majonéz is, vagy bármi, amihez kedvünk van. Bármit is választ, szívesen megcsinálom neki, előbb viszont a smoothies poharakat veszem elő a hűtőből, és mindkettőt oda rakom elé a pultra. Mielőtt viszont megkérdezhetném, hogy melyik a szimpatikusabb számára a kettő közül, ő is kérdez valamit.
- Nem. Európában nem voltam túl sok helyen. Egyszer egy barátnőmmel voltunk Londonban, és Tenerifén anyuékkal minden második télen. - Logannel… vele mindig Aspenbe mentünk síelni annak ellenére is, hogy abban a sportban sosem találtam meg magamat. Akkor már inkább a snowboard. Az persze sosem volt opció.
- Te voltál már Bécsben? - rögtön eszembe jut, hogy ha volt is, remélem egyszer majd lesz kedve velem is el jönni oda. Meg még nagyon sok helyre…
- Ha elmennénk egyszer Tenerifére, megismerhetnéd anyuékat is… - a mosolyom félszegebbé válik, mert semmit sem szeretnék rákényszeríteni. Ha úgy érzi, hogy nincs itt az ideje, vagy soha nem is lesz, azt is elfogadom. Mégis, szeretném, ha teljesen az életem része lenne. És én is az övé…

Marcel & Olivia

They Move on Tracks of Never-Ending Light

A tekintetét keresem, és csak akkor válaszolok, amikor meg is találom.
- Szívesen. - ennél sokkal többet is megtennék érte. Bármit. És szeretném, ha ezt ő is tudná. Illetve azt is, hogy ugyanúgy megbízhat bennem, mint én benne. Ezt szavakkal viszont nem tudom kifejezni. És ahogy végig simít az alkaromon rájövök, hogy talán nem is kell. Máshogy is ki tudom fejezni az érzéseimet.
- Szerintem is. - nem a film. Az, hogy együtt nézhetjük meg. És nagyon örülök neki, hogy nem túl nagy a kanapé, mert csakis hozzá bújva szeretnék filmezni. Ezentúl mindig.  Másnap reggel viszont nem jut eszembe egyetlen film sem, és ahogy átölel, azt is gyorsan elfelejtem, hogy miért készítettem szendvicseket.
- Rendben. Köszönöm. - hálás mosoly kúszik az arcomra, de nem csak ezzel szeretném meghálálni a figyelmességét. Bár azt be kell vallanom, először nem tudom biztosan, hogy a saját vágyaimnak engedek-e teret, vagy az ő kívánságára éreztem-e rá. Elmosolyodom, amikor kiderül, hogy ez a kettő valójában egyáltalán nem áll távol egymástól.
- Igen? - ösztönösen szorulnak meg a combjaim körülötte, és finoman végig simítok a tarkóján, többször is, oda és vissza, amíg a válaszát formálja. Minden figyelmem az övé, és már a szívem ritmusáért is ő a felelős, de idővel teljesen elmerülök az érzésekben, amik elárasztanak.
- Ühümm… - szinte biztos vagyok benne, hogy nem ezt akartam mondani, de nem jut eszembe semmi más, hiszen a csókjai nyomán - amit a nyakamra ejt - szilaj táncba kezdenek az érzékeim a bőröm alatt. Az oxigénnek is hamarosan híján leszek, mert miként lehunyom a szemhéjeimat is - hogy minden egyes pillanatatot ki tudjak élveni - a lélegzetem is visszatartom. Viszont ezt egy pillanatig sem bánom. Mert határozottan nem a levegőre vágyom ebben a pillanatban.
- Akkor ne engedd  el… - ugyan sosem szaladna el, de fogja erősen, és szorítsa magához, mert a fogára való, épp erre vágyik. Épp csak a sóhajai szöknek ki egyre gyakrabban és a gondolatai fonalát is egyre nehezebben tudja felvenni. Mert azok csak egy valaki körül forognak.
- Tej? - hosszú másodpercekig nem értem meg, hogyan jön most ide a tej, hiszen én is találtam valami nagyon is a kedvemre valót… Aztán végül megértem, amikor kinyitja a hűtőajtót, és ki is veszem a tejes dobozt a hűtőből.
Hogy aztán lerakhassam a pultra… Ugyanis nagyon kényelmes helyet találtam, és eszemben sincs még távozni innen.
- Pihenjen csak magában. - a füléhez hajolok, és úgy suttogok a fülébe, a jobb kezem pedig lassan lejjebb csúszik az oldala felé. A pólója alján áll meg, és finoman gyűröm meg az anyagot az ujjaim között. A szívem heves tempót diktál, de Marcelnek akarok örömet okozni, és őt akarom boldoggá tenni. Ezért az ujjaim csak lassan mozdulnak és engednek a szorításon az anyag körül, hogy aztán újra fogást találjanak, és közben minden egyes alkalommal a bőrén simíthassanak végig. Az ajkaitól viszont nem akarok már egy másodpercig sem távol maradni. Megcsókolom, és ahogy teljesen elmerülök az ízében, a teljes súlyom a karjaiba kerül, mert a bal kezem az arcára csúszik fel. És egyelőre nem tudom, hogy mikor fog onnan visszakúszni a vállára.

Marcel & Olivia

They Move on Tracks of Never-Ending Light

Szelíd a mosoly, ami az arcomra kúszik, de sokkal több van benne annál, mint ami elsőre látható.
- Ebben biztos vagyok. - és nem csak mondom, hanem valóban ezt érzem. Annak ellenére sem kételkedem benne, hogy a múltam okot adna rá. Minden ösztönöm azt súgja, hogy Marcel igazat mond.  Ezért nincs mitől tartanom. Szerethetem őt úgy, ahogy megérdemli.
- Ez mind kéznél van. - illetve magamat kivéve mindent az asztalra varázsolok, én pedig egy széken foglalok helyet, mellette. Azt hiszem ez volt a legjobb reggeli, amiben valaha részem volt, és az ételhez ennek semmi köze. Egészen más miatt érzem ezt. Az érintése, a kezemre adott csókja, és a tekintete… Boldognak érzem magam, és azt, hogy ez a szó nem is fejezi ki teljesen azt, ami bennem van.
- Nos ebben az esetben, te is írd fel az alap járulékaidhoz a palacsintát. - közelebb hajolok hozzá, és a fülébe suttogok.
- És minden mást is… - egy röpke csókot adok a nyakára, az ajkaim azonban jóval hosszabb ideig időznek a bőre fölött. Emlékeztetnem kell rá magam, hogy túl sok palacsintát ettem, és filmet is szeretnék nézni. Szigorúan hozzá bújva.
- Annyit már most elmondhatok, hogy kifejezetten tanulságos, szinte dokumentumfilm pontosságú alkotás lesz majd. - nem tudom, hogy látta-e már, de igazából ez nem is fontos. Hiszen együtt még nem láttuk. És van még egy csomó más is, amit már megtapasztalhattam korábban, de nem úgy, hogy a szerelmem társaságában vagyok. Ezért a nap további részében is az arcom letörölhetetlen éke a mosolyom, és álmaimban is a harmónia földjén jártam, hiszen vele tölhettem az estét. Ezért reggel új energiákkal ébredek, a szememben még az álommal, a szívemben viszont valami egész mással.
Már akkor is izgatott voltam, amikor a repülőket készítettem, de a konyhába érve már folyamatosan mosolygok. A reggeli készítésében viszont jobban elmélyedtem annál, mint szerettem volna, így csak akkor hallom meg, hogy Marcel megérkezett, amikor jó reggelt kíván. Azonnal eldobnék mindent, ami a kezemben van, de épp a késsel ‘játszom’, így nem fordulok felé azonnal. Viszont abszolút megérte így is. Ahogy átkarol, ösztönösen dőlök hátra kicsit, hogy még jobban belesimulhassak az ölelésébe és a jóleső libabőr végig cikázik a bőrömön a nyakamra adott csókjától. Ezért a kést ugyan lerakom, de még maradok kicsit. Ezután viszont megfordulok, és megkeresem az ajkait, hogy egy csókkal üdvözölhessem, és én is át tudjam ölelni. Nem számolom a másodperceket, perceket, csak elmerülök az ízében, és egyedül az jár a fejemben, hogy a karjaiba szeretnék ugrani. Nagyon erős a kísértés, de nem teszem meg, és az ajkaitól is elszakadok egy idő után.
- Jó reggelt. - nekem már kívánnia sem kellett volna, amint megérkezett máris tökéletessé vált a reggel.
- Már előkészítettem. Olyat, amilyet te szeretsz. Úgy nekem is tökéletes. - és be is nyomom a kávéfőző indítás gombját, hogy utána visszafordulhassak hozzá, és a karjaim újra szorosan köré fonhassam. Még nem készült el az összes szendvics, de egyelőre nem akarok visszatérni a készítésükhöz.
- Igen? Akkor is látni fogsz, ha én leszek magasabban? - eddig bírtam. Igyekszem nem túl nagy lendülettel - hogy ne legyek hirtelen nehéz - de a karjaiba ugrok. És ha nem borulunk el, akkor az ajkaimat is szabadon engedem, hogy az övét megtalálva kifejezhessem, hogy mennyire örülök neki, hogy itt van. Nem akarok még elszakadni a csóktól, de idővel kénytelen vagyok, ugyanis a kávé főző jelzi, hogy elkészült a reggeli italunk.
- Kész a kávé. - bár még nagyon forró lesz. Ezért ha nem rak le, a karjaiban maradok még.

Marcel & Olivia

They Move on Tracks of Never-Ending Light

Nagyon nehéz a közelében összeszedni a gondolataimat, de bizonyos dolgok azért mégis könnyen az eszembe jutnak…
- Akkor azok már a legtitkosabb taktikáim lesznek… - amit csak vele osztok meg. Senki mással… Az örökre nagyon hosszú idő, most mégis boldogan vállalnám. Feltéve, hogy ő is erre vágyik.
- Jó választás volt a tej. - és nem csak az. Hiába friss a kapcsolatunk, már most sem tudom elképzelni nélküle az életem. És ez ott van minden csókban, amit adok neki, vagy amit éppen ő ad nekem. Képtelen vagyok megunni. Vágyom rá, minden pillanatban.
- A palacsintát. Lekvárral, juharsziruppal, eperrel… vagy  baconnel és sonkával. - ahogy ő kívánja, úgy lesz. Első osztályú reggelit érdemel. Meg persze, ha már elkészült, akkor én is. Jóval lelkesebb voltam annál, mint amennyit a gyomrom bír.
- Köszönöm nem. Minden megvan, amit kívánok. - vagyis akkor lesz meg minden, mikor megérintem és a combján simítok. Igen. Abban a pillanatban már meg van minden. Pedig még csak egy napja vagyunk itt. Ennek ellenére úgy érzem, hogy mindent magkaptam ettől az utazástól, amit reméltem. Ugyanis csak azt szerettem volna, hogy Marcellel lehessek. Kettesben.
- Ha királynőként vonulhatok kísérettel, akkor a kanapé szerintem meg lesz. - nevetni kezdek, de közben Marcel kezét keresem az enyémmel. Nem szükséges elindulni azonnal, de nem akarok tőle elszakadni egy pillanatra sem. Csak akkor, ha azt érzem, hogy ő mást szeretne. Vagy, ha még el kell intéznem valamit.
- Szívesen. - leveszem magamról a kötényt, és leterítem az egyik székre. Egyelőre nem tervezem elpakolni, hiszen biztosan használni fogom még. Lesz majd vacsora is. Illetve holnap majd egy újabb finom reggeli…
- Hurrrááá - nem, egyébként nem szoktam ennyire örülni annak, hogy eldőlök a kanapén. De Marcel társaságában nagyon is szeretnék, ezért lassan ugyan, de felállok, és elindulunk a kanapé felé. Az én kávém már elfogyott  így nem tervezek semmit sem a kanapéhoz vinni, de ha Marcelnek szüksége van segítségre, átveszem tőle, amit odaad.
- Arra gondoltam, hogy megnézhetnénk valamit, amit láttál már, és nagyon szereted. Legközelebb pedig az én egyik kedvencemet. - kíváncsi vagyok rá, hogy mit néz szívesen, és persze majd én is szeretném az egyik kedvencemet megnézni az ő társaságában. Mert biztos vagyok benne, hogy így még jobban fogom élvezni. Az viszont nem fontos, hogy ez mikor történik meg. Ha még a mai napon, mert végül a lustálkodást választjuk, akkor ma, ha jövő héten, akkor majd abban az időpontban. Nem számít. Csak az, hogy együtt vagyunk. Így az sem foglalkoztat, hogy mi történik a nap hátralevő részében. Vele szeretnék tölteni minden percet, és persze azt csinálni, amihez mindkettőnknek kedve van. Így pedig gyorsan el is szalad a nap. Csak akkor szálltam le a felhőről, amikor este magamhoz öleltem a ‘párnámat’, és az álmok földje végül magához szólított. Másnap reggel mikor felébredtem, azonnal vissza szökkentem a magasba, mikor megláttam őt.
Sikerült ismét előtte ébredni, így néhány percnyi béke után - míg hallgattam a szuszogását - végül óvatosan felkelek. Nem szeretném felébreszteni, mert meglepetéssel készülök a számára. Ezért csak az ágytól eltávolodva, óvatosan veszek elő néhány papír darabot a bőröndömből. Igazából egy korábbi utazásom során maradt nálam, de benne hagytam a csomagban valamiért. Már tudom is, hogy miért. Egy egyszerű repülőt hajtogatok az egyik papírlapból és egy nyilat rajzolok a szárnyára. Az éjjeliszekrényre rakom óvatosan. Az ajtó felé mutat. Aztán készítek még egyet egy újabb nyíllal, ezt már kint. Pár méterenként elhelyezek egy újabbat, így ha követi, eljuthat majd a konyháig. Ahol várni fogom. Elsőként a kávét készítem elő, de majd csak akkor indítom el a kávéfőzőt, ha ő is megérkezik. Ugyanis is még mást is terveztem. Ezért felveszem a kötényemet a hálóruhám fölé. Egy könnyű smoothiet csinálok, energiaforrás gyanánt. És persze szendvicseket, amit vagy elviszünk magunkkal, vagy még indulás előtt elfogyasztjuk. Legalábbis ez a tervem. Mert bármennyire is igyekszem halk lenni, biztos vagyok benne, hogy előbb vagy utóbb Marcel is felébred. Már izgatottan várom.

Marcel & Olivia

They Move on Tracks of Never-Ending Light

Nevetni kezdek, mert azért elképzeltem, hogy az indoka a gyakorlatnak az lenne, hogy túl sok palacsinta fogyott a nyaralás során.
- A titkos taktikáimat? Nocsak. Ismered már őket? - szinte észrevehetetlenül, de mégis határozottan hajoltam hozzá egyre közelebb, mindegy egyes kiejtett szóval. Az utolsó már az ajkaira érkezett, és a karom is érezhetően megszorult körülötte. Nem tudok betelni a közelségével, és a vágyaimnak is nagyon szeretnék engedni. Ő viszont sokkal fontosabb nekem.
- Nem baj. Legyen is. - és nem csak az éhség kérdésében. Ha bármit szeretne, ha bármivel boldoggá tehetem, csak mondania kell. Vagy éreztetni velem. Kérnie nem kell, hiszen én magamtól is arra törekszem, hogy mindent megadhassak neki. Erre a leghatározottabban mégis akkor ébredek rá, amikor már lent vagyunk a konyhában.
- Igen. Határozottan mindent. - csak suttogni tudok, mert elakadt a lélegzetem, miként végigsimított a tarkómon, és a jóleső libabőr is egész sokáig jutott. Nagyon hamar elfelejtettem, hogy a palacsintától indult el a beszélgetés. Pedig illene figyelnem arra is. Az ilyen pillanatokban mégis nagyon nehezen megy. A gondolataim egészen máshol járnak. A gyors öltözés segített egy kicsit rendet tenni a fejemben, hogy aztán visszatérve, és meglátva őt, újra magával ragadjanak az érzések.
- Én is. - hiába hasznosak a szavak, azt sokkal jobban szeretném, ha érezné is, hogy mennyit jelent nekem. Ezért amikor már a kezét mossa, közelebb megyek hozzá, és hátulról átölelem, a hátára pedig egy finom csókot hintek. Csak másodpercekkel, talán percekkel később lépek odébb, hogy ne csak elméleti, hanem gyakorlati is legyen a palacsinta és a többi étel, amit neki akarok készíteni.
- Hidegen. És foroghat is. - vagy le is eshet. Nem a tej. A törülköző. De nem, erre most nem szabad gondolnom. Már mint gondolni azért lehet. Legfeljebb a tekintetem árul el. És az érintésem, ami többször is elkalandozik, míg a reggelit készítem. Akkor viszont leteszem, ami éppen a kezemben van, amikor a közelembe tolja az elkészült italokat és a derekamra teszi a kezét.
- Köszönöm. - először a tej felé nyúlok, mert a kávé biztos forró lesz még. Egy nagyobbat kortyolok belőle. A ‘tej bajuszomat’ csak hosszú másodpercekkel később törlöm le, mert ahogy a derekamra tette a kezét az íriszeit is meg akartam keresni. És amint megtaláltam egy puszival is meg akarom hálálni a figyelmességét. Bár az ételbe is mindent beleadok, és nagyon remélem, hogy ez lesz a legjobban sikerült palacsinta, amit eddig csináltam.
- Rendben. Ha már tudod, hogy mivel ennéd, előkészítem azt is. - egy pár dolgot már kivettem, de ha hiányzik valami, hozom azt is. Lassan azért már én is érzem, hogy a palacsinta nagyon is jó választás volt. Az én gyomrom is kordul egyet, éppen akkor, amikor Marcel az egyik palacsintát feldobva átfordítja. Mégsem a hasamra figyelek. Őt nézem. És azt kívánom magamban, hogy mostantól minden egyes palacsinta készítés pont így történjen. Együtt. Az asztalhoz érve viszont már más kívánság is eszembe jut. Mosolyogva veszem tudomásul, hogy ő is ugyanarra gondolt.
- Nekem is. - hogy a palacsintára vonatkozik a kijelentésem, vagy valami másra, azt a levegőben hagyom, és ezt mosolyom is elárulja. Igaz, az még akkor is az arcomon honol, amikor már helyet foglalunk, és látom, milyen örömmel merül el az illatokban is.
- Köszönöm. - én csak akkor kezdek el enni, amikor ő már túl van az első falatokon. Elsősorban neki csináltam a reggelit, így türelmesen megvárom, hogy mit szól hozzá. Melegség költözik a szívembe, mikor látom, hogy mennyire a kedvére való. És szeretném még sokszor ezt látni rajta. Érezni is, mert a csókja mindent elmond.
- Nagyon szívesen. Máskor is. - bármikor. Majd én leszek a titkos palacsinta tündér, aki finom falatokat csempész a hűtőjébe. Akár a bázison is, mert ügyes logisztikával megoldható. Viszont frissen az igazi, így lelkesen falatozok én is. A kávét is magamhoz veszem, és az étellel együtt azt is elfogyasztom.
- Kérsz még valamit? - az én hasam közel áll a kipukkadáshoz, mert nem számoltam a palacsintákat, csak ettem, mindegyiket különböző feltéttel. Ezért, ha kér valamit, akkor biztos lassabban fogok mozogni, mint eddig. Ha viszont nem, akkor csak hátradőlök kicsit a székben, és egy sóhaj hagyja el az ajkaimat. A kezem pedig a combján simít végig.
- Azt hiszem kettővel, vagy hárommal kevesebbet kellett volna enni ahhoz, hogy a lemozgást el tudjam kezdeni. - pedig, amikor fent jártam már kivettem a bőröndből a futó nadrágomat, mert épp a kezembe akadt, de most azonnal még nem tudnék elindulni. Tényleg nagyon sokat ettem. Viszont túl finom volt ahhoz, hogy ezt most bánjam.
- Van kedved csak egy kicsit eldőlni egy film előtt? - vagy csak simán eldőlni egy kicsit, nagyjából bárhol. Nem akarok engedni a kaja kómának, de azért ugrálni, még biztos nem fogok.

Marcel & Olivia

They Move on Tracks of Never-Ending Light

Ösztönösen fonódik köré még szorosabban a karom, mikor a fülembe suttogja a szavait. Nem tudom, hogy ez miként lehetséges, de minden egyes eltelt pillanattal jobban szeretem ezt férfit. Tényleg ő a világom közepe. És most csak ketten vagyunk ebben a világban, ‘elrejtőzve’ és fedetlenül is. Egymás csókjában elmerülve. Nem is akarom abbahagyni, vagy elszakadni tőle egy másodpercre sem. Az érintését is egy sóhajjal hálálom meg.
- A felszálláshoz valóban kell a mozgás. De ha csak tolni kell, szólhatok az újoncoknak, hogy segítsenek be. - nevetni kezdek, mert egyszer ‘játszottunk’ ilyet. Éreztem a társaságon, hogy a bemelegítő futás nincs a kedvükre, így bemelegítő autó tolás lett a gyakorlat. Azért ügyelni kellett rá, hogy a parancsnok autóját is ugyanoda ‘parkoljuk’ vissza, ahonnan elindult. A nevetésekért máris megérte váltani. Viszont ez az emlék azonnal eltűnik, ahogy közelítünk egymáshoz, és megérzem, hogy mindketten azon vagyunk, hogy újraértelmezzük a reggeli fogalmát. Őrülten vágyom rá, nem csak most, hanem minden pillanatban. Most mégis olyan erősen, hogy csak a ‘figyelmeztetés’ révén sikerül a gondolataimat is visszaterelni a fejembe.
- Benyújthatunk neki egy panaszt, hogy legközelebb jobban figyeljen az időzítésre. - és persze bármikor lehet újra reggelizni… Senki sem mondta, hogy egy nap csak egyszer lehet. Először viszont az elsőt szeretném elkészíteni neki. Ez a minimum azok után, hogy valóban úgy kísér a konyhába, mintha királynő lennék. Többször is megszorul a kezem az ujjai között, ahogy haladunk előre, mert hálás vagyok neki, mindazért a figyelemért és törődésért, amivel elhalmoz engem. Elképesztően szerencsés vagyok. Hiszen a nevetést is kicsalja belőlem, amikor már a konyhába érünk, és csak a bőrömön végigkúszó libabőr jelzi, hogy valami mást is könnyedén ki tud csalni belőlem.
- Bölcs választás. Én nem fogyok el. - sosem. Talán nem vagyok olyan ízletes, mint a sajtok vagy a palacsinta, de… én valami egész mással is szolgálhatok. Az érzéseimmel, amit köré fonok, ha már a karjaim most épp elvannak foglalva a… bármilyen ironikus is, a palacsintával.
- A palacsintára gondolsz? - játékosan emelem fel a szemöldökeimet, és egy széles mosoly van az arcomon. Remélem, hogy nem csak a palacsintára érti, amikor azt mondja, hogy mindent. Hiszen tényleg nem csak étellel akarom elhalmozni. Mindennel. És szeretném, ha tudná, hogy bármit megtennék érte. Még a kényelmes köntösét is magam mögött hagyom, egyrészt, hogy ne fázzon, másrészt, hogy már valami másban térhessek vissza a konyhába. Csak akkor lassítok le, amikor meglátom a tekintetét. Melegség költözik a szívembe, bár először nem teljesen értem okát.
- Ó. Miért? - csak sejtéseim vannak, illetve leginkább reményeim. Azt látom, hogy letesz mindent, ami a kezében van. Mégis kell egy pár másodperc, hogy megértsem miért. Az arcom hamarabb megérti, érzem, hogy a melegség már nem csak a mellkasomban de az arcomon is tetten érhető.
- Ennek örülök. Mert sokszor lesz rajtam. - egyébként is szeretek kötényben főzni, de ez a darab különösen fontos a számomra. Hiszen tőle kaptam. Most mégis a tekintetét figyelem, az íriszeinek örvényét, és nem tudok betelni vele. Elvarázsol, hogy így néz rám, és egy pár pillanatig nem akarok azzal foglalkozni, hogy reggelit kell még csinálnom. A csókjára vágyom, és az ölelésére, egészen addig, míg azt érzem, hogy ő is ezt kívánja. Szerencse, hogy még nem sül semmi sem. Menthetetlenül oda égne és nem is bánnám egy pillanatig sem. A tűz viszont még csak most fog fellobbani (legalábbis a valódi…) így mély és elégedett sóhajt követően elengedem Marcelt, hogy tegyen belátása szerint. Na meg… ott van még a kávé is, amiről teljesen megfeledkeztem. Marcelen maradt a tekintetem és a gondolataim is teljes mértékben.
- Legyen rövid, tej nélkül. Azt majd külön pohárban. - kedvet kaptam ahhoz is. Nem a legjobb a testmozgás előtt, de ha bepalacsintázunk akkor egyébként sem hiszem, hogy gyorsan fogunk indulni. Legalábbis én teli hassal azért szoktam egy kicsit pihegni. Viszont ahhoz, hogy ez meg is valósuljon nekem is tennem kell ezt-azt. Visszatérek a palacsinta tésztához, és ha már ég a tűz akkor a serpenyőket is felrakom melegíteni. Arra mondjuk nagyon figyelek, hogy minél közelebb legyek Marcelhez, és ha elérem, többször is végig simítok az oldalán, éppencsak cirógatva az egyik ujjammal. Ha nem vette fel a köntösét és csak a törülköző van rajta, akkor az is előfordul hogy a kezem a szegély mentén simít végig. Aztán visszatérek az ételhez. Nem akarom túlságosan megzavarni, mert még nekem is van dolgom, de nem tudok ellenállni neki. Csak akkor vigyázok, amikor már kés is van a kezemben. Sonka és bacon. Nem felejtettem el. Az első palacsintát pedig fel is rakom sülni.
- Mivel szeretnél kezdeni? Vagy majd, ha kész van minden? - személy szerint én végül csak palacsintázni fogok, de előbb neki akarok készíteni valamit. Így bármit is választ végül tálalok, annak megfelelően, hogy elkészülési sorrendben, vagy tisztes tálalással szeretne-e étkezni. És amennyiben már minden az asztalon van, amit kért, lopok tőle egy csókot, mert hiába járt serényen a kezem, csak erre tudtam gondolni…
- Jó étvágyat. - még csak néhány centire távolodtam el az ajkaitól így… koncentrálnom kell, hogy vissza tudjam vezetni a tekintetem a tányérokra.

Marcel & Olivia

They Move on Tracks of Never-Ending Light

Finoman megrázkódik a vállam, ahogy a nevetés gurgulázni kezd a torkomban, de mivel egészen másra figyelek végül csak egy apró jelzésként bukkan elő. Egy mosolyként, amiben nem csak a vidámság van ott, hanem a szeretet is.
- Azért szeretnék rá is figyelni. - nem mindig sikerült… a közelsége egy pillanat alatt el tudja terelni a figyelmem az étkezésről. Amíg csak a sajátomról teszi, nincs is baj, de ha róla van szó… Szeretném, ha mindent megkapna. Nem tudok sokat adni neki… Finom ételeket viszont igen.
Most mégsem jut eszembe egyetlen recept sem. Hiszen miként a törülközőt a fejünkre teríti ösztönösen húzódom közelebb hozzá, és merülök el még jobban a csókjában. Mintha el akarnék rejtőzni a világ elől, hogy csak ketten maradjunk. Mert csak rá vágyom. Senki másra. Ha nem veszi le végül a törülközőt rólunk, talán nem is marad hely bennem más gondolatnak.
- Ühüm… nagyon finom. - nem a kávé. Annak a gondolata egy pillanat alatt eltűnt a fejemből, ahogy közelebb húzott magához. A reggeli viszont még ott motoszkál a fejemben. Csak már egész más vonatkozásban.
- Jók a megérzéseid. - minden tekintetben. Ahogy megajándékoz az érintésével cikázni kezd a bőröm alatt az-az érzet, aminek nem tudok ellenállni. És amit viszonozni akarok. Azzal, hogy minden kívánságát teljesítem. Akár étellel is, hiszen arra is szüksége van.
- Akkor sokat csinálok. - és a hozzávaló édes vagy sós feltétekből is lesz bőven választék. Amit csak szeretne. Hiszen ezzel mosolyt tudok csalni az arcára. És az enyém is előbújik ha láthatom az övét. Vagy tehetek bármit, amivel örömöt okozok a számára.
- Rendben. Bacon és sonka. - egy ideig  még ismételgetem ezt a két szót a fejemben, hogy saját magamat is tereljem most már a konyha felé. De valami más is elhangzik. Ezt követően pedig már nem akarok elmozdulni. Legalábbis nem a konyha irányába…
Már nem tudok neki válaszolni, hiszen miként a nyakamhoz hajol elillannak a gondolataim. Az ösztöneim akarnak előbújni, mert a vágy nagyon is tetten érhetően a hatalmába kerít. Először csak a kezem kalandozik el, de miként a sóhaját is megérzem már nem csak érinteni akarom. A hasára csúszik a kezem, az ajkaim pedig a nyaka felé közelítenek. Épp jó helyen voltak az ujjaim, mert miként a szívem elkezdte diktálni azt az iramot, amit most szeretne, a hang nem biztos, hogy elég lett volna. Hálás vagyok a figyelmeztetésért.
- Azt hiszem a következő már morgás lesz. Ne várjuk meg. - magával ragad a kuncogása, és csak akkor szelídül egy hálás mosollyá, amikor rám teríti a köntösét. Sokkal kényelmesebb, mint az enyém. Hiszen érzem rajta az illatát. Magam köré is tekerem. És annak sem tudok ellenállni, hogy egy puszit adjak az arcára.
- Kíséretet nagyon is. - tekintve, hogy ismét a nyakamra adja a csókjait, most nélküle nem is tudnék lemenni a konyhába. Bármit megtennék a kedvéért, de szeretném, hogy velem maradjon. Hogy együtt legyünk, amikor csak lehetséges. Ezért követem őt, és csak akkor engedem el a kezét, ha ő nem a hűtő felé indulna. Én oda tartok, hiszen a palacsinta ígéretével sosem viccelek.
- Kérsz valami gyors harapnivalót, amíg elkészül a lakoma? - igyekszem minél hamarabb gőzölgő ételt is az asztalra tenni, de kell neki némi idő. Ezért bíztatóm őt némi előzetes nassolásra. Ha bármit kér, akkor előveszem azt is a hűtőből, egyébként azokat az alapanyagokat veszem elő, amire szükség lesz egy jó kis brunchoz. Illetve serpenyőket, mert az időmegtakarítás jegyében többet is használni fogok. Mielőtt viszont melegíteni kezdeném őket, a palacsinta tésztát készítem elő. Még pont azelőtt jut eszembe, hogy valamit elfelejtettem, mielőtt rám fröccsenne bármi is. Olyan kényelmes a köntöse, hogy csak a maszatolás lehetősége emlékeztetett rá, hogy ez nem az enyém. Ezért odasétálok Marcelhez, és magamról levéve neki adom oda.
- Egy pillanat és jövök. - nem szaladok, de azért tempósan sétálok el a bőröndömig, ahol az én köntösöm van. És a konyhai kötény, amit tőle kaptam. Már abban térek vissza a konyhába.

Marcel & Olivia

They Move on Tracks of Never-Ending Light

Érzem, ahogy a bőröm egyre forróbb, és ehhez semmi köze a törölközőknek. Marcel jelenléte van rám ilyen hatással, és annyira jól esik, hogy eszembe sem jut, akárcsak egy kicsit is eltávolodni tőle. Így tökéletes minden, ahogy most van, és ha lehetne sem kívánnék mást ehelyett.
- Hmm… - nem tudok, és nem is akarok ennél többet mondani, hiszen nekem éppen ahhoz van kedvem, amit most csinálunk. Ezért eszemben sincs az öleléséből kibontakozni, és a csókját is viszonzom, teljesen elmerülve mind a pillanatban, mint az érzéseimben. De végül nem várt helyről zavarnak meg minket, és vele egyszerre bukik ki belőlem is a nevetés.
- Igaza van. Egészen megfeledkeztünk róla. - egy pillanatra bűntudat ébred bennem, amiért erre nem figyeltem, de aztán el is illan, mintha nem is lett volna. Bízom benne, hogy hozzám hasonlóan ő sem bánja, hogy a reggelit egy kicsit (vagy talán nagyon, hiszen az órát régóta nem néztem…) elhalasztottuk. Ami azt illeti nekem még most sem az étel jár a fejemben. Meg a ruhák sem. Követem őt a bőröndökig, és a kezét sem engedem el. De én még nem keresem meg a köntösömet. Elég a törülköző. Viszont, amint megemlíti a kávét, azért bevillan, hogy az nagyon jól esne. Mégsem emiatt kúszik egy hálás mosoly az arcomra, hanem amiatt, mert felajánlja, hogy segít, és ő készíti el. Ettől már önmagában isteni lesz.
- Azt megköszönném. És meg is hálálom. - most rögtön. Ezért közelítek hozzá, és szélesedik a mosolyom, miként érzékelem, hogy ő is az ajkaimat keresi. Talán emiatt ragad el most jobban a szenvedély is, és szorítom magamhoz gyengéden, de határozottan. Nagyon nehezen sikerül visszacsempészni a gondolataim közé, hogy éhes, és szeretnék segíteni ezen a helyzeten.
- Ha így kérdezed, akkor nem az ételek közül fogok választani. - én is suttogok, de azt hiszem egész más miatt. Inkább ahhoz van köze, hogy jó pár másodperce nem vettem levegőt, hiszen a gerincem mentén végig kúszó, jóleső libabőr kötötte le a figyelmemet. És a közelsége. Amiben még jobban elmerülnék, akár azt is megmutatva, hogy nekem ebben a pillanatban milyen reggeli menü jutott az eszembe. Viszont a korgó gyomra attól egész biztos nem csendesedne el. Így inkább mélyen szívom be a levegőt, és megáll a kezem a derekánál.
- Lenne kedved egy brunchoz? Csinálnék tojásrántottát, virslit és… persze palacsintát. - ha jól emlékszem van mindenhez alapanyag, de ha mégsem, akkor majd kitalálok valami mást is. Illetve, ha van bármi, amit szívesen enne, azt is elkészítem. Mondjuk ezt nem ártana neki is elmondanom.
- Vagy bármit, amire te vágysz. - fogalmam sincs, hogy miért (okéééé azért sejtem…) de én is a füléhez hajolva suttogtam ezeket a szavakat, és a derekán lévő kezem is lassan elindult felfelé a háta mentén, hogy aztán irányt változtatva újra visszatérjen a derekához. Nem-nem. A gyomra korgott, így bármilyen csábító is, de nem érkezik lejjebb. Azt hiszem…

Marcel & Olivia

They Move on Tracks of Never-Ending Light

Szélesedik a mosolyom a szavait követően, de nem csak amiatt, amit kimondott. Az érzést követi, hogy még mindig egy hullámhosszon vagyunk, és még mindig együtt mozdulunk. És valamiért azt érzem, hogy ez már mindig így lesz. Ha épp nem leszünk együtt, mert a kötelességünk máshová szólít, a kapocs - ami létrejött - még ott lesz közöttünk. Most viszont még nem szólít el mellőle semmi sem, és ha szólítana sem érdekelne ebben a pillanatban. Teljesen elveszek az érintésében, és szinte megbabonáz, ahogy új helyeket fedezek fel. Kezemet mégis inkább a sóhaja és finom megremegése marasztalja, miként az elégedettségét tetten érhetem csókjában is.
- Ennek nagyon örülök - lassan csúszik feljebb a kezem, ahogy hátat fordít nekem, és csak egyszer tudok végig simítani a gereince mentén - követve tekintetemmel a kezem mozdulatát - hiszen a közelébe vágyom és nem is habozok tovább, engedek a csábításnak. Köré fonom a karjaimat és szorosan hozzásimulok, a víz már csak körülöttünk zubog, közöttünk nem marad helye. Teljesen elveszek a pillanatban, és a közelségében, nem is akarom elengedni, azt se bánnám, ha örökre így maradnánk, együtt belefagyva a térbe és az időbe egyaránt. Sokáig nem szólalok meg, és mikor mégis, azt is csak suttogva teszem, engedve további csábításoknak.
- Sajnos azt sem. - nem láthatja most a mosolyomat, hiszen azt a finom csókba rejtem, amit a vállgödrébe ejtek, és az azt követő elégedett sóhajba, mikor az államat végül a vállán pihentetem meg. Csak az egyik kezem mozdul, ami a mellkasától a hasáig simít rajta végig, a másik kezem a dereka körül pihen kiteljesítve az ölelést, amit nem is hagynék abba sosem. Nem siettetek semmit sem, hiszen nekem így is tökéletes, és az idő fonalát még mindig nem keresem. Viszont mikor mégis megfordul mosollyal fogadom az érkezését, és íriszei örvényében elveszek egészen addig, míg megtalálja azt a helyet, amit sajnos nem értem el. Szaggatva szökik ki belőlem a levegő, ahogy ajkai megtalálják a legérzékenyebb helyeket a nyakamon és ujjaim gyengéden megfeszülnek a derekán, ahogy kénytelen vagyok belé kapaszkodni, mert az egyensúlyomnak sem vagyok már teljesen az ura. Már nem tudom, hogy mi történik körülöttem, csak őt érzem.
- Igen. - csak részben vagyok biztos abban, hogy mire helyeseltem, hiszen még mindig Marcel hatása alatt vagyok, és az érzékeim, még mindig táncot járnak a bőröm alatt. Ezért sem tudok elszakadni tőle, és azt is csak halványan érzem meg, hogy a törülközőt körém fonja. Az ajkai és a tekintete vonja teljesen maga köré a figyelmemet, és belőlem csak az elégedettség sóhaja szökik ki, mikor egy-egy rövid pillanatra az idő visszatér, hogy aztán újra eltűnjön.
- Mihez lenne most kedved? - boldogan követem bárhova, bármit is szeretne. Nekem csak az számít, hogy vele lehetek, és hogy elégedett legyen. Ezért ösztönösen nyúlok én is a törülközők felé, hogy az egyiket a hátára teríthessem. Kifejezetten örülnék neki, ha a ruháit csak később keresné meg, de nem szeretném, hogy megfázzon. Bár ha ezen múlik, bármeddig így maradok, a karjaimat köré fonva, hozzábújva, finoman melegítve őt.

Marcel & Olivia

They Move on Tracks of Never-Ending Light

Nem érdekel, hogy hol vagyunk, vagy hova megyünk, sem szó szerinti sem átvitt értelemben. Csak Marcel érdekel, és az, hogy együtt vagyunk. És miként a karjaiban tart egyszerre érzem az idetartozás nyugalmát, és az újdonság izgalmát, ahogy új oldalát mutatja meg nekem. A szívem ritmusa nem is akar csitulni, szabadon tombol odabent, táncot járva az érzeseimmel, érzeteimmel. Nem tudom mikor éri végül el a tudatomat, hogy a fürdőben vagyunk.
- Vagy nem is zuhanyzunk. - nekem bárhogy jó, amíg a közelében lehetek, amíg érinthetem, amíg csókolhatom. De azért óvatosan megnyitom a csapot, ügyelve, hogy rögtön meleg legyen a víz, de ne is forrázzon le minket. Fokozatosan engedek egyre több vizet, de a másik kezem már a tarkóján van, mert vágyom az ajkaira, és az érintésére. Érzem miként finoman lejjebb enged, és le is teszem a lábaim, hogy aztán a karjaimat köré fonhassam, és szorosan hozzá simulhassak. Nem akarok elszakadni tőle, de figyelek a jelzéseire, minden rezzenésére. Talán ezért is csúszik az egyik kezem az oldalára, és finoman közelebb vonom magamhoz, miként a másik kezem a gerince mentén simít végig. Az ajkaitól viszont hosszú ideig nem tudok elszakadni, és levegőért is csak akkor nyúlok, amikor érzem, hogy kisimítja a tincseimet az arcomból. Önkéntelenül mosolyodom el, és csúszik fel a hátán ismét a kezem, hogy a gerince mellett is végig simíthassanak az ujjaim, lassan terelgetve el a vizet az utamból. És a kezem ezúttal lejjebb érkezik, megpihenve egy ideig, egészen másféle izmokat felfedezve. Érzem, hogy a szívem hevesebben kezd dobogni, az idő múlását még sem tudom nyomon követni, és leginkább, nem is akarom. Boldogan veszek el a közelségében, lélegzetében, szívverésében.
- Jól sejtem, hogy nem éred el a hátad? - legalábbis nagyon remélem. Szeretném a tekintetemmel is végig követni az érintésem nyomát a háta mentén, új helyeket felfedezni és megismerni. Megrészegít a közelsége, ezért akár hátat fordít nekem, akár nem, hozzásimulok, és nem engedek be magunk közé egy csepp vizet sem. Most nem. Idővel közel is hajolok hozzá, és a fülébe suttogom, milyen vágy ébredt még fel bennem.
- Én sajnos a nyakamat nem érem el. Tudnál segíteni? - szívem ütemet tévesztett dobbanása kíséri a szavaim, és a mosolyom leplezi, hogy valójában könnyedén el tudnám érni. Csak ahhoz le kéne vennem róla a kezemet. Azt pedig nagyon nem szeretném.

Marcel & Olivia