The first time...

Anyut és persze Aput hallgatva tökéletes nyugalmat érzek. Szinte látom magam előtt, ahogy kettesben üldögélnek, és nézik együtt a naplementét kézen fogva. Csodálatos lehet. Így képtelenül széles lesz a mosolyom, ahogy beljebb megyünk a házba.
- Köszönöm. - mondom anyunak hálásan, amikor már el is indul a sütemények felé. Hoztam volna én is, de olyan lelkesen indult el a hűtő felé, hogy már nem akartam félbeszakítani. És Marcelt sem szeretném rögtön egyedül hagyni. Biztos vagyok benne, hogy azért még ismerkednie kell egy kicsit a ‘tereppel’.
- Húúú, akkor pár szem sós pogácsa, és utána a krémes. - most már értek mindent, és persze látom, hogy Anyu azt hiszem még a szokásosnál is jobban készült az érkezésünkre. Ettől pedig nagyot dobban a szívem. Mert reménykedem benne, hogy nem csak Andrew és miattam készült ennyi finomság, hanem Marcel miatt is fontosnak érezte, hogy mindenünk meglegyen. Nem is bírom ki, oda megyek Anyuhoz, és megölelem.
- A kiwis tökéletes lesz. - mondom mosolyogva, amikor már elengedtem őt. Kicsit később pedig koccintunk, és örülök neki, hogy nem ittam sokat, mert így még vissza tudom fogni a nevetést, amikor meghallom, Anyu hogyan parancsolja a fiúkat a hajóba. Így azt is pontosan megértem, hogy Apu miért volt ilyen szófukar. Már menne hajózni.
- Mindenképpen. - szorosan megölelem Marcelt, és egy csókot is kérek, mielőtt távoznának. Aztán Anyu mellett állok, míg elindulnak, és széles mosollyal integetek nekik. Nincs bennem egy cseppnyi rossz érzés sem, szerintem ez épp így tökéletes. Biztos vagyok benne, hogy Apu szeretne jobban megismerkedni Marcellel, és így lesz rá lehetőségük. Anyu szavaira viszont egy pillanatra felszökik a szemöldököm.
- Öhm… még puhítania kell? - csodálkozóvá válik a tekintetem, mert én nem vettem észre semmi olyat Apun, hogy merev lenne Marcellel. De akkor ezek szerint egy kicsit túl optimista voltam. Anyunak viszont teljes mértékben igazat adok abban, hogy ha szükséges, akkor Marcel meg fogja puhítani. Engem is nagyon gyorsan levett a lábamról…
- Ajajj… miért van az-az érzésem, hogy ez egy pontosan megtervezett akció volt? - nevetni kezdek, mert ha az is, nem bánom. Alig vártam, hogy beszélhessek Anyuval, és személyesen is elmesélhessek neki mindent, ami mostanában történt velem. Illetve velünk. Andrew is sokat lépett előre és szerintem nem csak a névváltoztatás miatt. Régóta nem láttam olyan boldognak, mint most az utazásunk alatt.
- Hmm… egyelőre szerintem maradok a kiwinél, de később ihatnánk egy teát odakint. - én is osztom azon véleményüket, hogy pompás lehet odakint üldögélni, de persze, ha Anyu fázik, bent is tökéletes lesz. Rajta áll, nekem bárhol jó, csak legyünk együtt.
- Nem tagadom. - teszem fel megadóan, és nevetve a kezemet. Aztán leteszem, és Anyura nézve folytatom.
- Marcel tényleg fantasztikus férfi. Nem gondoltam volna, hogy fogok még ilyet érezni, de mégis. Érdemes megismerni. -  majd igyekszem úgy terelni az eseményeket, hogy Anyunak legyen kettesben egy pár perce Marcellel is. Bár, ahogy a reptéren megölelte őt, azt hiszem őt már nem kell puhítani, de sosem árt egy kis figyelem, amit egymásnak tudnának adni.
- Óóó… köszönöm. Nagyon fog neki örülni. Amikor először készítettem neki, nem igazán tudott belőle enni. Elbeszélgettük az időt. - egy kicsit azért ebbe bele is pirulok, mert pont hogy szavakból igen kevés volt akkor, de ami elhangzott az nagyon fontos volt a számomra. És még most is hevesebben kezd el dobogni a szívem, amikor azokra a percekre gondolok.
- Ééééés ne kímélj. Biztos vagyok benne, hogy nem csak Apunak, hanem neked is vannak kérdéseid. - nagyon mosolygok, mert míg ő terülj-terülj asztalkát készített nekünk, én erre készültem. És most először nem érzem azt, hogy van valami, amit el szeretnék hallgatni. Loganről mindig keveset beszéltem, a kapcsolatunkról pedig még annyit sem. Marcellel kapcsolatban viszont nincs olyan, amit feszengve osztanék meg. Csak mosolyogni tudok, ha rá gondolok.
- Akarom egyébként tudni, hogy Apu mivel készült Marcelnek? - a halakon kívül persze. Azt mondjuk sejtem, hogy elviszi valami jó helyre, de szerintem nem ez lesz az érdekes egyiküknek sem.

Sejtelmesen mosolygok, és inkább ‘csak’ egy csókkal válaszolok. A szavak nem nekem valók ez annál inkább.
A landolás után viszont már az egész család jelen van, és tagadni sem tudnám, hogy mennyire boldog vagyok. Azon pedig csak magamban mosolygok, hogy még mindig jól ismerem a szüleimet. Biztos voltam benne, hogy Anyu feltétlen szeretettel fogja fogadni Marcelt, Apu pedig… idővel ő is. Már akkor is érzem rajta, hogy enyhült, amikor az autóban ülünk. Az utazás során viszont azt is fontosnak érzem, hogy figyeljek Marcelre és Andrewra is. Ezért bármelyikőjük is pillant rám, egy mosollyal ‘támogatom’ őket, Marcel kezét pedig nem engedtem el egy pillanatra sem, miután összekulcsoltuk a kezeinket.
- Csak teszteltük a lengéscsillapítókat. Egyszerű rutineljárás. - nevetem el magam, mert azt azért érzékelem, hogy Anyu ‘bosszankodása’, inkább szép emlékeket takar. Csodálatos gyerekkorom volt, és ezért nagyon hálás vagyok nekik. Andrew pedig már akkor is a családunk része volt.
A házhoz megérkezve pedig rögtön elfog az otthon érzése, még akkor is, ha én sosem éltem itt. Anyuék jelenlétét érzem minden fűszálon, és gondosan elhelyezett bútordarabon.
- A szamár még mindig átjár hozzátok? - fordulok Anyu felé. A házba pedig természetesen követem őket, remélhetőleg Marcellel és Andrewval az oldalamon. Marcel kérdésére viszont hirtelen nem tudok válaszolni, mert nem tudom, hogy melyik szobát szánták nekünk anyuék. Ezért Anyura nézek, és inkább csendben maradok, amíg nem tudok pontosabb dolgot mondani. Andrew viszont úgy tűnik, hogy jobban képben van, ezért meg is köszönöm neki a segítséget.
- Én még nem vagyok éhes, de egy kis üdítő jól esne. Meeegg, van esetleg itthon valamilyen süti? - mindegy, hogy milyen, illetve ez csak az én kívánságom. Ha Marcel éhes, akkor természetesen vele tartok az asztalhoz. Ezért felé fordulok, és megvárom, hogy ő is nyilatkozzon étel ügyben. Egyébként viszont látom, hogy Apu már meg is kezdte az ital készleteiket.
- Hááát egy kis kóstolót én is kérek. - nem a whisky lett volna az első gondolatom, de ha előkerült nem fogom visszautasítani. Koccintok én is azokkal, akik az italt választották, viszont egy apró korty után leteszem az asztalra a poharat. Már alig várom, hogy beszélgethessünk egy kicsit, viszont megérzésem szerint Apu már a vízre vágyik nagyon. Szerintem most nem az én társaságomban, de ki tudja…
- A halaknak szóltál már, hogy az estét az asztalon fogják tölteni? - kérdezem nevetve Aputól. Részletesen - legalábbis önmagához képest - kikérdezett arról, hogy Marcel milyen típusú horgászatot kedvel. Nem tudtam minden kérdését megválaszolni, így arra bíztattam, hogy kérdezze meg majd ő maga. Illetve azt is, hogy van-e kedve Marcelnek kimenni vele a vízre, vagy sem. Bárhogy is fog alakulni, az én mosolyomat biztos nem lehet eltűntetni. Ugyanis itthon vagyunk, mindannyian...

Nagyon jól esnek Marcel szavai, még akkor is, ha tudom valóban igazak. A szüleimtől mindig is figyelmet és szeretet kaptam, és épp Andrew családja ébresztett rá, hogy milyen szerencsés vagyok. Ezért is örülök annak, hogy mint ahogy én a testvéremként tekintettem mindig is Andrewra, úgy anyuék is befogadták őt. Most már hivatalosan is ugye. Megérzésem szerint pedig Marcelt is ugyanolyan szeretettel fogják fogadni. Apu talán akkor, ha egy kicsit jobban megismeri…
- Szerintem most neked is készített néhány finomságot. - megfogom Marcel kezét és finoman meg is szorítom. Ugyanis én pontosan tudom, hogy részletesen beszéltünk anyuval arról, hogy milyen ételeket szeret Marcel. Ez pedig magával hozza, hogy biztosan gondolt rá is. Erről viszont egyelőre nem szólok, legyen majd meglepetés a számára. A kezét viszont a továbbiakban nem engedem el addig, amíg le nem szállunk. Bár akkor sem akarok túl messzire menni tőle, egyszerűen jól esik, hogy megoszthatom vele az életem ezen részét is. A csomagok pedig egyáltalán nem érdekelnek, csak az a csók, amit kapok tőle.
Andrewt viszont hiányolom, így őt is keresni kezdem a tekintetemmel. Kicsit később, de megtaláljuk, és végül az is kiderül, hogy a csomagokkal volt gondja. Viszont mire megérkezik már látom, hogy a kezében van minden, így egyelőre csak egy mosollyal fogadom.
A szüleimet pedig el sem engedném, de természetesen nem a reptéren akarok minden élményt megosztani velük. Illetve elsősorban Marcelt szeretném nekik bemutatni, mert biztos vagyok benne, hogy azért aggódnak. Anyun mondjuk ez nem látszódik, hiszen olyan szeretettel öleli meg Marcelt, hogy kis híján örömkönnyek gyűlnek a szemembe. Apu viszont szigorúbb, így önkéntelenül elmosolyodom azon, ahogy végig méri Marcelt.
- Én aludtam útközben, szóval nem vagyok fáradt. - ha az lennék valószínűleg akkor is hajtana előre a boldogság, így egyáltalán nem érdekel, hogy hol parkolnak az autóval. Ugyanis együtt megyünk oda is. Illetve, amikor Marcel a derekamra teszi a kezét még szélesebb lesz a mosolyom, és boldogan keresem a pillantását is, még ha ez azt is jelenti, hogy nekimegyek az előttem sétálóknak. Egyáltalán nem zavarna, mert most itt van mindenki, akit szeretek, és nem is lehetnék ennél boldogabb. Ezért én is a derekára csúsztatom a kezemet, ha engedi, és így sétálunk kifelé.
Az autóhoz érve viszont már igyekszem jobban figyelni mindenkire, kezdve azzal, hogy látom Marcel az egyik szélső ülést választja, én pedig így akkor középre sorolok, ha Andrewnak is megfelel. Pont ideális hely nekem, és amikor beülünk végre Andrew felé is tudok fordulni, és önkéntelenül rákacsintok, amikor mindannyian bent vagyunk.
- Könnyebb volt, amikor kisebbek voltunk igaz? - nevetem el magam, ahogy bepréselődünk a hátsó ülésre. Igyekszem úgy helyezkedni, hogy mindenki kényelmesen elférjen, de én egyáltalán nem bánom, hogy így vagyunk. Ha Andrew engedi, akkor a vállára hajtom a fejemet, a kezem viszont Marcel combján pihen, és többször is rátekintek útközben, ha engedi nekem. Tökéletes így. Ezért sem akarok sokat beszélni, inkább hagyom, hogy Anyuék ismerkedhessenek Marcellel egy kicsit. Nem mintha nem lenne rá alkalom a későbbiekben is, de szeretnék ennek teret hagyni. A mosolyom viszont végig kíséri Marcelt, és ha a combjára került a kezem, időnként végig is simítok rajta. Főleg, ha esetleg Apu kérdez tőle valamit.
- Kedvesek voltak a melletted ülők? - kérdezem Andrewtól, ha nem zavarom mások társalgását. Azt látom rajta, hogy nagyon boldog, ezért remélhetőleg nem kapott kellemetlen útitársakat. De sosem lehet tudni.

Mindig nagyon várom a találkozást a szüleimmel hiszen, amióta elköltöztek az államokból, ritkán van alkalmunk személyesen beszélni, és megölelni sem tudom őket akármikor. Ez viszont most a korábbinál is különlegesebb alkalom. Hiszen nem gondoltam volna, hogy lesz még valaki az életemben, aki ennyire fontos lesz nekem, és akit a legtisztább érzemmel fogadok be a szívembe. Arra pedig pláne nem gondoltam, hogy ezzel a személlyel olyan komollyá fog válni a kapcsolatom, hogy elérkezik az-az idő, amikor személyesen is szeretném bemutatni őt a szüleimnek. Marcel viszont jött, és a lehető legcsodálatosabb értelemben forgatta fel az életemet, és változtatta egy csapásra a mi életünkké. Emiatt különösen izgatott voltam, amikor készülődni kezdtünk az utazásra.
Végül úgy alakult, hogy Andrew máshova ült a gépen, így kettesben maradtunk Marcellel az utazás idejére. Eleinte történeteket meséltem arról, hogy mit történt a korábbi Tenerifei látogatásaink során, de az út hossza és az időeltolódás miatt végül engedtem a fáradság érzetemnek, és néhány órát aludtam úgy, hogy Marcel vállára hajtottam a fejemet, ha engedte, és neki is kényelmes volt így. Már a szigetek közelében ébredtem fel, mert nem sokkal azután, hogy kinyitottam a szememet - és még álmosan, de mosolyogva tekintettem Marcelre - már észre is vette, hogy hol haladunk.
- Igen. Fentről a legszebb. - bár mindketten a levegőben töltjük az életünk egy részét, abban nincs szabadságunk, hogy pontosan hova is kell mennünk. Egyszer azért szívesen elrepülnék a Kanári szigetek fölött, mert innen tényleg csodálatos, ahogy kibontakozik a szigetek körvonala, és gazdag színvilága.
- Ez nehéz kérdés. Mondanám, hogy legalább egy órával előbb, mint a legkorábbi érkezési időpont, de biztos vagyok benne, hogy Anyu még az utolsó percben is rendezkedik, vagy eszébe jut, hogy van még egy recept, amit kipróbálna. - elnevetem magam, mert mindkettő nagyon is reális lehetőség. Abban egészen biztos vagyok, ha nem is érkeznek jóval korábban, mint mi, valójában már hetek, vagy akár hónapok óta is várnak minket. Hiszen Andrew már hivatalosan is a család része, és ezt még nem volt alkalmunk megünnepelni személyesen. Marcel pedig biztos alapos ‘vizsgálat’ alá fog esni Apu által a korábbi beszélgetések ellenére is. Emiatt viszont egyáltalán nem aggódom, mert biztos vagyok benne, hogy nagyon fogják szeretni Marcelt. Még Apu is, csak ő a maga módján.
A landolás gond nélkül történik meg, és a gépből is viszonylag hamar a szabad levegőre jutunk. Tekintetemmel már Andrewt keresem, de akár meglátom, akár nem, minket már terelnek az épület, és azzal együtt a csomagkiadó szalag felé. Már keresem a saját bőröndömet a szalagon, de Marcel előbb találja meg. Hálásan mosolygok rá.
- Köszönöm. - közelebb lépek hozzá egy lépésnyit, mert szeretném máshogy is megköszönni a figyelmességét, ám a gondolataimat minden bizonnyal érzékeli, mert érzem, hogy a keze a derekamra csúszik. Eszemben sincs tiltakozni a csók miatt, amit kapok, a ‘közönség’ ellenére sem. Nem törődve az eltelt másodpercekkel, vagy percekkel, csak boldogan elmerülök benne, és jólesően szusszanok egyet, mikor végül eltávolodunk egymástól, és elindulunk a kijárat felé. A szám széle eddigre már a fülemet karistolja.
- Ó igen. Ő az. - a magasba emelem az egyik kezemet, és én is integetek Anyu és Apu felé. Annak a késztetésnek pedig ellenállok, hogy futva közelítsem meg őket. Anyuhoz lépek oda először, és szorosan megölelem, nem foglalkozva azzal, hogy mennyi idő tellik el közben. Egyelőre szavakra sincs szükségem, hiszen az érintés sokkal többet mond. Aztán Apuhoz lépek és őt is átölelem. Egy ideig a hátunk mögött hömpölygő tömeggel sem foglalkozom, csak csukott szemmel átadom magam annak az érzésnek, hogy végre újra találkozhatom a szüleimmel. Egy nagy sóhajjal kísérve válok el végül Aputól, és ha lehetne ismét visszatérnék Anyuhoz még egy ölelésre. De hárman érkeztünk, és ha eddig nem találtuk meg egymást, akkor most már mindenképp szeretném Andrewt is megkeresni. Ezért, ha még nincs itt, körbenézek, és megvárom őt is, mielőtt újra megszólalnék.
- Sziasztok. Nagyon jó újra látni titeket, és itt lenni. - a mosolyomat képtelen vagyok letörölni, és valóban jó érzés, hogy itt tudunk találkozni. Már gyerekként is szerettem a Tenerifei nyaralásokat, ám amióta ez a sziget lett a szüleim otthona, különösen a szívemhez nőtt ez a hely.
- Marcelt pedig személyesen még nem ismeritek. - hátrébb lépek egy lépésnyit, hogy a maguk módján tudják üdvözölni egymást. Csak boldogan figyelem, ahogy végre találkozni tudnak, és időnként Andrewra tekintek. Végre együtt van a családom.