Just one dance

Nem jövök zavarba a szavaitól, azt hiszem ezen más sikerült túl lendülnöm. Egyszerűen csak élvezem a társaságát, és hogy megmutathatom neki azt, amit mindig is neki szántam. Ezért magabiztosan bólintok, és persze az elejét és a közepét is megmutatom a koreográfiának. Jobban mondva… inkább saját magamat.
A lélegzetem azonban elakad, amikor elfogadja az invitálásomat. Közelsége megrészegít, és olyan mozdulatokra sarkall, amiben nincs semmi tudatosság. Csak reagálok a mozdulataira, és érzem, hogy ő is az enyémre. Eggyé válunk a táncban, és szívem hevesen dobban ahogy átélhetem azt, amit még korábban sosem. Szinte beleszédülök.
És érzem, hogy ő is, a tenyerem a hátán követi minden rezzenését. Így azt is, ahogy elhagyja a lába, és finoman magához húz. Megtarthatnám magunkat, de… engedni akarok a ‘húzásnak’. Az én izmaim is ellazulnak, és miként von magához, dőlök vele én is.
Az egyik kezemmel azért lefelé nyúlok, hogy azzal tudjam tompítani az esést. A másikkal őt karolom át, hogy tartani tudjam, és csak finoman érkezzen le a háta koppanás helyett. Arra már nem marad harmadik kezem, hogy megakadályozzam ráessek, de… ezt nem is igazán igénylem. Ez épp így tökéletes. Mert az ajkaink közötti tér eltűnt teljesen…
Újra elmerülök csókjában, és már nem is emlékszem arra igazán, hogy mi történt korábban. Csak a jelen számít, ahogy elveszek ízében, és befogadom az energiáját. Már a zenét sem hallom, az egyedül bennem van. És ahogy körbeölelem az energiámmal, már benne is…
Talán csak percek telnek el így, vagy akár órák, nem vagyok tudatában. A szabad kezemmel még tartom magam, hogy ne nehezedjék rá a teljes testsúlyommal, és ne akadályozzam őt a mozgásban. A másik még mögötte van, beszorulva, de teljes nyugalomban. Minden így tökéletes, ahogy van.
Idővel viszont levegőre lesz szükségünk, így finoman, épp csak néhány centire elhúzódom. A kezem amivel tartottam magam az arcára siklik, és finoman végig simítok rajta. Így nehezebb vagyok, de pár pillanatig remélem, hogy nem leszek a terhére. Ugyanis mondani szeretnék neki valamit.
- Köszönöm. Ez a befejezés tökéletes. - nem a színpadra való koreográfia, de nem is oda szántam. Ez már a miénk. És minden, ami mostantól fog történni.
Ha nem húzódik el, vagy nem érzem azt, hogy már szeretne kiszabadulni alólam, akkor ismét közelebb hajolok hozzá, és megcsókolom. Ha tudom kiveszem a kezem mögüle, mert szeretném őt megérinteni, vállát és karját becézgetni. A másikkal ugyanis tartom magam, legyen mozgástere. Feltéve, hogy igényli…

A pillanat végtelenné nyúlik a karjaiban, és olyan helyre érkezem, ahová mindig is tartozni akartam. Amikor először megláttam, még nem gondoltam volna, hogy ilyen sokat fog jelenteni a számomra, ha jobban megismerhetem, de az első beszélgetésünk során, már sejtettem. Ő ugyanis különleges, és energiája olyan gyönyörű, olyan egyedi, hogy csak boldogan elmerülni tudok benne. Pedig bejártam a fél univerzumot, és lakóinak tetemes hányadát a vendégként fogadhattam az előadásokon,  de hozzá hasonlóval még sosem találkoztam. Az erőt, és az érzékenységet még sosem éreztem ilyen harmóniában, mint benne. Ezért még szélesebb lesz a mosolyom, amikor az első találkozásról kérdez. Nekem az is különleges volt, így örömmel gondolok vissza rá.
- Nem. Azóta, hogy először beszéltünk. Számomra az a találkozás. - ha nem így venném, minden nézővel kapcsolatban állnék. Ám ez nem áll szándékomban. Az energiánk ugyan találkozik, amikor a színpadon  vagyunk, de az csak az adott pillanatnak szól. Kyle iránt viszont érdeklődni kezdtem, amikor nem csak nézőként, hanem lélekként ismertem meg. A koreográfiát is akkor kezdtem megalkotni.
- Még nincs teljesen kész. De már van is egy ötletem arra, hogy mi legyen a végén. - mosolyodom el hamiskásan, mert tényleg megihletett Kyle jelenléte. Ami azt illeti több ötletem is támadt, de egy különösen feléledt bennem. És ahogy látom, hogy ritmusra lépkedve követ el is döntöm, hogy az ösztöneim után fogok menni.
És ez az elhatározás végig kíséri a mozdulataimat is. Először eltávolodom Kyletól, és csak a karjaim és a csípőm követi a zene ritmusát. OIyan ez, mint egy bevezetés, félénk, de reményekkel teli. Aztán közelebb lépek egy lépéssel, és a lábaim is beleforrnak a táncba. Lépésről lépésre válnak a mozdulatok magabiztosabbá, és bizakodóvá. Aztán megállok, éppen akkor, amikor a zene is halkulni kezd. Csak a dobok szólnak, és a dallamot én dúdolom halkan, de mégis érezékelhetően. Ez a rész azt szimbolizálja, mikor a kifelé fordulás helyett magamba néztem, és hallgattam a saját érzéseimre. A zene, és vele együtt pedig én is újra megindul. Mintha egy másik személy lennék, erővel, és boldogsággal telve folytatom a lépéseket. Egészen addig a pillanatig, míg a zene hangereje le nem csökken, és a ritmusa el nem lágyul. Ekkor határozottan oda lépek Kylehoz, és ismét a kezem nyújtom felé.
- Van kedved csatlakozni hozzám? - az utolsó rész következik, ami a mai estéig még gondolatok szintjén sem volt meg. Ám, már akkor, amikor elindultunk a szobának ebbe a végébe - és láttam, hogy a zene bizony őt is magával ragadja - eldöntöttem, hogy vele közösen szeretném megalkotni a koreográfia utolsó taktusait. Ha megfogja a kezem, akkor finoman közelebb húzom őt magamhoz, és átkarolom a derekát. Onnantól kezdve pedig vele együtt lépkedek, ha engedi, és lágyan vezetem, nem bonyolult, de mégis közös lépésekkel. A kezem sokáig nem mozdul a derekáról, és csak akkor indul el felfelé a hátán, amikor már érezhetően a vége felé közeledik a szám. Eddigre már olyan közel vagyok hozzá, ha nem ellenkezik, hogy az ajkaink szinte összeérnek.
- Az utolsó mozdulatok a tieid. - kúszik fel ajkam szeglete, és ugyan teljes mértékben meghagyom, hogy ő fejezze be, a pillantásom önkéntelenül az ajkai felé siklik. Az én fejemben már van egy befejezés/folytatás…

Nem tudok azonnal megszólalni, hiszen a válasza mélyen megérint. Tudom, hogy képes vagyok másoknak adni a táncon keresztül, de azt is, hogy a színpad másik oldalán állok sosem láthatják meg az igazi valóban. Az esetében viszont szeretném, ha észrevenne… engem. Nem azt, aki nap, mint a nap a színpadon áll. Az is én vagyok ugyan, de csak a töredékem. Mintha felhő takarná a napot, és ezért sosem láthatnánk az igazi fényét.
- Jól érzed. - mosolyodom el végül, és önkéntelenül megyek közelebb is hozzá. Hiszen ma én is szerencsésnek mondhatom magam. Megmutatta nekem egy olyan oldalát, amit eddig nem ismertem, és teljesen megbabonázott vele. Ahogy a művészetéről beszélt, ahogy felébredt benne a szenvedély, és miként láttam saját magam az ő tekintetében… Mindent meghatározó pillanat volt. Ahogy a következők is…
Nem csak az ő érintése, és az ő csókja van hatással rám, hanem érzem, hogy én is rá. Energiánk összefonódik, és olyan természetesen, olyan könnyedén történik ez meg hogy csak ámulni tudok, és teljesen elmerülni az érzésben. Mély sóhaját a bőrömön érzem, és jóleső libabőr fut végig rajtam, ahogy államat majd derekamat érinti. Eszemben sincs elmozdulni, itt maradnék az idők végtelenjéig. Épp ezért teszem fel a kérdést, ami… valójában már régóta bennem van, csak most mertem feltenni.
És ahogy válaszol, és tekintete is azt közvetíti, ami bennem van, újra közel hajolok hozzá. A csókjára vágyom, nem csak most, hanem mostantól mindig, és ha engedi finoman érintik ajkaim az övét. Nem vagyok mohó, hiszen megismerni akarom ezt az oldalát is, és a gyengédséget akarom neki adni, ami bennem van. Az öléből sem mozdulok, inkább szorosan köré fonódnak a karjaim, és lágyan simítok végig gerincén csigolyáról csigolyára haladva. Engedem, hogy az idő elrohanjon mellettünk, hiszen nem számít sem az, sem a hely, ami távol van az igazi otthonomtól. Az ő karjaiban úgy érzem, hogy megérkeztem, és nem is lehetnék ennél boldogabb.
Így percekkel, de lehet, hogy csak órákkal később húzódom el tőle, akkor sem messzire. Lassan felállok, de a kezemet nyújtom felé. Ha elfogadja, szélesen elmosolyodom, de ha nem, akkor sem lehet az öröm nyomait eltűntetni az arcomról. És némi hamisság is van bennem, mert hiába a kései óra, van, amit szeretnék neki megmutatni.
- Kíváncsi vagy az új koreográfiára? Akkor kezdtem dolgozni rajta, amikor először találkoztunk… - és eddig még senkinek sem mutattam meg. Neki szántam, már akkor is, mégha ezt magamnak sem mertem bevallani. Most viszont szeretném ezt is megosztani vele..
Ezért, ha igent mond, kapcsolok egy lassabb zenét, és finoman a nappali felé vezetem. Ha engedi leültetem őt a kanapéra, és megvárom, amíg készen áll a műsorra. Vagy az is lehet, hogy végül csak mellé ülök, és kérek egy újabb csókot… Rajta áll, ahogy mostantól minden, ami az életemben lesz…

A tekintete… többször, és hosszan elveszek benne. A saját tükörképemet keresem benne, mert mindig azt hittem, hogy csak így fogom megtalálni az érzéseimet. Ha látom magam mások szemével, és így felismerem: “igen, ő Azt érzi, én most Azt érzem….”. Ám az ő tekintetében nem magamat látom. Csak őt. A fényt az íriszeiben, a szívet a mellkas mögött, a lelket a testben… Ezt mind felismerem, és tudom, hogy ez azért lehetséges, mert megbűvölt teljesen, és már most is kapcsolódom hozzá. Az pedig csak egyféleképp lehetséges…
- A mai nap is gyarapodtál valamivel? - kérdezem kissé félénken, mert nagyon szeretném, ha igent válaszolna… Ha azt mondaná, hogy én is a részese vagyok… Hogy engem is látott kibontakozni… Ám ezt a reményt nem foglalom szavakba. Másként adom a tudtára…
Ekkor azt érzem, hogy minden a helyére kerül. A kimondatlan sóvárgás, a megmagyarázhatatlan összhang, és az érzések kavalkádja… értelmet nyer, és helyet talál bennem. Illetve bennünk. Ehhez pedig elég volt egyetlen csók…
Így nem is akarom abbahagyni, és magamban átkot szórok a tüdőmre, amiért szüksége van egyáltalán az oxigénre. Annyival többet kapok Kyletól, és már most tudom, hogy nem akarom, hogy most véget érjen az este. Az energia tartalékaim újra töltődtek abban a pillanatban amikor az ajka az enyémhez ért… Amikor pedig az arcát érintem, érzem, hogy az övé is jelen van, és új, szédítő koreográfiába kezd az enyémmel…
Ezért már nem akarok neki válaszolni. Szavakkal nem. Ugyanis a tény, hogy ő is azt érezte, amit én, már az első találkozásunk alkalmával is… szikrát gyújt a szívemben. A remény bizonyossággá válik, és minden maradék kételyt és félelmet félreteszek. És tudom, hogy már nem is fogom elővenni őket.
A következő csókért pedig kinyúlok, vagy épp ő nyúl érte, nem számít egy kicsit sem. Érzem, hogy finoman von magához, és óvatosan a combjaira ülök. Közelebb kerülök hozzá, és mikor meghallom hogy az ő szíve is épp olyan hevesen ver mint az enyém, önkéntelenül számolni kezdem az ütemet. Tadamm… tadamm… Finoman mozdul a mellkasom még közelebb az övéhez, kezemmel megérintem az övét, és lassan feljebb csúsznak az ujjaim az álla alá… Ez a műsor azonban nem a közenségnek szól. Csak neki. És ez én vagyok…
A szédítő energia pedig annyira magával ragad, hogy ha nem húzodna el levegőért, én nem biztos, hogy megtettem volna. Ám megértem, hogy már nem kell görcsösen kapaszkodnom minden pillanatba. Lesz majd következő. És azutáni. Hiszen még csak holnap fogunk menni az első randinkra. A hivatalosra…
A vállára teszem a fejem, mikor az arcomat érinti, ám a tekintetem felé fordítom. Őt látom ismét, és a mosolyom olyan széles lesz, mint talán még soha. A szavak pedig még mindig nem jönnek az ajkaimra. Csak lejjebb csúszik az egyik kezem a derekára, és ott marad hosszan, míg a szíve ritmusát hallgatom. Tadamm.. tadamm… Telnek a másodpercek, a percek, talán az órák is. Nem vagyok tudatában. Csak őt érzem, az energiáját, az illatát, a szíve dobbanását… És biztos vagyok benne, hogy csak hosszú idővel később szólalok meg, mert a hangom karcos és… boldog.
- Van kedved itt tölteni az estét? - nézek rá, és hiába érthető félre ez a mondat, már nem aggódom. Mert csak a tiszta szeretetet láthatja az íriszeimben. Ugyanis vele szeretnék maradni. Nem akarom, hogy véget érjen ez az este. A karjaiban akarok elaludni, hogy együtt tervezhessük meg a holnapi napot. És az összes többit…

Csak mosolyogni tudok, ahogy a kellemes emlékekről beszél. Eszembe jut ugyanis, hogy éppen most ‘gyűjtök’ be egyet, csak nem azon a bolygón, ahol a birtoka van. Azzal pedig nem foglalkozok, hogy konkrét meghívás a részéről még nem érkezett. Ha úgy érzi, hogy szeretne az én társaságomban lenni a birtokán, minden bizonnyal majd meg fogja kérdezni, hogy lenne-e kedvem hozzá. Magamban készítem ugyan a csupa nagybetűs “IGEN” választ, de türelmesen várakozom, és elmerülök a tekintetében, amikor csak tehetem. Ugyanis… a meghívás végül megtörténik, és csak azért nem kiáltva mondok igent, mert nem szeretném, ha miattam süketülne meg.
- A legjobban ennek örülök… - félszegebbé válik ugyan a mosolyom, de sokkal örömtelibbé is. Ugyanis azt érzem, hogy a “Várlak” nem csak egy üres szófordulat volt. Bízom benne, hogy ugyanazt az izgalmat látom rajta, ami bennem is van, és ami egészen addig nem is foglalkozna a helyszínnel, amíg együtt vagyunk…
- Kevesen utaznak azért, hogy a kreativitásukat táplálják. Az első szinte mindenkinek a kaland, de… az nem számít annak, hogy az inspiráció szikrája felébred, akár csak azért, mert egy ismeretlen helyet megismer, és időt tölt el ott? Sokan nem is értik, hogy valaki ezért vándorol… - ő viszont érti. És ahogy ezt a közös vonást felfedezem magunkban… még közelebb akarok hozzá kerülni. Ám a szándék, és a cselekvés nem kerül azonnal összhangba, amíg még bennem van a félelem. Az elutasítástól… Tudom, hogy nem kéne, hogy bennem legyen, de ő fontos a számomra. Már most is…
Ezért engedek az ösztöneimnek, amik felé vezetnek, a vonzásnak, ami az ajkai felé terel, és a fellobanó érzelmeknek, amik gyökeret eresztenek a szívemben. Hogy én loptam-e el az utolsó centimétereket vagy ő, nem lényeges. Ugyanis ahogy ajkaink egy csókban forrnak össze, felébred bennem valami, amit már elveszettnek hittem. Ezért nem akarom őt elengedni, és ahogy a keze a  tarkómra simul, visszatükrözöm a mozdulatait. Eltűnik minden kétség, minden félszegség, és csak ketten maradunk, ahogy az első csók izgalmát felváltja bennem az-az érzés, hogy megérkeztem. Minden értelemben.
Előbb vagy utóbb azonban levegőre lesz szükségünk, így néhány centiméternyire húzódom tőle, ahogy élesen szívom be a tüdőmbe az édes levegőt. Sóhajtanék, de egyelőre képtelen vagyok, hiszen a szívem is őrült tempóban zakatol. Valamit pedig ki akarok mondani, mert ahogy eddig is, ezután is őszinte akarok vele lenni.
- Ezt már azóta meg akartam tenni, hogy először találkoztunk… - a kezem a tarkójáról az arcára siklik, és finoman végig simítok azt arc csontján, majd ajka körvonalán. Szeretném újra megízlelni az ajkait, és elmerülni abban a forgatagban, amit az energiánk összefonódása engedett útjára, de nem akarok kapkodni, vagy a nyers vágynak teret adni. Ő többet jelent annál.
Ezért csak lassan közelítek felé újra, és először csak egy szégyenlős puszit adok az ajkára. Mámorító az illata, és könnyű lenne ennél nagyobb lépést tenni felé, de azt szeretném, hogy együtt haladjunk, megismerve minden apró mozdulatot, mielőtt jönnének az újabbak. Így, ha nem húzódik el, újra elmerülök a csókjában, de sokkal lassabban, és türelmesebben, mint korábban. Az érzetek egyébként is villámként cikáznak bennem, és a szívem ritmusa is már a mellkasomon köszön vissza. Ezért csak arra figyelek, hogy mit érzek felőle, és persze arra, hogy ez a pillanata minél tovább tartson…

Olyan kellemes, olyan könnyed… Egyszerű dolgokról beszélünk, épp csak a felszínt simogatva, de ez is jó érzés. Sőt. Annál több… Mert az érintése számomra figyelmet és gyengédséget közvetít. Olyan erényeket, amiket már sokan elfeledtek…
Ezért a mosolyom egy pillanatra sem tűnik el. Itt vagyok vele, és minden pillanatát élvezem. Olyan régen éreztem ilyet…
- Úgy emlékszem. Ha jártam is ott egyelőre nem kötődik hozzá élményem. - teljes természetességgel mondom ki, és csak másodpercekkel később ébredek rá, hogy egy bizonyos szót, önkéntelenül beletettem a mondatba. Egyelőre… És mikor ezt észrevettem, érzem, hogy forróság szökik az arcomra. Pedig… azt hiszem el kell fogadnom, hogy a társaságában képtelen vagyok magamban tartani a gondolataimat. És az érzéseimet… Azonban… ha megérzésem nem csal, ő is így érez. Legalábbis, ahogy kijelenti, hogy örül annak, hogy meg tudom látogatni, boldogan elhiszem neki.
- Áh. Ennek pedig én örülök. A legjobbkor fogok érkezni. - ez egy kicsit le is nyugtat, mert szívem szerint akár most is oda mennék. Ám a társulatot nem hagyhatom csak úgy itt. Jelenleg csak az éjszakáim szabadok. Többek között a mai is…
- Tényleg? Egy kicsit bizonytalan voltam, mert ez az első ilyen alkalom. De gondoltam, kell egy kis változatosság, mert a társulat hajlamos kicsit belefásulni, amikor bolygóról bolygóra utazgatunk. - ezt pedig teljes mértékben megértem. Ha nem változtatnék a koreográfiáimon, és minden alkalommal ugyanazt adnám elő, valószínűleg én sem bírnám a tempót. De vannak akik inkább a megszokott energiát szeretik közvetíteni, épp csak néha szükségük van pihenésre.
A társulat, és tulajdonképpen mindenki Kyleon kívül viszont azonnal eltűnik, amikor véletlen kiöntöm a bort, és önkéntelenül, vagy épp ösztönösen kerülünk közel egymáshoz. Hirtelen tűnik el a zavartság is, ahogy még a lélegzetem is bennreked. A kellemes forróság pedig átkúszik az arcomról a gyomrom tájékára, egy másik, bizsergető érzéssel együtt.
Aztán megérint. Az arcomat simítja, és a tekintetem rögtön az övét keresi. Észreveszem, ahogy egy pillanatra leszökik a tekintete, és az enyém követi, mikor a pillantásom az ajkaira siklik. A lélegzetem pedig már jó ideje a mellkasom börtönében várakozik. Velem együtt.
A kérdés, amit viszont fel kéne tennem magamnak nem érkezik meg. Nem gondolkodom azon, hogy ez helyes-e vagy sem. Csak arra tudok gondolni, hogy meg akarom tenni. Ezért az egyik kezem felemelem, és az álla teszem, végig simítva az arcélén. Aztán közelebb lépek hozzá, és lassan, de határozottan az ajkához közelítek…

Mindig arra törekedtem, hogy másokat tegyek boldoggá, mert úgy gondoltam, hogy én is akkor leszek elégedett. De valahogy ez nem működött. Az alapján, amit mond, körvonalazódni is kezd, hogy miért.
- Erre még sosem gondoltam. De érdekes meglátás. A manipuláció tényleg képes tönkretenni szinte mindent. Azokban a rendszerekben, ahol erősen jelen van, nincs bizalom, pedig az-az alapja szinte mindennek. - a kapcsolatoknak legalábbis mindenképp, és nem csak a romantikusaknak. És tudom, hogy ez közhely, de én is megtapasztaltam, hogy milyen az, amikor hiányzik a bizalom. Mérgező…
- Hmm… szerintem ott még nem jártam. - azért gondolkozom, hogy volt-e ott fellépésünk, de nem rémlik. Nem tudnám minden bolygó nevét felsorolni, amelyiken jártunk, de ha hallom, be szokott ugrani. Ezzel a névvel kapcsolatban viszont még nincsenek élményeim. Nos ez mindenképp meg fog változni. Mindenképp utána fogok nézni, hogy Ő ott él. Az pedig csak hosszú percekkel később jutott eszembe, hogy ez a kijelentésem pont úgy hangzott, mintha meg akarnám hívatni magam hozzá… Ezért zavarba is jövök, de már eltelt némi idő, így remélhetőleg nem fog erre gondolni. Ha mégis… Nos azt be kell vallanom, legalább saját magamnak, hogy szívesen meglátogatnám őt, és nem csak egyszer. De a kijelentés tényleg nem ennek jegyében született meg.
- Ááá… ezen meg sem lepődök. - nevetni kezdek, és persze szeretettel és hálával gondolok Selbyre. Nagyon makacs voltam, és eleinte meg sem akartam ismerni Kyle-t. Ez pedig annak fényében, hogy már most milyen érzéseket ébresztett fel bennem, óriási hiba lett volna. Vagyis bárhogy is fog alakulni, Selbynek mindenképp köszönetet fogok mondani. És nem csak azért, mert bejutatta az öltözőbe az ajándékot.
- Köszönöm a meghívást. Ott leszek. - érzem, hogy egy “köszönöm” kevés, ahhoz, hogy kifejezzem, amit ebben a pillanatban érzek, de ennél kifejezőbb szót nem találok. Ha nem csak szavakkal kommunikálhatnék… akkor egész más lenne a helyzet, de már ahhoz is bátorságra volt szükségem, hogy a kezét meg merjem fogni. Pedig… ennél többre is vágyom. A türelem és egymás megismerése azonban fontos, és én már semmit sem akarok elkapkodni. Még akkor sem, ha jelenleg nagyon szeretném…
- Tényleg? Van kedvenced is? - ártatlan kérdés, de magamban már fel is jegyzem, bármit is mond. Ugyanis szeretném, ha érezné, hogy figyelek rá, és persze még jobban meg akarom ismerni.
- Ez remekül hangzik. Meg is nézem. - fejből nem tudom, a karórámban azonban ott van a menetrend. Pár pillanat és meg is van a szükséges információ. Széles is lesz a mosolyom, bár az leginkább amiatt, mert ez a megoldás azt jelenti, hogy van kedve ott is meglátogatni minket… Engem…
- Lepus. Az nem is olyan fellépés lesz, mint a mai volt, hanem egy afféle… elvegyülünk az ottaniak között, és igyekszünk szórakoztatni. - táncos, és zenés mulatság a szabadban, rengeteg étellel, és itallal. Az én ötletem volt. Szerettem volna, ha az utolsó fellépésünk a szünet előtt másmilyen lesz, mint a többi. Aztán majd kiderül, hogy működőképes-e a koncepció.
Azonban amikor megérinti a kezemet bennszakad minden jövővel kapcsolatos gondolat. Csak a jelen számít, és Ő. Még mindig itt van velem, én pedig csak csendben élvezem, a társaságát. És ahogy összekulcsolódnak a kezeink is, a szemeimet is lecsukom néhány pillanatra. A másik kezemmel pedig nyúlnék felé, hogy azzal is hozzáérhessek, és esetleg megérinhessem az arcát is, de… a csukott szem és a kézmozdulatok együtt nem jó ötlet, ha egy pohár van az asztalon. Az enyémet ki is borítom, de legalább csak az asztalra és nem rá. Ettől függetlenül zavarba jövök. Annyira, hogy nevetni kezdek.
- Nos… most már hivatalos. Újra tinédzser vagyok… - felállok, hogy keressek valamit, amivel fel tudom itatni a folyadékot. A nevetést pedig nem tudom abbahagyni. Pár másodperc múlva azonban a tekintetét keresem, és… miként megtalálom megállok egy helyben, és egy tapodtat sem mozdulok. Csak őt nézem…

Elgondolkodom a szavain. Egyetértek vele, de egy apró részletet én még nem látok ezzel kapcsolatban. Így inkább rákérdezek.
- Akkor ‘csak’ az a feladatunk, hogy másokat boldoggá tegyünk? - a csak szóra érezhető hangsúly került a részemről. Ugyanis amilyen egyszerűnek hangzik, számomra ez olyan nehéz. Egész életemben küszködtem azzal, hogy képtelen voltam boldoggá tenni a körülöttem lévőket, és ezzel együtt én sem találtam az egyensúlyt. A színpad az egyetlen hely, ahol képes vagyok a felhőtlen öröm érzését mások szívébe csempészni, de az sajnos nem tart ki egy életen át.
Ezen ‘sötét’ gondolatok viszont eltűnnek, abban a pillanatban, hogy megérintette a kezem. Nem tudom megmagyarázni az okát, de vele kapcsolatban sosem éreztem azt, hogy nem tudnám boldoggá tenni. Csak azt, hogy nagyon szeretném megpróbálni, és ha ő is azt érzi, mint én, akkor biztosan menni is fog. Az érintést pedig egy jelnek veszem. Egy nagyon kellemesnek, és bizsergetőnek. Ezért a tekintetét sem vagyok rest megkeresni, és amikor viszonozza a pillantásomat… érzem, hogy jóval hevesebben kezd dobogni a szívem.
- Tényleg? Melyik bolygón van? - igazából nem ezt akartam kérdezni. Azt szerettem volna mondani, hogy szívesen megnézném egyszer… Ez viszont már túlságosan is tolakodó lenne, és könnyen lehet, hogy amit együtt felépítettünk az este folyamán, kártyavárként omlana össze egy ilyen kérdés után. Vagy talán mégsem? Lehet, hogy csak én vagyok túl óvatos. Megvan az okom rá. Volt már részem csalódásban, és azt még sosem éreztem, hogy megtaláltam A Társamat. Egészen a mai napig… Ez pedig akkor tudatosodik bennem igazán, amikor megérkezünk a szállásomhoz, és elfogadja a meghívást.
A kabátját ezért óvatosan rakom le, mintha kincset tartanék a kezemben. A jóleső idegességet pedig azzal csendesítem, hogy még egyszer végig simítok az ujjaimmal a szöveten, mintha ez az apró gesztus segítene tovább lendülni, és persze teljes mértékben megnyugodni. De igazából nem akarok a nyugalom hullámain evezni, mert ez az izgatottság valójában nagyon is új, és pezsdítő.
Talán ezért is merem bevallani azt, hogy mi történt az úton, és legfőképpen miért. Valamiért bízom abban, hogy nem fog rám ezért megharagudni, és legfeljebb egy jót fog nevetni az egészen.
Arra viszont nem számítottam, hogy nem csak, hogy nem bánja, de egyenesen neki is ugyanaz volt a gondolata, mint nekem. Legalább egy percig, meg sem tudok mozdulni, csak a tekintetét keresem, és kutatom, megerősítés után. Igazak a szavai? Tehát ő is érzi? Annyira hihetetlen. A szívem viszont nagyon is szeretne bízni ebben, és széles mosolyra is görbíti az ajkaimat.
- Én is. - egyszerre mozdulunk, és miként a hüvelykujjával végig simít a kezemen, az én érintésem is szorosabbá válik. Lélegezni pedig minden bizonnyal kéne (legalább egy kicsit…), így miután képes vagyok további mozgásra bírni magam, a poharakért nyúlok. Nem zavart volna, ha összekulcsolva maradnak a kezeink, és még az sem, ha csend feszült volna közénk. Akár órákig is így maradtam volna, de szeretném neki megmutatni azt is, hogy értékelem az ajándékát is, és a figyelmességet, amivel adta.
- Nagyon is. - már a kártyával is boldoggá tett. Illetve az, hogy az öltözőben várt a meglepetés… nagyon boldoggá tett.
- Hogy sikerült az öltözőbe juttatni? - mosollyal nézek rá, és azt sem bánom, ha nem osztja meg velem ezt a részletet. De kíváncsi vagyok. Meg lehet ugyanis, hogy pont elkerültük egymást. Utólag viszont ezt sem bánnám. Főleg, hogy végül ki mond valamit, ami néhány perccel ezelőtt épp az én fejemben fordult meg, csak a bátorságot nem találtam ahhoz, hogy ki is mondjam. Most viszont… egész más érzés, még ez is, így nem csak szélesség válik a mosolyom az ajánlatára, hanem még boldogan nevetni is kezdek. Igazán boldogan.
- Nagyon szívesen. Tudod… amikor említetted a birtokodat, éppen az járt a fejemben, hogy szívesen megnézném. - és ha így haladunk, még azt is kimerem majd jelenteni, hogy oda is költöznék. Nem a birtokra. Hozzá. Ez viszont már tényleg túl gyors, és eszemben sincs még csak vicc szintjén sem megemlíteni.
- Két hét múlva teljes mértékben szabad leszek. Egy egész héten át. Nem lesz fellépésünk, és mindenki hazamegy a családjához. Vagy nyaral egyet. - én a kettőt vegyíteni szoktam. Nyaralok, otthon, de egyedül. Általában nem is kívánom a társaságot, de most nagyon is szeretném megosztani Kyleal ezeket a szabad perceket. Vagy napokat…
- Készüljek valamivel? - láthatja rajtam a lelkesedést, és persze mostanra már az is egyértelművé válhatott a számára, hogy a nevetés a részemről a megkönnyebbülésé volt. Ugyanis egyre inkább érzem azt, hogy felszabadult vagyok, és persze nagyon jól érzem magam a társaságában. Már csak az a kérdés, hogy mi lesz akkor, amikor elköszönünk egymástól…

Megkönnyebbülök attól, hogy ő nem fázik, hiszen nem szívesen használnám a kabátját, ha neki is szüksége lenne rá. Azonban mégsem maga a szó, vagy a kabát, hanem a mellé társított mosoly az, amitől forrósodni kezd az arcom és a mellkasom. Gyönyörű mosolya van.
- Úgy gondolod, hogy már azzal is lehetne segíteni abban a rendszerben? Ha egyszerűen megmutatjuk, hogy mi boldogok vagyunk? - bármennyire is arról szól a munkám, illetve a szenvedélyem, hogy néhány órányi örömöt, és szórakozást csempésszünk az emberek életébe, még sosem gondoltam arra, hogy akár komolyabb hatást is el lehetne érni ezzel. De végül is miért ne? Ha Kyle úgy gondolja, hogy ennek van realitása, egy próbát megér. Vagy akár kettőt is. A gondolatot mindenesetre érdekesnek találom, és talán azon is töprengeni fogok, hogy a társulatunk miként tudna, akárcsak a megfáradt katonáknak okozni néhány vidám pillanatot.
Azonban ez a gondolat gyorsan eltűnik, amikor érzem, hogy talán véletlenül, talán szándékosan, de hozzáért a kezemhez. Már ekkor is érzem, hogy a kabátra valójában már nincs szükségem, de amikor már eltéveszthetetlenül megfogja a kezemet, és összekulcsolja az ujjainkat, a szívverésem is sokkal hevesebb lesz. Egy pillanatra felé is fordítom a fejemet, hogy a tekintetét elkaphassam, és ha épp rám néz láthatja, hogy egy örömteli mosoly szinte elfoglalta az arcomat.
- Úgy jóval gyorsabb. És bárhová eljuthatsz. - ismét felé fordulok, és a mosolyom még szélesebb lesz. A kezét pedig természetesen nem engedtem el. Tökéletes így, és azt kívánom, hogy bárcsak hosszabb lenne a szállásomig vezető út.
- Azt hiszem úgy fogalmaznék, hogy utazni annyira nem szeretek, de elvonulni a világ elől nagyon is. Ritkán, de akkor hosszabb időre, és a természet közelébe. Ahol nincsenek túl sokan. - zavartan felnevetek, mert szinte biztos vagyok benne, hogy éppen az ellenkezőjét gondolta rólam. Hiszen eddig mindig társaságban látott, és még nem mutattam be annak az énemnek, amelyik a csendes elvonulást preferálja, és a magányt. Vagy a nagyon szűk társaságot…
- Rendben. - az íriszeim minden bizonnyal felragyognak, ahogy kimondja, hogy lenne kedve még egy kis időt eltölteni velem. Nekem csak ez számít, és persze az is, hogy nem értette félre az ajánlatomat. Továbbra sem tiltakoznék semmi ellen, de ő… már most sokkal fontosabb nekem annál, hogy hagyjam pusztán a vágyakat kibontakozni. Mindennek megvan a megfelelő ideje, és én már semmit sem szeretnék elkapkodni. Legfeljebb a pezsgő kinyitását. Ezért kinyitom az ajtót, épp csak ehhez már el kell engednem a kezét. Néhány másodpercet azért még haboztam az ajtó előtt, de úgy gondoltam, hogy az lesz a legjobb, ha már bent folytatjuk a beszélgetést.
A lakosztály ugyanis tágas, és kényelmes. Számos szoba van itt, mert mindig számolok arra is, ha esetleg a társulat valamelyik tagjának szállást kell váltania, vagy valakinek ápolásra van szüksége. De egyébként szinte mindig egyedül szoktam lenni.
- Köszönöm a kabátot. Ide teszem, ha nem bánod. - már nincs rá szükségem, de azért nem szívesen veszem le. Ezért is rakom az ajtó melletti akasztóra, és finoman végig simítok az anyagon, amikor már biztonságba helyeztem. Aztán az asztal felé mutatok, ahol remélhetőleg Kyle helyet foglal. Én pedig már indulok is a poharakért.
- Azt hiszem be kell vallanom valamit… - általában szeretek mindent kimondani, és egyértelmű lenni, ezért a trükközés egyáltalán nem jellemző rám. Most azonban tettem valamit, ami már ebbe a kategóriába tartozik, így amikor a poharakat már az asztalra raktam, és én is helyet foglaltam Kyle mellett, bevallom a ‘bűnömet’.
- A lehető leghosszabb úton jöttünk ide. - kissé félek ezután a kijelentésem után, így önkéntelenül harapom be az alsó ajkamat egy pillanatra. Utána viszont a pillantását keresem, mert… ez is valami olyasmi volt, ami egyértelműsíti, hogy vonzódom hozzá. Azonban mivel ennél többről van szó, azt is feltárom neki, hogy pontosan miért tettem ezt.
- Szerettem volna még beszélni veled, és nem tudtam, hogy lesz-e kedved ide is beugrani. - még nem töltöttem a poharakba, előbb… ha az asztalon van a keze óvatosan közelítem felé az enyémet, és ha engedi, a kézfejére teszem a tenyeremet. Ha bárminemű ellenkezést, vagy kellemetlenséget látok rajta, már vissza is húzom a kezem, de amennyiben nem, akkor legalább egy percig így maradok, és csak utána töltök. A poharakat rutinosan döntöm meg, hogy ne legyen túl sok szénsav az italban, és nagyobb szerepet kapjon a pezsgő íze. Aztán amikor már mindkettőnk pohara teli van, az egyiket a kezébe adom, a sajátomat pedig koccintásra emelem.
- Köszönöm, hogy eljöttél, és az ajándékokat is. Egészségedre. - most már bátran ránézhetek, hiszen elfogadta a meghívást, és még mindig itt van velem. Alig hiszem el. Ha ezt tudtam volna, amikor megláttam a színpadról… nem csak apró koreográfia rontás lett volna azt hiszem.

Először nem értem, hogy miért jön zavarba, elvégre én vallottam be egy gyengeségemet. Később viszont világossá válik. Ugyanis az én arcom is forróbb lesz - és nem csak az - a szavait követően.
- Úgy lesz. - ebben biztos vagyok, és ezt a mosolyom is közvetíti. Hiszen a kedvem… Nem is lehetne ennél jobb. Annyira nem számítottam rá, hogy ez lesz, és most mégis érzem, hogy valóban érdeklem. Már csak az a kérdés, hogy nem okozok-e neki csalódást, és ez így fog-e maradni később is, vagy eltűnik, mint annyian megtették már az életemben.
Ő viszont itt van, és ahogy a kezemet fogja… el merem hinni, hogy ez nem egy álom, hanem a valóság. Talán vele… én el tudom képzelni magunkat együtt és nem csak egy estére, de vajon ő? El merjem hinni azt, amit felőle érzek?
Nem most fogok választ kapni, ezzel pedig tisztában vagyok. Mégis, amikor meglátom az ajándékát, és visszatérek hozzá… nem akarok arra gondolni, hogy ez eltűnhet. Most ugyanis itt van, és majdnem meg is teszem a következő lépést… Helyette viszont érzem, hogy közelebb lép hozzám, és finoman átölel. Egy boldog mosollyal simulok bele az ölelésébe, és viszonzom a szabad kezemmel. Hiába gyönyörű az ajándék, szívem szerinte eldobnám, hogy mind két kezemmel átölelhessem. De így is tökéletes. Mert szinte észrevehetetlenül sóhajtok egyet, és ezzel az illatát is mélyen magamba szívom. Ettől pedig az-az érzésem támad, hogy így akarok maradni örökre. Mégis el kéne azért indulnunk. Valamikor…
- Ó. Köszönöm. De te nem fázol? - mosolygok, mert nagyon jól esik a figyelmessége, de nem szeretném, hogy megfázzon. Tényleg hűvös van. Ezért felemelem a kezeimet és megfogom a kabátját, amit a vállamra terített. Ha esetleg azt látom, hogy ő is fázik, valahogy megoldjuk, hogy mindketten elférjünk az anyag alatt.
- Igen. - meg is állok egy pillanatra, hogy én is az égre tudjak tekinteni, ám nem marad ott sokáig a pillantásom. Inkább ránézek, és őt figyelem miközben az eget kémleli. Egyáltalán nem sietek, így részemről akár percekig is állhatunk itt. Később viszont folytatjuk a beszélgetést, és persze az utat is.
- Néhányszor igen. De sajnos az még nem az a hely, ahol a szórakozásnak teljes mértékben teret tudnak engedni. Idővel viszont remélem, hogy változni fog. - nem bízom abban, hogy a háború hamar véget fog érni, abban viszont igen, hogy idővel mégis. Szeretnék még itt lenni akkor, amikor ez bekövetkezik, mert azt akarom, hogy a következő generációnak már ne kelljen ugyanazon keresztülmennie, mint nekünk. Én nem tudok ezért érdemben tenni, de bízom benne, ha megmutatom másoknak azt, hogy a művészetek és a szép dolgok sokkal többet érnek, mint a területek, még eljöhet egy másik kor.
- Szeretsz utazni? - akár buta kérdés is lehet, mert elméletben szinte mindenki szeret utazni, de én nem általánosságban értem a kérdésem, és leginkább érdekel a válasza. Ugyanis mindenki más miatt keresi fel az ismeretlen helyeket, vagy éppen nem teszi meg, ha a megszokott környezetét preferálja. Ezért érdekelne, hogy ő hogy áll ehhez a kérdéshez. Idővel viszont bármilyen hosszú úton is jövünk, megérkezünk a szállásomhoz.
- Megérkeztünk… - állok meg az ajtó előtt, és… Még mindig nem tudom, hogy az a jobb, ha behívom, vagy az, ha inkább nem… Mindkettő mellett szólnak érvek. Ezért láthatóan zavarba jövök, és megfogom a kabátját, mintha éppen készülnék vissza adni. Végül mégis kicsúszik valami, ami nagyon is jelzi, hogy valójában mit szeretnék.
- Van kedved közösen megkóstolni a pezsgőt, amit tőled kaptam? - így hangosan kimondva elég furán hangzik ez a kérdés, ezért még jobban zavarba jövök, és a tarkómat kezdem simítani, minden bizonnyal vöröslő arccal. A pillantásomat azonban nem veszem le róla. Nagyon reménykedem ugyanis benne, hogy nem fogja félreérteni ezt az ajánlatot…

Nem tudom eldönteni, hogy azért érzékelem azt, hogy zavarban van, mert én is hatással vagyok rá, vagy azért, mert a saját félszeg érzéseimet vetítem ki rá. De talán nem is számít. Ugyanis az elutasításnak még a szikráját sem érzem benne, pedig szépen lassan, de lépdelek felé. Az ismerkedés kifejezetten könnyű, amikor felém közelítenek, és amikor csak azt kell eldöntenem, hogy én ennek teret adok-e vagy sem. De amikor én érzem azt, hogy meg akarom ismerni a másikat, már bizonytalanná válok. Keresem a jeleket, amik talán nem is léteznek, és igyekszem valamiként én is kifejezni, hogy fontos nekem a másik. Nem mindig sikerül… Most viszont azt érzem, hogy lassan, de biztosan kezdünk egy hullámhosszra kerülni, és ez megadja számomra a magabiztosságot is. Főleg, mert nem utasította vissza azon kívánságomat, hogy megnézném az egyik alkotását. Valóban érdekel, hogy miként tudja vászonra, avagy szobrokba rejteni a lelke apró darabkáit. Mert biztos vagyok benne, hogy saját magát is beleteszi az alkotásaiba.
- Akkor várni fogom az alkalmat. - nem akarok erőszakos sem lenni, ezért csak azt jelzem, hogy én nagyon örülnék ennek a lehetőségnek. Hiszen így még találkoznánk… Nem akarom a véletlenre bízni azt, hogy eljön-e az egyik fellépésemre vagy sem. Hiszen én még nem tudom, hogy ő pontosan hol él, és felkeresni problémásabb lenne. Legalábbis, amíg hallgatok a józan eszemre… Mert egyébként nagyon szívesen eldobnám, és engedném, hogy az ösztöneim és az érzéseim szabadon vezessenek az irányába. Vannak pillanatok, amikor viszont ez nem egy döntés kérdése. Ahogy megismétli a szavaimat, és titkon reménykedni kezdek benne, hogy nem a bolygóra érti, önkéntelenül akad meg a lélegzetem, és téveszt ütemet a szívem. A mosolyom pedig leírhatatlanul széles lesz, főleg amikor folytatja, és jelzi nekem, hogy már várja az alkalmat.
- Azt azért bevallom, hogy nem vagyok egy konyhatündér. - egy kissé zavartan nevetek fel, de a jókedvem még mindig nem tűnt el. Mert igazából nem számít, hogy finom lesz-e az étel vagy sem. Csak az, hogy együtt fogjuk tölteni a napot, és ez egyikünk részéről sem nevezhető baráti találkozónak. Annál több, mint ahogy az érintése és az összekulcsolódó kezeink révén már ez az este is több egy egyszerű ital fogyasztásnál. Valójában arról teljesen meg is feledkeztem. Hiszen azt is felajánlotta, hogy visszakísér a szállásomhoz, és bármilyen mesét, vagy mögöttes szándékot is lehetne e köré keríteni, én nem teszem. Figyelmes gesztusnak veszem, és annak, hogy ő is ugyanolyan jól érzi magát a társaságomban, mint én az övében. Emiatt pedig még nem akarjuk, hogy véget érjen az este.
- Rendben. És köszönöm. - el kéne indulnom, de ahhoz el kéne engednem a kezét… Pedig egyáltalán nem akarom. Még a pillantásomat sem vettem le róla, pedig egy idő után, már kifejezetten kínos lesz, hogy még mindig nem indultam el. Ez viszont nem tudatosodik bennem, csak maradok, ki tudja hány percig, vagy másodpercig. A pincér zökkent ki a révületből, aki egy idő után az asztalunkhoz lép, hogy az üres poharakat elvihesse.
- Sietek. - mosolyodom el végül, és elengedem amikor felállok az asztaltól. Az öltöző felé pedig szinte repülök, a szokásosnál is szélesebb mosolyt villantva azokra, akiket a színfalak mögött találok.
Az ajtón belépve már el is indulnék a szekrényhez, hogy a táskámat magamhoz vegyem, amikor észreveszek valamit, az egyik sarokban. Egy csokor virág, és egy üveg ital. Nem emlékszem, hogy itt lett volna korábban, bár a fellépés után nem is néztem körbe igazán. Most megteszem. És a szívem hatalmasat dobban, amikor elolvasom a kártyát, és látom, hogy kitől érkezett ez az ajándék. Legalább egy percig csak állok, és gyönyörködöm a kártyában, a virágot pedig meg is szagolom. Nagyon jó illata van. Alig várom, hogy visszamehessek Kylehoz…
Ezért már futva érkezek vissza, kezemben az ajándékokkal, hátamon a csomagommal. A szívem pedig hevesen dobog, ahogy közelítek hozzá, és legszívesebben… Nem tehetem meg, de közel lépek hozzá, és boldog mosollyal az arcomon emelem meg egy kicsit az ajándékokat.
- Köszönöm az ajándékot. Csak most vettem észre. Gyönyörű. - még egy lépéssel közelebb megyek hozzá. Annyira szeretném… A pillantásom cikázik az ajka és az íriszei között… Hosszú másodpercekig. Talán egy percig is… De végül megállapodik az íriszein.
- Mutatom az utat. - kifújom a levegőt, amit eddig bent tartottam, de a mosolyom még mindig töretlen. Magamat átkozom, amiért nem voltam bátrabb, de még nincs vége az estének. A hosszabb utat választom ugyanis… Ezért, ha követ, és elindulunk kifelé, akkor nem a közvetlenül a szállásomra vezető úton indulunk el.
- Huhh… Hűvös van egy kicsit itt kint. - a klubban, szinte fullasztóan meleg volt, főleg közvetlenül a fellépésem után. Most viszont már nem érzem az alkohol jótékony melegítő hatását sem, és nem hoztam magammal melegebb ruházatot. Gondolhattam volna erre… De akkor sem vagyok hajlandó a rövidebb úton menni. Akkor néhány perc alatt odaérnénk. Így viszont legalább egy tízperces séta vár ránk, és ez arra is jó, hogy eldöntsem, megkérdezzem-e tőle, hogy van-e kedve bejönni, vagy sem… Nagyon szeretném vele kibontani az italt, amit tőle kaptam, de akár félre is értheti ezt az ajánlatot… Ezért alaposan meg kell fontolnom.

Míg ő érezhető szenvedéllyel beszél a művészetéről, én ugyanilyen lelkesedéssel figyelem a vonásait, és a gesztusait. Nem csak a látványra figyelek, hanem mindenre, amit felőle érzek, és arra is, hogy bennem mit mozgat meg. Mindent… Ezért nehezen is tudok megszólalni.
- Szívesen megnézném az egyik alkotásod. - valójában a folyamatra is kíváncsi lennék. Mindenki azt hiszi rólam, hogy nem tudunk három percnél tovább ülve maradni, de ez nem igaz. A magánéletemben a csendes nyugalmat szeretem, és azt, ha el tudok mélyedni valamiben. Abban biztosan el tudnék, ha őt figyelném, miközben alkot valamit… De egyelőre ezt nem jegyzem meg.
Történik ugyanis részemről, egy teljesen önkéntelen mozdulat, és mivel nem érzek a részéről ellenkezést, egy ideig ott is marad a kezem rajta. Aztán mégis elveszem, mert zavarba jövök a reakciójától, de mikor megértem miért is történt, ismét visszahelyezem a kezem. Ezúttal viszont eszembe sincs elmozdítani a kezem. Ismerkedem a bőre melegével, az íriszei fényével, ahogy egyértelműen kimondtam, hogy mit szeretnék. És, hogy ő is ezt szeretné…
A szívem meg is lódul, a szám pedig hirtelen szárad ki, ahogy összekulcsolja az ujjainkat. Eszemben sincs elhúzni a kezemet, épp ellenkezőleg. A pillantását is megkeresem, és ‘bátran’ tekintek rá, miközben a mosolyom érzem, hogy még szélesebb lesz. A levegő bent reked ugyan a tüdőmben, de ez egy pillanatra sem zavar engem. Kárpótol az érzés, amit az érintése ad, és az, hogy tulajdonképpen igent mondott. Még mindig alig tudom elhinni, hogy ezek szerint a vonzalom kölcsönös.
- Igen. - halkabbá válok ugyan, de nem azért, mert rosszul esne, bármi is. Éppen ellenkezőleg. Megfeledkezem az időről, és képes lennék egész este így maradni, akár szótlanul is. De van valami, amit szeretnék vele megbeszélni, így mégis szóra nyílnak az ajkaim.
- Akkor pont ideális a helyszín. Szerintem nagyon szép hely. - és ürügynek is tökéletes… Mert már most tudom, hogy nem a bolygó természeti szépségeit fogom figyelni. És most merek bízni benne, hogy talán ő sem azt fogja nézni…
- Örülök. És hozok majd egy kis finomságot is, hogy ha megéhezünk, legyen mihez nyúlni. - örömtelivé válik a mosolyom, mert igazából nem az ételre, hanem egy másik meglepetésre gondolok. Arról viszont nem fogok szólni. Még ki kell találnom, hogy minek örülne igazán, mert nem akarom, hogy ez csak egy üres gesztus legyen. Szeretném megismerni őt, és ez az apróságoknál kezdődik. Példának okáért az olyan ajánlatoknál, mint hogy szívesen elkísérne engem a szállásomig. Akár félre is érthetném ezt (bár nem tiltakoznék az ellen sem…), de ahogy látom a zavarát, érzem, hogy egész más szándék lapul mögötte. Csak nem szeretné, ha véget érne az este, és mivel én sem szeretném ezt, szelíd mosollyal szorítom meg a kezét.
- Nagyon örülnék neki. - igazából elég közel van a szállásom, és ez zavarba is hoz egy kicsit. Induljunk esetleg most? De akkor gyorsan oda fogunk érni. Vagy menjünk kerülő úton? Az elég átlátszó. Esetleg maradjunk még? Akkor azt hihetné, hogy nincs kedvem vele távozni. Próbálom megtalálni az ideális megoldást arra, hogy még együtt tudjunk tölteni egy kis időt… De nem vagyok benne biztos, hogy jó utat választok erre. Az italom maradékát viszont megiszom, mert az pont jó apropó arra, amit mondani fogok.
- Akár indulhatunk most is. A csapat boldogul nélkülem is. Csak van még néhány holmim az öltözőben. Azt gyorsan felkapom, ha jó úgy neked. - egyelőre nem mozdulok, és a kezemet sem vettem még el. Ha szeretné, akár maradhatunk is, bár egy kis séta nyugodtabb lenne. Nem zavar a zene, és a színpadon folyó műsor sem, de azért…

- Szívesen. - igazából már azért is hálás vagyok neki, hogy én kimondtam ezt a szót, és nem harapta le érte a fejem. Az ugyanis egy dolog, hogy két személy vonzónak találja egymást. Egy kapcsolathoz ennél sokkal többre van szükség, és nem mindenkiben lehet megtalálni. Benne úgy érzem, hogy megvan, ami nekem fontos. Ezért sem akarom elrontani, mert ilyet - főleg ilyen rövid ismeretség után - még sosem éreztem…
- Tehát az alkotásaidban a modell kisugárzását is szereted megjeleníteni? - lehet, hogy butaságot kérdeztem, de már nem szívom vissza. Ugyanis érdekel, hogy mit csinál. Szeretem a művészeteket, és mintha azt is látnám rajta, hogy szívesen beszél erről. Én pedig örömmel hallgatom őt beszéljen… igazából bármiről.
- Én is. Megtiszteltél vele, hogy eljöttél. - az eddig halvány mosoly örömtelivé változik. Tetszik ez a szó. Ritkán hallom, pedig a tisztelet fontos a számomra. Mindenféle kapcsolatban. De természetesen a párkapcsolatokban a leglényegesebb. Ezért sem mindegy miként közelítem őt meg. Nem akarom a határait feszegetni, vagy túlságosan is ‘nyomulni’. Azt meghagyom a fiatalabbaknak, akiknek még nincs tapasztala, és akiket az érzéseik egyébként is könnyen elragadnak. Én már ezt nem engedem meg magamnak, bár Kyle esetében… egy kicsit talán mégis.
A kérdésem viszont úgy tűnt meglepő volt a számára, vagy talán egyenesen döbbenetes. Ösztönösen dőlök hátrébb, ahogy még az italt is félrenyeli, mert nem igazán tudom, hogy miért történt ez. Túl sok volt? Vagy túl hamar? Csak akkor derül ki számomra, amikor megérinti a csuklómat. Jól esik az érintése, és ösztönösen teszem a tenyerem a kézfejére. Aztán inkább elveszem, mert ez tényleg nagyon ösztönös volt  részemről. (És jól eső…)
- Áh. Értem. - elmosolyodom, és így talán… az sem baj, ha visszateszem a tenyerem a kezére. Azért figyelek, és ha nem esik neki jól, vagy elhúzza a kezét, visszakozom. De egyébként remek helyet találtam az egyébként finoman remegő kezemnek.
- Akkor talán most már bevallhatom, hogy félve tettem fel a kérdést. - megemelkednek a vállaim, de a mosolyom nem tűnik el. Félénkebb lesz ugyan, de idővel örömteli. Hiszen meg is kérdezi, hogy pontosan hol leszünk.
- A helyi időszámítás szerint három nap múlva, ugyanúgy az esti órákban. A Rhe bolygón. - először csak a közvetlen kérdésre válaszolok, de utána folytatom. Épp csak egy korty pezsgőt veszek magamhoz, mert érzem a torkom azért kiszáradt.
- Találkozhatnánk mondjuk dél körül. Úgy lenne időnk bejárni egy kicsit a bolygót. - és beszélgetni. Igazából nekem ez a fontos. A bolygó nem igazán érdekel. A társasága annál inkább…