Egy toll, két Toll... hánytól?

Jól esik a vállon veregetése. Mert semmi sincs rendben! Legalábbis bennem. Nagyon nehéz úgy tenni, mintha olyan lennék, mint az előtt az éjjel előtt. És érzek valamit tesó felől is, és nem igazán örülök. De majd elmondja, ha el szeretné.
Elnevetem magam. Hozzám bármikor jöhet, ajtóm nyitva áll, bár az első hetekben, amikor megtörtént, egyáltalán nem tudtam koncentrálni semmire. Szerencsém volt, hogy Ryder nagyon elfoglalt volt. A kollegák megjegyzése bőven elég volt...
- Azon segíthetünk. - nem lengetem meg a mobilom. Egészen biztosan el fogom ejteni. De fogunk rendelni valamit.
Nem jött vele senki, pedig érzem, hogy mintha lennének. Nem is egy. Sok. Megadóan sóhajtok magamban.
“Gyertek csak be. Úgyis addig nyomkodjátok a csengőt...”
- Oké.
Egy pillanatig csak gondolkodom. Most mondjam el neki, hogy ...
- Senki. - tárom szét a kezeim tanácstalanul.
Gondjaimat azonnal elfelejtem, ahogy végül kiböki, miért is jött. S vannak szabályok, előírások, amiket követnie kell. És nekem is, mint közeli rokonnak, ráadásul egy bírónak. De csak testvéreként tudok érte aggódni.
- Rendben. - nehéz lesz. Nekem is, neki is. Csak pillanatra nézek rá, rakom össze az értelmet, majd bólintok.
- Rendben, tesó. - nem tudom elérni sem, de ennek így kell lennie. Neki is könnyebb, nekem ebben nehezebb, mert ha segítségre van szüksége, nem tud elérni. Hacsak nem tudja fejből a számom. Csakhogy akkor: Ryder oltári nagy bajban lenne, ha így tenne.
Vigyázzatok rá!
Kiszakad belőlem ez az érzés, majd hirtelen elönt a nyugalom. Nem értem. Mi történt?
Ezt a nyugalmat szeretném neki átadni, ahogy átöleljük egymást. Még megrándulok egy kicsit az ölelésében, de inkább magamhoz szorítom, bátorításként.
Még megrándulok egy kicsit az ölelésében, de inkább magamhoz szorítom, bátorításként.
- Helyes. - mélyet sóhajtok.
Ránézek és nem értem. Majd igen.
- Ó, szóval akár több kör is lehet? Vagy nem is sör van az üvegekben? - mutatok az egyikre, mert az enyémben már-még nincs.
- Ezt le kell tesztelni. - előkapom azért a mobilt, bár most nagyon de nagyon vágyom a töményre. Holnap ... máskor macskajaj lesz ebből, de pont most nem fog érdekelni.
- A szokásosad kéred? - nézek rá egy pillanatra, míg a kínálathoz pöttyintem az ujjamat.

A tesó láthatóan egyben van, így tényleg feleslegesen aggódtam. De az van, ha az életed a bűnözés körül forog. Olyan helyeken is látod a helyszínelőket, ahol semmi keresnivalójuk nincsen…
- Én sem tudtam eldönteni, hogy mit hallok, éppen ezért aggódtam. De látom, hogy minden rendben. - elmosolyodom, és finoman megveregetem Fabrizio vállát. Aztán élek a beinvitálással.
- Még jobb. Akkor elmondhatnám, hogy milyen erős vagyok… - szemtelenül vigyorgok egyet, a bicepsszel flexelést viszont kihagyom. Még az akadémián próbálkoztam egyszer vele. Nem volt jó ötlet…
- Igen. És… azt nem hoztam, csak folyékonyat. - gondolhattam volna rá, de eszembe se jutott. Egyáltalán nem bánnám, ha egy kicsit most elengedném magam. Még egyszer utoljára…
Egy ideig!
- Nem. - a visszakérdezéstől még feljebb szökik a szemöldököm, de a válasz nem változik. Ahogy az sem, hogy mostantól jobban fogok figyelni erre a környékre. Már amikor újra erre járhatok, legalálisan…
- Jól van. - szétteszem a kezem, ha nincs mit tenni, biztos nem fogom erőltetni. Valószínűleg úgy sem tudtam volna megcsinálni. Csak a szétszerelésben vagyok jó, az összerakásban… már nem annyira.
Arra viszont büszke vagyok, hogy életem során még csak kétszer rázott meg az áram, és csak az egyik volt az én hibám…
- Oh… kölykök, vagy idióták? - teszem fel a logikusnak tűnő kérdést, mert nagyjából ezt a magyarázatot tudom találni a hajnali csengetésre. Ha az előbbi, az egy beszélgetéssel megoldható, ha az utóbbi… nos az problémásabb…
Nem sokkal később viszont ki is öntöm a bilit (nem a sört), és Fabrizio reakciója… sajnos teljesen logikus. Annak pedig örülök, hogy magyarázatra nem szorul, mert azt nem is adhatnék.
- Nem is fogsz. Illetve annyi, ha esetleg látsz a városban, kezelj úgy, mint egy idegent… - ezzel persze olyan információt sejtetek, amit nem kéne, de fontos, hogy tudja, akkor térek vissza, amikor… visszatérek. Addig nem létezem, még ha lát is valahol engem.
- Majd jelezni fogom, ha már újra… ismerhetsz. Sms-ben. - a telefonomat is széfbe rakom egy időre. Vagyis azon nem fog tudni elérni. Ám, ha írok, akkor már újra magam vagyok. Sajnos most még csak elképzelni sem tudom, hogy az mikor lesz.
- Úgy lesz… - mosolyodom el, és közelebb hajolok, hogy meg is tudjam ölelni Fabriziot. Ezt elsősorban a távozás előtt terveztem, de… senki sem mondta, hogy nem ölelhetem meg akár többször is a testvéremet.
- Áh. Azt sem fogom tudni, hogy mi az… - elnevetem magam, mert természetesen nem rendőrként épülök be. Mondjuk az vicces lenne. Renegát zsaru, aki feladja az addigi életét, és inkább egy kétkerekűvel akar élni a továbbiakban… ez egyébként ötletnek nem rossz, meg filmben is megnézném, de mégis kihagyom…
- Még csak nem is holnap után kezdem, ezért… bármilyen feszes lehet a buli… - ismét széles lesz a mosolyom, és… igyekszem optimistán állni az egészhez. Szeretném ezt, másként nem is vállaltam volna. De ha hosszú beépülés lesz, és akár hónapokig nem láthatom a családom…
Az piszok nehéz lesz…

- Zajt? - nézek rá értetlenül, majd leesik. - A bögrém ejtettem le, mindjárt fel is takarítom. Jah, nem. Mármint. - megvakarom az állam, legfőképpen leplezni, hogy pár hete, ha nagyon izgulok, valamim rángani kezd. - Nem tudom, milyen zajra gondolsz.
A folytatásra az ajtóra mutatok, de már vigyorral.
- Ez tokkal együtt jön, tesó. - ki kell cserélni, reggelente látok egy kis vékony sávot alul jobb oldalon, ahogy besüt a nap.
- A sok minden a kezedben lévő cuccokat jelenti? Mert ez kaját kíván. - vágok egy “hű, ezt meredek lesz elfogyasztani”. Ketten is sokan vagyunk rá, a felére is. És ha én már ütöm a spicces szintet, felettébb eldobom a tartózkodó, shy énemet.
- Nem? - de addigra már nyitva az ajtó, és szétnézek.
- Áh, hagyd. Azt is ki kell cserélni, úgyis. A héten volt itt a villanyszerelő és nemcsak a sima vezetékeket kell kicserélni. - sóhajtok. Ennyi erővel inkább lassan már új házat építhetnék. Magam elé húzom a madár itatót, és töltök bele cukros vizet, s felakasztom. A cikkanás oda is érkezik, rám nézve, hogy neki bizony tenyérből kell. Megrázom a fejem.
- Bár... van, aki szerint a hajnali háromkor becsöngetés nagyon kúl dolog. - főleg, ha előtte való éjjel a másnapi tárgyalási anyagokat néztem át újra. Félbeszakad az emésztési folyamat, és jön a fejfájás.
Látom a felém irányuló sört, de a szavaira ledöbbenek és nem is foglalkozok az üveggel, így ha nem kapja el, akkor az is megszületik, a bögre mellé.
- Mi?- hirtelen fut ki az arcomból a vér, nem tudva hova tenni a szavakat.
És az egyik olyan mondatot mondja ki, amit sosem akartam hallani. Az ideg végig is fut rajtam, s a váll-fejrándulást már nem tudom megállítani. A pulpitus mögött tudom rejteni, ha érzem közeledni, de itt most olyan hirtelen vágott fejbe a mondanivalója, hogy minden más kicsúszott az irányítás alól.
Hátulról azonban bekocog a bírói énem, s tudok venni végre levegőt, mert rám parancsol.
- Oké, akkor ettől többet nem akarok hallani. - a kezeim is felemelem.
- Én azonban mondok, mondhatok. Vigyázz magadra, tesó. - az egyik legnagyobb rémálmom, hogy rossz hírt kapok felőle, amit az egyik társa hoz.
- Házkutatási és letartóztási paranccsal ne hozzám gyere. - kéznyújtás helyett egy ölelésre tárul a karom, leplezve, hogy egy hatalmas kő telepedett a mellkasomra.
- És ajánlom, hogy ne holnap kezd, mert most pizzát rendelünk, és leitatjuk egymást. Téged  nem. Így is cikk-cakkba mész. - mutatok Mangóra, a kolibira, akit Kiwinek akartam elnevezni, de arra besértődött.

Úgy tűnik, hogy a megérzéseim nem vezettek teljesen tévútra, legfeljebb tettek egy apró kitérőt. Valami ugyanis biztosan történt Fabrizio házában. De az alapján, hogy végül megjelent, épen és egészségesen, elvetem a bűncselekmények lehetőségét.
- Bocsánat. Zajt hallottam, és aggódtam. De azt megálltam, hogy berúgjam az ajtót… - enyhén kihúzom magam, mintha egyébként büszkének kéne lenni arra, hogy nem rontottam be ész nélkül, de remélem Fabrizio pontosan tudja, hogy ez csak némi csibészes él a hangomban, és nem fordult meg komolyan a fejemben, hogy berúgom az ajtót. Na jó, de, ám hamar elvetettem a gondolatot.
- Nem kell, köszönöm, nem hoztam sok mindent. - igazából ez nézőpont kérdése. Ha figyelembe veszem, hogy nem mindig bírom jól az alkoholt, és Fabrizio sem igazán, akkor elég sok mindent hoztam. De nem izgulok. Legfeljebb megmarad későbbre.
Belépek az ajtón, ám érzékelek némi zavart. Fabrizio felől.
- Nem… - önkéntelenül szöknek fel a szemöldökeim, és nézek magam mögé. Nem a közvetlen környezetet, a közelben egész biztosan nincs senki, de nem teljesen kizárt, hogy követett valaki. Így szemügyre veszem a közelben parkoló autókat is, és amelyiknek látom a rendszámát megjegyzem. Aztán beljebb lépek a házba, egy fokkal szerényebb mosoly kíséretében.
- Ránézzek? Nem biztos, hogy meg tudom javítani, de rosszabb biztos nem lesz. - ez tulajdonképpen minden szerelési munkámra igaz. Lehet, hogy érdemben nem csinálok semmit, de rosszabb biztos nem lesz. Már az, ami eleve elromlott. A jó dolgokhoz biztos nem nyúlok…
- De, abban vagyok. És épp az hozott ide. Búcsúzni jöttem. - ehhez biztos nem illik a mosoly, ami még mindig a képemen virít, de egy üveg sört előhúzok a zacskóból, és Fabrizio kezébe nyomom. Aztán gyorsan hozzáteszem a lényegi információt, ami kimaradt.
- Csak egy időre természetesen. Be fogok épülni egy csúnyának és gonosznak tűnő bandába. - az ártatlanság vélelme azért még él, akkor is, ha számos bizonyíték a banda irányába mutat, és nem csak random rábökött a kapitány, hogy őket kell megszívatni. Valami biztosan történik ott, de hogy mit… Nos hamarosan ki fog derülni.

Azt nagyon hamar megtanultam, hogy senkinek se mondjam el. Még Rydernek sem. Nem igazán látom, hogy ilyenekre nyitott lenne: sokkal jobban áll két lábbal a földön. Mint ahogy eddig én is így voltam, legalábbis abban a hitben éltem.
Tudom, hogy időre van szükségem, hogy természetesen tudjam az egészet kezelni, csakhogy amint hozzászoknék az adott helyzethez, bumm! Azonnal jön valami új.
Csak elképzelni tudom, milyen képet vágna, sőt, utána mit mondana a tesóm, vagy anya, ha elmondanám: képzeld, azt álmondtam, hogy egy szederfejű szörny jelent meg álmomban, kiesett egy kulcs a zsebemből, és hogy fel tudjam venni, ösztönösen eltartottam a szederfejű, meg asszem ötlábú izét magamtól, s amikor kiegyenedtem, annyira cukinak találtam a szörnyet, aki addig fenyegető energiát adott felém, de meghökkent, hogy lazán hozzáértem és gyengéden eltoltam, hogy a “cukivagyimádlak” érzésemre egyenesen kijött belőle a cukiság.
Tuti kapnék egy zubbonyt.
Így csak sóhajtok egyet, ráeszmélve, hogy új kávét kell készítenem, de előtte a zöld szépségnek kell vizet adnom, cukorral. Aztán a saját kávémba is azt tenni. Só helyett.
A koccantásra azonban felkiáltok, szerintem egészen nőiesen, a csésze is kiesik a kezemből, széttörve a csempén. Meg is ugrok.
Tesó? A hirtelen jött szívdobogás kezd alábbhagyni, ahogy az ajtóhoz megyek, kinyitni.
A mozdulatot egy kis cikkanás követi, ahogy a madár kirepül, majd egy kört téve, tuti visszajön.
- A frászt hoztad rám, tesó. - körbenézek, direkt nem nézek a hajó felé. Merthogy azt érzem, nincs egyedül Ryder. De nem látok senkit.
- Gyere be. Segítsek? - akárhogy is, az ajtó becsukódik, s lám, egy cikkanás, és a madár megint bent van.
Már a konyhába lépnék, amikor megszólal az ajtócsengő. Értetlenül nézek Ryderre.
- Jött veled valaki? - de már az ajtó felé tartok, kinyitom. Senkit sem látok, de érzek. Sokakat.
He?
A földet nézve koncentrálok, hogy ez meg mi a szösz. Tuti megint valami új dolog. Meg az is, hogy egészen véletlenül hagyjam még nyitva az ajtót három másodperccel tovább, mielőtt becsuknám.
Így utána a “sokan vagyunk” érzés már bent folytatódik. Mi a túró lehet ez?
- Megint elromlott a csengő. - de addigra már a tesóhoz lépek, hogy egy hatalmas testvéri ölelést kapjon.
- Mi szél hozott erre? Nem egy nagy nyomozásban vagy? Vagy lemaradtam valamiről?

Úgy tűnik, hogy mégis optimista vagyok. Nem kicsit, hanem szinte gusztustalan módon. Nem jut ugyanis eszembe, hogy akár rosszul is elsülhet az akció, amire készülök. Tulajdonképpen hibátlannak tartom a tervet.
Abban viszont biztos vagyok, hogy még így sem fogok minden részletet megosztani Fabrizioval. Nyilván a biztonsága miatt…
Ezúttal a motort is otthon hagyom, és… busszal megyek. Kizártnak tartom, hogy valaki máris figyelne a bandából, de azért… az ilyen óvatos megmozdulások kellenek a tökéletes tervhez. Teeeeeljesen nyugodt is vagyok emiatt.
Mégis, a szokásosnál nagyobb mennyiségű üveges sörrel állítok be a testvéremhez. És természetesen egy mosollyal…
Az ösztöneim viszont azt súgják, hogy valami nincs teljesen rendben. Mintha valami zajt is hallanék bentről, de annak a késztetésnek ellenállok, hogy berúgjam az ajtót. Még akkor is, ha a rendőri munkának azt a részét szeretem a legjobban…
- Tesó? - kopogok először csak óvatosan, majd egy fokkal határozottabban. És ha esetleg nem hall… bevetem a titkos fegyvert is. Előveszem a zacskóból az egyik üveg sört, és azt koccantom finoman az ajtónak. Magamból indulok ki, mert én az üvegcsörrenésre mindig ugrom. Nem csak akkor, ha sör van benne…

Csak a táskám dobtam le, ahová éppen érkezett, úgysem tűnt volna fel a kupi a javítás előtt házban. Pár hete sikerült kiszurkolnom egy kisebb házat, elég kerttel, hogy ha a mocit akarom bőgetni (amit hónapok óta elő sem szedtem, még anyáék garázsában várakozik), vagy dobolni (ami a moci mellett porosodik.. ÉVEK óta, mert arra sincs időm), akkor legalább nem négy oldalról jön felém a szitok.
Most csak alvásra vágytam, mert nagyon tartani kellett magam a tárgyalás alatt, hogy ne akarjam elkiáltani magam: hűbazz, a tollaid pont olyanok, mint Rrrroberrrtoooéé...
Egy kiáltásra rezzenek össze a kanapén. Időbe telik (-0,5 szekundumba), hogy rájöjjek, ez az újonnan felfedezett kapcsolat okán a Felsőbb Énem ordított rám, ébredjek már fel, mert megint baromságok járnak a fejemben alvás helyett, így inkább ébredjek fel. Rendszeresen csinálja, konkrétan nem hagyja, hogy negatív fantáziáim legyenek. Akkor jön az ordítás. Ébresztő hatású, én mondom, ahogy az üres koponyámban visszhangzik az éteri... Hang?
De attól még nagyon is jó érzés. Mert nem érzem magam hülyének végre.
Egy adag kávéval nyitom ki az ajtót, aztán csak benn akad egy időre a levegő, ahogy meglátom két házzal arrébb...
- És még ítélkezek kukkolok felett... nektek vajh mennyit kéne kiszabnom? - mormogom, aztán csak becsukom magam előtt az ajtót, hogy ne lássam az űrhajót.
Mert már mindenhol látom őket, mióta egyszer megpillantottam.
Ránézek az órára, s azonnal kirántom vissza az ajtót, hagyva, hogy egy villám cikázzon el mellettem, s tegyen egy kört a házban.
- Rrrrroberrrtooo.... láttam a tesód a tárgyalóteremben. - kortyolok egyet a kávéból, majd elfintorodom.
- Már megint sót tettem bele ...