This is not my day...

A férfi helyet foglal a közelemben, és a magam részéről ezzel nincs is semmi gond. A csevegés viszont… nemcsak, hogy nem az erősségem, de általában kifejezetten untat is. Tőzsde tippeket nem túl gyakran szoktam hallani, és azon kívül… nem igazán létezik túl sok dolog, ami tíz percnél hosszabb ideig érdekelne.
A startupok prezentációitól pedig már konkrétan viszektést kapok. Szinte minden testrészemen…
Legalább nem azt hallok, hanem csak egyszerű udvariassági gesztusokat. Ez a kisebbik rossz.
- Valóban. - felszökik egy pillanatra a szemöldököm, mert nem tudom, hogy miért épp az ismeretlen dolgokat találja furcsának, és azt sem, hogy ez miként jött szóba. Unatkozom. Abban nincs semmi ismeretlen. Már számost helyen, és helyzetben előfordult velem.
Tartok tőle, hogy ez még csak nem is az utolsó alkalom…
- Nem. Még nem voltam. - ez vajon miért fontos? Nem akar a tárgyra térni? Ha Miss Foster ügyében jött, akkor biztosan tudja, hogy ki vagyok, és a felesleges csevegéssel csak… puhítani akar? Nem fog menni.
A másik lehetőség, hogy semmi köze nincs Miss Fosterhez, de akkor pláne nem értem, hogy mit akar. Nem úgy tűnik, mint aki az értékeimre pályázna. És gyanítom, hogy nem a bíróság a legjobb hely a lopáshoz.
Remélem kiderül, hogy mi az igazság…
- Nem tudom a hely pontos nevét. Több helyről kaptam már kávét, és amikor ez bevált, a továbbiakban ennél maradtam. Persze könnyen lehet, hogy ugyanarról a helyről beszélünk. - sok minőségi hely létezik, de kérdés, hogy kinél mi számít annak. Számomra csak a legjobb az elfogadható. Kellemes adalék, hogy még csak nem is túl drága az a hely. Amennyire tudom…
- Ahogy jónak látja. - logikus érv, nem minden alkalomra jó a kávé. Nekem most erősen szükségem van rá… Rá is nézek az órámra, és látom, hogy jóval régebben elment az asszisztensem annál, mint indokolt lenne…
- Lehet, hogy végül én sem fogom időben megkapni… - remélem ez már csevegésnek számít. Ha csak arra reagálok, amit ő mond, az nem igazi kommunikáció. Viszont, lehet, hogy ez sem az. Tényleg nem vagyok túl jó ebben…
- Rajani. - gyanítom, hogy ez a keresztneve, így én is azzal mutatkozom be, és még a kezemet is nyújtom a férfi felé. Más kérdés, hogy a családnevem, már önmagában is félelemkeltő az üzleti világban, és ezen a helyen nem akarom, hogy féljenek tőlem. Sőt. Épp olyan angyali jellemnek kell lennem, mint amilyennek a kávézós illetőt írta le.
Legalábbis erősen próbálkozni kéne…
- A tárgyaló teremnek melyik oldalán szokott ülni? - igazából ez még érdekel is. Hosszú távon nem mindegy, hogy kivel milyen hangnemben beszélek. Ha vádlott valamilyen ügyben, akkor minél hamarabb meg kéne szakítani ezt a beszélgetést, mert biztos vagyok benne, hogy nem tesz jót az ügyemnek, ha bűnözőkkel beszélgetek. Ha viszont a másik oldalon van, akár még jól is jöhet az ismerettség…
- Ez az első alkalom, hogy személyesen kellett megjelenni egy tárgyaláson. Kártérítési ügy. A vád szerint súlyos lelki sebeket okoztam. Ezt szeretném tisztázni. - a hangom olyan semleges, amennyire csak emberileg lehetséges. Igyekszem nem kimutatni a dühömet, amit az okoz, hogy itt kell várakozni, ahelyett, hogy valami értelmes tevékenységet végezhetnék. Bármit is ad elő az a nő, belőlem biztos nem fog semmilyen kártérítést kihúzni. Sőt. Amint vége ennek, már be is adja az ügyvédem az ellenkeresetet. Nekem ugyanis valódi, és anyagi kárt okozott azzal, hogy munka helyett itt vagyok.
Kíváncsi vagyok, hogy mit fog szólni Miss Foster, amikor meglátja az “óradíjamat”...

- Köszönöm. - helyet is foglalok, nem szeretek senki fölé tornyosulni. Teszem azt eleget a bírói pulpitusról, zavar is. Szeretem az egyenlőséget.
Tehát akkor jól érzem a feszültségét. Az ismeretlen esetén nem .... most hazudott? De melyik részében? S jól érzem? Nem akadok fenn ezen. Az emberek szeretnek könnyed hazugsággokal megszórni a másikat, a lelkem nem túlzottan szereti ezt, nem is adom, de másnak nem mondhatom meg, mit tegyen. Emberként. Bíróként már más a kérdés bizonyos esetekben.
- Megértem. Az ismeretlen időként furcsa. - nem tudom, logika vagy érzelem embere, így inkább a semlegest alkalmazom. Nekem mindegy, melyik vonalon haladunk.
Asszisztense. Fefelé tekintek, majd jobbra, ahogy rakom össze az információt. Új ügyvéd?
- Á, ezek szerint itt még nem volt ügyben eljárni. - most már értem az érdekes érzetet, amit az előbb hazugságnak véltem. ITT nem volt, de más bírósági épületben már igen.
- Ha a kávé specialty kávézóra gondol, igen. A tulaj nagyon jó barista. Angyali jellem. - mert az is, és már tudja. Én meg még mindig csipkedem magam, hogy el is fogadjam: létezik a világ azon része is, s részese vagyok én is, mint ahogy sokan mások is. Áh, bonyolultnak tűnik, nem akarok ezen haladni most.
- Nem, köszönöm. Ha most iszom, fél órán át nagyon álmos vagyok, és úgy nehéz koncentrálni a tárgyalóteremben. - mosolygok. Volt már ebben esetem, enni is azért eszek csak könnyebbet, s vacsorára vagy reggelire étkezem megfelelően.
- Fabrizio. - most nem perügyben ülünk itt és nem bírói minősítésben vagyok jelen. Itt, legalábbis.
- És gyakornok, vagy máshonnan költözött ide? Még nem láttam a tárgyalóteremben. - puhatolózok tovább.

A mosolyomra egy élénkebb arckifejezés a reakció, és ha nem lennék biztos abban, hogy a csáberőm nem az arcomon lakozik, akár azt is hihetném, hogy a férfi flörtölni akar velem.
Ám végül elkapja a tekintetét, és másra figyel, ami továbbra is azt valószínűsíti, hogy inkább Miss Fosterhez van köze.
Nekem mindegy. Nem jöhetek ki belőle rosszul, bármi is történik.
Ám még így is meglep, hogy a férfi végül mégis elindul felém. Úgy tűnik, hogy bedőltem az elterelésnek, vagy… ami azt illeti, nincs sok ülőhely a közelben, és lehet, hogy csak fáradt az úr.
Vagy fiú. Láthatóan jóval fiatalabb, mint én…
Mindegy. Majd kiderül, hogy mit akar.
Egész gyorsan…
- Igen. Szabad. - udvarias kérdés, nem ront ajtóstul a házba. Ez jó. Így nekem is érdemes elővenni a jobb modoromat. Már csak azért is, mert nem tudhatom, hogy ki ez a férfi, és nem itt kéne… kiadni a feszültséget.
Nagy kár, hogy nem vagyok jó a csevegésben, és a magam részéről inkább csendben ülnék a férfi mellett…
- Most először vagyok itt. De határozottan unalmas. - ezt kár is lenne tagadni, valószínűleg minden gesztusom azt sugározza, hogy nem akarok itt lenni, és lenne jobb dolgom is annál, hogy itt üljek. De a kapcsolatok építése nem árthat. Továbbra sem látom azt a szenáriót, amikor rosszul jövök ki egy kis beszélgetésből.
A kávé automatáról viszont nincs információm, és azt sem tudom eldönteni, hogy a kérdése még a csevegés kategóriába esik, vagy valóban azt várja tőlem, hogy jelentsem a kávé automata állapotát.
Ha az utóbbi, nagyot fog csalódni.
- Nem tudom. Nekem az asszisztensem hoz hamarosan kávét az egyik közeli helyről. Azt tudom ajánlani. Minőségi alapanyagokból dolgoznak, korrekt áron. - a legjobb kombináció. Nem szeretem ész nélkül szórni a pénzt, de a minőségre mindenben adok. Kávé tekintetében főleg, mert nem mindegy, hogy mivel szennyezem, vagy épp táplálom a szervezetemet.
- Szóljak neki, hogy hozzon egyet önnek is? Mister… - szünetet hagyok, remélem bemutatkozik. Ha nem, azt sem bánom. Nem jelent gondot hozatni plusz egy kávét, hogyha itt nem jut hozzá a hibás automata miatt. Arról nem is beszélve, hogy élő, és lélegző embereknek nem kéne ilyen rossz minőségű italt innia, még akkor sem, ha korlátozottak az anyagi forrásai…

Talán csak egy pillanattal tovább tekintek az adott irányba, s meg is érkezik a reakció.
Mosoly. Mosolyom egy hajszálnyival láthatóbbá válik, érzékelve, hogy jól éreztem, amit éreztem.
“Karen” azonban visszavonja a figyelmem. Az asszisztens veszi a lapot, aki csak azért érkezett hozzám, hogy közölje: a délutáni tárgyalást lefújták, mert az ügyész beteget jelentett. Elkomorodok, mert ez rosszat jelent. Csak a pillantásommal kérdezem, megnézték-e az ügyészt, mire a non-verbális válasz a várják még a visszajelentkezést.
Karent elviszi, s én érzem továbbra is az energiát. Ilyet még nem igazán érzékeltem ennyire tudatosan.
Láttam az arrébb csusszanást, azonban nem ezért indulok el felé.
A még mindig nehéz része az egésznek, hogy megtudtam, amit eddig is érzékeltem: aki vagyok, éppen úgy benne volt vastagon az égiek alkotásában, mint a sötétségben. Ez a világ ezt igényelte, és mi úgy vagyunk semlegesek, hogy mind a Fény, mind az Árny birodalmát mi rendeztük be. Energiai értelemben.
És amit most érzek, az az energia sötét. De nem ezért vonz. Magamat szeretném ebben megérteni, a viszonyomat hozzá.
Így lépteim a férfi felé veszem.
- Csak nem egy újabb unalmas ügy? - helyre mutatok. - Szabad? - s ha engedi, akkor helyet foglalok. Nem közvetlenül mellette. Marad hirtelen még egy hely, s tudom, ezt megint én intéztem el.
- Már megint bedöglött a kávéautomata? - nézek a gép felé.
Én és a small talk: a meghaltam kategória. De mivel bíró vagyok, a pofavizit partik megtanítottak arra, hogy csak szépen kapcsoljam ki valódi énem, s toljam előre a partiarcot. Social arcot.
A mosolyommal együtt, amit már mondtak tenyérbemászónak és angyalinak is. Vannak tippjeim, ki mit lát bele...

Talán mégis hallgatnom kellett volna az asszisztensemre, és telepíteni kellett volna valami játékot a telefonomra, mert ez a semmittevés szörnyen kiábrándító. Az ügyintézést, átadtam, illetve elhalasztottam, annak okán, hogy a tárgyalás teljes mértékben le fog kötni, de arról csak jelképes tájékoztatást kaptam, hogy az idő nagy részében várni kell. Már a holnap esedékes e-mailek elküldésén is túl vagyok.
Tehát várok. Egyre türelmetlenebbül, egyre hangosabban kopogtatva a telefonom képernyőjét. Mindezt úgy, hogy kifejezetten kérte az ügyvédem, hogy ne tűnjek ingerültnek, még a váró helyiségekben sem.
Eleget fizetek neki ahhoz, hogy minden személyemet érintő unszimpátián kezelni tudjon a számomra kedvező ítélet reményében…
Idővel (ami megérzésem szerint, akár több órával később is lehet…), észreveszek valakit, aki… engem bámul?
Az első reakcióm, hogy elmosolyodom, mert bár szépnek tűnik az öltöny, amit visel, egész biztosan negyed annyiba került, mint az ingem. A ruházatom többi részét nem is említem.
Amikor viszont nem szűnik a felém irányuló figyelem, és… egyértelmű ellenségességet is érzékelek, felszökik a szemöldököm. Kétlem, hogy egy féltékeny férj lenne, mert nem vagyok olyan csapodár, hogy esélyem legyen bárkivel is véletlenül összefutni.
Ez akkor leginkább egy dolgot jelenthet.
Ez a férfi a rokona, a barátja, vagy a kiskutyája Miss Fosternek…
Remek…
Arrébb húzódom a padon, hogy egyértelmű legyen, van még mellettem hely, és persze a pillantásom sem veszem le a férfiról. Jól jönne, ha megszólítana, a tárgyalás időtartama alatt ugyanis ez nekem kedvezne. Befolyásolás, és az ilyet tényleg nem szeretik a szervek.
Vagyis, ha esetleg elkezd felém közelíteni a férfi, biztosan el fogok mosolyodni, szinte kedélyesen. Ha nem, akkor is tartom a szemkontaktust, mert engem az ilyen pillantások nem ijesztenek meg.
Az igazság (és a pénz…) az én oldalamon van…

Sebastian balesete okán az éppen folyó ügyei, valamint a hozzá tartozó bírósági eljárások is rám hárultak, míg lábadozik. Nem igazán tudok velük mit kezdeni, de derekasan igyekszem a helyzetet kezelni. Sosem a bíróság mérete, hanem a területi kiosztása mellett annak... szennyezettsége is mérvadó. Márpedig itt kis terüelten hatványozottan fordulnak elő esetek. Nem is kis játszmák. Hozzám a gyilkossági, fehér galléros bűnözés tartozik. Ráadásként nem feltétlenül a kis ügyek. A polgári és egészségügyi és munkajogi perek végképp nem. Van, amiket elnapoltunk, úgyis további ügyek vannak benne, de van, amiket csak ledarálni kell. És ezt a kifejezést nem kedvelem.
Vannak elméleteim az igazságszolgátatásról és az éppen az, amit ki is fejez: bár a kis ügyeket nem kedvelem, attól még becsülettel kívánom körbejárni az ügyet.
A kis ügyeket hagyom utolsóknak, így vagyok most is. Az ebédszünet még így is később köszöntött be, s nagyon nehezen álltam meg, fel ne hívjam Rydert. Úgysem venné fel. Aggódom miatta, minden egyes alkalommal azt várom, a kollegája lép be, közölni a rossz hírt. Hiszek benne és bízok benne, de attól még aggódom érte.
S nem hagyhatom, hogy ez az érzés rányomja a tárgyalásokra az érzetet.
Visszafelé jövet a folyosón haladok én is végig, a személyzeti folyosó felújítását az ítélethozatali szünet előtt kezdték el, hogy be tudják fejezni majd a nagy roham idejére. Nem zavar, hiszen azokat zavarja, akiknek vaj van a fülük mögött.
Mosollyal lépek be, mint minden alkalommal. Szeretem magam körül a nyugalmat és a kellemes légkört, ezt pedig egy bírósági épületben elég nehéz elérni. Mégis azt érzem, hogy mióta itt dolgozom, az épületben lévő hangulat komorsága és agresszivitása jócskán csökkent.
Elém is siet egy Karennek kinéző temperamentumú nő, akinek sikerül a torkára fagyasztani a második mondatát, ahogy szeretettel teli mosollyal köszöntöm, a nevén szólítom. Láthatóan újraindítja a processzort, amit mosollyal várok meg. Aggodalom nélkül.
A hozzánk lépő asszisztensre pillantok, jelezve, megoldom, majd újra a nő felé tekintek.
- Csak elképzelni tudom, mennyire nehéz lehet most Önnek. Szeretei a fiát. - a nő meglepve bólint. Pedig már beszélgettünk párszor, amikor az üggyel kapcsolatban találkoztam vele, mint tanú. - Nyújton be újabb keresetet. Addig is lesz elég idejük még több bizonyítékot előszedni, bizonyítva ártatlanságát. - mosolygok rá bíztatóan. Amit tudok, nem fog tudni találni. Most már egyre határozottabban használom a képességemet, vagyis inkább tudatosan. És elkaptam az érzetet, ahogy meghúzza a ravaszt. Azt az egy másodpercnyi győzelmi örömet, hogy pontot tett bosszúja végére. Aztán azt az érzetet, hogy ölt. Azután pedig a megbánást. Majd pedig azt, ahogy az ego kiüti ezt, s logikus érveknek látszó szavakkal igazolja tettét.
S elkaptam még valamit. Valóban számlaegyenlítés történt. Csakhogy az az egyik előző közös történetükből fakad, s akkor fordított felállás volt. Mind a ketten meg akarták tapasztalni mindazt, amin keresztülmentek.
Még mindig nehéz felfognom, hogy az egész élet tényleg csak egy ... hatalmas játszótér.
De megérzek valamit, s egy pillanatra bennakad a levegő a tüdőmben. Egy adott irányba pillantok, azzal a nézéssel, amiről tudom, hogy még a kollegáimat is kirázza a hideg. Merthogy a “veséjükbe” látok, az igaz.

Egy egyszerű félreértés…
Emiatt kellett felhívni az ügyvédemet, és emiatt kell a drága (szó szerint…) időmet arra pazarolni, hogy a bíróságon bizonyítsam az ártatlanságomat.
Pedig tudtommal a bűnösséget kéne bizonyítani…
De nem, ide kellett jönnöm, részletes napi rendeket kellett bemutatnom, tanúkat kellett hoznom, akik igazolták, hogy az adott időpontban dolgoztam, és nem volt lehetőségem arra, hogy Miss Fosternek maradandó mentális sérülést okozzak, amit csak hosszú, és költséges terápiával tudd szinten tartható szintre hozni.
Valójában egyszer találkoztam vele életemben…
Tény, hogy ez éppen azután történt, hogy a válás során a vagyonom egy része az ex nejem nevére került, és meglehetősen paprikás hangulatban voltam, amit elsősorban az arckifejezésem, és a telefonomon képernyőjén ütemesen kopogó ujjaim jeleztek mindeni számára. Az is biztos, hogy meglehetősen goromba megjegyzést tettem a hölgy alacsony intelligencia szintjére vonatkozóan, mert a klubnak éppen abba a részébe tévedt be, ahol egyértelműen csak én tartózkodhattam. Ezen kívül viszont nem történt semmi olyan, ami maradandó kárt okozott volna, hiszen az “ostoba picsa”, illetve “a félkegyelmű zóna az ajtón kívül van” megjegyzés már csak halkan hangzott el, a hölgy távozását csak kommentként kísérve.
Őszintén nem tudom, hogy ebben mi olyan volt, amit ne hallhatott volna korábban mástól…
Az ügyvédem pedig éppen erre ment rá, igazi cápa, aki előszedett mindent, amit tudni lehet a nőről. Gyorsan kiderült, hogy nem én vagyok az első gazdag férfi, akit beperel, és az is, hogy volt, akit már sikerült megkopasztania egy peren kívüli megegyezés során.
Én erre nem vagyok hajlandó, már csak elvből sem…
Az viszont súlyos gond, hogy így a jelenlétemet igényli a tárgyalás, és amíg nem születik döntés, az előtérben kell várakoznom, és mosolyognom kell minden előttem elhaladóra, hogy biztos legyen, a modorom kifogástalan, és a hölgy egyértelműen nyereségvágy miatt van jelen, és nem a sérelmei miatt.
Az pedig tovább fokozza a gondjaim sorát, hogy…
Szörnyen unatkozom…