Emyr Algan

  Felciccentek. Megint a legfontosabb szakaszban zavarnak meg, mondtam már, hogyha kutatok, akkor senki sem zavarhat. A hangra azonban sóhajtok.
- Mondd. - remélem, ezzel az egy szóval sikerül megértetnem, hogy éppen zavar.
- A csapatot összehívták. - aztán csak vár, mert bizony először nem esik le.
- Úgy érted.... ahhh, ne, pont most vagyok egy fontos szakaszban. - pár másodperc múlva azonban megint sóhajtok csak, s csak biccentek. - Megyek.
Kellett nekem jelentkezni a felderítő küldetésre.


Lyra
Az utazás nem volt veszélytelen, de legfőképpen nagyon kimerítő. Az egyik legsűrűbb univerzumba tartunk, ahová már elég régóta készülünk, s akik jelentkeztek (engem ki kellett jelölni, mert nehogy már nyugalommal dolgozzak a kutatásaimon), azok készenlétben voltak az utóbbi időben, mikor indulhatnak el.
A hely egyszerre kápráztatott el a maga gyönyörűségével, és hiába szoktattuk magunkat az egyre keményebb körüményekhez, s voltam azzal tisztában, mivel is jár mindez, a hatása alól én sem vonódtam ki: időnként pihennem kellett, hogy képes legyek funkcionálni egyáltalán.
Időbe került, mire megszoktuk a környezetet, utána tudtunk csak felfedező útra menni a környéken, s már az első bolygóknál bejöttek a számításaink, ahogy az előrejelzések mutatták: lehet itt életet megalkotni és létrehozni, és méghozzá olyan változatosat, amit már régen tapasztaltunk. Voltak bolygók, ahol mégis lassabban haladt a folyamat, s csak hosszas igazodással indult neki az élet.
Új faj is érkezett, s kezdetben örömmel osztottuk meg tudásunkat velük, ám rendkívül hamar kinyilvánították kizárólagos igényüket a területre, amit nem értettünk: mindenkinek van hely.
A viszony viszont csak egyre súlyosbodott, ezt tetézte a belső viszályunk is, és már nem tudtam követni, melyik volt előbb, vagy mi volt mire hatással: kutatni akartam.

Fagyott csend ül a tárgyalóasztal fölé. Az, amit annyira óvtunk, amit nélkülözhetetlennek tartottunk, meg kell tennünk. Nem akarom. Tudják, hogy csak egyedül én vagyok képes ezt megtenni, némi segítséggel. Minden szem felém fordul, én meg most a legszívesebben láthatatlanná válnék. Érzem a helyzet súlyát, és ha valós lenne, már régen átlyukasztotta volna velem a padlót. Levegőt is alig tudok venni.
- Meg kell tennünk. Ha nem tesszük meg, sokkal rosszabb fog bekövetkezni.
Sokáig maradtam csendben, egy határozott nem után, s éreztem, hogy nagyon nem jó helyzet az egész, s félelmem azt mondatta velem, ne tegyem meg. Hogy nem helyes. De... mióta félek?
Szorongva tekintek fel a többiekre. Nyitott könyv vagyunk egymás előtt, tudatában vannak annak, mi zajlik le éppen most bennem. A felismerés, hogy ránk is hatással vannak, s a megérzés, hogy nekik van igazuk, meg kell tenni.
Nyelek egyet.
- Ez nem csak az én egyedüli döntésem. - feltekintek, s tekintetem egy pontra szegeződik, a  többiek fölé, egy madár arcra. Ugyanazt tükrözi vissza, mint az enyém.

- Egyedül nem vagyok képes megtenni... - a csillaghoz legközelebbi bolygó füvén ülök, s idegesen simogatom a szálakat, túrom bele ujjaim. Mennyire nehéz volt, tele kihívással, hogy létezhessenek, s most amit alkottam, elpusztítom. Én.
"Megbeszélem vele. Elmondom a lehetőségeket. És vedd figyelembe, hogy joga van nemet mondani, még ha itt a szabad akarat nem is létezik."
Az energia azzal eltűnik a Nap irányába. Időnként felvette ugyan az energia egy Avian formáját, hogy tudjuk, merre van, de mindenki tisztában volt azzal, hogy ő nem Avian. Valaki sokkal másabb, de sosem árulta el. Talán csak a Fénye, amely mindenhová elkísérte.
Pár másodperc múlva ismét megjelent, ezúttal formát öltve.
- Elmondtam neki. Megértette, mivel jár, ha marad. Beleegyezett. S elmondta, mivel tudod elindítani a folyamatot, s felgyorsítani. A formula, ami megvan neked, nem elég erős, a dracoiak le tudnák állítani a láncreakciót. Már csak az a kérdés: te, készen állsz-e?
Azzal eltűnt a semmibe, én pedig bámultam a Napba.

Gyorsan és egyszerre kellett cselekedni. Mikor a mentőhajók elindultak, a védők is akcióba léptek: egy részük a menekülők számára adott védelmet, mások pedig engem fedeztek, hogy megtegyem, amit elvállaltam. Tudtuk, mire mondtunk igent.
Kellő távolságba jutva a Naptól, megéreztem az energiáját. Vajon ő túléli majd?
"Nem. De hamar visszatérek."
Elmosolyodok.
- Tudhattam volna. - szavaim csendesek, s bár igyekszem törődni a körülöttem zajló harcokról, amivel a dracoiak támadását védi ki a részleg, vártam a Nap jelzésére.
"Mehet."
És az övére is.
Az a forrósság, mindent szétszakító érzés a mai napig elkísér rémálmaimban, amit az általam a Napba küldött anyag indított el folyamatot, s a beindított láncreakció rendkívül felgyorsultan vetett véget a Nap életének, de nem lett belőle fekete lyuk, erre figyeltünk. Helyette a mai napig egy gyűrű jelzi a dracioiak számára: szarakodjanak mással.

Orion

Már megint itt vannak, már megint háborúban vagyunk velük. Ezek addig nem nyugszanak, míg mindenhonnan ki nem szívják az életerőt? Rohadjanak meg.
Nem akartam többé genetikusként létezni a következő ciklusban. A düh, a fájdalom s a keserűsg annyira felszította lelkemet, hogy azóta csakis a rendvédelem kötelékeiben vagyok, különösen mióta a Fekete Ligát megalkottuk.
A dühöm minden ereje a tűzerőnkkel ment feléjük, teljesen le akartam őket gyalulni, elpusztítatni, s lassan már ész nélkül támadtam rájuk. Ha most azt az anyahajót leszedjük, azzal győztünk.
De a kioldó gombjáról hirtelen pattan le az ujjam.
Ez. Csapda. Játszanak velünk. És az egész történelem megismétli önmagát.
- Ugyanaz történik most, mint akkor. Ez... nem helyes. Nem jó. Más megoldást kell keresni.
Hirtelen érzem meg az ismerős energiát, s figyelését.
- Már megint kukkolsz- vigyorodom el. - Tehát jó felé tapogatózom?
"Meglehet."
Kiadom az egységnek a parancsot a hirtelen visszavonulásra, amit ugyan felzúdúlás kísér, de rövid időn belül már máshol vagyunk a "csatatéren". Kell még lennie egy helynek, ahonnan iránytanak, méghozzá mentálisan, vagyis akkor ők nem harcolnak, mert arra koncentrálnak, hogy az elménkbe férkőzhessenek, ami elég lehetetlen feladat, ám ha valakik tudnak manipulálni bármilyen szinten, akkor azok a dracoiak.
Idegen objektum az Orion Nebula takarásában. Hát persze, felerősít az sok mindent!
A legerősebbekkel indultunk útnak, s soha olyan elégedetten nem nyomtam meg a kioldó gombot, mint akkor. Időt nyertünk a Ligának, és nem csak én fogtam fel végre, hogy miként is mesterkednek. Itt az ideje a saját játékszabályaink szerint játszani.

     

Bár az alapítókhoz tartozik, a Nap felrobbantása, úgy hiszi, hogy szakadást okozott benne önmaga és a Forrás felé, amit még ennyi idő alatt is képtelen volt feldolgozni, a tettével együtt. Egy ideje felismerte, mostani életében, és az előzőkben már nekikezdett, hogy ezt a szakadást összefércelje, újra egész legyen.