I am NOT on fire

Nem igaz, hogy a nők pletykásak. Legalábbis biztos nem annyira, mint a fák. Ők tökéletesre fejlesztették az információ áramlást már a Terrán is. Így hozzám is hamar eljutottak a hírek…
Azt viszont még mindig nem tudom, hogy mi lenne a legjobb Marcusnak. A jelenlétem vajon segíteni fog neki? Vagy épp ellenkezőleg? Magányra lenne most szüksége, hogy fel tudja dolgozni a történteket?
Csak akkor fogom megtudni a választ, ha megkérdezem…
Így nem tanakodtam sokáig, amint lehetőségem adódott rá, hogy meglátogassam őt, annak ellenére is eljöttem a Terrára, hogy nem tartozik a kedvenc helyeim közé. Amit itt tesznek… az nekem túl sok. Nem vagyok elég erős, hogy küzdjek az itteni erőkkel.
Marcus viszont fontos nekem, így szó szerint vettem egy nagy lélegzetet, mielőtt a bolygóra léptem…
A megtalálása pedig könnyű feladat, még ebben a rengetegben is. Azok a nagy vasból készült szerkezetek (amiket a Terraiak autónak neveznek), kiismerhetetlenek, de lehetséges utat találni közöttük. Csak nagyon kell rohanni…
Arra viszont nem számolok, hogy tőlem függetlenül is… a káosz adott ezen a bolygón, és ezeknél a járműveknél. Mielőtt elérhetném Marcust (akit még nem látok, de az energiáját már érzékelem), hallom, hogy két jármű egymáshoz csapódik. Aztán pedig ki is gyullad az egyik…
Már szaladnék is, hogy segítsek valamiképp, de Marcus felől is érzek valamit. Kínt…
Felé megyek inkább, remélhetőleg a Terraiak el tudják oltani a tüzet. Marcussal kell előbb beszélnem.
Ahogy viszont látom a tekintetét is, inkább nem szólalok meg azonnal. Csak az energiámmal üdvözlöm, és azzal jelzem a jelenlétem. Addig pedig nem is mozdulok, amíg nem kapok valamilyen reakciót.

A papírokat nem volt nehéz beszerezni. Valójában nem is kellett. Ez a világ nagyon érdekes abból a szempontból, mit tudsz elhitetni és mit tudsz manifesztálni (azért szívesen beültem volna pár agyturkász előadásra).
Most sokkal inkább kiérdemelten, és nagyon vágyottan betankoltam az egyik kávézóban: a cukoradagra most szükségem volt, noha a napra annyira, érthető módon, nem vágytam. Inkább a hűvös az, és a víz, ami éltetett most.
Sétálni az emberi lábakon, újra, egészen érdekes érzés, figyellmeztetni kell magam, hogy azt be is kell hajlítani, a térd arra való.
Ezért is volt jó, ahogy lezöttyentem az egyik fapadra. Nem kívánom vissza az elmúlt időszakot, és a lábadozás (khm) sem igazán volt jó. És van még hátra, de legalább nem látni. Annyira.
A veszélyérzet elfog, meg is állok a szendvics evése közben, s figyelek. Talán ez a szerencsém, mert nem olyan messze tőlem, két autó ütközik össze, és ez még nem okozna gondot.
Csakhogy az egyik kigyullad.
Erre pedig teljesen lefagyok, még a gondolataim is. S minden, amit OTT átéltem, újra átfut rajtam.