Last Chance

Érzem a felelősséget, és a súlyt a vállamon. Ez most nem az a fajta tárgyalás lesz, ahol ismerem a partnereket, és már akkor tudok a mindenki számára optimális megoldáson gondolkodni, amikor a találkozó még csak meg sem kezdődöt…
Brandont ugyanis nem ismerem. Egy kicsit sem. Nem tudom, hogy számára mi lenne a megfelelő, ahogy azzal sem vagyok teljes mértékben tisztában, hogy mit követel meg a protokoll a számára. Az én szerepem tiszta, a földig kell hajolni az uram és a parancsolóm előtt… De az övé… még csak a szándékait sem ismerem, hát még a benne megbúvó érzelmeket.
És ez a férfi lesz a férjem…
Felnevetnék, ahogy belépek, menyasszonyi minőségben, de képtelen vagyok egy efféle reakciót kipréselni magamból. Minden erőm elmegy arra, hogy az arcomon tartsam a mosolyt, legalább addig, amíg… reményeim szerint a nézelődök miatt kevésbé kell aggódni…
- Ebben reménykedtem. - ha jelen lenne rajtunk kívül bárki is, akár csak egy testőr… máris meghiúsulna a beszélgetés. A testőreiben ugyanis nem bízom, a legkisebb mértékben sem. Egyedül Queilben bízom. És talán egyszer Brandonban is fogok…
- Rendben. - bólintok az italra, hiszen, ami azt illeti… nekem is jól esne most egy pohárka. Vagy kettő…
Előbb viszont leteszi a poharakat, és hirtelen nem tudom, hogy pontosan miért. Tartok tőle, hogy talán félreértette a gesztusom, de… valami más történik. Úgy tűnik, hogy gondoskodik róla, hogy tényleg csak kettesben legyünk. Megkönnyebbülten sóhajtok fel.
- Hálás vagyok érte. - aprót biccentek is felé, majd elveszem a felém nyújtott poharat. Mielőtt bármit is mondanék, előbb iszom egy kortyot. Egy nagyot. Egy nagyon nagyot…
- Queilről szeretnék beszélni. Mérlegeltem az elmúlt néhány nap eseményeit és… képtelen vagyok megnyugodni. - nem feltétlenül akartam érzelmi síkra terelni a beszélgetést, de szeretném, ha Brandon nem csak a kérésemet, hanem az indokaimat is értené. Queil ugyanis még mindig nincs biztonságban. És talán soha nem is lesz…
De akkor is meg akarok tenni érte mindent.
- Attól tartok, hogy továbbra sincs biztonságban. Hogy hiába… visszük ezt végig… ő mindig a figyelem kereszttüzében lesz. - azt nem tudom, hogy az ő családja mennyire volt érintett a Queil elleni merényletben, de az én szüleim egész biztosan, vastagon benne vannak. És biztos vagyok benne, hogy az Apám még csak nem is bánta…
Kiiszom az italom maradékát, majd közelebb megyek Brandonhoz, hogy tudjon még tölteni a számomra. Kiváló ajándék volt, nagyon ízletes, és most nagyon szükségem van rá…
De egyébként tényleg neki hoztam, így igyekszem mértéket tartani, legalább amíg a megbeszélés végére nem érünk…
Akár töltött végül, akár nem, tovább folytatom.
- Lenne egy javaslatom, ami talán a biztonságát szolgálná. - és most kell igazán összeszedni magamat. A gyomrom ugyanis eddigre érte el az apró csomó állapotot. Pedig még itt kell lennem fejben…

Nem örülök neki, hogy Queil nem tarthat velem, de azt hiszem értem ennek az okát. Ha magánszemélyként jöttem, mint Brandon ‘menyasszonya’, akkor nem testőrökre van odabent szükség, hanem magányra…
Remélem, hogy ez azt is jelenti, hogy az ő testőrei is kint maradnak. Szeretnék ugyanis négyszemközt beszélni vele…
Queil tekintete viszont…
Minden erőmet össze kell szednem, hogy észrevétlen maradjon a fájdalom, ami belém nyilall, és persze az elhatározás, hogy MINDEN áron meggyőzöm Brandont…
Megvárom, hogy becsukódjon utánam az ajtó. Amíg ez nem történik meg kellemesen mosolygok, szinte boldognak látszom. Szinte…
Mélyet sóhajtok, amikor legalább a privát szféra látszata meg van…
- Igen. Már jól van. Itt van az… ajtó mögött. Feltételezem, hogy azért nem engedték be, mert ragaszkodtam ahhoz, hogy menyasszony minőségben jöttem… - vagy legalábbis a közelben van. A pontos helyzet most jelenleg lényegtelen. Abban ugyanis még mindig nem vagyok biztos, hogy szabadon beszélhetek. Abban sem teljesen, hogy… a kapcsolatunk természete miatt ragaszkodnom kéne-e a protokollhoz vagy sem…
- Hoztam egy italt. Igazi különlegesség. Remélem ízleni fog… - még várok egy kicsit, még az arcomon hagyom a mosolyt, és az üveget is felemelem. Aztán hagyom, csendesen leolvadni a mímelt érzelmeket. És csak a szigorúság, és az elszántság marad a vonásaimon.
- Beszélhetünk… kettesben? Háborítatlanul? - egy lépéssel közelebb lépek Brandonhoz, hogyha esetleg még figyel minket valaki… hiteles legyen ez a kérdés. Épp csak egészen más szándék miatt teszek így, mint ami elsőre nyilvánvaló lehet.
És remélhetőleg ez hamarosan ki is fog derülni…

A magabiztosságom egy pillanat alatt eltűnt, amikor megérkeztünk a bolygóra, és elindultunk Brandon lakosztálya felé. Összegyűjtöttem minden érvet, minden meggyőző erőmet, de ahogy hallottam Queil lépteit is… eszembe jutott, hogy milyen nagy a tét. Hogy ez most nem arról szól, hogy ha ez nem működik, akkor találunk majd egy másik megoldást. Ez az egyetlen, ha életben akarom tartani…
És még így sem nyugodhatok meg teljesen.
Így viszonylag szigorú az arckifejezésem, amikor közlöm az egyik… feltehetően testőrrel, hogy mi a jövetelem, és a jövetelünk célja. Őt nem biztos, hogy beengedik velem, elvégre itt ‘biztonságban’ vagyunk, de nem akartam, hogy a hajón kelljen várakoznia. Ha lehetne, szeretném, hogy mindenhová velem tarthasson…
Ez már nem lehetséges…
- A Vőlegényemhez jöttem. Hoztam neki egy kis meglepetést. - felmutatom az üveg italt, amit a kezemben hoztam, és mikor a testőr a kezét nyújtja, szó nélkül adom át neki.
- Ezt ki kell nyitnunk. - jelenti ki, anélkül, hogy a szemembe nézne. Nem zavar. Megértem.
- Természetesen. - apró pukkanás után, már el is végzik a vizsgálatot, és úgy ahogy visszadugják a dugót a palackba.
- Régi ital. Biztosan ízletes. - az üveget is visszakapom, és a jobb kezével Brandon lakosztálya felé is iránymutatást kapok. Csodálatos, teljesen őszintének tűnő mosolyt villantok, majd el is indulok a lakosztály felé. Queilt megállítják, ha esetleg ő is követne engem.
- Csak az Úr menyasszonyát jelentettük be. - hátranézek Queilre, és a szívem egy darabja épp most törik darabokra. De nem mutatom ki. A mosolyt az arcomon tartom, és ott is marad, amíg kopogással nem jelzem az érkezésem Brandon felé is.