Last Chance

Nem akarom elengedni Queilt itt leszek mellette, amíg csak kéri. Most nem érdekel, hogy mi történt, vagy mi zajlik odakint. Csak az fontos, ami itt zajlik, amit… most kell feldolgozni.
Elképzelni sem tudom, hogy milyen nehéz lehet nekik, különösen Queilnek. Ő mindig is erős volt, túlságosan is, éppen ezért mindig is igyekezett az érzelmeit megfékezni. Ám ez most nem az a pillanat, ez most lehetetlen, ezt be kell látnia.
El kell fogadnia nem csak azt, ami zajlik, hanem azt is, amit ez kivált belőle. Épp csak ez nem megy egyik pillanatról a másikra, és ezt Brandonnak kell megértenie.
Azonban látom rajta a szeretet, és a megkönnyebbülést, így tudom, hogy nem lesz gond. Queil… végre megtalálta azt, akire szüksége van. És itt leszek én is mellette. Nem engedem el…
Amikor Brandon átöleli őt, de még így is felém nyúl Queil, akkor is visszalépek, és megérintem a kézfejét. Ezúttal nem fogom meg, nem akarom Brandontól elszakítani, de jelzem neki a jelenlétem (és támogatásom), és a közelében maradok.
Aztán Brandon is megszólít, épp ki mondanám, hogy “szívesen”, mikor ő is a kezét nyújtja. Egyik kezem Queil érinti, másik Brandont, aztán hirtelen a karjaikban találom magamat.
Egy kicsit sem bánom, és nem tudom, hogy miként múlik körülöttünk az idő. Nem számít, csak azt, hogy végre egymásra találtak, hogy így már… van esélyük a boldogságra.
Így én is az lehetek…
Brandon viszont idővel elmozdul, hogy behívjon még valakit. Nem tudom, hogy kit vár, de ha belép, fel fogom ismerni benne az egyik testőrét. Brandonra nézek, majd Queilre, próbálom megérteni a helyzetet, de aztán Brandon elmagyarázza. Szóval ő is kereste a testvérét. Vagyis Queilt…
Nem tudom, hogy miként festhet az arcom, a könnyek még mindig lassú patakként csordogálnak, de a mosolyom nagyon széles, és ekképpen biccentek Hailey felé is.

Úgy tűnik, hogy félreértettem Queil szavait, de ez nem baj. Így nem maradt egy titok sem, felfedtem mindent előtte.
- Nem. A bál estéjén. - eszembe jut, hogy Queil mire gondolt, hiszen a mentőakció napján… komolyan megsérült. Akkor még nem ismertem, de segíteni akartam neki, és… ezt akkor sem bánnám, ha mindenemet fel kellett volna áldozni érte…
- Igen. - megerősítem az időre vonatkozó információt, és persze próbálok minden emléket összeszedni arról a napról. Talán még fontos lesz, talán olyan jelentősége van, amit én el sem tudok képzelni.
És helyesnek bizonyul ez a megérzésem…
Queil ugyanis még nem hiszi, valószínűleg még nem meri elhinni, de én Brandonban már látom a bizonyosságot. Ő megtalálta, akit keresett, és… ettől én is olyasmit érzek, amit nem gondoltam volna néhány perccel korábban. Boldogságot. Valódit, kézzel foghatót, hiszen… már nem én vagyok az egyetlen, aki körbe veheti a szeretetével Queilt. Ő sokkal többet érdemelne nálam, egy családot, ami nem csak befogadja, de óvja is, úgy ahogy én nem tudom.
Most itt áll mindkettőnk előtt.
De addig fogom Queil kezét, amíg csak szeretné, és ha elenged, akkor is a közelében maradok, és bármikor számíthat rám, minden téren. A mintavétel is megtörténik, és talán épp olyan feszülten várakozom én is, mint mindenki más a szobában. Helyet adok Brandonnak, ahogy gyógyítani kezdi Queilt, és ezt a távolságot tartom is, ha nem látom, vagy érzem azt, hogy Queilnek szüksége van a közelségemre. Akkor viszont már határozottabban lépek odébb, legalább két lépést, amikor Brandon elindul Queil felé, és átöleli őt.
Nem érzem úgy, hogy harmadik kerék lennék, egyszerűen csak boldog vagyok, hogy itt lehetek, és ezt láthatom. A könnyek már egyértelműen az örömé, és nem csak néhány kósza csepp kúszik végig az államig. A ruhámba törlöm őket, de csak azért, hogy legyen a többinek is hely, és… Csak állok, nézve ezt a két férfit, a testvéreket, akik egymásra találtak és… Velük együtt lélegzem, és örül a szívem.

Még mindig félek, még mindig tartok tőle, hogy kihullik minden a kezemből, és elveszítem azt, akit szeretek, de… közben történik valami más is. Ami nem tudom, hogy hová vezet, vagy mit fog jelenteni, de jelenleg még a légzésemet is szaporábbá teszi.
- A mérgezést Brandon gyógyította meg. Ő segített nekünk akkor este. - ezt talán nem mondtam Queilnek, és ettől most kifejezetten rossz érzésem van. Hálásak lehetünk Brandonnak függetlenül attól, hogy mit fog hozni a holnap. Viszont legalább ezt most tisztáztuk. Ahogy azt is, hogy pontosan hol is találkoztunk.
- Itt… - a karórámon előhozom a rendszer hologramrám, távolról közelítve, először a teljes univerzumot, majd onnan lassan a bolygót. Azonosítók is szerepelnek, így ha nem ismerős Brandon számára a környezet, az biztosan támpontot ad a számára. Egyéb esetben készségesen válaszolok minden kérdésére, annak ellenére is, hogy még mindig nem tudom, hogy ez most miért fontos.
Aztán ahogy szóba kerül az anyajegy, lassan ugyan, de megértem, hogy mi történhetett. Tudok ugyanis arról, hogy nem Brandon az egyedüli férfi a családjában. Volt egy testvére, akit elragadtak tőlük, és akit… biztosan visszavártak volna, ha lett volna esély az életben maradására.
De épp az Aréna bizonyította, hogy mindenki számára van remény, bármilyen halvány is… És történhetnek még jó dolgok, azokkal is, akik csak a sötétséget ismerik…
Látom, és érzem, hogy Queil mennyire összezavarodik, és mikor a kezét felém nyújtja, azonnal megfogom. Nem engedem őt el, ‘tartom’, amíg csak szükséges, ugyanis, ha ez igaz… Az tényleg mindent megváltoztat.
És nincs okom rá, hogy ne bízzak Brandonban, látom a reakcióját, az ő döbbenetét, és örömét is, épp olyan… mint aki megtalálta azt, akit már régen elveszített, és azt hitte, hogy sohasem kaphatja vissza…
Queilnek viszont valószínűleg több időre van szüksége, talán sokkal többre, éppen ezért… készségesen segítek, bármiben amiben csak tudok…
- Természetesen. - az egyik kezemmel átveszem a mintavevő műszert, aztán Queil felé fordulok. Észre sem vettem, hogy néhány könny elindult lefelé az arcomon, de… annyira nem bánom. Azt hiszem ezek az öröm könnyei, még akkor is, ha Quilhez hasonlóan, még én sem tudok teljes mértékben hinni.
- Megengeded? - még mindig nem engedtem el Queil kezét a műszer viszont feljebb emelem, hogy jól láthassa ő is. Csak akkor teszek bármit is, ha megengedi, ha ő is egyértelműen beleegyezik a vizsgálatba. Ha így tesz, akkor használom is a szerkezetet, és minden bizonnyal lélegzetvisszafojtva várom az eredményt is…

Elengedem Queilt, hogy oda tudjon lépni Brandonhoz, és néhány pillanattal később én is mögéjük állok. Nem tudom, hogy mi történik, csak figyelek, és próbálok egyenletesen lélegezni.
Hiszen nem értem…
Queil kijelentését követően viszont tisztább lesz a kép. Eszembe se jutott, hogy támadás érhette itt bent Brandont, és egy pillanatra fel is éled bennem a bűntudat szikrája, amiért ennyire figyelmetlen voltam.
De aztán azt is megértem, hogy nem erről van szó, és visszaérek gondolatban oda, hogy nem tudom, hogy mi történik. Talán segítséget kéne hívnom…
Viszont valami egészen más történik, és végül azt sem tudom eldönteni, hogy merre mozduljak. Queilt védjem vagy Brandont? Egyáltalán… valami rossz történik vagy valami jó?
Ekkor ér el Brandon kérdése.
- Queil egy Draco arénában volt. Benne voltam a mentőcsapatban, ami őt, és a többi társát kihozta onnan. De végül ő mentett meg engem… - akkor, és azóta számos alkalommal. Neki köszönhetem az életem, több okból is.
Most viszont nem tudom, hogy ez miként merült egyáltalán fel, így továbbra is cikázik a tekintetem a két férfi között. Szinte a semmiből jön az a szó is, hogy “anyajegy”...
Ingatom a fejem, mert nem tudok róla semmit. Talán Queil igen, így őt illeti a válasz joga. Legalábbis addig biztosan, amíg le nem veszi Brandon is az ingjét, és észre nem veszem, pontosan ugyanazt az anyajegyet, ami Queil hátán is van.
Ajkaim résnyire nyílnak, de a levegő nem áramlik sem ki, sem be. Még mindig nem értem, csak… sejtem, hogy mi bénította meg ennyire Brandont.
- De hiszen… - akár egy gyerek, rámutatok Brandon hátára, és csak azért nem érintem meg, mert még időben kapcsolok.
És aztán ki is mondja, hogy mit jelent.
- Queil… - ránézek, majd vissza Brandonra. Aztán hátrébb állok néhány lépéssel. Nekem is kéne egy szék azt hiszem…

Látom, hogy Queil tartja magát, hogy próbál úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. De a fájdalmat nem lehet ezzel becsapni. Az alattomos, és a bőröd alá kúszik, minél inkább próbálod figyelmen kívül hagyni.
Éppen ezért hiába mondja azt, hogy nem szükséges levenni az inget, határozottan elkezdem kigombolni az ingét. Brandon segíteni tud, ostobaság lenne ezt visszautasítani, legyen bármilyen erős is Queil. Így az ing lekerül, és maradok Queil mellett egészen addig míg Brandon nem intézkedik. Sőt még utána is. Még a tekintetem sem veszem le róla…
Hallok viszont egy koppanást, és látom, hogy egy tégely a földön landol. Feltekintek Brandonra, és látom a tekintetében a… rémületet? Érzem, ahogy az én arcomból is kiszökik a vér. Ennyire rossz a sérülés?
Megfogom Queil kezét, de a tekintetem többször is cikázik a két férfi között. Nem tudom, hogy mi történik. Fel kéne állnom…
Óvatosan felállok, de Queilt nem engedem el azonnal. Brandont nézem, ahogy összerogy a fotel fölött. A torkomban dobogó szívvel nézek Queil hátára, és… nagyon csúnya, de ettől még nem kéne Brandonnak sokkot kapnia. Vagy mégis?
- Minden… rendben van? - valószínűleg ez a legrosszabb kérdés, amit csak feltehettem Brandon számára, de egyszerűen nem tudok ennél jobbat. Nem hagy hidegen az ő hogyléte sem, és ha nem fognám még mindig Queil kezét… talán közelebb is lépnék. Igazából… így is a figyelmem most elsősorban Brandon felé fordítom. Aztán visszanézek Queilre, és most az én tekintetemben van ott egy kimondatlan kérdés.

Úgy tűnik, hogy minden rendben, a helyzet rendeződött. Brandon nem csak meghallgatta a kérésünket, hanem teljesítette is azt. Tehát ezen a ponton kéne megkönnyebbülni, elengedni az eddig vasmarokkal tartott félelmeket. És csak örülni annak, hogy egy cseppnyi boldogságot tudtunk csempészni a jelenlegi életünkbe…
Valamiért ez mégsem megy. Talán túlságosan is belelovalltam magam a negatív érzelmekbe, vagy túl jók a megérzéseim. Hamarosan ugyanis történik valami, aminek egyáltalán nem kéne bekövetkeznie…
- QUEIL… - aggódva kiáltok fel, és térdelek le azonnal elé, nem foglalkozva azzal, hogy ki halhat meg így engem. Hallom ugyan Brandon hangját is, de a figyelmem csak Queilre irányul. Az ő vállát érintem meg finoman, és az ő válláról próbálom meg önkéntelenül lesimítani az inget, még a gombokkal sem foglalkozva. Aztán tudatosul bennem, hogy Brandon is épp ezt kérte, és előbb a gombokkal kell segítenem.
- Igen. Mindjárt levesszük. - Queilhez is szólok, hogy ne lepje meg az érintésem, és ne okozzak neki még több fájdalmat. A tekintetem pedig szeretettel és féltéssel van tele, el sem fordítom a pillantásom Queilről.
Ha Queil is segít, akkor igyekszem óvatosan lesimítani róla az inget. A hátánál különösen óvatos vagyok, amennyiben ő bújna ki inkább az ingből, hagyom, hogy aszerint mozduljon, ahogy a legkevésbé fájdalmas a számára. Nem haragszom Brandonra, láttam, hogy véletlen volt, de akkor sem tudom levenni a szemem Queilről. Az inget félredobom a földre, ha sikerült levenni róla, és ott maradok mellette, a földön térdelve.

Nem értek egyet, de ezt nem fogom kimondani. Nem vitatkozni jöttem, hanem egyezségre jutni. A felelősséget egyébként sem szeretném minden áron a saját nyakamba venni. Az ott van, ez tény, de leakarom tenni azzal, hogy megoldást találunk a problémára.
Épp csak ez most mindennél fontosabb, ugyanis Queilről van szó. Nekem csak ő számít…
Nem is tudom magam türtőztetni, a súly egy időre szinte teljesen összenyom. Pedig Brandon… láthatóan segíteni akar. A kezemet is megérinti, talán vígasztalni próbál. Most nem tudom értékelni, de később majd talán meg is köszönöm neki.
- Nem kell bocsánatot kérnie. - nincs bennem neheztelés, ezt láthatja is rajtam. Ahogy azt is, hogy még nem tudtam teljesen összeszedni magamat.
Akkor viszont könnyebb lesz, amikor Queil is bejön. Zavarát, és feszültségét én is osztom, főleg, amikor egyértelművé válik, hogy milyen fontosak vagyunk egymásnak. De… legalább az igazat mondjuk. Nem kell titkolnunk már semmit, és a szándékunkat sem kell leplezni.
És végül Brandon igent mond. Nem vár több magyarázatot, sem érvet, vagy szónoklatot. Elfogadja a helyzetet, és ettől… hatalmas kő esik le a szívemről. Még egy halvány mosoly is megjelenik az arcomon.
Queilnek viszont még szüksége van egy kis támogatásra, ő még nem tud úgy megbízni Brandonban, ahogy én teszem. Ő nem volt ott azon az estén…
Éppen ezért bíztatom az ital felhajtására, és csak csendben figyelem az eseményeket. Azt is, ahogy felhajtja az italt, és azt is, ahogy… Brandonnak nem megy ilyen könnyen.
Látom, hogy mi történik, de nem tudok rá érdemben reagálni. Megmozdulok ugyan, egy kicsit még fel is emelkedem a székről, de esélyem sincs odaérni. Csak tétlenül nézem, hogy az ital Queil közelében kiömlik. Egyedül a visszafojtott lélegzetem kíséri ezen mozzanatot…

Mielőtt bármit is mondanék, Brandon tekintetét keresem. Nem tudom pontosan, hogy miért. De valószínűleg azért, hogy megbizonyosodjam, komolyan gondolja a szavait. Mert én is csak… így lehetek őszinte vele.
- Nem kell emiatt szabadkoznia. A hibát én követtem el, de azon vagyok, hogy helyrehozzam… - úgy beszélek, mintha… ez valami ügylet lenne, amit vagy sikerül nyélbe ütni, vagy nem. Nem is igazán fontos. Pedig nagyon is az… A gondolat, hogy elveszíthetem Queilt… a húsomba mar.
Ezért sem tudom megfékezni az érzelmeimet. Azok eluralkodnak rajtam, megbénítanak, és félelembe taszítanak. Pedig most minden rajtam múlik, azon, amit mondok, és teszek. De ennek ellenére sem megy azonnal…
Brandon viszont úgy tűnik, hogy ezt megérti, és egy adott ponton ezt biztosan meg fogom köszönni neki, függetlenül attól, hogy miként dönt majd. Most viszont még az érintésétől is megdermedek, annyira hirtelen ér. Nem húzom el a kezem, de láthatóan másodpercekbe tellik, hogy fel fogjam mi történik.
Aztán már majdnem szólnék, de nem megy. Nem tudom kimondani, hogy már beszéltem erről Queillel, amikor…
Csak behívja őt, és ha akarnék sem tudnék tiltakozni. Ahelyett, hogy irányítanám az eseményeket, megint csak elsodródnak a kezemtől. Éppúgy, mint a bál estéjén…
Látom, hogy Queil azonnal engem keres a tekintetével, és már csak ezért is összeakarom szedni magam. Mélyeket lélegzek, és igyekszem minden kételyt elzárni magamban. Van amelyiknek talán nincs is helye, hiszen lehetséges, hogy minden rendben lesz. Hogy az, amit most Brandonon láttam valódi jószándék, és segíteni akarás. Mégsem tudok fellélegezni azonnal…
Brandon ugyanis kimond még valamit, amit… azt hiszem a szívem mélyén már tudtam. Queilre tekintek, és a tekintetünk találkozik… Az enyémben nincs félelem, csak bizonyosság…
Nem kellenek már szavak, az állítást ezzel megerősítettük. És valamiért… amiatt nem aggódom, hogy Brandon tudja, hogy mit érzek Queil iránt. Talán… bízom már benne annyira, hogy ezt a titkon biztonságban tudjam nála…
Még akkor is, ha nem akarom, hogy titok maradjon…
Quiel szavai ugyanis megdobbantják a szívemet, és már nem is akarom leplezni a tekintetem. Elmosolyodom, halványan ugyan, de egyértelműen felé tekintve. Könnyebb lesz egy pár pillanatra minden.
Aztán látom, hogy Brandon is elmozdul, és egy italt készít… Queilnek. Egy pillanatig rosszat sejtek, nagyon rosszat, de csak egy fél lélegzetvétel idejéig. A tudatomban ugyanis élesen bevillan, hogy Brandon mentette meg Queilt, ha ő nincs…
Kiengedem a levegőt, amit benn tartottam, és mikor látom, hogy Queil ismét rám tekint, finoman bólintok.
Ha mást nem is érünk el ezzel, azt igen, hogy legalább megbízom a vőlegényemben…

Tényleg nem italozni jöttem, de semmi kedvem visszautasítani az ajánlatot. Jól fog esni, talán túlságosan is, mert a torkomat érzem egyre jobban kiszáradni…
Ugyanis Brandon is kimondja, amit korábban Queil, és amitől én is rettegtem. Nem lett volna biztonságban, ha elküldöm főleg úgy nem, ahogy… terveztem. Megbénít a tudat, hogy kis híján másodszor is a vesztébe küldtem, még a legjobb és legszeretőbb szándék ellenére is. Hiszen bízhatok ezután magamban? Nem kell megkérdőjelezni minden korábbi döntésemet, vagy vágyamat? Nem kellene… inkább csak megadni magam, és hagyni, hogy sodorjanak az események? Épp ezt tettem. De még ez sem volt elég…
Ezért sokáig nem tudok megszólalni. Lehajtom a fejemet, és a súlyt a mellkasomon még nehezebbnek érzem. Kis híján a könnyeim is útnak indulnak, de még időben visszafogom őket. Nem sirathatom saját magamat, amikor Queil élete van veszélyben…
De nagyon kortyolok az italból, és az elvárhatónál talán hosszabb időt vesz igénybe, mire össze tudom szedni a gondolataim.
- Szeretném, ha csatlakozna a testőrségedhez. - mire kimondom, már tudom, hogy korántsem olyan bensőséges a viszonyunk, hogy ilyen hangnemben szólhassak, még akkor sem, ha nem akarok az alatvaló szerepében tetszelegni.
- Szeretném, ha csatlakozna az ön testőrségéhez. - ez még mindig nem az igazi. Ugyanis nem túloztam, amikor azt mondtam, hogy az esküvő után már változni fognak a körülmények. Hiszen kénytelen leszek… az idő nagy részében mellette élni…
- A mi testőrségünkhöz… - érezhetően halkabb a hangom. Beletörődő. Viszont ezen a ponton kéne felsorolni az érveimet. Összegyűjtöttem őket.
Épp csak, képtelen vagyok újra megszólalni, és inkább kiürítem a poharamat. Az üveget pedig elveszem mellőle, ha csak nem akadályozza meg. Nem iszom belőle azonnal, inkább hátrébb lépek, és járkálni kezdek a szobában. A feszültség egyértelműen érezhető rajtam, de nem akarom Brandonra zúdítani. Senkire sem akarom. Azt szeretném, hogy eltűnjön, hogy egyszer és mindenkorra Queil biztonságban lehessen. Ha már mást… nem adhatok neki, legalább ezt az egyet szeretném.
- Sajnálom. Egy pár perc, és… összeszedem magam… -  a járkálással le tudok állni, keresek egy helyet ahol helyet tudok foglalni, és az üveget is magam elé teszem. Még mindig nem iszom belőle. De biztos vagyok benne, hogy előbb vagy utóbb már nem csak nézegetni fogom a benne lévő folyadékot…