Feather Party

Nahát… Sikerült meglepni? Pont azzal, hogy össze vissza beszélek? Ha ezt korábban tudom…
- Igazából nem tudom. A rossz szó biztos ismerős. - pontosan három másodpercig tudom még az értetlen ábrázatot is mellékelni, aztán felfelé kunkorodik a szám széle. Erősen… Ugyanis egyre kevésbé tudom, hogy mi történik, de rettenetesen szórakoztat.
Később inkább rettenetes, de… végülis hasznot tudok belőle húzni. Arra ugyanis fel voltam készülve, hogy bizonyos mértékig… be kell ‘nyalnom’, ha én akarok valamit tőle. De az, hogy végül ezt ő teszi, és tulajdonképpen észre sem veszi…
Nem koptak meg azok a jó kis szívtipró képességek. Ezért kacsintok is egyet. Magamra. Magamban…
Azért a kilöttyent borért mondjuk kár… De nem is lehetne ennél szélesebb a vigyorom.
Ahogy viszont rántásomra olyan közel jön, hogy még a pohár is eltörik, és új értelmet nyer a mostantól egyek vagyunk… Hát…
Nem is tudom…
Legalább lehetne benne is némi vonzerő, hogy kevésbé legyen ciki, épp egy Csibét sikerült elkapnom. És neki meg engem…
Ezért csettintek egyet, a kezemet egyelőre magam mellett tartva. Ha nem állít le, akkor szépen el kezd nőni a haja. Hosszabb lesz, egészen dús. És úgy összességében, sokkal vonzóbb. Ha pedig ez valóban megtörténik, a háta mögé nyúlok, teljesen átkarolva őt, és finoman becsippentek egy hajtincset.
- Nekem is tetszik. A tiédet viszont upgradeltem kicsit. - igazából a kötelélünkhöz nem is nyúltam. Az csak annyiban változott, hogy miként az ő energia szálat elkezdik az egész testemet körbefonni, az enyém is útnak indul, és másolja az övét. Továbbra is láthatatlanul. A fekete ugyanis a gyászhuszároknak való szín. Hajban okés csak. És most már elvileg hosszabb, ha nem nyisszantott.
- Ha tudok? - hmm… nos igen… El kell ismernem, ez egy egészen jogos észrevétel. Nem lehetetlen, de finoman szólva is nehézkes a mozgás. Vagyis… el kell őt mozdítanom valahogy. És nekem az ilyesmire saaaaaajnos… csak aljas módszereim vannak…
- Netán akarsz tőlem valamit előtte? - épp annyira vágyik búgóvá a hangom, hogy az eddig féken tartott vonzerőm… most szépen bemásszon a… mondjuk, hogy a bőre alá. Az ajkaim pedig szemtelen módon kezdenek közelíteni az övéhez. Nagyon szemtelen…
- Nekem jó. - amennyiben nem húzódott el (gyerüüüüüüünk…), akkor ezeket a szavakat, már az ajkaira lehelem. És el is csenem a maradék távolságot…

Vajon tagadom a dolgokat? Egész biztosan. A démon lét éppen arról szól, hogy a tökéletlenségből merítünk erőt, és azt szipolyozzuk, amire valójában nekünk lenne szükségünk. És ezt még csak véletlenül sem ismerjük be, mert akkor… csúnyán pofára esnénk a többiek előtt. Ám ezzel én tisztában is vagyok. Tudom, hogy miként tudnék fejlődni, és éppen azért nem haladok abba az irányba, mert akkor a végén még én is a jók között kötnék ki. Az meg baromi uncsi…
Ő viszont vagy nem tart itt vagy… csak túlságosan is erős benne a kényszer hogy megmutassa mekkora a “fütyi”. Nagy. Éppen ezért nem értem az ilyet, mert nálunk mindenkinek nagy… Nekem meg… rímel arra, hogy pipa…
- Tagadhatatlan, hogy tagadok. - teszem szét a kezeimet, és már nem bírom tovább, kacagni kezdek. Érzem ugyanis, hogy mindjárt jön a “háháhh… most megtörtelek”.
De nem az jön.
- Nocsak… mégis ismered ezt a fogalmat? - egész biztos vagyok benne, hogy ő úgy érti, ő csak jó válaszokat tud adni, míg mindenki más rosszakat (ha nem az hangzik el, amit ő elvár), de már egy kicsit sem akarok komoly beszélgetést folytatni. Inkább adok még neki pár rébuszt, amit ugyan én sem értek, de ő sem fog. Fogalmazhatnék akár úgyis, hogy… hülyeségeket beszélek, mert kíváncsi vagyok rá, hogy mit hoz ki belőle. Saját magán kívül…
A játék viszont nem várt irányba fordul, és először visszakozni is akarok. Még az is megfordul a  fejemben, hogy most azonnal itt hagyom, és inkább keresek valaki mást, aki… legalább egy minimálisan használható. De a csábítás… néha nem csak irányomból történik. Van mikor rám is hat…
Ezért beengedem, és megmutatok neki mindent, ami rátartozik. Bízom benne, hogy ez elég lesz neki, de… hát már megint túl optimista voltam. Ezért kis híján el is jut oda, hogy attól tartok, egyedül nem fogom tudni végrehajtani a tervemet…
Ám mielőtt ez megtörténhetne, az a durcás kisgyerek rácsap a kezére. Megszakítok minden köteléket, és csak a mérhetetlen önuralmamnak köszönhető, hogy nem lököm le őt magamról. A ragaszkodása ugyanis valahol… érdekes. Abba mondjuk nem gondolok bele, hogy mi lett volna, ha valóban bevetem a csáberőmet…
- Igen? - mosolyodom el. Mert totálisan félrement az, amit akartam, de még így is kezd számomra hasznos lenni a dolog. Ugyanis ahogy ő fonni kezdi a köteléket körülöttem, én is képes vagyok… magamhoz láncolni őt. Biztosan meg fogom még ezt bánni, de elméletben… pont úgy lett, ahogy kívántam…
- Hát jól van. Akkor menjünk… - ahogy a láthatalan fonalak köré fonódtak, és gyökeret eresztettek az energiájában, én is pontosan olyan mértékben tudom uralni őt, mint ő engem. Ezért most hátra rántom a fonalakkal, hogy ne érje el az asztalt, illetve fel is állok a székből. Ha a pohár is kiesik a kezéből, az plusz pont nekem. Majd egy széles mosollyal a saját nyakamra mutatok, és aztán az övére. Aztán ha még ebből sem érti, hogy ő meg az enyém… rántok rajta még egyet. Csak a móka kedvéért, és ezúttal megint úgy, hogy közel kerüljön hozzám.
- Hová menjünk nászútra Csibécském? Ahol nem látnak a tollasok? - mooooooost nagyon vigyorgok. Persze tehet olyat, amitől ez leolvad… de egyelőre nagyon vigyorgok…

Húúú… Azt hiszem mégsem kéne mondanom semmit. Elég, ha hagyom beszélni, a hangját ugyanis láthatóan nagyon szereti hallgatni. Ezzel ugyanis annyival többet mond nekem, mintha a kérdéseimre válaszolna. Nem mellesleg pedig olyan jól szórakozom, hogy csak azért nem bukik ki belőlem a nevetés, mert féket tettem arra a gesztusra.
- Passz. Válassz egyet a felsoroltakból, amelyik szimpatikus. - annyira rossz úton jár. De túlságosan is vicces ez ahhoz, hogy lerángassam róla. Az pedig pláne, hogy a szűkszavú magyarázatomból inkább egy sajátot gyárt. Nem is bírom már tovább. Hangosan nevetni kezdek.
- Látod. Épp ez a baj veled. Ha nem vezet senki, akkor olyan rossz irányba mész, hogy még csak észre sem veszed. - én vajon akarom vezetni? Néhány perccel ezelőtt határozott igen lett volna a válaszom. Most viszont… egyre kevésbé érzem, hogy a hasznomra lenne. Akkor meg minek vállaljam a plusz terhet…
Ezért szinte adja magát, hogy végül belemegyek a játékba. Most már csak szórakozni akarok vele, ugyanis érdemtelennek ítéltem meg. Nem mondom azt, hogy örökre… de egyelőre a fáradtságnak még a látszatát sem éri meg.
- Jajj… de még mennyire… - széles vigyor is érkezik válaszként, és a közelsége számomra egyáltalán nem kényelmetlen. Egy kicsit sem vonzó, de kényelmetlen… az számomra lehetetlen. A meglepettsége pedig csak olaj a tűzre. Ezért a energia fonalak még szorosabbra fonódnak körülötte.
Aztán viszont úgy tűnik, hogy mellé lövök, mert ahelyett, hogy szabadulna, képletesen, de beleugrik a csapdába. Nem ezt akartam. Akar a franc közeli kapcsolatot vele…
Viszont, ha már így alakult…
Beengedem a pusztítás fellegvárába, és a tervemet felfedem előtte. Láthatja, ahogy a világok, saját magukat pusztítják el, és én még csak a kisujjamat sem mozdítom. Elég ugyanis suttogni is, megmutatni ezt a képet, és a sorsot… végül saját maguk formálják az elkerülhetetlen irányba. Angyalokat pedig nem láthat. Még saját magát sem.
Azt azonban már nem fogja látni, hogy ezt miként is érem el. Mikor megérzem, hogy nem csak látja, hanem fel is használja sőt szipolyozza az energiámat, és a hatalmamat, elzárom a csapot. Olyan erővel lököm ki őt magamból, hogy talán még a teste is átveszi a lendületet, és a földön csattan. Nem mondom, hogy ez a cél, de nagyon röhögnék rajta.
Az már kérdés, hogy ha valóban ez történik, akkor a kötelék miatt én is megmozdulhatok. De nekem sosem okozott gondot az, hogy valaki fölé feküdjek…
- Egyetértek. - nem ugyanarról beszélünk, ez szinte egészen biztos. Ezért lerázom magamról a köteléket is, amit rám rakott, és róla is lekerül. A tekintete ugyanis… nos most már nem érdekel. Ezt az állapotot magától kellett volna elérnie, és nem úgy, hogy én nyomok rajta egy úgy nevezett ‘pranket’. Így ha padlóra kerültem esetleg vele együtt, most fel is állok. Láthatatlan erő húz fel, a testem valójában nem is mozdul.
A nyakam köré szövődő köteléket pedig szintén megállítom. Legalábbis addig, amíg az ő testén is meg nem indul a láthatatlan kötelék. Érezheti, de nem láthatja. És pontosan ott áll meg, ahol az ő szálai.
- Ki mondta, hogy az akarok lenni? Neked viszont most kell döntened. Ha velem akarsz szórakozni, annak vannak következményei. - nem olyasfajta, amitől össze kéne tojnia magát. Én nem ilyesmiben utazom. Engem a vonzalmak, és a vágyak hívtak életre. Vagyis, ha magához láncol, ő pontosan ugyanolyan erővel fog kötődni hozzám. Ha engem akar uralni, akkor én is fogom őt. Ezzel pedig nem pont úgy mint szerettem volna, de azt érem el, amiért idejöttem. A labda ezért most nála van. Aztán majd eldöntöm, ha oda adja megfogom-e…

Neki áll az orromat is simogatni aztán meg… Végül összecsukja a szárnyait.
Hmm…
Szóval, ha lesüllyedek a szintjére, és benne vagyok a játékban, akkor egy fokkal kevésbé lesz idegesítő. Hogy én mit meg nem teszek a siker érdekében…
De aztán érkezik egy újabb kijelentés, aminek hallatán minden erőmre szükség van. Már mint, hogy ne fogjam a fejemet…
- Kicsinyes és gyerekded? Már mint a hatalom? - egyszerre szeretném tudni, hogy mi jár a fejében, és milyen gondolatmenettel jut el idáig, és egyszerre nagyon nem.  Tartok tőle ugyanis, hogy még kevésbé tudnám tartani a póker arcot. Ezzel az állandó “mi”-zéssel… Már egyébként is edzésben tartja a nevető izmaimat.
- Nem. - válaszolom egyszerűen, mert erről szó sincs. Nekem nincs bajom az angyalokkal. Még egy pacsit is küldenék gondolatban annak, aki Shyrrakot letaszította. Gondolom ők sem bírták ezt a dumát… De ez nem jelenti azt, hogy bandázni akarok velük. Ha eljutunk valameddig a beszélgetésben… akkor azt is megtudja, hogy miért nem.
De egyelőre szükségét érzi, hogy az egóját fényezze, és szerintem, ha akarnám sem tudnám ebben megakadályozni.
- Jajjj… hát nem. Sajnos nagyon nem… - még a fejemet is csóválom, és tényleg egyre nehezebb komoly arcot vágni. De még mindig nagyon erősen próbálom…
Aztán nem bírom tovább. A sajnálat most az én arcomon jelenik meg, miként jelentőség teljesen végig mutatok magamon. Most nem használok semmilyen erőt, így nem érezheti, hogy igenis… az enegiámnak, és mindennek, ami abból származik, komoly vonzereje van. Nem kell használnom, mert már önmagamban is… magam vagyok a kéj és a mámor.
És remélhetőleg hamarosan a féktelen, és értelmetlen erőszak is, amit háborúnak csúfolnak…
A kérdésemet viszont még így sem követi válasz. Sőt. Érzem, hogy az enerigiájával ismét közelít, és ezúttal a csuklómat veszi célba.
Ezzel pedig döntési helyzet elé állít, először, de remélhetőleg utoljára.
Hiszen ott van a távozás, és a “Kicsinyes és Gyerekded” játékokból való kimaradás, mert rajta kívül vannak még bőven, akik segíteni tudnak nekem.
Másrészről viszont… lehet, hogy a többiek, még nála is rosszabbak. Akkor meg a végén még én fogok a Teremtőhöz imádkozni. Egyelőre tehát Shyrrakot választok. Egyelőre…
- Látom, hogy szarkazmus lecke és önállóság nem járt a Mi Teremtőnk mormolásért. - hagyom, hogy az energia a csuklóm köré tekeredjen, de én is szabadon engedem a játékaimat. Erős húzást érez irányomba, és ha csak nem áll komolyan ellen, olyan közel kerül hozzám, hogy az ajkaink szinte összeérnek. A csuklómat pedig az övéhez érintem. Ha az enyémeket összeköti, akkor bizony ő is fog kapni egy energialáncot, ami hozzám köti. Nem látom értelmét már az ilyen játékoknak, de ez nem jelenti azt, hogy elfelejtettem őket…

Olcsón adom magam? Na ezt is rég hallottam már. Nem szégyellem, hogy egykoron a vágyakat, és ezáltal az embereket tettem tüzesebbé, de… egy idő után meguntam. És a nagy játék, az igazi játék… sokkal izgalmasabb…
Azt pedig nem értem, hogy Shyrrak, és a hozzá hasonlók ez miért nem látják be…
- Neked is az érdekedben áll kibaszni a… veletek? - nem tudom elrejteni a mosolyt, ami az arcomra költözik, mert… azért tényleg vicces, hogy most hirtelen mégis a hárfásokhoz sorolja magát. De nekem mindegy. Nem én szavaztam ki onnan…
Akkor viszont már nem vigyorgok, amikor hiába hajtom el a tollait, azok továbbra is ingerlik az állam. Hogy én mennyire utálom a démonokat… minden fajtát… De most egy mély sóhaj, mert terveim vannak…
- Nem. Én sajnos tényleg nem estem még pofára. - megpróbálok szomorú arcot vágni, és azzal meg nem tudok, mit kezdeni, hogy jobbnak hiszi magát nálam. Én is jobbnak hiszem magam nála. Egy-egy. Oké, ez a kis odaszúrás szerintem most nekem ad egy pontot pluszba. A szárnya, ami buzerál, meg le is vonja…
- Már miért sértene? Csak nem látom értelmét. Mert, ha épp csábítani akarsz, sokkal jobban kell törni magad. - dobok egy csókot felé, és rá is kacsintok. Ez persze nem egy lecke. Adhatnék azt is csábításból, de nem fogok. Nincs rá időm. Még akkor sem, ha úgy hajlítom az idő spirálját magam köré, ahogy csak akarom… Vagyis a tárgyra akarok térni.
Ám ismét kizökkenek, amikor frankón kijelenti, hogy ő eddig is komoly volt. Erre minden áron megkeresem a tekintetét, hogy lássa az enyémben: ne etessen már a hülyeséggel. És azt megállom, hogy ismét masszirozzam a homlokom. Inkább a szárnyait terelem el most már egy nagyon csúnya helyre, ha nem viszi odébb…
De épp mielőtt elérnék arra a pontra, hogy feladjam, végül beadja a derekát. Legalábbis nagyon ajánlom neki, hogy a kérdésse ezt vetítse előre… Hozzá hasonlóan pedig én is telepatikusan üzenek most neki.
- Először azt, hogy mennyire követik a tevékenységünket. Az rendben van, ha akarnak látnak mindent. De akarnak is velünk foglalkozni? Átlátlan a sötétségen? - talán bölcsebb lett volna egyetlen igen-nemmel eldöntentő kérdést feltenni, de úgy tűnik, hogy optimista vagyok. És ráadásul ez csak egy dolog, amit tudni akarok. A fejemben lévő terv ugyanis… csak közvetetten kötődik az angyalokhoz. Hiszen én épp elkerülni akarom őket…

A mutató és a hüvelykujjammal körbefonom az arcom, és masszírozni kezdem a halántékom. Ha másra nem, erre jó a test. Meg tudom nyugtatni magam… Azt ugyanis egyre reménytelenebbnek érzem, hogy ennyi öntelt idiótával bármire is jussak…
- Csak ezen. Küldeni kell a moziműsort az éter szipusoknak. - most nem használom a tollseprű szót, mert ő is az. Neki pedig valami egészen mást fogok adni, ha tovább bosszant…
Annak viszont kifejezetten örülök, hogy sikerül érre tapintanom. Mondanám, hogy nem szándékosan tettem, de nekem is kell valami móka, mielőtt dolgozni kezdek.
Ezért amíg kitart a mosolyom (és egyelőre kitart), azzal sem foglalkozom, hogy ezúttal ő kezd játszani a fotellel, és én huppanok bele. Ami azt illeti még kényelmes is. És annyira nem vagyok naiv, hogy azonnali együttműködésben reménykedjek.
A bepöccenést viszont nem teljesen értem. Most vagy a frászt akarja rám hozni (amihez sok sikert kívánok…), vagy a tollai már nem nyújtanak neki elég izgalmas játékot. Talán mindegy is. Én ugyanis haladni akarok.
- Hasznos információt, amit felhasználhatok ellenük. - nem feltétlen ellenük, inkább az elkerülésükre, de ennyire nem szaladok előre. Minden jól jön, hiszen a belső működésük… azért nem teljesen tiszta még előttem sem. És most éppen arra van szükségem.
Shyrrak viszont egyelőre használhatatlan… Nem tudom, hogy milyen játékba is kezd bele, és nem is igazán érdekel, mert a bosszantásomon kívül nem sokat ér el vele. Szeretem az érintéseket, ám nem annyira, mint régen. És egyébként is valami egészen mást akar, ami nekem nem áll érdekemben.
Egy szó viszont megüti a fülemet. “Ránk”. Most mégis a tollas bagázsra szavaz? Szeeeeerintem nem jó ötlet. De ha ezt akarja… Láttam már furcsábbat is a mi csapatunkban…
- De igen. Ezért kérdezem azt, aki mondani is tud valamit.  - mi tagadás, azért össze vagyok zavarodva egy kicsit. Nem tudom, hogy épp elcsábítani akar-e avagy beparáztatni. Ha az előbbi, akkor nagyon rosszul csinálja, ha az utóbbi… nos azzal csak azt éri el, hogy elesik attól a lehetőségtől, hogy most vissza vágjon azoknak, akik kitaszították. Persze még mindig úgy beszél, mintha angyal lenne...
- Az identitás válságodat ne rajtam éld ki. Lehet veled komolyan beszélni, vagy sem? - elhessentem a szárnyát az egyik kezemmel, mert az már erősen buzerálja az államat. De egyébként teljes nyugalommal nézem őt, és keresem a tekintetét. A kikívánkozó mély sóhajt, pedig egyelőre magamba nyelem.

Hogy én mennyire utálom a démonokat… Pofátlan mindegyik, és azt hiszik, hogy ők fújták kékre a ‘pokol’ tüzét. Meg ők is teremtették, a Terraiak veszedelmét…
A nagy büdös ló… Nem csinálnak ezek semmit. Biztos vagyok benne, hogy most is éppen ül valahol, és csak azért szórakozik velem, mert magával nem tud. Azok a tollak biztos birizgálnak…
- Lehetőséget adok, és te épp elszalasztod. - hogy mire, azt egyelőre költői homályban hagyom. Ugyanis nem csak az én szememben nőhetne nagyot, ha mutatna valamit. A többiek szemében is… Nem mellesleg, én a helyében oda akarnék pörkölni a tollasoknak.
- Természetesen. Azzal robbantom ki a következő háborút. - gyerek. Nyilvánvalóan nem ért még semmit. Mondtam már, hogy utálom a démonokat? Mondtam…
Aztán végül megérkezik, és szerencséje, hogy időben. A szájalást még elnézem, mert mindenkinek ilyen nagy a pofája nálunk. Az időm pazarlását viszont nem. Akkor keresek inkább mást, ha ő nem működik együtt. Ha meg kell, inkább egyedül megyek…
- Rendes vagy. Igazi angyali tett… - a hangom ugyan semleges, ám a fintor az arcomon egy cseppet sem. Az elég egyértelmű. És nem feltétlen a kisujjának szól ez a tett.
Az egom fényezése azonban most nem szándékom (nem elsődleges…), és haladni is akarok. Ezért egy csettintéssel eltüntetem a fotelt, a hátsója alól. Nem üldögélve akarok beszélni vele a terveimről, és sétálni is akarok, ha már belebújtam ebbe a testbe.  
- Na gyerünk Csibécském. Kezdjél csicseregni. Mindent tudnom kell a tollasokról. Azon kívül, ami nem egyértelmű. - előzöm meg (remélhetőleg) a fölösleges kiselőadást. Illetve a biztonság kedvéért rögtön egy kérdést is felteszek. És elkezdek sétálni is, mert ahhoz van kedvem. Meg témába vág…
- Mennyire szokták követni a mozgásunkat? - remélem érzi azt a kegyet, hogy most őt is közülünk valóként kezelem. Az pedig az én titkom marad, hogy kénytelen vagyok így tenni… Az ugyanis nem az én hibám, hogy a többség túlságosan is korlátolt ahhoz, hogy stratégiákban gondolkodjon. Illetve kellemes meglepetés lenne, ha kiderülne, hogy ő mégis szokott ilyet tenni…

Szeretem az új feladatomat. Sokkal jobb a valódi játszmában részt venni, mint kanos tinédzsereket hajszolni, és azt súgni a fülükbe, hogy “YOLO”... Méltatlan volt hozzám, még a feltételezés is, hogy ennyire piti ügyekre pazaroljam a korlátlan, de még így is méregdrága időmet…
A tollasok viszont előszeretettel köpnek bele a levesembe, és… ők a testvériség jegyében még össze is dolgoznak…
Ezért bármilyen kellemetlen is, de én is kénytelen vagyok a hozzám hasonlókkal összedolgozni. Baszhatom, ha én egyedül állok szemben egy egész tollas haddal, és még annyi támogatást sem kapok, hogy “Hajrá Nergal, te vagy a jobb”. Ez utóbbit mondjuk be tudom gyűjteni a halandóktól. De valljuk be, ők annyit sem érnek egy csatában, mint a Terrai pontgyűjtő kártya egy Draco börtönben…
Ezért most nem csak fizikai testet öltve sétálgatok a Sirius rendszer egyik bolygóján, hanem még várakozom is a Csibécskére. Hiszen ki tudna értelmes stratégiával elő állni a tollas bagázs ellen? Az, aki maga is “Csip csirippel” mondta azt, hogy “Jó reggelt”...
- Várok… - jelentem ki hangosan is, miközben megigazítom a ruházatot, amit magamra öltöttem. Szándékosan érkeztem egy korábbi időre, hogy mindenképp hamarabb érjek ide, és moroghassak egy kicsit. Kell belemegítésnek. Az ugyanis, hogy össze akarok vele dolgozni vele, nem jelenti azt, hogy bőrkesztyűs kacsóval fogom mondani, hogy “Köszönöm szépen”...
- Gyere már Shyrrak. Ne szopogasd a kisujjadat. - tudom, hogy milyen… hmm… hobbija van, és támogatom is. De most beszélni akarok vele. És tudom, hogy hall. Meg még mindig jó érzés ilyen csip csup dologgal is kimutatni a dominanciámat. Mielőtt…. tulajdonképpen a segítségét kérem…