Too much fun...

Too much fun

Össze kéne szednem magam, de nagyon nehezen megy. Sokáig fel som fogom, hogy mi történik körülöttem, azt pedig még kevésbé értem, hogy bennem mi történik. Azt szintén nem tudom, hogy Emyr segít-e ebben a pillanatban vagy sem. A jelenléte és a mozdulatai távoliak, és egyszerűen nem érnek el. Még akkor sem, ha nem tiltakozom semmi ellen, és az érintés valóban megtörténik. Én egyszerűen nem érzem.
- Utálom a naplementét. - valójában nem, de egyszerűen nem tudom, hogy mit mondhatnék. Az igen ezt szeretném, és a nem, nem ezt szeretném is rossz válasz. Ugyanis NEM ÉN DÖNTÖTTEM. Az egy másik énem volt, aki megborult valami szesztől vagy portól, és talán túlságosan is lelkesen ugrott bele egy éjszakába. De az nem én vagyok, mert én még a legvadabb álmaimban sem reméltem, hogy ilyen velem lesz. Nem most, és nem így…
- Hogy jönnek a számok… ehhez? - mutatok a hasamra, és az érzések szépen lassan, kezdenek visszatérni. Táncot jár bennem újra a félelem, a harag, a kétségbeesés. A csendes üresség után ezt megint fejbe vág, de legalább gondolkodni már tudok.
- Kurva szarul kockáztak… - nem tudom, hogy pontosan miért, de nevetni kezdek. Egyáltalán nem vidám, inkább keserű, és még a haragomat is érzem benne. Mert azt érzem Emyren, hogy komolyan a szándékai, de hogy miért, azt egyszerűen nem értem.
- Miért? Hiszen nem is ismersz. Azt sem tudom, hogy kedvelsz-e egyáltalán. Komolyan szeretnéd, ha édes kettesben nevelgetnénk a gyerekeket és… Azt sem tudom, hogy mi van ilyenkor… - az én szüleim szeretik egymást. És ezt rohadt nyálasnak tartom, de tudom, hogy sokat segített nekik a nevelésükben. Tudtak egymásra támaszkodni. Emyrrel mi semmit sem érzünk egymás iránt, és persze ez nem feltétel, de azért ha sokat kell együtt lenni… hát nem akarom őt utálni.
- Azt sem tudom, hogy én kedvellek-e egyáltalán… - igazából egészen eddig a pontig bátran ki mertem volna jelenteni, hogy igen. Nem véletlen hívtam őt el magamhoz. De most… Csak egy férfit látok magam előtt, aki az életem része lesz, ha rábólintok. De tehetek egyáltalán bármi mást?

Emyr & Rose

Too much fun

Képtelen vagyok megragadni az érzéseimet. Egyszerűen túl sok van, és ráadásul nagyon gyorsan jött az összes. Nem készültem fel erre. Ez az egész nem nekem való, és én teljesen alkalmatlan vagyok erre. Nem csak azért, mert hiányzik belőlem a törődés, hanem azért, mert az én életem VESZÉLYES. Okkal osztozom benne csak a Szélvésszel, mert ő javítható. A család az nem…
A szüleim és Chris már tudnak vigyázni magukra, de ezek… ők… nem. Nekik csak én vagyok, és ennél rosszabbul nem is választhattak volna. A saját biztonságomra sem tudtam vigyázni, és bele is szaladtam a pofonba még hozzá elég szépen. Akkor megfogadtam, hogy az én szabadságomat többé senki sem fogja korlátozni és most mégis… pontosan az történik, amitől rettegtem.
Emyrrel pedig egyszerűen nem tudok mit kezdeni. Nem tudom, hogy mit akar, hogy mire képes, hogy mit érez… A kurva életbe, hiszen még ha volt is köztünk valami, nem is emlékszem rá… ehhez képest most akkor tulajdonképpen nekünk gyerekünk lesz. Ez pedig TÚL SOK.
Ezért a hangját hallom ugyan, és látom, ahogy felém nyúl, de én nem közeledek hozzá. Még mindig csak nézek, és egyelőre nem utasítom el. De nem is érintem meg. Érzem, hogy ez egy fontos döntés, és teljesen egyedül kell meghoznom. Nem számít, hogy ő mellettem van-e vagy sem. Az a két élet számít, ami már most is gyarapodik, és arra vár, hogy szárba szökkenhessen. Egy hülyét választottak szülönek, és a legszebb, hogy az is lehet, rögtön kettőt… Csak még annyira sem ismerem Emyrt, hogy ezt tudjam róla…
A könnyeim ekkor törnek elő, és nem is tudom csillapítani őket. Érzem, hogy Emyr átölel, de ezzel nem segít a helyzeten. Vagy igen? Nem tudom, mert még mindig csak az örvényt érzem, ami le akar rántani engem. Húz lefelé, és nem enged egy pillanatra sem. Ezért nem tudom, hogy a fejére hajtottam-e a fejem vagy sem. Talán igen, de a testem is teljesen idegen. Nem érzek semmit. Egészen addig, amíg ki nem jelenti, hogy részese szeretne lenni. Lassan emelkedem fel, és a könnyeim még mindig utat szántanak maguknak az arcvonásaimon. De végül ránézek. Áthatóan, a rossz szándék legapróbb csiráját is meglátva. Nem találok semmit, csak… azt, hogy komolyan gondolja a szavait.
- Mégis hogyan? Elrepülünk a Szélvésszel a naplementébe, és boldogan élünk, amíg meg nem halunk? - a szavaim gúnyosak, de a hangom egy kicsit sem. Eltűnt belőlem, mert nekem már az jár a fejemben, hogy ezeknek a gyereknek csak tragikus sorsa lehet. Ha engedek, és feladom az életem, akkor boldogtalan leszek, és őket is nyomorba döntöm. Ha pedig nem, akkor nemes egyszerűséggel levadásszák őket.
- Akkor mivel van a gond? - még mindig nincs vád a hangomban. Valami más viszont van a pillantásomban. Félelem. Most az a legerősebbb, mert Emyr valamiben nagyon is igazat mondott. Az életem rohadt veszélyes.
- Az én életem mindig is veszélyben van, volt és lesz. Szerinted miért nem viselem az apám nevét? - nem csak ő tehet róla persze. Én is meghúztam már pár pikkelyt, és ez elég ahhoz, hogy nekem is a hátam mögé kelljen néznem. Arra viszont nem készültem fel, hogy lesz még két hát, amire figyelnem kell. Sőt. Belegondolva inkább három…

Emyr & Rose

Too much fun

Próbálom törni a fejem, és egy adott ponton nem sok hiányzik hozzá, hogy szó szerint tegyem. De nem jutok előrébb az emlékek keresésével. Tartok tőle, hogy azok menthetetlenül elvesztek, és végül elérkezik az a pont, amikor nem is igazán érdekel már, hogy mi volt. Csak az, hogy mi lesz… SOHA… NEM… AKARTAM…EZT.
Az érzelmek pedig elárasztanak. Harag, fájdalom és félelem egymást váltogatják, támogatják, kapcsolódnak, szétválnak, hogy végül maradjon bennem egy massza, amivel nem tudok mit kezdeni. Oka van annak, hogy sosem vágytam családra, de még egy férfira sem az életemben… Tökéletesen megvoltam, boldog voltam, és elég volt egyetlen egy meggondolatlan este és… Továbbra sem vagyok hajlandó kimondani, hogy most mi lett belőlem.
- Miért nem mondasz semmit? MONDJ MÁR VALAMIT… - a hangom persze erőtlen, még akkor is, amikor ordítani próbálok. Emyrt akarom hibáztatni. Ő tehet mindenről. Tőrbe csalt. Az elejétől kezdve ezt tervezte. Megfoszt a szabadságomtól, mert neki papás-mamást támadt kedve játszani. De tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű. Ez nem így működik. Pontosan tudom, és ezért nem tudom még a haragomat sem csak olyan szimplán szabadjára engedni. A tombolástól talán pár percig jól érezném magam, de utána… itt maradnék… nem is, egy hanem rögtön kettő… NEM AKAROM EZT…
Összeesek, minden értelemben. Az agyam kikapcsol, és a gondolatok eltűnnek belőlem. Szerencsére az érzések is. Csak ürességet érzek, ami egyáltalán nem kellemes, de legalább csendes. A testem talán dőlöngélni kezd, de én ezt nem érzékelem. Tartom magam szorosan, amennyire csak tudom, összehúzom magam. De minden távoli. A szememet is becsukom, és néhány pillanatig csak elmerülök a sötétségben. Jó érzés, legalább ez. Itt még egyedül vagyok. Ha kinyitom a szemem, akkor már nem leszek…
Aztán érzem, hogy valaki megérint. Hirtelen térek vissza a valóságba, éppen akkor, mikor Emyr leteszi a kezét és már rám néz. Nagyon közel van. Én viszont még reagálni sem tudok, csak nézek a szemeibe, nagyon áthatóan. A valódi szándékait keresem, azt aki a barna szempár mögött lapul. A szavait még sem fogom fel teljesen. Nem érzem, hogy rosszat akarna, de egyelőre azt sem, hogy jót. Még mindig csak lebegek, valahol a tudatom peremén, ami még mindig képtelen elfogadni azt, hogy én any…
- Ezt hogy érted? - nincs vád a hangomban, és keserűség sem. Akár az időjárásról is beszélhetnék. De nem arról van szó. Kurvára nem, és kezd tudatosodni bennem, hogy most már nem hagyhatom figyelmen kívül a helyzetet. Nem tudom, hogy miért történt, és hogy kerültem bele pont én ebbe a történetbe. De benne vagyok. És egy valamit biztosan tudok. Ha a két élet úgy döntött, hogy megérkezik, akkor én nem fogok az útjukba állni. Rohadtul mellé nyúltak velem, de akkor sem lehetek én az, aki eldönti helyettük, hogy mi lesz.
- Ők… - ki kell mondanom… ezt ugyanis Emyrnek is tudnia kell. Ha most azonnal elmegy, és itt hagy, akkor is elfogom neki mondani. Ezek ugyanis az ő… gyerekei…
- …világra fognak jönni. - csak suttogni bírok, és szinte rögtön elsírom magam. Kurvára nem akarok sírni… De nem tudok ellene tenni semmit.

Emyr & Rose

Too much fun

Sajnos most nem tudok jó pofát vágni a történtekhez. Nem akarok kifejezetten bunkó lenni, de amikor bajom van, akkor a kedvességet sem tudom erőltetni. És most van gondom bőven…
- Igen. - ez még nekem is túl morcosra sikerült, de hagyom.  Sokkal jobban foglalkoztat az a furcsa érzés, amit a saját testem felől érzek. Ebben a pillanatban kifejezetten “tárolónak” érzem, ahogy Robert fogalmazott, bár azt nem tudom, hogy miért. És ő nem is így értette…
- Figyelj. Semmi gondom nincs azzal, hogy egy ágyban kötöttünk ki, főleg, mert magamat ismerve ez az én saram. De valami nagyon nem kerek, és ki kell derítenünk, hogy mi a fasz van. - nagyon határozott vagyok, de igazából csak az arcom meg a hangom. A testemet tulajdonképpen használhatatlannak érzem és nem csak a fejfájás miatt. Mintha minden energiám elszállt volna, és egy pontban összpontosulna. Egy olyan helyen, ahol… Nem nézek oda… Emyrre nézek inkább.
- Ilyeneket nem szoktam. Mást igen. - azzal én is egyetértek, hogy már nem igazán számít. Ha nem emlékszem, nem történt meg. Viszont, ha vannak következmények… azzal számolni kell, és nem csak azzal, hogy közvetlen a buli után elég szar. Erre ezért nem is teszek megjegyzést.
Egy másik dologgal viszont szembenézek és… és… és… NEM AKAROM ELHINNI. Úgy nézek a saját hasam felé, mintha most először látnám, hogy egyébként még mindig olyan, mint a sajtreszelő. Nem azt figyelem ugyanis. Hanem azt, ami… belül van.
- Nem, nem, nem, nem. Ezt én nem. A-a…. Nincs. Nem történt meg. - inkább a szememet is becsukom és kizárok mindent a tudatomból. Egy dolgot sajnos nem megy… felsikoltottam? Öhm… lehet. A szemem még mindig csukva, és rázom a fejemet. Nem úgy mint egy kutya. Hanem, mint az a személy, aki tagad mindent az életben, még azt is, hogy a húsgombóc a világon a legjobb étel. Nem, most az sem érdekel.
- Ez hogy történt? Már mint tudom hogy történt, de HOGY TÖRTÉNT? Én ebbe biztos, hogy nem egyeztem bele… - nem vagyok szakértő ebben a kérdésben, még csak leheletnyit sem, de azt azért tudom, hogy ebben pont nincs olyan, hogy véletlen, meg erőszak. Nem csak rábólintottam, de aktívan részt is kellett vegyek benne másképpen nem történt volna ez. Ezek szerint én tényleg ENNYIRE HÜLYE VAGYOK?
- Igen? Te? Fejezd be a mondatot, de kurva gyorsan. - pont nem érdekel, hogy jelenleg ő is úgy néz ki, mint aki közel áll egy pánik rohamhoz. Pánikoljon is, mert kurva nagy gáz van. Ugyanis mi.. mi… Nem. Én ki nem mondom, hogy mit csináltunk… Helyette inkább közelebb lépek, és erőteljesen megbököm Emyr mellkasát.
- Mit csináltál velem? - ha lenne erőm, biztosan behúznék neki… bár annyira mérges vagyok, hogy azért meg is próbálom. Lendítem az öklöm, és… mellé ütök. Na MOST van kurvára elegem.
- Mi a faszt fogok most csinálni? - leülök a földre mielőtt összeesnék és elájulnék. Nagyon közel állok hozzá. Meg ahhoz is, hogy bőgjek. Meg ahhoz is, hogy megint megpróbáljam megütni. Pardon. Inkább istenesen megverni… De egyelőre csak ülök a földön a térdeimet a mellkasom elé húzva és átölelem a lábaimat. Az agyam pedig néhány másodpercre egyszerűen kikapcsol…

Emyr & Rose

Too much fun

Inkább nem válaszolok a kérdésre. Igen. Leskelődök. És akkor? Ha ő úgy döntött, hogy pucéran befekszik az ágyamba, akkor azt hiszem minden jogom megvan rá, hogy ezt legalábbis ellenőrizzem. Arról nem beszélve, hogy engem is az anyatermészet által biztosított ‘ruhámban’ ért a reggel. Vagy este. Azt sem tudom, hogy milyen nap van… Csak egyetlen dolog jut eszembe, és azt hangosan ki is mondom.
- Bassza meg… - nagyon vissza fogtam magam egyébként. Mert ahogy kijelenti, ő sem tudja mi történt, nagyon dühös leszek. Az őrjöngés, viszont egyelőre ki marad, mert nemes egyszerűséggel nincs energiám rá. Pedig erre mindig kéne, hogy legyen elég erőm….
- Hát úgy… furcsa érzés… mindenhol. Nem annyira fájdalom. Csak… Szar. - az utolsó jelzővel fogalmaztam meg a legpontosabban. Szarul érzem magam. És persze, egy bizonyos szintig ez normális, mert ha nem emlékszem arra, hogy mi történt korábban, akkor durva volt a bulink. A két személyes bulink… uhh… Az a baj, hogy elég jól ismerem magam ahhoz, hogy tudjam mit szoktam csinálni az ilyen kettő, egy alkalommal pedig három személyes bulin… És így az is elég gyanús, hogy miért vagyunk mindketten pucérok… Hupsz?
- Nekem egy sejtésem van, de attól nem kéne rosszul érezzük magunkat… - és leginkább arra emlékezni kéne ugye. Így tulajdonképpen meg sem történt. Valami más viszont igen, és egyszerűen nem tudom felfogni, hogy milyen szer okozhatta ezt. Abban ugyanis teljesen biztos vagyok, hogy ez nem sima másnaposság. A részemről legalábbis.
- Azt hiszem én hívtalak el ide, de hogy miért… - nagyon keresem az emléket. Még a szememet is becsukom, annyira koncentrálok. Megvan a Mintaka képe. Aztán a cella. Majd Apa. Ó… azt hiszem meg van.
- Bulizni akartam veled, mert szar napom volt. Arról viszont nem volt szó, hogy még rosszabb lesz… - érzésre legalábbis biztosan. És nem, igazából már nem érdekel, hogy mi volt. Csak az, hogy most mi van. Emyr tekintete ugyanis nagyon nem tetszik. Azt mondanám, hogy… pánik? Itt csak nekem van jogom pánikolni, és én egyelőre nem izgulok. Csak rohadt dühös vagyok.
- Mit ne? Mi a franc van? - az agyam kezd bedurrani. Ezért fel is állok. Nagyon rossz ötlet volt, mert a fejem szétszakad, de nem esek el. A falnak támaszkodom. Épp csak a takaró hullik le rólam. Nem nyúlok utána. Inkább végignézek magamon, főleg a hasam tájékán. Bazd… meg… de… nagyon……………
- Ugye….. ugye…. ez nem az, amire gondolok? - mutatok jelentőség teljesen a hasam tájékára és nagyon ajánlom Emyrnek, hogy ránézzen, és pontosan oda. Ha lejebb, vagy feljebb siklik a pillantása, biztosan behúzok neki egyet… Mondjuk még így is lehet, mert… mert...
Neeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeemmmmmmmm………

Emyr & Rose