A heartwarming meeting

Sok mindenre számítottam, de arra a képre, amit Dörmi ‘szobájában’ találtunk, egyáltalán nem. Ám a döbbenet csak néhány másodpercig uralja a gondolataimat, mert helyette megérkezik, amire már annyira vártam. A megkönnyebbülés, hogy jól van. A fizikai állapota ugyanis csak egy dolog. Abban a tekintetben bőven van még gyógyulni valója. De így, a lány társaságában, látok rajta valami mást is, ami… azt hiszem pont az a fajta gyógyulási folyamat, amiről Brigid beszélt.
- Akkor ide a patákkal… - önkéntelenül lett lágyabb a hangom, ahogy megfogom, és segítek neki visszafeküdni az ágyba. Rengeteg ‘sebet’ látok rajta. De mintha a lelkében lévő már kisebb lenne… Ezért egy nagyobb sóhaj kicsúszik az ajkaim közül, amikor már biztonságos, és kényelmes helyre segítettem, és a takaróját is a keze ügyébe készítettem.
- Szívesen. - egy lépésnyit hátrálok, hogy Alana… mellé állhasson? Hiába tudok róla néhány dolgot, még mindig nehezen tudom értelmezni ezt a szituációt. Én ezért sem vagyok biztos abban, hogy jó helyen vagyok-e most itt. Ám mielőtt ezt igazán végig gondolhatnám, Dörmi egy olyan szót mond ki, ami…
Ami ellen Miopénak nincs kifogása… Csak kuncog. Önkéntelenül mosolyogni kezdek, hogy aztán néhány pillanattal később, Alana kijelentése után, azért belém fagyjon a levegő.
Zavarba hozott, mert én már régóta nem szoktam játszadozni. Az pedig még inkább, hogy rájövök, ő a gyermeki játékra gondolt, nekem pedig nem az volt az első gondolatom… De bízom benne, hogy a szoba hőmérséklete, némi magyarázatot ad a hirtelen arcszín változásra… Illetve a gondolataimat vissza terelem Dörmire. Nem nehéz, mert egy újabb kijelentés érkezik tőle, amit… annak fényében, hogy végül ketten hajóztunk ki Miopéval, már teljesen értek. Van viszont még valami, amiben nem vagyok biztos, és ezért is kérek segítséget Miopétól.
- Azt tudom. És köszönöm. Szeretnék részesülni a boldogságából. Illetve annak is örülök, hogy te is itt vagy. - talán van némi önzés is abban a gondolatban, hogy nem csak azt szeretném, ha Dörmi boldog lenne, hanem azt is, hogy ezt én is láthassam. De ez utóbbi csak egy kósza kívánság. Ha távol élnénk egymástól, és a kapcsolatunk nem lenne olyan szoros, amilyen, én akkor is elégedett lennék, amennyiben az élete úgy alakulna, ahogy szeretné. Most viszont itt vagyok, és örülök neki, hogy Miope is maradásra biztatott. Mert lemaradnék arról a beszélgetésről, ami zajlik, és nem láthatnám azt a kristályt, amit Dörmi létrehozott.
- Nahát… ezt most csináltad? - mivel úgy tartja a kristályt, hogy én is elérem, óvatosan megérintem, és hagyom, hogy az energiája az enyémmel érintkezzen. Ismerős, és az állítása nélkül is érezném, hogy ez Dörmi munkája. Illetve megértem, hogy miért választotta ezt az életet az előző után. Számára a kristályok a kapcsolat a múltjával, és… úgy tűnik, hogy Alanával.
- Természetesen. Az a te birtokod is. Kivéve a könyvtárat. - sajnálom, az-az én birodalmam. Ahova beengedem őt bármikor, de az számomra a Magány Erődje. Talán az önkéntes magányé… Ugyanis a hajón töltött idő Miopéval… Most nem gondolhatok arra, mert van még valami, amit Dörminek tudnia kell. Csak olyan nehéz kimondani.
- Eljött az ideje annak, hogy elmondjam neki, milyen ítélet született az ügyében? - ismét Miopétól kérdezek gondolatban, ezúttal viszont nem a bizonytalanság miatt. Tudom, hogy most jött el az idő. Épp csak nem túl gáláns módon élnék azzal a támogatással, amit eddig nyújtott nekem. Tudom, hogy ennek fordítva kéne működnie, de… a mai nap felülírt minden megszokott forgatókönyvet, és olyat adott a kezembe, amit még nem ismerek.
- El tudod mondani, hogy mi történt? - kérdezem Dörmitől, mert szeretném tőle is hallani, az ő szemszögéből. Így könnyebb lesz a továbbiakról is beszélni, amiben… megérzésem szerint már Alanával is kell számolni.

Már azokat a lépéseket is nehéz volt megtenni, amik Brigid szobájából vezettek ki, de tudtam, hogy az igazán nehéz út még előttem van. Tudom, hogy képes vagyok rá, de őszintén… ki szeret aggodalmaskodni? Véleményem szerint senki, és én is beletartozom ebbe a csoportba. Mégis, a szeretet, amit a családom iránt érzek gyakran vezet a féltés, és az óvni akarás felé, Dörmi esetében legalábbis szinte mindig. Én döntöttem úgy, hogy vállalom ezt a szerepet, de az ilyen pillanatokban azért nehéz. És Miope mintha ezt érezné, megérinti a kezemet…
Ösztönösen fogom meg óvatosan a kézfejét, és hüvelykujjam finoman végigsimít ujjain. Hosszú másodpercekig fel sem fogom, hogy pontosan mi történik, csak érzem, hogy a súly, ami a mellkasomat nyomja könnyebb lesz. Sokkal könnyebb, és nem csak Dörmi vonatkozásában. Még egy halvány mosoly is az arcomra költözik, és ha csak rajtam múlna, hosszú percekig így maradnék. A valóság (és a józan ész…) azonban bekopog az ajtón, és ráeszmélek, hogy nincs jogom osztozni a terhen, még Miopéval sem. Nem akarom, hogy miattam aggódjon.
Ezért jóval később, de végül lassan feljebb emelem Miope kezét, és én magam is lejjebb hajolok, hogy egy finom csókot adhassak a kézfejére. Ha eddig nem is vette észre, most már nyilvánvalóvá válhatott számára, hogy az arcom nem a hőmérséklet miatt lett pirospozsgás. De ennél jobban nem hagyom, hogy felszínre kerüljenek a saját érzéseim. Dörmit akarom látni. Most…
- Köszönöm. - mindent. Ezt azonban már nem mondom ki, mert megérkezünk Dörmihez és… egészen más látvány fogad, mint amire számítottam. De érzem, hogy a súly enyhül, ugyanis mindent összevetve egy élő, és lélegző patást látok a szemeim előtt. Meg egy hölgyet, akit biztosan nem ismerek, és úgy tűnik, hogy Miope sem.
- Értem. - mondom kizárólag Miopénak, majd Dörmi és a hölgy felé fordulok. Láthatóan van egy kis zavar az erőben, minden szinten. Érzem Dörmi zavarát, és azt is, hogy valamit tényleg megzavartunk. Ezért én már fordulnék is, hogy adjak neki még időt, de marasztalni kezd. Nagyjából… A hölgy nevének hallatán viszont kikristályosodik a szituáció.
- Áh… Alana. Örülök a találkozásnak. - normál körülmények között ezt követően közelebb lépnék hozzá, és méltó módon üdvözülném, de volt egy bizonyos mondat Dörmi részéről, ami azért belém fojtotta egy pillanatra a lélegzetet. “A barátnője”. Csak fél szemmel sandítok Miopéra, hogy őt miként érintette ez a megjegyzés. Bevallom, én rettegek, de csak attól, hogy az ő arcán mit fogok látni. Ezért nem is időzök sokáig, inkább Dörmi felé közelítek, hiszen szavakkal is megerősítette, amit jómagam is látok rajta: nagyon gyenge.
- Segítsek visszafeküdni az ágyba? - leguggolok Dörmi mellé, de egyelőre nem érintem meg, csak, ha elfogadja a segítséget. Egyébként… hiába bíztatott a maradásra, érzem, hogy útban vagyok. Így akár segítettem neki az ágyba feküdni, akár nem, végül visszalépek Miope mellé. A tanácstalanság pedig még jobban az arcomra ül.
- Nem tudom mesélt-e már neked Alanáról, de ő nagyon régi… barátja… Ennek fényében szerinted maradnom kéne vagy sem? - kérdezem Miopétól telepatikusan, de egyelőre nem nézek rá. Alana felé fordítom a tekintetem, és őt nézem meg alaposabban. Bájos teremtés, és érzem rajta ugyanazt a gyermeki vibrálást, amit Dörmin is. Így megértem azt is, hogy mi a közös bennük, a múltjukon kívül.
Viszont természetesen eszembe sincs elhagyni a bolygót épp csak látva Dörmi állapotát, az lenne a legjobb, ha aludna még egyet. De egy ilyen találkozó után, talán ez az, amit a legkevésbé szeretne most csinálni. Így leginkább Miope segítségét kérem, hogy mi lenne a helyes viselkedés részemről ebben a helyzetben. Én ugyanis még mindig nem vagyok biztos abban, hogy megfelelő pillanatban érkeztünk.

Bár rendkívül fontos ügyeket kellett megtárgyalni Brigiddel - és öröm volt újra találkozni vele - már türelmetlenül vártam azt, hogy Dörmihez vigyenek. Hiába kaptam részletes információt az állapotáról - és persze a jövőjéről - látni akarom őt. Ezért a tisztességes köszönet mondás illetve búcsúzás után kérvényeztem, hogy vezessenek el Dörmihez, illetve Miopét is kértem, hogy tartson velem. Biztos vagyok benne, hogy Dörmi örülni fog a jelenlétének, továbbá abban is segít Miope látogatása, hogy így remélhetőleg Dörmi nem fogja számonkérésnek érezni a megjelenésem. Nem áll szándékomban büszkén megveregetni a vállát azért, amit tett, de a neheztelésnek még csak a látszatát sem szeretném kelteni. Hiszen az nincs is bennem. Egyszerűen csak hálás vagyok, hogy még él, és az állapotát magam is figyelemmel akarom kísérni.
Azonban a bűntudatomat még mindig nem tudtam kellőképpen elengedni. Abban bíztam, ha látom Dörmit, és az állapota már kielégítő lesz, akkor engedni fog egy kicsit a nyomás, amit a mellkasomban érzek. A lépteim minden bizonnyal ezen szándék miatt voltak sebesebbek a szokásosnál. Épp csak arra figyeltem, hogy Miope számára ne legyen túl gyors a tempó, ha velem tartott. A bejárat előtt mégis megálltam egy pillanatra, és önkéntelenül csúszott ki az ajkaim közül egy sóhaj. Félek attól, amit odabent fogok találni, ám ezt a terhet nem szívesen raknám át Miopéra is.  Ezért az érzéseim hullámát - amennyire tudom - elrejtem, és csak részben osztom meg vele az aggodalmamat.
- Ha úgy érzed, hogy esetleg túl szigorú vagyok vele, kérlek, hogy jelezd nekem valamilyen módon. - enélkül az ígéret nélkül is be fogok lépni, de könnyebb szívvel tenném, ha Miope is figyelne arra, hogy minden rendben legyen odabent. Még akkor is, ha szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy ezt is túl aggódom…
Mégis, amikor belépek visszatartom még a levegővételt is, és erős a  kísértés, hogy a szememet is becsukjam egy pillanatra. De nem folyamodok ilyen menekülő útért. A tekintetemmel rögtön Dörmit keresem, és meg is találom. Miközben épp egy idegen nő arcát érinti meg…
- Öhm… Damien? - csak halkan szólok, és még egy picit félre is billen a fejem, annyira meglepett ez a jelenet. Abban pedig biztos vagyok, hogy ő nem Rose. Egy elementál van itt vele, akivel még biztosan nem találkoztam. Dörmi vajon igen? Rá is nézek Miopéra, ha mellettem van, és láthatja rajtam, hogy az arcomon egy hatalmas kérdőjel jelenik meg, illetve, ha lenne bármi információja arra vonatkozóan, hogy ki van itt Dörmivel, erősen  ki lennék segítve.
- Ismered a hölgyet? - kérdezem Miopétól telepatikusan, mert hirtelen azt sem tudom, hogy most zavarnom kéne-e Dörmit vagy sem. Ezért egyelőre csak állok és várok, mert még az sem biztos, hogy Dörmi meghallotta az érkezésünket. Az viszont talán egyértelművé válik, hogy ő valószínűleg ismeri a nőt, mert igen bensőséges módon érinti meg. A másik eset, hogy vannak az udvarlásnak új módjai is, amiket én már nem ismerek…
- Visszajöjjünk esetleg később? - kérdezem Dörmitől, egy kicsit határozottabb hang színen, így ezt már biztosan meg kellett hallania. A válasz viszont remélem, hogy tagadó lesz, mert bármennyire is alkalmatlannak érzem a pillanatot, nem szívesen hagynám itt Dörmit anélkül, hogy megkérdezném hogy van, illetve megbizonyosodnék arról, hogy már kielégítő az állapota.