Last Chapter?

Talán. Elhangzik a szó, és ösztönösen tiltakoznék ellene. Ám nem azért, hogy tagadjam a problémát, avagy a korábbi traumát. Épp ellenkezőleg.
- Inkább biztosan. Csak az esetemben még nem látom ezt a sebet. - elrejtettem volna ezt is magamban? Úgy, ahogy Auróra tette? Hiszen esetében még tudom is, mit hogy szakított fel az elválásunk. Ám az én esetemben… Nem ennyire tiszta a kép. Illetve az is megfordul a fejemben, hogy nem feltétlenül magamon kell keresni azt a sebet. Talán nem közvetlenül… A megvilágosodás perce azonban még nem jön el.
- Igen. Felkavaró, de egyben örömteli is ez a történet. Hiszen legalább halad. Feltéve, hogy nem esünk vissza az általunk generált körforgásba. - a segítség - ami olykor egy váratlan találkozás formájában történik - akár veszélyes is lehet. Ahogy az óra mutatója minden tizenkettedik órában visszatér a helyére, úgy lehet egy szempillantás alatt nullázni a személyes fejlődést is. Van, aki éppen erre a tapasztalatra vágyik, de aki nem… Annak körültekintően kell megvizsgálnia minden alkotó elemet az életében. Ez pedig időbe telik, és leginkább felismerésbe, hogy eljött ennek a fájdalmas, de mégis szükséges lépésnek az ideje.
- Az eszem ezt ismételgeti. A szívem azonban még nem kapcsolódott bele ebbe a beszélgetésbe. - mosolyodom el halványan. Más ugyanis is a tudás, és az érzés, ezt a határvonalat pedig még sosem éreztem ilyen erősen. Ám már azt is látom, hogy ennek a éles választó vonalnak nem kell minden esetben jelen lennie. El lehet törölni, épp csak ez egy óriási lépés. Ezáltal csak az tudja ezt megtenni, akinek szándékában áll, és készen áll rá.
- Bízom benne, hogy ez így van, és nem az értelmetlen lélekpusztítás felé vezet ez az út. Arra nem kívánok rálépni, még akkor sem, ha jelenleg könnyű lenne arra fordulni. - elég csak körbenézni a Terrán és… látom hibákat, az önként eldobott életeket. Ez különösen annak a fényében ijesztő, hogy az embereknek még nincs meg az a tudása, hogy ez csak egy élet a sok közül. És ennek ellenére is sokan választják a könnyebb utat, és élik le az általuk egyetlennek vélt életüket úgy, hogy önként szenvednek. Meglátásom szerint az ébredésük is ezért várat még magára. Hiszen mit kezdenének milliónyi élettel, ha egyet sem becsülnek meg?
Talán nem most kéne keresnem a választ, erre a kérdésre…
- De. Én döntöttem így. És minden bizonnyal ezért nehéz megtalálni a saját felelősségem a történetünkben. Illetve… ezért nehéz kibogozni a saját érzéseimet. - még nem találtam meg a szálat, ami összeköti a döntést az érzésekkel, a választ a kérdéssel, a szívet az elmével. Pedig tudom, hogy meg van, és már az is körvonalazódni kezdett, hogy hol kell keresnem. Már csak arra van szükségem, hogy ennek vonatkozásában is felismerjem, nem keresni kell, hanem megtalálni… Illetve azt is, hogy ez nem most azonnal fog megtörténni.
- Rendben. Pihenj csak. - látom, és érzem is, hogy szüksége van pihenésre, illetve… nekem is. Ezért mosolyogva állok fel, és csak egy pohár vízért szaladok ki a konyhába, hogy ha szüksége van rá, az kéznél legyen.
- Köszönök mindent Uriel. Még beszélünk. Később pedig eszünk egyet. - élénkebbé válik a mosolyom, mert szeretnék én gondoskodni a vacsoránkról. Meg lehet, hogy rendeléssel, de… akkor is.

Könnyebb lenne félretenni a fájdalmat, és akként beszélni, de egyelőre még nem akarom megtenni. Akkor ismét abba a hibába esnék, mint korábban. Elfednék valamit, és nem néznék szembe saját magammal. Ezért engedem, hogy egy keserű mosoly megjelenjen az arcomon, miként folytatjuk a beszélgetést Uriellel.
- Igen. Azt kaptuk mindketten, amit felvállaltunk. - akkor mi a probléma? Az új tapasztalatokkal felvértezve, boldogan kéne élnünk tovább az életünket. Valami viszont most nem jó. Nem úgy működött, mint ahogy én azt reméltem. És hirtelen villan be, hogy miért nem érzem még a megnyugvást.
- Azt hiszem egyikünk sem számított arra, hogy a működésképtelen kapcsolat fájdalmát tovább visszük magunkkal a következő életeinkbe is. Ahelyett, hogy elengedük volna, és tanultunk volna a tapasztalatból, még mindig velünk van. - idős a lelkünk, és a kapcsolatunk jóval régebbi annál, mint amit egy Terrai eltudna képzelni. És még mindig tart. Fenntarthatatlan formában, de a kapocs, még meg van. Ez pedig akadályoz minket a fejlődésben.
- Igen. A napokban rájöttem, hogy ez nem így működik. Ha most boldognak láttam volna, akkor is tény lenne, hogy még nem engedtem el. Tulajdonképpen irreleváns az ő fejlődése. Abból a szempontból viszont nem, hogy így érzem a saját felelősségemet is az ő történetében. Ez még valami, amit szintén el kell engednem. - ez volt az első, amin legalább fogást találtam. Tudatosítani kell magamban, hogy ami vele történt, az nem az én felelősségem. Másként kellett volna cselekednem, de nem miatta, hanem magam miatt. A saját érzéseimet lenne könnyebb feldolgozni, ha nem lenne bűntudatom, és ezáltal kevesebb lenne. Ezt viszont már felismertem, így haladok afelé, hogy ne csak ismételgessem magamban, hanem érezzem is, hogy Auróra élete nem az én felelősségem.
- Erre nem tudom a választ. Ha a találkozónk előtt el engedtem volna a kezét… talán nem fájna. De meglehet, hogy éppen erre a találkozóra volt szükségem hozzá, csak jelenleg ezt még nem láthatom tisztán az érzéseim miatt. - nem hibáztatok senkit, amiért így alakult. Magamat sem. Oka volt annak, hogy a sors ismét összesodorta az utunkat. Talán Aurórának volt szüksége rá, talán nekem… bármi is a helyzet, rosszabb már nem igazán lehet. Ez pedig megnyugtató gondolat. Nem fog örökké fájni…
- Azért fáj, mert véget ért… - szerettem volna, hogy működjön. Auróra karjaiban boldognak éreztem magam. De ez csak egy ábránd kép volt. Most már tisztán látom. Viszont most még úgy gondolom, hogy annak ellenére is, hogy csak egy illúzió volt, gyönyörű volt…
- Ebben bízok én is. - könnyű lenne beleburkolózni a fájdalomba, a Terra ebben még támogatna is. De nem akarok, és tudom, hogy nem is kell így lennie. Ezért a mosoly, ami megjelenik az arcomon, már nem hordoz keserűséget. A türelem mindig is az erényem volt, ám most végre már magam felé is megértéssel fordulok. Csak időre van szükségem, és szerencsére az végtelen.
- Nos… egy héttel ezelőtt üzemanyagként használtam volna ezt a meglátást. Azért kell magamra figyelnem, hogy utána tudjak másoknak segíteni. De ez a néhány nap ráébresztett, hogy már nem ez hajt. Magam miatt akarok jobban lenni. Az pedig, hogy ez ahhoz is hozzájárul, hogy segíteni tudjak másokon, csak kellemes adalék. - talán még mindig másoktól függővé teszem a boldogságot. De a szeretetet nem mások miatt akarom megadni saját magamnak. Egyszerűen csak nem akarok többé ilyet érezni. És ha ehhez saját magamon keresztül vezet az út, állok elébe.

Nem kell sokáig azon gondolkodnom, hogy milyen megállapodás született kettőnk között. Még mindig tisztán emlékszem… Ahogy arra is, hogy milyen izgatottan vártam azt az életet. Ezért egy keserédes mosoly az arcomra költözik miközben válaszolok.
- Igen. Úgy döntöttünk, hogy amennyiben egymás oldalán megtaláljuk a boldogságot, nyitunk egy kapcsolat felé. Ez pedig természetesen magával hozhatja azt is, hogy nem fog működni. Ezt felvállaltuk. - ez esetben pedig senkinek sem kéne rosszul éreznie magát. Elvégre az történt, amit meg akartunk tapasztalni. Azonban, amikor meg is történik az, amit csak lehetséges kimenetelként vállaltunk, már egész más színezete van a történetnek. Illetve tudom, hogy ez a szín is változni fog, mert a sötét árnyalat, ami most lebeg a szemem előtt nem fog örökre itt maradni. Csak várnom kell, amíg tisztulni fog az előttem álló út, és amíg megtanulom azt a leckét, amit valójában én akartam elsajátítani. Akkor egy új színt kap mindkettőnk életének festménye.
- A megjelenése önmagában nem fájt. Félelem volt bennem, hiszen tartottam tőle, hogy mit fogok látni rajta. De ettől eltekintve nem volt nehéz a lelkem. Az akkor vált azzá, amikor szembesültem vele, hogy nekem is szerepem van abban, hogy még nem tudott tovább lépni, és én magam sem tettem meg. Akkor azt hittem, ha boldognak látom, én is az leszek. Most viszont tudom, hogy ez nem így van. Talán néhány lépéssel előrébb lennék, de az, hogy még nem engedtem el, minden bizonnyal változatlan lenne, és független tőle. A fájdalom pedig ebből fakad, és váratlan, mert nem számítottam arra, hogy éppen most fogunk találkozni, és ez váltja ki. Azonban ő nem jelent számomra fájdalmat. Csak a kapcsolat. És vissza már nem mehetek azokba az időkbe, amikor az még nem volt, előre pedig még nem tudok. - érzem, hogy én magam is belebonyolódtam a gondolatmenetbe, de úgy döntöttem, hogy csak kimondom, ami bennem van, még akkor is, ha én sem értek pontosan mindent. Majd fogok. Ugyanis ahogy Uriel szavait, úgy a saját gondolataimat és érzéseimet is vizsgálni fogom. Bármeddig is tart.
A magyarázata után pedig egy időre csendbe is burkolózom. Mérlegelek minden elhangzott szót, és úgy rakosgatom az elmém kirakósába, hogy az egy egész képet alkosson. De még nem találtam meg minden darab helyét. Van ugyanis valami, amit én másként látok. Talán a szerelem megtapasztalása miatt, talán a Terra hatása miatt, de egy valamit még nem tudok beilleszteni a saját képembe. Szerencse, hogy nem is kell, mert többet is lehet készíteni.
- Az én fejemben a romantikus szerelem összetartozik a feltétel nélküli szeretettel, és természetesen jelen van benne a vonzalom, és a testiség is. Két lélek, aki szereti önmagát is, egynek érzi magát, úgy dönt, hogy egymás oldalán folytatják. Nem azért, mert erre van szükségük. Csak azért, mert így döntöttek, és párként, és egyénként is elfogadják magukat és egymást. Amikor már keresünk valamit a másikban, az inkább egy kapcsolat a szememben, és nem feltétlenül a szerelmen alapul. Inkább fellángolásként tekintek rá, csak ez lehet olyan hosszantartó, hogy könnyedén azt hiheti a lélek, hogy ez a nagybetűs szerelem. De az nem az. - ahogy kimondom, ráébredek. Ha így tekintek a szerelemre, akkor én nem úgy éreztem, és érzek Auróra iránt, ahogy eddig gondoltam. Hiszen a feltétel nélküli szeretet nem teljesült a saját irányunkba. Így pedig egymást sem tudtuk elfogadni, bármennyire is azt hisszük, hogy igen. Ez pedig sok mindent megváltoztat. Épp csak azt nem tudom még, hogy mit. Ugyanis az is logikus, amit Uriel tárt fel. Az eszem azt súgja, hogy az ő nézőpontja a megfontolandó, hiszen az felismerhető úton halad. A szívem viszont valami egészen mást súg. Ezért most elengedem ezt, és hagyom, hogy majd a megérzéseim vezessenek tovább.
- Áh. Értem mire célzol. - a mosolyát viszonzom, és úgy hiszem, hogy megértettem az üzenetét is. Nem keresni kell, hanem találni. A kettő két különböző dolog.
- Jelenleg hideg. Ezért elég egy lábfej is. - a türelem. Érzem, hogy most sikerült megadni magamnak. És nem azon a módon, hogy félre raktam mindent. Épp csak hagyom, hogy a pozitív is megtaláljon, ami jelenleg Uriel, és a sajátos humora, és kedvessége. Neki elhiszem, hogy amit most érzek, az el fog múlni. Mert elteszem oda, ahová való.
- Nekem is. - ki is mondom, ami eddig csak bennem volt, és a  mosolyom is lágyabbá válik, ahogy Urielre nézek. És nem csak a mosolyom, a lelkem is.
- Nos… az a pillanat közeledik. - vagyis várom, de egyelőre nem siettetem. Egyszer már elkövettem azt a hibát, hogy nem adtam magamnak elég időt, és ennek önámítás lett az eredménye. Többször nem szeretném ezt tenni. Ha mást nem is, ezt már megtanultam. A többi pedig majd idővel jön. Most már tudom és érzem is.
- Úgy értem, hogy nem más szemével akarom látni saját magamat, és nem is mások útján akarom megvalósítani azt, amit valójában én szeretnék érezni. Mert boldog akarok lenni, és ha másokon segítek, az azzá tesz. Azonban szeretni kell magamat annyira, hogy az is boldoggá tegyen, ha saját magamon segítek. - ezt nem láttam korábban, és még most is csak a szavak szintjén van meg. De az irányt mutatja, ahogy Uriel is. Még mindig furcsa a ‘másik oldalon’ lenni, de már nem bánom. Ennek így kellett lennie.

Nem válaszolok azonnal, először csak a tekintetemet emelem Urielre. Ugyanis egy kifejezés megragad bennem. “Nekikezdeni”. Úgy érzem, hogy már elindultam ezen az úton, de lehet, hogy csak magamat áltatom, és még csak a szándék van meg bennem. Ha pedig még akadályokat is görgetek magam elé… úgy valóban a saját dolgomat nehezítem meg. Ez pedig nem áll szándékomban.
- Azt hiszem igazad van. - egyetértek vele, de hogy miként kell megváltoztatnom a hozzáállásomat, azt még nem látom tisztán. Ehhez is időre van szükség. Azon elhatározásom pedig szilárd, hogy ezt meg fogom adni magamnak.
- Hogy megérthessem azokat, akiknek összefonódott a sorsa. Meg akartam tapasztalni a szépségét, és persze a kínját is, mert nem mutathatok jó szívvel arra az útra, amit én magam nem ismerek. - vannak kivételek, legalábbis most úgy gondolom, hogy mindent azért nem szeretnék megtapasztalni, de a szerelem érzése már akkor is közel állt hozzám, amikor nekem még nem volt részem benne. Ez pedig most sem változott, épp csak amíg nem tanulom meg a leckét ebből a tapasztalatból, nem is tudok tovább lépni.
- Mert váratlan. Azt hittem, hogy nekem már nem lesz benne részem, de hirtelen bukkant fel, és nem volt időm felkészülni rá. Feltéve persze, hogy egyáltalán fel lehet rá. - ez azért kérdéses. Mert hiszem, hogy sok negatív érzelmet el lehet kerülni, ha azt a nézetet valljuk, hogy minden nehézséggel meg lehet birkózni, de az igazi fájdalom… nem tűnik el attól, hogy elkerüljük, helyette addig cipeljük magunkkal, amíg már összeroppanunk a súlya alatt. Ez pedig ismeretlenül ijesztő lehet. Most viszont már nem fogok elmenekülni semmi elől, és szembe akarok nézni a fájdalommal is. ‘Csak’ meg kell találnom azt, amit megtanulhatok belőle.
- Úgy gondolod, hogy a romantikus szerelem a feltétel nélküli szeretet útjában áll? - talán félreértettem, amit mondani akar nekem, ezért is kérdezek rá, hogy jól értem-e. Mindenesetre akár erre utalt, akár nem, ez is olyasmi, amin érdemes elgondolkodnom. Ugyanis tény, hogy ennek megítélésében már annak is van szerepe, hogy a Terrán vagyok. A kérdés, hogy miként.
- Szerinted csak azt kéne most beengedni, ami magától jön? - ez egy másik megközelítés, de érdemes megfontolni. Az ignoráláson kívül ugyanis mindenre nyitott vagyok, és arra is csak azért nem, mert nem nyújtanám a szükségesnél hosszabbra azt az időt, amíg egyensúly nélkül létezem. Tanulni akarok magamról, és abba nem fér bele, hogy nem veszek tudomást arról, ami fájdalmat okoz.
- Én pedig hálás vagyok érte. - az egyik kezemmel Uriel felé nyúlok, és a vállára teszem a tenyerem. Az érintés nem tart sokáig, de tisztán érezheti az energiámon, hogy valóban hálát érzek, amiért mellettem van.
- Igen. Ideje elengedni. - mélyen szívom be magamba a levegőt, mintha az segítene, de nem várok ilyen egyszerű megoldást. Ahogy azt sem, hogy Auróra oldja fel az érzéseimet. Minden bizonnyal könnyebb lenne, ha tudnám, hogy vele minden rendben lesz, de az ő életére már nem lehetek hatással. Csak a sajátomra.
- Bármikor. - nincs bennem azzal kapcsolatban bűntudat, hogy épp akkor kérem a segítségét, amikor neki is szembe kell néznie saját magával. A barátság szépsége éppen abban rejlik, hogy ott vagyunk a másiknak, és nem húzzuk a strigulákat, ki segít kinek. Ott vagyunk, amikor a másiknak szüksége van ránk, ez pedig bőven elég. Nekem is sokat jelent, és tudom, ha sikerül megbirkóznom mindazzal, ami most bennem van, azt Urielnek is köszönhetem, függetlenül attól, hogy milyen útmutatást kapok tőle. Abban pedig egyetértünk, hogy mindennek eljön a maga ideje, és nem lehet siettetni semmit sem. Így csak egy szelíd mosollyal az arcomon bólintok szavaira, majd tovább figyelek nem csak Urielre, hanem a saját energiám hullámaira is.
- Igazad van. A fejlődésnek fontos eleme az, hogy van hova. És értékelni kell, ha erre van lehetőség. Amikor egy lélekkel foglalkozom ezt tisztán látom is. De talán pont ezért nehezebb észrevenni azt, ami bennem van. Miért fordulnék befelé, ha kívül ott van minden, amit látni akarok? - hangosan tettem fel a kérdést, de ez inkább saját magamnak szólt. Illetve eszembe juttatott még valamit. Talán az is közelebb vinne a harmónia megtalálásához, ha egy ideig azt csakis magamban keresném. Ha félretenném a feladatomat, és nem hitegetném magam azzal, hogy szükségük van a rám bizottaknak az útmutatásra. Ez is egy lehetőség, amit számításba fogok venni.

Elmosolyodom. Kissé talán keserűen, de ez akkor sem a fájdalom grimasza. Inkább a tudomásul vétele annak, hogy nagyon hosszú út előtt állok.
- Az nehezebb. - azonban törekedni fogok rá. De ez is olyasmi, amit türelemmel kell kezelnem. Nem biztos, hogy elsőre sikerülni fog, hiszen még nem látok, és nem ismertem fel mindent. Így azt sem tudom mit tudok megértéssel fogadni magamban, és mit nem.
- Igen. - vagyis ez azt is jelzi, hogy ez nagyon fontos. Megkaptam a lehetőséget, hogy fejlődjek, és ostoba lennék, ha nem élnék vele. Az érzelmeim viszont ezen a ponton megnehezítik a dolgom. Utat mutatnak ez kétségtelen, de ez is egy feladat. Talán emiatt szökik ki önkéntelenül egy sóhaj az ajkaim közül, mielőtt válaszolnék Urielnek.
- Auróra segítségével megtapasztalhattam, hogy milyen a szerelem. De azt is, hogy milyen egy nem működő kapcsolat. Ez a tapasztalat pedig minden bizonnyal szükséges volt a számomra, de nem akarom újra átélni. Legalább addig, amíg fel nem dolgoztam ezt, és rá nem jöttem, hogy ez a tapasztalat nekem miben segít. - vagyis nem akarok több fájdalmat addig, amíg ezt helyre nem tettem magamban. Talán ez védekezés, vagy menekülés, de én szeretném azt hinni, hogy csak meg akarom adni az időt magamnak, hogy mindent a maga tempójában dolgozzak fel. Hiszen sietnem tényleg nem kell.
- Látni a hibákat, és a tökéletlenségeket, de ennek ellenére is szeretni. Elfogadni a másikat úgy, ahogy van, és ahelyett, hogy változtatni akarnánk rajta, csak megérjük, hogy miért olyan, amilyen. Vagyis nem csak a romantikus szerelem, hanem a testvéri szeretet is ilyen. Az, amit tőled kapok. - Uriel elfogad engem, és tudom, hogy feltétel nélkül szeret. Mint minden angyal. Úgy vélem, hogy Auróra is eképpen szeretett engem, ám a kapcsolat… talán éppen az rontotta el.
- Igen. Ha az események, és a lelkek, akiknek segítek hatással vannak az én érzéseimre is, akkor mindig megkeresem, hogy miért. Van, amikor rögtön megvan a válasz, és van olyan, amelyiket még mindig keresem. Illetve az is megtörténik, hogy nem ismerem fel azonnal, hogy ezt magamban is meg kell keresnem. De ha igen, akkor mindig keresek némi időt a meditálásra. - talán Uriel ébredése erre a legjobb példa. Amikor kísértem, még nem tudtam, hogy pontosan milyen dolgom van saját magammal. Az ébredése, illetve a Teremtő megjelenése viszont segített.
- Nem. Azelőtt, hogy a Teremtő eljött volna. Ő és persze te is segítettek abban, hogy ezt meglássam. - ezért pedig hálás vagyok. Ezért nincs az bennem, hogy hátrafelé léptem. Azt bánom, hogy nem ismertem fel magam is, de biztos vagyok benne, hogy ennek is megvan az oka. Az önismeret szerzéséről is tanulnom kell, és örülök neki, hogy segítséggel, de felismertem ezt.
- Sajnos nem. És azon leszek. Most azonban még ez is nehéz. Hiszen fáj. Ha ez egy könyv, akkor nem egy kellemes. - attól még értékes, és ezt tudatosítani akarom magamban. De ez lassabban megy. Illetve, ahogy Uriel említette, nem csak türelemre, hanem megértésre is szükségem van, saját magammal szemben.
- Természetesen megengedem, és meg is köszönöm, ha segítesz nekem. - a mosoly, ami feltűnik az arcomon őszinte, és nincs benne már a fájdalom sem. Csak a szeretet, amit Uriel iránt érzek, és nem abból fakad, hogy épp segítséget ajánlott. Ez állandó, és akkor is megvolt, amikor ő nem volt itt, csak a földi teste.
- Nem menekülni akarok előle. Éppen ellenkezőleg. Szembe akarok vele nézni. Ha ezt a Terrán tudom megtenni, akkor itt, ha azon kívül, akkor ott. Tisztán akarok látni, és ehhez az is kell, hogy megfelelő döntést tudjak ezzel kapcsolatban hozni. Ami nem most lesz. - ha most döntenék, bármiképp is, épp az lenne a menekülés. Ezért ez még csak egy lehetőség, egy újabb szál, amin elindulhatok, amit fejtegethetek. Minél több van, annál könnyebb lesz, ezért sem adom még fel a beszélgetésünket. Talán ezután ismét magányra lesz szükségem, annyira ki fogok merülni, de az is rendben van. Illetve az is, ha most fáj.
- Igen ez így van. És én szeretnék sok mindent megtapasztalni. Örülök, hogy például a szerelmet is megtudtam. De éppen ez ébresztett rá, hogy nem ezt keresem. Most biztos nem. Illetve, hogy ez csak rámutatott valami másra. Talán… - hirtelen áll össze valami. Nem tudom, hogy ezt a választ kerestem-e, de ha már itt van, akkor nem engedem el. És ki is mondom.
- Feltétel nélkül szeretem és elfogadom azokat, akik az én segítségemet kérik. Magamat viszont nem. - ez nem önutálat, attól távol áll. De saját magamat nem szeretem feltétel nélkül. Elvárom magamtól, hogy tudjam a válaszokat, és ha nincs meg, akkor haragot táplálok a saját magam irányába. Auróra nem tett ilyet, és ez vonzott benne ennyire. Most már értem…

- Türelmes leszek magammal is. - idő volt míg ezt megtanultam, és lám, még mindig van ezzel kapcsolatban lecke, amit el kell sajátítanom. De bizakodó vagyok. Ebben. Hiszen az idő tényleg nem számít.
- Úgy tűnik igen. Ha korábban történik… Valószínűleg nem viselném ilyen jól. - valójában úgy érzem, hogy nagyon is rosszul viselem, de csak saját magamhoz képest. Ennél lehetne sokkal rosszabb is, és tényleg időt kell adnom magamnak a gyógyulásra. Az pedig, hogy mi lett volna, ha ez most nem következik be… Nem akarom végig gondolni. Annak fényében, hogy saját magamat csaptam be, örülök, hogy most legalább felismertem, és nem még később derül ki.
- Nem a mi kapcsolatunkra értettem. Arra gondoltam, hogy megtörténhet, érzelmeket kezdek táplálni valaki iránt, aki nem viszonozza. Vagy ha mégis, ugyanúgy nem fog működni a kapcsolat, mint Aurórával. Mert nem tartozunk össze. Most úgy érzem, hogy ezt nem akarom megkockáztatni. - lemondóan sóhajtok egyet. Ugyanis talán mégsem volt jó ötlet máris elkezdeni keresni a válaszokat. Még mindig nem érzem azt, hogy tisztán látnám magamat. Elvakít a találkozó élménye, pedig már napok teltek el azóta. Még türelmesebbnek kell lennem magammal azt hiszem.
- A képesség a feltétel nélküli szeretetre. És az elfogadás. - ezek a szavak könnyen jönnek, ám azt nem ismerem fel azonnal, hogy ez lenne az, ami belőlem hiányzik. Tényleg így lenne? Akkor valóban félreismertem nem csak az érzéseimet, hanem saját magamat is. De nem zárkózom el tőle. Ezt is ott hagyom a lehetőségek között, mert bármennyire is fájdalmas, mindent meg akarok vizsgálni. Másként azt hiszem nem is lehet tovább haladni.
- Ezt még nem sikerült megfejtenem. Korábban nem éreztem magam annak. Valami viszont megváltozott, vagy épp félreismertem már ezelőtt is saját magamat. - egyelőre ez is ködös. Bízom benne, hogy ebből majd tanulni fogok, de hosszú az út odáig. És fájdalmas, amitől önkéntelenül is óvni akarom magamat. Pedig nem tehetem meg. Inkább fel kell használnom arra, hogy még jobban megismerjem magam.
- Talán. De inkább az a megérzésem, hogy saját magát akarta védeni vele. Akár tudat alatt is. Nem hiszem, hogy engem akart óvni. De persze tévedhetek is. - nem tekintettem a lelkébe. Tiszteletben tartottam a határt, amit meghúzott és… féltem is. Utólag ez mindenképp hiba, hiszen saját magamnak segítettem volna, ha ezzel is szembesülök.
- Óh. Nos… meg fogok vizsgálni mindent saját magamban. Nem csak az érzéseket, hanem az eseményeket és lelkeket, amikhez kapcsolódnak, és… mindent. Bármennyi ideig is tart. Akkor megtalálom azt, ami miatt a harmóniát nem lelem és… dolgozom tovább rajta. - most nagyon egyszerű folyamatként írtam le, de tisztában vagyok vele, hogy ez minden csak nem az. A gyökerek ugyanis mélyre nyúlnak, és semmit sem akarok kihagyni. Ugyanis amíg nem értem az okokat, azt sem tudom merre kell keresgélnem. Egyedül a kiinduló pont van meg, és persze ez is eredmény. De a türelem lesz a legfőbb ‘fegyverem’ ebben a harcban.
- Mi juttatott erre a következtetésre? - nem tudom elrejteni, hogy megijedek kissé ezektől a szavaktól. Ebben az esetben ugyanis sokkal nagyobb a baj annál, mint gondoltam. Viszont biztos vagyok benne, hogy Uriel okkal említette ezt. Biztos lát valamit, amit én nem, így továbbra is figyelek mindenre, amit mond. A mondandója ezért… el is gondolkodtat. Nem érzem súlyosnak, inkább logikusnak. Viszont akkor miért nem láttam ezt korábban? Ennyire vak lennék? Ilyen erős hatással van rám a Terra? Ha igen, az túlmutat azon, hogy mit érzek Aurórával kapcsolatban.
- Köszönöm Uriel. Gondolkodni fogok ezen. Mint ahogy azon is, hogy egy kicsit itt hagyjam a Terrát. Talán túl sok időt töltöttem itt, és ez vezetett tévútra. Pedig tisztán akarok gondolkodni. - azt teljes mértékben elfogadom, hogy rosszul láttam a boldogság helyzetét. Viszont ha így alakult azt is tudni akarom látni, hogy miért. A válasz talán egyszerű, tényleg a Terra volt rám ilyen hatással. De ha már a lelkembe tekintek, akkor ezt is alaposan végig kell vezetnem. Az pedig valóban nem tarthat vissza, hogy mit hagyok itt, és mit nem. Ha ez a helyes út rá kell lépnem, nem csak magam miatt, hanem a rám bízottak miatt is.
- Azt hiszem tényleg szükségem volt erre a tapasztalatra. - mosolyodom el, de most néhány pillanatig csak magam elé nézek. Ebben a pillanatban nehéznek érzem a lelkemet, de már kezdem sejteni, hogy miért. Nem csak Auróra miatt. Ő csak egy apró részlet az egész képhez képest.

Úgy tűnik félreértettem a kérdése mögött meghúzódó szándékot. De most eloszlatta a kételyt bennem. Egy mosollyal és egy bólintással adom ezt Uriel tudtára is, mielőtt a ismét felvenném a beszélgetésünk fonalát.
- Kár lenne a fogaimért. Szépek. - nem akarom elvenni a szavai élét, de jelezni akarom neki, hogy szándékomban áll magamért is tenni. Hogy ezt valóban a saját érdekemben, vagy másokért teszem, talán nem is lényeges. Az-az ideális, ha mindenki számára előnyös lesz az, ahova el fogok jutni. Mert ebben nem kételkedem. Ha év ezredekbe vagy akár év milliókba is telik, akkor is megfogom találni a belső harmóniát. Elvégre ez a létezésünk célja, csak a Terra képes sokakkal elfeledtetni.
- Az érzéseimet és a gondolataimat is eltemettem, amikor elváltunk egymástól. A létezését elismertem, de úgy véltem, hogy az lesz a legjobb, ha hagyom, hogy az idő begyógyítsa a sebeket. De ez nem történt meg. Csak elhalasztottam a szembesítést saját magammal. - korábban azt mondtam volna, hogy elengedtem, de kiderült, hogy ez nem történt meg. Csak elrejtettem az érzéseket, aztán rápakoltam mindent, hogy azt is elfelejtsem, valamikor léteztek. Azonban Auróra látogatása a felszínre hozta. Lesodort mindent, amit rápakoltam, hogy végül csak a hiánya miatt keletkezett űr maradjon meg. Ez pedig nem túl kellemes.
- Egyiket sem. Mert mellette ott van a fájdalom. A viszonzatlan szerelem kínja, és a vágyódás egy kapcsolat iránt, ami sosem teljesülhet be. Ha enélkül is lehetne, csak a tiszta szeretetből, és valódi összetartozásból erőt lehetne nyerni, akkor nem lennék ellene. Hiszen ez lehet csodálatos is. A fájdalom viszont árnyékot vet rá, és rávilágít, hogy a vágyódás a másik után akár hamis is lehet. Szerethetünk valakit, akivel nem tartozunk össze. - Aurórát szerettem, és még mindig táplálok iránta érzéseket. Ám a kapcsolatunk nem működött. Nem ő volt a nekem való társ, és ezt szörnyű beismerni. Ma mégis meg kellett tennem, ráadásul a második alkalommal. És még ez sem volt elég ahhoz, hogy a szeretetem csorbát szenvedjen.
- A saját boldogságomat kell megtalálnom. Ami független mindenkitől. Én erre vagyok képes. A többi túl sok. - legalábbis most így gondolom, és ez a válaszom arra, hogy miért nem akarom többet ezt az érzést. Önzőnek érezném magam, ha csak egy valakivel osztanám meg a szeretetet, ami bennem van. Főleg, ha ott van annak a lehetősége, hogy ez egy nem működő kapcsolatban torkollik. Hosszú az életem, de nem végtelen. Ebben a formában nem…
- Igen. Hiszen így vágyom a másik felem iránt, akit nem kaphatok meg. Jobb lenne, ha egyedül is egész lehetnék. - ezen fogok dolgozni. Nincs más választásom. Nem zárom ki annak a lehetőségét, hogy más is közel kerülhet hozzám, de mi a garancia rá, hogy nem ugyanez lesz a vége? Semmi. Ha azelőtt kezdek érzelmeket táplálni, hogy a kapcsolat működőképes lenne, akkor semmi.
- Igen. - határozott a válaszom, de még nem tudom, hogy merre akar Uriel vezetni. Így elhallgatok, és figyelem a további szavait.
- Úgy gondolom, hogy megkaptam a választ. Csak nem szavakban. Próbálta elrejteni, de nem tudtam nem észrevenni a fájdalmat, amit okoztam neki. Az ő sebei sem gyógyultak be. - ezzel nem akartam szembesülni… ennél is jobban. Tudom, hogy nem szándékosan akart bántani, de megtette. És én is vele. Ilyet nem tehetnek egymással olyanok, akik szeretik egymást. A körülmények mégis úgy hozták, hogy megtörtént.
- De természetesen az is lehet, hogy ezt is csak a saját érzéseim miatt érzékeltem. Ezen a ponton nem tudom, hogy mi a valóság, és mi nem az. - egy pillanatra mosolyra húzódik a szám. Érzek ugyanis némi iróniát ebben. De aztán elengedem, hiszen én sem vagyok tévedhetetlen. Főleg, ha a saját érzéseimről van szó, tévútra kerülhetek én is. Ezt pedig meg kell bocsátanom magamnak.
- Úgy érted, hogy azért volt szükségem erre a tapasztalatra, hogy tudjam, mi képes kibillenteni az egyensúlyból, és mi nem? - erre nem gondoltam. Most viszont eszembe jutott, még akkor is, ha esetleg Uriel nem erre gondolt, és csak félreértem a kérdés mögött megbújó szándékot. Végül ide jutottam és ennek… van értelme. Azt hiszem.
- Ebből az is következne, hogy valóban az a megoldás, hogy a romantikus érzelmek nem nekem valók. - eddig is ez volt bennem, de ezt a szívem súgta. Így viszont már az eszem is errefelé terel. Hallgatnom kéne rá, ez nem vitás. Csak ez nem megy egyik pillanatról a másikra…

Urielnek már a puszta jelenléte is megnyugtató hatással van rám, de valójában ennél jóval többet kapok tőle. Feltétel nélküli elfogadást. Mert azt tudom, és érzem, bármit is tárnék fel neki, bármelyik darabot is mutatnám meg neki a lelkemből, pontosan ugyanilyen szeretettel és türelemmel fordulna felém. Ezért nem is érzek bűntudatot, még ha elsőre ő ezt is veti fel. Jobban mondva van bennem némi ellenérzés a saját irányomba, de az nem érinti Urielt.
- Tudom. Nem is miattad aggódom. Csak tudom, hogy amíg a saját kétségeimet és félelmeimet nem szelidítem meg, addig nem tudok úgy segíteni a rám bízottaknak, ahogy megérdemelnék. - természetesen erre is van megoldás, segíthet nekik valaki más is. De ez számomra a végső megoldás. Még mindig bízom abban, hogy az elveszített darabot meg fogom találni. Csak az biztos, hogy tovább fog tartani, mint először gondoltam.
- Nos… mondanám, hogy szerelem, mert ez az érzés más, mint a baráti szeretet, de… éghet az a láng, amit évszázadokig nem táplált senki? - zavarba jövök egy kicsit, mert erre nekem is tudni kéne a választ. Éppen azért ‘engedtem’ meg magamnak ezt a tapasztalatot, hogy később majd ezzel is segíthessek másokon. Illetve, mert gyönyörű érzés volt… Ami viszont most van bennem, már egyáltalán nem kellemes. Ez is a része, így nem tiltakozok ellene. Engedem, hogy átéljem, ahogy azt kell. Épp csak nem szeretnék örökre ebben ragadni.
- Örülök neki, hogy megtapasztaltam. Gyönyörű érzés, és a romantikus kapcsolatok mindig is közel álltak hozzám. Jó érzés, amikor tudok segíteni két léleknek kapcsolódni. De az én esetemben már nem erről van szó. Ez már csak egy árnyék, amiben nincs semmi kellemes. Ha ez az ára, akkor én ezt nem akarom. Egyelőre el tudom fogadni, hogy ez az érzés még megmaradt, de nem kívánom többet ezt. Más esetében sem. - azt nem tudnám kijelenteni, hogy soha, de most biztosan így gondolom. Aurorához egyébként sem érhet fel senki. Én még mindig úgy őrzöm őt az emlékeimben, ahogy akkor megismertem, ahogy akkor beleszerettem. Természetes, hogy azóta változott, és én szeretném is, hogy így legyen. Neki könnyebb lenne. Nekem pedig… el kell engednem végleg nem csak őt, hanem a szerelem érzését is.
- Ezt nem tudom. Sok mindent mondott, de hogy maradt-e még benne valami, arra nem ismerem a választ. - gyáva voltam. Ugyanis nekem már az is elég volt, amit magától elmondott. A vádak ráadásul teljesen jogosak is voltak. Vitának nem volt helye, még magamban sem. Szinte minden igaz volt, amit mondott. Szinte…
- Nem. Nem kérdeztem tőle semmit. Hagytam, hogy ő beszéljen. Azzal hitegettem magam, hogy az ő érdekében. De valójában azért is, mert féltem volna tőle, hogy mit mond. Arról ugyanis már a beszélgetésünk elején biztosított, hogy ő elfogadta volna, azt is, hogy a feladatomat is elvégzem, amellett, hogy kapcsolatban vagyunk. - onnantól kezdve elveszítettem az érveket, amiket saját magamban állítottam fel. Mert ezt, akkor elutasítottam, élből. Utólag viszont… Talán éppen annak kellett volna adnom még egy esélyt, hogy az életem két vágányon is halad.
- Remekül éreztem magam. Azt hittem, hogy nincs semmi olyan a felszín alatt, ami kibillenthetne. De volt, illetve van. Ha ezt ilyen nehezen vettem észre, mi van, ha még más is lappang bennem? - egyelőre nem szaladnék ennyire, mert bőven elég egyszerre egy tanulságot is levonni. De ez is egy lehetőség. Még hozzá egy ijesztő.

Hálás vagyok Urielnek, és ezt még az érzelmeim örvényén keresztül is érezheti. Sosem vártam el tőle, hogy támogasson, ennek ellenére érzem a figyelmét és a szeretetét, minden pillanatban. Ez sokat segít nekem, mert ennek hiányában valószínűleg egyedül birkóznék meg azzal, ami rám vár. Urielben viszont bízom, így ha lassan is, de meg fogok neki nyílni.
- Remélhetőleg azért nem lesz túl gyakori az ilyen. - amíg a történtek csak rám vannak hatással, nem fogok neheztelni saját magamra. Természetes, hogy vannak hullámvölgyek az életben. A farmért viszont felelősségel tartozom. Ha nem lett volna itt Uriel, akár valami baj is történhetett volna. Mert az állatok ellátása csak egy dolog. Fontosabb a figyelem, amit tőlem nem kaptak meg az elmúlt napokban.
- A szeretet. Nem szűnt meg az irányába, és határozottan erősebb annál, mint amit a rám bízottak iránt érzek. - ez már nem számít hibának, hiszen ő érte valaki más tartozik felelősséggel. De nekem nem szerencsés. Hiszen el akarom őt engedni. Teljesen.
- Ezt viszont nem mondtam el neki. Meglátogattam a hotelban, de megvártam, hogy ő keressen fel. Aztán válaszoltam a kérdéseire. - csak arra. Egyedül rá koncentráltam, hogy neki segíthessek. És tudom, hogy ez helyes. Vagyis a szándékomat nem kérdőjelezem meg. De hogy az érdekeit tudtam-e szolgálni… Azt nem tudom.
- Tulajdonképpen elmondtam neki azt, amit akkor nem tudtam. - éreztem, hogy ez megtörte, és a szemem előtt hullott darabokra. De nem hazudhattam. Szüksége volt az igazságra, még ha az fájdalmas is. Viszont ez nem csak számára volt nehéz. Ha nem éreznék iránta semmit, akkor szenvtelenül tudtam volna kimondani, ami akkor bennem volt. De éreztem, és érzek, még most is…
- Azonban utólag nem vagyok biztos benne, hogy minden igaz volt, amit elé tártam. - az érzelemmentesség csak egy maszk volt, tehát ebben biztos, hogy ‘hazudtam’. De okkal tettem, és azóta is ezzel próbálom magyarázni azt, amit történt.
- Még mindig fontos nekem, hogy ő mit érez. - ezért érzem a lelkemet nehéznek, a mozdulatokat terhesnek, a légvételt erőfeszítésnek. Még nem értem el a gödör alját, de határozottan lejjebb csúsztam. Az tart még a helyemen, hogy ki akarok mászni. Vissza akarom szerezni a nyugalmamat. Csak jelen helyzetben nem tudom, miként kéne neki kezdeni ennek a feladatnak.