Square no. 1

Mosolyogva bólintok ám… több bókot most akkor sem mondok. Amit akartam, azt elmondtam a számára, és ha lesz még valami… minden bizonnyal azt is a tudomására fogom hozni. Ha eljött az ideje…
- Helyes. - érzem, hogy megszorítottam a kezemet, és talán komolyabban vette a szavaim annál, mint amilyennek szántam őket, de végsősoron már visszajött, és csak ez számít. Legalábbis egyelőre… Az garantált, hogy még szüksége lesz a figyelemre, és meg is akarom neki adni. Főleg, mert van, akinek nem tudtam már…
- Itt leszünk. - hogy a “mi” az kit takar, azt hiszem nem kell mondanom. A legénység egyként fogja támogatni, erről gondoskodom. Illetve biztos vagyok benne, hogy a beavatkozásom nélkül is ez fog történni. Felőlőséggel tartozunk egymás iránt, és nem csak akkor, amikor az ellenféllel kell szembenézni. Akkor is, amikor saját magunkkal… Terrence éppen ezt tette, és győzött. Fölényesen. De nem ez lesz az utolsó harca, és mellette leszünk a továbbiaknál is.

Peter Nazyr ezért is kap korlátlan hozzáférést a hajó erőforrásaihoz. Talán nem olyan közvetlen a stílusunk, mint az illem igényelné, de bármit kér, azt megkapja, és figyelnek rá, hogy őt se érje semmilyen sérelem, vagy bosszúság a hajón. Személy szerint én támogattam volna, hogy az öltözeteink közül is válogasson, ha már nem hozott magával, de… ha segíteni fog Terrancenet részemről a születési egyenruhájában is lehet.
Ezért természetesen az is egyértelmű, hogy az ő ‘szabályai’ szerint fog zajlani a foglalkozás. Az ugyan nem világos a számomra, hogy az én jelenlétem miben segít, de nem is nekem kell felfedezéseket tennem. Terrancenek. És ha kell valaki, aki átrugdossa az akadályokon, én mellette leszek. Meg inkább csak bökdösök, és nem rúgok… Ugyanis Terrance pillantása… Félelmet látok a szemeiben? Vagy csak én félek? Talán mindegy is. A vállára teszem a kezem, és finoman kísérem a lépteit, amíg helyet nem foglal. Utána én is keresek egy helyet, kicsit távolabb. Vagy közelebb kéne?
- Itt jó leszek? - kérdezem Petert telepatikusan, míg gubbasztok pár pillanatot az egyik szék fölött. Ha igen, akkor helyet foglalok, ha nem, akkor oda megyek, ahová mondja. Az idő nem számít, és a kényelem sem, gond nélkül ülök akár a földre is. Terrancere viszont vetek egy… semmiképp sem aggódó pillantást, mert azért vagyok itt, hogy támogassam. Ahhoz pedig erőt kell mutatnom…
- Megkérdeznéd tőle, hogy szeretné-e ha végig kísérném én is? - vagyis kérdezni ér, és talán fogok is, de csak akkor, ha Terrance is ezt szeretné. Az ugyanis egy dolog, hogy ‘éber’ állapotában mit kért, és egy másik dolog, hogy a tudat alattija mit szeretne. Ezt pedig tiszteletben tartom, bármi is legyen.

Nem tudok azonnal válaszolni, de… végül megnyitom a régen elzárt csapot. Az energia pedig zubogni kezd, olyan lendülettel, hogy szinte beleszédülök. De ha ezzel segíthetek, azt sem bánom, ha nekem már nem marad belőle semmi sem. Egyébként sem érzem az enyémnek, inkább… kölcsön vettem. És most a századosnak van rá szüksége.
De az ébredése… azért várat magára, és a légzésem nem is csillapodik addig, míg a visszatérés jeleit meg nem érzem. Szabadon és fékevesztetten barangolt a szívritmusommal együtt. Egy kicsit viszont már fellélegezhetek, a századossal, és Miopéval egyetemben. Talán neki is szüksége lenne most a támogatásra, elvégre barátok, és nem lehetett könnyű a számára ezt végig nézni. De most képtelen vagyok megosztani a figyelmem, és még mindig a századosra koncentrálom minden energiámat.
- Hogy? - elveszítettem a gondolatmenetet. Annyira arra koncentráltam, hogy mutassam neki az utat kifelé, hogy a jelenben nem értem meg azonnal, hogy mit akar mondani. A mondatot pedig félbe is hagyta, és engem érdekelne a folytatás. Nem azért, mert bűntudatom van, és azt érzem, hogy nekem is van felelősségem a történtekben. Csak meg akarom érteni, hogy mi zajlik benne. Segíteni is csak így tudok…
- Mindenképpen. - határozott a kijelentés, de a mosoly, ami kíséri szelíd. Lesz koktél, és nem is egy. Nem vagyok híve a féktelen italozásnak, de… vannak alkalmak, amikor nem árt nagyobb mennyiséget tölteni a pohárba. Ez pedig határozottan olyan lesz, még nekem is. Főleg mert… a megszokott feleselés végül megérkezik. Ám most még egy nevetés is kiszakad belőlem ennek hallatán.
- Terrance… ne kelljen parancsba adnom, hogy fogadd el a bókot... - egy pillanatra szigorúbbá válik az arcom, de csak hogy érezze, hogy ez csak részben volt vicc. Aztán újra szabadon engedem a görbét, és csak figyelmeztetőleg megemelem az egyik kezem mutatóujjamat. A másik kezem nem engede el az övét, és… akkor is marad a kezében, amikor a mellkasára helyezi a kezünket, és az én öklömre teszi az övét. Pedig valami megváltozik ekkor és… nem tudom, hogy pontosan mi. Csak azt, hogy nagyon kellemes, és tényleg nincs okom arra, hogy kibújjak ebből a szituációból.
- Szívesen. - mondhattam volna akár azt is, hogy “nincs mit”, mert nem tettem semmi olyat, amit ne tett volna meg bárki ezen a hajón. De azért nem ezt a szót választottam, mert örülök neki, hogy most én voltam és vagyok itt. Segítettem neki, de ő is ezt tette velem… épp csak nekem még össze kell fonni a szálakat, amiket most szabadon engedtem.
- A hadbíróságnál sokkal súlyosabb büntetés vár rád. Pihenés… - ebben már tényleg csak egy csipetnyi humor van. Személy szerint ugyanis én előbb állnék hadbíróság elé, mint hogy pihenésre kárhoztassak. De a századosnak most erre lesz szüksége, és arra, hogy… az admirálisa átgondolja azt, hogy mit kellett volna másként tennie, hogy ezt megelőzze...
- Szólj, amikor készülhet a koktél rendben? Addig pedig pihenj. - nem költői kérdés volt, inkább egy határozott kérés egy már korábban elhangzott ajánlat fényében. És egy burkolt parancs a biztonság kedvéért… a mosolyom viszont végig vele volt, és már tényleg várom azt, hogy elég jól legyen egy ilyen alkalomhoz. Ez viszont csak akkor lehetséges, ha megfogadja az erős ‘tanácsom’, és pihen. Épp csak ezt én is tudnám segíteni, ha most elengedném, és távoznék. De valamiért, ezt még nem tudom megtenni…

Röviden bólintok. Ha a százados nem felesel, az jelent valamit. Rosszat. De az energiája volt az, ami már akkor is szétesőben volt. Én pedig nem tudtam neki segíteni…
Most viszont igyekszek mindent megtenni érte. Tudom, hogy késő, és azt is, hogy sok mindent másképp kellett volna csinálnom. Az pedig nem mentség, hogy nem tudtam mi zajlik benne. Meg kellett volna kérdeznem… Esélyt sem adtam neki arra, hogy megnyíljon, és a viselkedésemmel nem azt a hatást értem el, amit szerettem volna. Ennél még az is jobb lett volna, ha nem teszek semmit. De az meg nem én lennék…
- Rendben. Ide hozatom. - már meg is írok is egy üzenetet az első tisztnek, és a kommunikációs tisztnek. Az pedig nem volt túlzás, hogy hozatom… Bár nem adhatok parancsot egy civilnek, de erős ajánlást tehetek… Egyébként is kárpótolva lesz a fáradozásaiért, és biztos jól fog jönni neki, ha a Terra mellett állomásozó admirális jön neki egy szívességgel…
Egy hosszabb pillanatra Miopéra nézek, amikor meg is kér arra, hogy beszéljek Terrancel. Akkor is megpróbálnám, ha nem kérné, de ezt nem fogom hangosan kimondani. Csak ismét bólintok. A barátságuk egyértelműen mélyebb annál, mint amiről én tudok, de Miopét nem ismerem úgy mint a századost. Ezért nem is az ő kedvéért nyitom ki a ‘csapot’. Azt, amiről megfogadtam, hogy sohasem fogom…
- Jogos. - mondom Miopénak. Vagyis tényleg nem azt mondtam Terrancenek, amit most hallania kell. Amit talán tényleg tőlem kell hallania. Ez nem az volt, amit valójában mondani akarok. De ez nekem sem könnyű, és ha nem a százados élete múlna rajta… Akkor pontosan azt tenném, amit eddig, és hibát, hibára halmoznék. Mert képtelenség mások érzéseivel foglalkozni, ha én magam elzárok mindent, ami bennem van…
- A munkád és a jelenléted sokkal több, mint a vas foltozása, és én nem is arra gondoltam. - hanem arra, amit a legénységnek jelent. Amit nekem jelent. Pont azért hajszoltam annyira, mert tudom, hogy mennyi mindenre képes. Ő nem csak a hajót tartja karban, hanem ezzel együtt mindenki biztonságáért is felel. És én is neki köszönhetem azt, hogy bárhova vezethetném a hajót, mert készen állna minden eshetőségre. Ez nem csak technológia, hanem odafigyelés, és az események teljes kézben tartása. Mert mi egy csapat vagyunk, és ennek ő is a része. Ám ezt elmondani… tényleg nem lehet. Ezért másként próbálom meg…
A saját energiámat, és lelkemet is megnyitom, és engedem, hogy az körbe ölelje Terrancet is. Nem csak az együtt érzést közvetítem felé, hanem saját magamat is, hogy érezze, mellette állok. Mert sok mindenben hasonlítunk egymásra. Túl sok mindenben. Pont ezért olyan nehéz egymásra néznünk, és könnyebb hárítani mindennemű kommunikációt. Viszont nem kell, hogy továbbra is így legyen.
A kezem épp akkor szorul meg az övé körül, amikor Terrance is érezhetően megmozdul. Elakad a lélegzetem, és mellkasom is fájdalmasan összeszorul, mert néhány pillanatig nem tudom, hogy ez az érintés az utolsó lesz-e vagy épp az első. Ezért mikor az üzenete is elér, megkönnyebbültek sóhajtok fel, és engedem ki a bent tartott levegőt is. Egy mosoly pedig ösztönösen kúszik az arcomra, pedig továbbra sem mondok ki hangosan semmit.
- Rendben. A kis esernyő azért jöhet? - a mosoly még mindig az arcomon van, hiszen már az energiáján is érzem, hogy a visszatérést választotta. Még azután is, hogy úgy érezte, mindent elveszített. Már akkor is kiérdemelte a tiszteletemet, amikor láttam a munkáját, de ez… lenyűgöz az ereje, és azt akarom, hogy ezt ő is tudja.
- Te vagy a legbátrabb, akivel valaha találkoztam. - a kezem ismét megszorul az övé körül, de most a hüvelykujjammal is végig simítok a kézfején. A ‘koktél készítés’ pillanatát pedig már nagyon várom...

Miope érkezésével nekem már nem marad feladatom. Nem tudok segíteni a századosnak, így a jelenlétemet sem érzem szükségesnek. Valamiért viszont nehezen tudom elengedni a kezét… Mintha bíznék abban, hogy ez segít. Pedig tudom, hogy nem így van.
Ezért is nézek meglepetten Miopéra, amikor arra bíztat, hogy ne engedjem el a századost. Érezhetően megállok, és magamban még azt a kérdést is felteszem, hogy ez miért fontos, de végül engedek a finom… javaslatnak. Rontani ugyanis ezzel valóban nem tudok a helyzeten.
- Nem feleselt. - nem ez tűnt fel először, de én személy szerint ebből tudtam, hogy nagy a baj. És minden beosztottamnak a legjobbat akarom, ezért kivételesen nem élveztem a csendes perceket. Sőt…
- Remek. - valóban örülök annak, hogy kapcsolatba tud vele lépni. Így van esély arra, hogy segíteni is tud. És mindannyian ezért vagyunk itt. Még én is. Ezért továbbra is fogom a százados kezét, de ezen kívül… tehetetlennek érzem magam. Ez viszont egészen addig nem számít, amíg valaki más kompetens.
- Értem. - miért ne engedné? Miope a barátja. Épp ezért hívtam őt. Vagy már rá sem hallgat? Nos akkor van igazán nagy kulimászban a százados… Nagyon nem szeretném, hogy baja legyen. Főleg így ne… Mert ennél jóval kevesebb is képes félbeszakítani egy életet. Nem csak a fizikait…
Ezért önkéntelenül sóhajtok fel, amikor Miope kijelenti, hogy sikerült kapcsolatban lépnie vele. Vagyis engedte. Akkor mostantól minden rendben lesz. Ugye? Nagyon ajánlom a századosnak, hogy szedje össze magát, mert szükségem van rá… vagyis az egész hajónak a munkájára. Ugyanis kivételes tehetség…
- Igen. Velem is ezt osztotta meg. - örülök neki, hogy Miope számára is már nyilvánvaló, hogy mi történt, mert nem szívesen avattam volna be én magam a részletekbe. A százados a bizalmába fogadott, és ezzel nem szívesen élnék vissza. Csak akkor, ha élet-halál kérdése. És ez most egyértelműen az, de örülök, hogy nem nekem kellett ‘lépnem’.
- Peter, Peter… - futtatom végig magamban a neveket, és töröm a fejem, hogy kire gondolhat Miope…
- Peter Nazyr? - teszem fel végül a kérdést. Nem sokat tudok róla, de mintha ő pont ilyesmivel foglalkozna. Ha nem róla van szó, az viszont hamarosan ki fog derülni. Bárkire is van szükség, a százados megkapja. Ha kell személyesen hozom ide, bármilyen Peterről is van szó.
- Tényleg? - újabb meglepetés, és ez még az előzőnél is nagyobb. Hálás, amiért itt vagyok, és fogom a kezét? Pont nekem? Pedig én sem könnyítettem meg az életét. De ha így van… rá is nézek a századosra. Egy pillanatra pedig… Mindegy… Maradok természetesen, és egy tapodtad sem mozdulok a továbbiakban.
- Megpróbálhatom. - nézek egy másodpercig Miopéra, majd ismét a századosra emelem a tekintetem. A szavak viszont… most nagyon nehezen jönnek. Ugyanis érzem a súlyát, és tudom, hogy most nagyon nem mindegy, hogy mit üzenek neki. Félre kell tenni minden önös gondolatot, és kizárólag az ő érdekeit kell néznem. Bárcsak jobban ismerném őt…
- Terrance. A legénységnek szüksége van rád. Ez az ócskavas szétesik, ha nem figyelsz rá. Vissza kell jönnöd. - ez teljes mértékben igaz, ám azt érzem, hogy ez nagyon kevés lesz. A helyében engem sem érdekelne, hogy mi van a hajóval, és még a legénységgel sem foglalkoznék. De akkor mivel lehetne maradásra bírni? Mivel lehetne megmutatni neki, hogy az élete nem értelmetlen, és egyikünk számára sem fölösleges? Hogy nekem… sem fölösleges…
És mintha hangosan kimondtam volna a kérdéseket, Miope ismét megkér, hogy beszéljek a fejével. Nem vált be az, amit mondtam. Ezért hatalmas sóhaj csúszik ki az ajkaim közül, és bólintok Miope irányába. Megpróbálkozom még valamivel, ami… nekem sem lesz könnyű, de a századosért megteszem.
- Tudom Terrance, hogy milyen nehéz összekaparni a szívedet, ha azt összetörte valaki. És ilyenkor kapaszkodsz a múltba, és azokba a darabkákba, amik kéznél vannak, és amiket legalább megtaláltál. Mert sokkal egyszerűbb abban szemlélni a saját tükörképedet, mint valaki más szemébe nézni, és kockára tenni azt, hogy meglátják a sebezhető oldalad. De, ha körbenéznél… láthatnád magad mások szemével is, és felismernéd, hogy fontos vagy a környezetednek. Idővel pedig azt is, hogy valójában nem ez számít. Hanem csakis te. És nem lehet fölösleges az, aki mellett ennyien állnak, és akit ennyien várnak vissza… - nem mondtam ki hangosan a szavaim, mert ezek csak rám, és a századosra tartoznak. A kezét viszont még szorosabban fogtam, amíg ‘beszéltem’ hozzá. Ezúttal ugyanis nem tettem félre az érzelmeimet, hanem átadtam őket neki, annak ellenére is, hogy sosem akartam már ilyet tenni. De ha ezzel segíthetek… ennél többet is adnék.
- Gyere vissza Terrance. Ezúttal én fogom keverni a koktélt, mindhármunknak. - bárcsak ezen múlna… de tényleg megteszem. Csak emelje fel a hátsóját erről az ágyról, mert nem tudom mit fogok csinálni, ha nem teszi…

Semmi jót nem tartogat az, ami a szemeim előtt zajlik le, és hiába esik nehezemre, be kell ismernem, hogy ehhez én kevés vagyok. Egykoron talán a támasza lehettem volna bárkinek, hiszen az empátia mindig is a sajátom volt. A saját érdekemben azonban ezt elengedtem, mert bőven elég volt a saját érzéseimmel is megküzdenem, és nem akartam még már terhét is magamra venni. Úgy tűnik, hogy ebben hibáztam. Hiszen az én pozíciómban - azzal a céllal, hogy mindenkinek a lehető legjobb körülményt biztosítsam - nem ignorálhatom a hozzám tartozók mentális egészségét, és bízhatok abban, hogy mindenki megoldja saját maga a problémáit. Vannak helyzetek, amikor igenis szükség van a segítségre, akárcsak azzal is, hogy jókor vagyok jó helyen, és értesítem azt, aki érdemben is segíteni tud. Ez elsősorban az orvosi csapatot jelenti, másodsorban valakit, aki ismeri is a századost. Én nem tudok róla semmit, és azon kívül, hogy mellette maradok, amíg nem lesz jobban tényleg nem tudok semmit sem tenni. Ezért is küldtem üzenetet Miopénak, és adtam neki engedélyt a teleportálásra, rögtön azután, hogy jelezte meg fog jelenni.
A méltó üdvözlésre azonban esélyem sincs, mert továbbra sem mozdulok a százados mellől. A kezét végig fogom, még akkor is, amikor az orvosi csapat már dolgozni kezd az esetén. Azt ugyanis tisztán látom, hogy nagyon nagy a baj, és nem fog meggyógyulni néhány kapszulától. A százados együttműködésére is szükség lesz, erre pedig én nem kérhetem.
- Remélem… - most még a köszönésre sem pazarlom az időt, csak finoman megemelem azt a kezemet, amivel a százados kezét tartom, hogy Miope jól láthassa, hogy mi történt. Adok neki néhány másodpercet, vagy akár percet is, hogy elemezni tudja a helyzetet, majd odébb megyek egy lépéssel. Ha azt látom, hogy közelít, akkor át is adom a helyemet, és nem szívesen, de elengedem a százados kezét, hogy a barátja lehessen mellette.
- A Terrán járt. Már akkor is aggasztó volt az állapota, amikor felkerestem, de aztán beszélgetni kezdtünk és… - nem mondom ki, hogy mi lett a vége, és azt sem, hogy ez minden bizonnyal az én hibám. Ez ugyanis nem igaz. Tény, hogy valamit elrontottam, de nem én vagyok a felelős a történtekért. Mégis motoszkál bennem az, hogy ha nem lettem volna vele olyan szigorú, talán nem jut ilyen mélyre. A bűntudatnak azonban nem adok teret egyelőre.
- Kapcsolatba tudsz lépni vele? - abban reménykedem, ha beszélnek valamiképp, Miope megtudná fékezni azt a folyamatot, ami elindult. Ezért az eddiginál is látványosabban lépek hátra, és hagyom, hogy mind az orvosok, mint Miope megtehesse azt, ami szükséges ebben a helyzetben. A szobát azonban nem hagyom el. Talán más túl késő van ahhoz, hogy jóvá tegyem a viselkedésem, de akkor sem tudom itt hagyni. Illetve továbbra is segíteni akarok.
- Szabad kezet adok neked mindenben. Ha szükséged van bármilyen erőforrásra, csak szólj. - a helyiség falának döntöm a hátam, de egyébként ugrásra kész vagyok. Ha bármi kell, rögtön intézkedem. Illetve telepatikusan üzenek a századosnak, még akkor is, ha tudom, valószínűleg már nem hall engem.
- Nem adhatod fel Terrance, megértetted? - az arcom nem árul el semmit. Az semleges, mintha minden érzésemet el tudtam volna zárni. De ez nem így van.

Figyelmesen hallgatom a századost, és úgy érzem, hogy fel vagyok készülve mindenre, amit mondhat. Hiszen a fájdalom nekem sem ismeretlen, épp csak más jellegűvel kellett megküzdenem. De amit végül kimond…
A szavainak súlya rátelepszik a mellkasomra. Ettől a légzés is nehezebben megy, de az sokkal jobban aggaszt, hogy nem tudok mit mondani erre. Kéne, és azt is tudom, hogy mit. “Szerintem nem vagy értéktelen”.  Azonban hiába mondanám ki, nem érnék vele semmit sem. Mert miért is hinne éppen nekem? A legutóbbi beszélgetésünk megmutatta, hogy nem ismerte fel a segítőszándékot a szavaim mögött. Nem hibáztatom érte, hiszen erősen elrejtettem. De éppen ezért a szavaim nem jelentenének neki semmit. Én nem éreztettem vele azt, hogy a munkája értéktelen. Éppen ellenkezőleg. Pont azért nem engedtem el a hajóról, mert fontos a jelenléte. De ez már magyarázkodás a részemről. Illetve meglehet, hogy annak ellenére, hogy nem állt szándékomban, végül én magam is megerősítettem benne ezt az érzést. Így csak egy dolgot tudok kimondani.
- Sajnálom. - ez nagyon kevés, pontosan tudom. Azonban most már félek bármit is mondani. Nem akarom bántani. És magamat sem. A saját sebezhetőségemet senkinek nem vagyok hajlandó megmutatni. A százados viszont megtette. Talán… most én is tehetek kivételt.
- Ha ez számít valamit, én nem így gondolom. - megérintem a vállát utána viszont elindulok a takaróért. Tudom, hogy fölösleges, de valamit tenni akarok érte. Az én felelősségem. Az, hogy ide jutott az én hibám is. Korábban kellett volna beszélnem vele. Vagy csak jobban figyelni arra, amit mond… Most már viszont késő ezen keresegni. A múltat nem tudom megváltoztatni, csak arra tudok hatással lenni, ami ezután fog történni.
És amikor visszaérek hozzá érzem a változást rajta. Negatívat. Be sem tudja fejezni a mondandóját, de nem emiatt kezdek aggódni. Érzem, hogy az energiája menthetetlenül elenyészik. Ehhez én pedig már kevés vagyok.
Mielőtt bármit is mondanék, vészjelzést adok le az orvosi csapatnak. Megadom a kódot is, ami a vészhelyzet jellegét írja le, és persze a százados azonosítóját illetve a helyszínt. Perceken belül ide kell érniük, de ennek ellenére is képtelen vagyok megnyugodni. Nem tudom, hogy mit tehetnék addig. Először közelebb lépek hozzá, és megszólítom.
- Terrance. Tarts ki rendben? Itt vagyok, és segítek. - legalábbis megpróbálom. De ezt már nem mondom ki hangosan. Csak küldök még egy üzenetet a barátjának Miopénak. Talán ő tud neki segíteni. Egyelőre viszont csak én vagyok itt. Ezért meg is fogom a százados kezét, és addig nem engedem el, míg az orvosi csapat meg nem érkezik.
Igazából még akkor sem… Többen is érkeznek, hordággyal, és neki kezdenek a szakszerű szállításának és ellátásának. Én pedig a századossal tartok, mert nem fogom egyedül hagyni. És a kezét is végig fogom, míg mellette sétálok, illetve miután a gyengélkedőben hordágyra rakják. Persze csak akkor, ha nem ellenkezik, és a folyamat gond nélkül lezajlik.

A teljes figyelmem a századosé. Ebben a helyzetben ez akkor is így lenne, ha éppen szolgálatban lennék, ugyanis átadnám, ha arról van szó, hogy a hajó nincs közvetlen veszélyben ellenben az egyik beosztottam nagyon is.
Szavai ezért mélyen megérintenek, és nem csak azért, mert voltam már ott, ahol ő is van. Valójában éppen azt kell megtapasztalnom, hogy ő még nálam is sokkal mélyebbre jutott, és már az én ‘szintemet’ sem kívánom senkinek. Nekem is rengeteg időre volt szükségem, hogy helyre rázzam az életem. És még most sem sikerült teljesen. Vagyis neki még nehezebb lesz innen felkelnie.
Ezért mindenképp segíteni akarok a századosnak, csak egyre biztosabb vagyok benne, hogy én ehhez nagyon kevés vagyok. A gyógyítóinkra van szükség, azokra, akik a lélek sebeit tudják beforrasztani, de most én vagyok itt vele. A bizalmát nekem adta. Nem élhetek vissza vele. Meg fogom tenni a szükséges lépéseket, de előbb meg akarom próbálni rávezetni őt arra, hogy fogadja is el a segítséget. Még akkor is, ha ezzel tovább ronthatok a helyzeten. Ennél ugyanis sokkal rosszabb nem lehet. Ez egyszerre megnyugtató és kétségbeejtő.
- Miért döntött úgy, hogy nem csak azt a kapcsolatot engedi el, hanem az összeset? - ezt szeretném megérteni. Még úgyis, hogy én is pontosan ezt tettem. Biztos vagyok benne, hogy neki más oka volt erre, vagyis a megoldás is más lesz. Én egyébként sem találtam meg az enyémet, csak áthelyeztem a fókuszt a munkára. Azt tart egyben, és a felelősség, amivel az beosztottjaimnak tartozom. Akár látják ezt, akár nem.
A százados ‘tüneteit’ viszont hamarosan szabad szemmel is látni kezdem. Dideregni kezd, és tudom, hogy ennek semmi köze a hőmérséklethez. Mégis felállok, és a szekrényemből kiveszek egy takarót, ha pedig engedi, ráterítem a hátára. Ha semmit nem ér, ezt akkor is megteszem, és ismét helyet foglalok.
Ahogy az üresség szót kimondja viszont én körülöttem fagy meg a levegő. Mindig tudom, hogy mit kell mondani, ám most néma maradok. Ebben a szóban ugyanis minden bennem van, és az is, ami jönni fog. Ki kell rángatnőm őt ebből, de én legfeljebb egy istenes pofonnal tudnám ezt megtenni. Annak meg nem igazán van haszna. Így félretéve a saját aggodalmamat inkább figyelek tovább és várok arra, hogy valami értelmessel is elő tudjak állni. A csend már egyébként sem lehetne mélyebb.
- Érezte ezt már korábban is? Az ürességet és azt, hogy nagyon rosszul érzi magát? - csak reménykedni tudok benne, hogy jó irányba haladok. Mert még mindig nehezen tudom elhinni, hogy egyetlen balul sikerült kapcsolat elég ahhoz, hogy valaki ilyen mélyre kerüljön. Nem mintha kétségbevonnám az érzéseit csak… az élet sokkal több ennél. A sebek pedig akkor igazán mélyek, ha több forrás okozta őket.

Az összes eddigi vitánk során arra vártam, hogy legalább egy percre elhalgasson, de ez sosem következett be. Mindenre volt válasza, és az önbizalmát semmivel sem lehetett megrendíteni. Most viszont csak a szótlansága fogad… Az a néhány kiejtett szó is szinte eltűnik a semmibe, és miután megvizsgálom rájövök, hogy nem csak az. Ezt sosem akartam… Ennyit egyetlen megnyert csata sem ér meg.
- Kérem foglaljon helyet. - mutatok az egyik fotelre, én pedig vele szemben ülök le. Megvárom, míg kényelembe helyezi magát, mert hosszabb beszélgetésre számítok. Nem kínálom meg semmivel, mert nem ezért vagyunk itt. Helyette a figyelmem az övé, és jelenleg ezzel többet tudok segíteni. Remélem.
Az erős javaslatomat követően pedig mesélni is kezdi a történteket, és igyekszem semleges maradni, hogy ne zavarjam meg. Bizonyos szavak után viszont nagyon nehéz. Ahogy az egykori párt, és a fájdalmas elválást említi… Hirtelen pontosan tudom, hogy milyen érzésre gondol. Amikor az életünket megosztjuk valakivel, akkor annak a személynek az elvesztése kitép belőlünk is egy darabot. Ez nem csak fájdalmas, hanem egyenesen kínzó, és nem is múlik el. Nagyon sokáig nem…
A mondandóját viszont nem szakítom meg a saját gondolataimmal. Végig hallgatok mindent, és csak egy-egy arcrándulás mutatja, hogy ez számomra is érzékeny téma. Ennél jobban viszont nem engedem, hogy elragadjanak a saját érzéseim, mert most azért vagyok itt, hogy valamiként támaszt nyújtsak a számára. Csak először meg kell értenem mindent, amin keresztül megy.
- Mit engedett el pontosan? - szándékosan kérdezem azt, hogy “mit”, és nem azt, hogy “kit”. Mert ha igaz is, hogy elengedte azt a személyt, túl sokat áldozott fel ennek érdekében. Ez szintén nem helyes. Hiszen nem látom azt, hogy jobban érezné magát. Éppen ellenkezőleg.
- Mit érzett, amikor elengedte? - egyszerre csak egy kérdést teszek fel, pedig még számos felvetődött bennem. Mert az-az érzésem támadt, hogy még lapul itt más is. Ez nem csak a szerelem elengedése. Az sem könnyű, de lehetséges. Amin átmegy valami komolyabb, csak nem ismerem eléggé ahhoz, hogy erre rálátásom legyen.
- Most mit érez? Ebben a pillanatban. - továbbra is semleges hangon beszélek, amennyire csak tudok, és még csak véletlenül sem keresem én magam a válaszokat. A századosra figyelek, minden szavára, és elejtett gesztusára. Talán, ha rájövök mi az, ami ennyire fájdalmas a számára, segíteni is tud…unk.

Nagyon zavartnak tűnik, és ennek egyáltalán nem örülök. De ha már vettem a fáradságot és idejöttem, legalább türelmes leszek. Dühöngeni máshol is tudnék ugye, és nem is szeretnék. Nem keresem a konfliktusokat, csak… gyakran megtalálnak sajnos. Remélem most nem.
- A beosztását. - várakozó a testtartásom ugyan, de még mindig nem érezhet a részemről neheztelést. Megvárom, amíg megnézi, és nem teszem szóvá azt sem, hogy ezt fejből is tudnia kéne… Ahogy nézem most… mintha semmit sem tudna. Egy másik személy áll előttem, és ha a lelkem mélyére nézek, akkor azt kell mondanom, hogy ez… aggodalommal tölt el. Csip-csup dolgok miatt, még a százados sem szokott ennyire… összezuhanni? Az energiája nagyon nem tetszik, tehát valami biztos történt, ami nem csak hiszti…
Nem tudom végül eldönteni, mert megkapom én is a beosztást, és látom, hogy hiba történt. Ettől függetlenül persze még szolgálatban kellett volna lennie, de jelenleg nem ezzel foglalkozom. Rossz beosztást kapott, így nem vonható közvetlenül felelősségre azért, ami történt. Ő is hibázott, de elsősorban most a felettese. Így majd vele fogok beszélni erről.
- Ha máskor ilyen történik, jelezze, hogy hiba történt. - most csak ennyit mondok, és a továbbiakban nem hozom szóba azt, hogy kihagyta a szolgálatot. Ugyan nem elégséges ez a magyarázat, de most megelégszem ennyivel. Mert bízom benne, hogy többet nem fog ilyen előfordulni. Az optimizmust persze nem tudnám megmagyarázni, főleg annak fényében nem, hogy a százados felől valóban negatív energiát érzek. Jobban mondva… mintha nem éreznék semmit…
Ezért amikor meg is említi, hogy nem érzi jól magát, közelebb lépek hozzá. Felemelem az egyik kezem, de mielőtt meg is érinteném, figyelmeztetem.
- Még nem segítettem. De most fogok. Meg fogom érinteni Terrance. Kérem ne ellenkezzen. - azért továbbra is lassan emelem a kezemet, hogy fenn tarthassam számára az ellenkezés lehetőségét. Parancsot ugyanis most nem adhatok neki. A pillantásom viszont nagyon határozott szándékról árulkodik, így ha csak nem áll fizikailag ellen, a vállára teszem a kezem. A gyógyító erőmet hívom segítségül, és bár vannak nálam sokkal tapasztaltabbak is, azt érzékelem, hogy fizikailag jól van. Legalábbis egyelőre. Az energia áramlásában ugyanis súlyos zavart érzékelek. Megsérült az aurája, és a lénye, mintha eloszlana a semmiben. Most már egész biztosan aggódom, és ezt láthatja is rajtam, amikor elveszem a kezem a válláról.
Segítségre van szüksége, ez egészen biztos, viszont nem az enyémre. Vannak a lélek sebeire szakosodott gyógyítóink is, és valamelyiket mindenképp meg kell látogassa. Viszont ezt neki is akarnia kell… Így mégis, először nekem kell beszélnem vele.
- Szeretném megkérni Terrance, hogy jöjjön velem. - ismét csak kérem, de még mindig határozott vagyok. A vonásaim persze lágyabbak, és a korábbi szigort már nem láthatja rajtam. De ha követ, akkor mindenképpen elindulok a szobám felé, mert ott szeretnék vele beszélgetni, háborítatlanul. Ha ellenáll, akkor itt fogom feltenni neki a kérdést, de jobban járna, ha velem tart. Ez esetben percekkel később, de ugyanúgy beszélek vele, csak sokkal kényelmesebb, és nyugodtabb környezetben.
- Kérem mesélje el, hogy mi történt a Terrán. Részletesen, és nem a küldetésére vonatkozóan. Magánszemélyként. - mielőtt el is kezdené, még valamit hozzá teszek. Egy apró, de igencsak fontos dolgot.
- Természetesen bizalmasan kezelek mindent, amit megoszt velem, illetve mivel civilként beszélünk egymással, bármit is mond, nem fogja érinteni a katonai szolgálatát. Ha úgy tetszik, vegye most úgy, hogy fel van függesztve jelenleg. - részben egyébként igen, mert ha nem lenne, felelősségre vonnám a szolgálat megtagadás miatt. De ha ezt most tenném, az nem érne semmit. Először az alap problémát kell megoldani, az okot feltárni, amiért ez megtörtént. Ha ez sikerül, akkor lehet továbblépni, és a jövőjéről is beszélni. Jelenleg viszont ilyen neki nincsen. Ha csak nem akadályozom-akadályozzuk meg valamiképp az aururája elenyészését.