Peter Nazyr

Mindenről lemondóan sóhajtom ki a füves cigi füstjét. Nem az elsőt. És nem a slukkra értem.
Vannak az emberek életében olyan napok, amikor minden azt kívánja, legfőképpen én, hogy minimum három cigit szívjak el, egymás után, hogy másnap ne akarjak bemenni tanítani, meg úgy egyáltalán kikelni az ágyból. Csakhogy ha fel vagyok dobódva, akkor csak úgy ontom a fantasztikusabbnál fantasztikusabb elméleteket, s találok olyan összefüggéseket, amelyek valójában nincsenek is. Példának okáért, a szomszédnak éppen akkor volt kedve hangosan áriázni kezdeni, amikor a másik oldalamra akartam fordulni, merthogy semmi kedvem nem volt ma bemenni az előadásra. Amin én vagyok az előadó. Éreztem már akkor is, hogy a másik bal lábam jelentkezett, még mielőtt kinyitottam a szememet. De hát cukrom mindig van, mert nem a cukros bácsi vagyok, hanem az, aki a limonádét szereti.
De ha még ez nem lett volna elég, a másik oldalra fordulás is nehezen ment volna, mert a szomszéd macskája, fene a jó dolgát, tegnap annyira szerette Spinoza-t hallgatni, amikor felolvastam neki, hogy még rám is feküdt a nagy figyelésben (a horkolására nem ébredtem fel. Jó az alvókám. Csak az az ária...).
Ami nem az esti fellépésre készülés eredménye volt, hanem a csodás házasélet századik felvonásának első jelenete volt. A konyhában, csíkos fürdőköpenyben szürcsölve a kávém, számoltam visszafelé, mikor hallom az első tányértörést. Éééééésss... bingó! Megyek is lottót venni, ezt már megint eltaláltam!
A másfél órával későbbi idő sem látott jobban magamhoz térve, főleg, hogy az egyik lábamon ott maradt a nyuszifüles mamusz, amihez tökéletesen passzolt a fekete tollas kabátom, amit le nem vettem volna, mert.... nem csak a légkondi volt alacsonyra csavarva, hanem mert elfelejtette mást is alá venni, a saját bőrömön kívül. És rettentően sajnáltam (nem) az előttem ülőt, aki azt hitte, hogy az elmés hozzászólásával majd jól beéget. Simán letoltam neki egy összefüggést a nyuszis papucs, és a tollas gallér között. Minden csak a megfelelő tálalás kérdése... Nem, nem volt hülye ám az a diák, csak ne nézzen már madárnak...
Csak kellett volna még egy kanál cukor abba a kávéba...

Délutánra már alig vártam, hogy a teljesen sztoikus kézlegyintésemet letéve (esküszöm, veszek egy integető kezet), az egyik páciens kezelése után, végre rágyújthassak. Akármennyire is akartam morogni (nem, nem akartam, az nem az én kutyám), a hipnózisban éppen azt szeretem, hogy az emberek végre megszabadulnak attól a kurva egótól, és hoppszalá, az a valaki jelenik meg mögüle, akivel egészen kellemesen el lehet csevegni, és még meg is oldjuk az illető páciens gondjait. Nem, nem a cigi letevése a hipnózis célja nálam sosem, az csak egy maszlag.

De az ajtón felberrenő csöngőnek nem örülök. Sejtem, ki az, és már üzemszünet van nálam. Mégis, sóhajtva állok fel, már nem csak a nappaliban érezni a füves cigi illatát.
- Tudtam, hogy te vagy - a nyitott ajtóból fordulok vissza, a köpenyem már újra megtalált, miután vagy félórát lazultam egy forró fürdőzéssel. Cseppet sem törődök azzal, hogy a derekán egy jelvény jelzi, melyik egység nyomozója.
- Be kell, hogy vigyelek - hallom még a nappaliból a hangját.
- Tudom-tudom, illegális szer használata, bla-bla... - integetek neki, s ledobom magam a kanapéra, s két másodperc múlva felnézek, addigra ő már a nappali ajtajában van.
- Legalább azt várd meg,  hogy elszívjam, ha már miatta viszel be... - tudom, hogy nem vihet be, változtak a törvények, de aaaanyira szeretem nem csak a füves cigit szívni, hanem az ő fejét is...
- Szeretném - tudom, hogy szeretné. Nem cukipajtik vagyunk, de mindennek van előnye is. - Egy áldozatot kéne hipnotizálni.
- Mikor kezdjük? - teszek úgy, mint aki éppen kigombolja az ingujját, és elkezdi felhajtani, munkára készen. Rohadt érdekes egy hipnózis lesz, miközben teljesen a Holdon túlról fogom tartani a kezelést.
- A kávéd, és legalább fél liter víz után.
Csak megadóan sóhajtok.
- Nem kérek a pocsék rendőri kávédból...

Igazából fogalmam sincs, minek is tudnám magam leírni. Mert hát mindenki jellemes, a kérdés, hogy hogyan. Most az is a jellemhez tartozik, hogy állandóan type-okkal teli minden írásom, vagy hogy például iszok kávét, még úgy is, hogy az egészséges életmód hype-ot tolom, vagy hogy például mentem már be mályvaszínű öltönyben, neonzöld sállal, és barna kockás nadrágban, Mátrix-szemcsiben, bakancsban? (mentem már be kisminkelve is, mert éppen olyan napom volt...) Vagy mondjuk fennen hirdetem a reggeli kelés csodáit, de az lenne a csoda, ha én valaha képes lennék beérni a kilenckor kezdődő, amúgy nem létező előadásomra, amit ráadásul én tartok, mert mondjuk éppen a másik oldalamra fordultam? Vagy, hogy a narancslével ki lehet kergetni a világból, ki az a hülye, aki savas dolgot dob a gyomrába, miután vagy minimum tizenkét órán át nem evett semmit? (Nem, a kávé nem tartozik a savasító dolgokba, ááááá...). Vagy, hogy van is kocsim, meg nem is, mert a lakóhelyem időnként a lakókocsim, mert szeretek szabadon és kötetlenül mozogni?
S te akkor állítanál meg, s kérdeznéd meg nagyon komolyan, hogy ugyan hová lett a tanári asszisztensi és hivatásbeli méltóságom.
Mondd, te a Holdon élsz?