A new life - Andrew & Elia

A new life

Szavait követően ránézek, és egyelőre nem szólok. Nem vagyok biztos benne, hogy jól értettem-e így magamban elismétlem a szavait. “Itt vagyok én is”. Valóban itt van, és rá mindig is számíthattam. Ő az egyetlen, akiben megbízom. Talán ő is bennem, bár ezt nem tudhatom. Ahogy azt sem, hogy pontosan miként is gondolja azt, hogy “nem kell egyedül lennem”.  Biztos jelképesen érti, elvégre nem itt lakik, így mindenképp egyedül fog hagyni engem. Vagy nem ebben a vonatkozásban gondolja? Sosem gondoltam Andrewra… úgy… Igazából senkire sem. Volt odabent egy férfi, aki megcsókolt engem, de én nem éreztem közben semmit sem. Ezért is legyintettem, és leginkább figyelmen kívül hagytam azt, amikor kapcsolatokról beszéltünk a pszichiáterrel odabent. Engem ez úgysem érint. Vagy talán mégis?
- Köszönöm. - nem tudom, hogy mit mondhatnék még, hiszen csak abban vagyok biztos, hogy nagyon hálás vagyok neki ezért. Sokat jelent, és neki talán azt is el merem hinni, hogy fontos vagyok. Már csak azért is, mert más ennek még a közelében sem jár. A szociális munkásoknak, a pszichiátereknek, de még a többi páciensnek is, én csak egy voltam a sok közül.
- Igen. Azt hiszem. - nem merem biztosan állítani, mert van bennem más is. Amit hangosan eddig még nem mondtam ki. Most viszont…
- Honnan tudhatom azt, hogy nem fogok csalódni? Hogy vágyom valami után, esetleg meg is szerzem, de kiderül, hogy nem is ezt akartam valójában? Csak utólag fog kiderülni, amikor már késő lesz. - nem vagyok olyan idős, de tudom, hogy vannak, akik egy egész életet felhasználnak arra, hogy egzisztenciát, családot, barátokat szerezzenek maguknak. Én a nulláról indulok, ezért nem számolhatok azzal, hogy mindenem meg lesz, mire elérem az x-edik életévemet. Talán már idős leszek, és akkor fogok rájönni, hogy más életet szeretnék. Vagy még rosszabb… hogy más vagyok, mint amilyennek hiszem magam. Nagyon nehéz úgy megismerni magamat, hogy a múltamról nem tudok semmit.
- Rendben. - úgy tűnik ezt is szoknom kell. Olyan soknak tűnik hirtelen minden. Amikor odabent voltam, azt akartam, hogy végre én dönthessek, és ne szabályozzák minden lépésemet, vagy gondolatomat. De arra nem készültem fel, hogy idekint már nincs útmutatás, vagy tanács sem. Akár jó, akár rossz, minden felelősség az enyém, még akkor is, ha Andrew most itt van velem.
- Tényleg? - máskor is mondott már ilyet, de valahogy nem vettem annyira komolyan. Odabent nem igazán volt választási lehetőség, sokan a saját világukban éltek. Ehhez képest nekem legalább nem is volt. Itt kint viszont ennek más színezete van. Ugyanis Andrew dönthetett volna úgy is, hogy nem jön el. Az egész világ előtte van, azzal találkozik, akivel csak akar. De ő velem jól érzi magát… Nem tudom, hogy miért, de nagyon… tényleg nagyon sokat jelent…
- Mindig is bíztam benned. -az okát ugyan nem tudom, de nem is keresem. Valamiért már az első találkozásunk alkalmával éreztem, hogy ő más, mint a többiek. Én is más voltam. Nehezen találtam másokkal a közös hangot, bár eddig a pillanatig meg voltam győződve róla, hogy az amnéziám miatt. Most viszont úgy gondolom, talán más oka is van. Talán Andrewval, amennyire különbözőek vagyunk, annyira hasonlóak is. Az érintése is talán ezért esik ilyen jól… még sem tudok ezután a gondolat után menni, mert a kézfogás hamar megszűnik. Általam, de látom, hogy ő is elkapta a kezét. Ezek szerint tényleg nem volt helyes. Barátok nem tesznek ilyet. Akkor nekem azért esett jól, mert többként tekintek rá, mint barátra?
- Igen. - távolinak tűnik az ágy gondolata, ezért reflexből érkezik tőlem a válasz. Még máshol járok, odakint a kanapénál azt hiszem. Zavarossá válik hirtelen minden, hiszen a saját érzéseimet, gondolataimat sem értem. A félelem az egyértelmű volt, akkor tudtam, hogy segítségre van szükségem. De ez… minden, csak nem egyértelmű.
- Égetten is jöhet. - zavart még a mosolyom ugyan, de legalább megjelenik az arcomon. Kedves tőle, hogy ennyire figyel rám, és kedveskedni akar. Vagy legalábbis én úgy értékelem. Amiatt, hogy állítja, nem annyira ügyes, igazából még jobban…
- Köszönöm. - azt hiszem ezt kell mondani, bár nekem nem sok közöm van ahhoz, hogy ez milyen lakás. Ezt kaptam, és valójában még nem érzem azt, hogy bármihez közöm is lenne. A rend az mondjuk tetszik, azt szeretném a továbbiakban is megtartani.
- Mindegyik ötlet jól hangzik. Szóval válassz te. És ha a sütit vagy a levest választod, segítek, amennyire tudok. - nem feltétlenül vagyok éhes, bár biztos jól esne valami finomság. Ezért nem akarom elvetni ezt, főleg, mert még mindig nem értem, vagy érzem hogyan tekintsek Andrewra. Megint visszajutottam ide, bár a lakás egy időre elterelte a figyelmememet. A végére kell járnom azt hiszem, mert érteni akarom saját magamat. Főleg, ha ez Andrewra is hatással van.
Ezért oda megyek hozzá, bárhogy is dönt. Ha segítség kell a főzésben, azzal próbálkozom, ha az általa hozott finomságokat választja akkor csak tányérokat vagy tálakat keresek. Bárhogy is alakul, mindig a közelében vagyok, és figyelem. Egy alkalommal óvatosan a kezét is megérintem. Tudni akarom, hogy ez milyen hatással van rám, azon kívül, hogy… jól esik.

Andrew & Elia

A new life

- Tapasztalás? - ezt nagyon sokszor hallottam. Tulajdonképpen odabent, mindig ezt mondták nekem. Hogy még meg kell tapasztalnom milyen is a valódi élet. Ezért nem akartak kiengedni. És valóban, szinte semmit sem tudok. Ami a normális embernek természetes, hogy munkája van, családja, párja… nekem ilyen sosem volt, és ez nagyon rossz érzéseket keltett bennem. Ezért én nem tudok erre úgy gondolni, mint egy pozitív dolog. Hiszen honnan tudhatnám, hogy mi hiányzik az életemből, ha azt sem tudom, hogy milyen lehetőségeim vannak?
- Az-az igazság Andrew, hogy nem tudom, mit kéne még megtapasztalnom, és mit nem. A minden az biztos nem fér bele egyetlen életbe. - vagyis tudnom kéne, hogy nekem mi a fontos. De ezt hogyan tudnám, ha még a körvonalak sincsenek meg a kép körül? Ez túl sok, hiszen még saját magamat sem találtam meg.
- Ízlik. Bár sokat nem merek inni. - egy pohárból viszont nem hiszem, hogy gond lehet. Bár, ha mindenképpen tapasztalnom kell, akkor azt is ki kéne deríteni, hogy bírom az alkoholt, és milyen hatása van rám, ha esetleg túlzásba viszem. Egyedül persze nem merném. Ha Andrew vigyáz rám, úgy talán. De ez már bőven túl menne azon a határon, amit kérhetek tőle. Nem akarom kihasználni a jóindulatát, és ez az alkalom semmiképpen sem lenne megfelelő.
- Értem. - nem teljesen, hiszen én még sosem voltam egyedül. És azt hiszem nem is vágyom rá. Viszont tudom, hogy milyen az, amikor olyanokkal vagyok körülvéve, akiknek nem vágyom a társaságára. Nem akarok egyedül lenni, de az nem mindegy, hogy ki van mellettem. Emiatt valahol értem, az ő nézőpontját. Illetve azon is elgondolkodom, az én társaságom nem sok-e most az ő számára. Kérdés, és leginkább figyelmeztetés nélkül gyalogoltam bele az estéjébe pedig lehet, hogy ez most egyáltalán nem esik neki jól. Csak abban tudok bízni, hogy ha így van, akkor viszont nem jött volna el ide.
- Valójában te vagy itt. És ezt köszönöm. Nem tudom, hogy nélküled mit csináltam volna. - Andrew mindig is fontos volt a számomra. Valójában az egyetlen, aki jelent is valamit. Ezért is hívtam végül őt. Egyedül benne bízom annyira, hogy rá tudok egy ilyet bízni. A kérdés az, hogy jogom van ehhez? Neki sem volt könnyű élete.
- Rendben. - egy halvány mosoly költözik az arcomra, ahogy lassan el merem hinni, hogy tényleg nem kényszerből van itt. És, ahogy a kezét nyújtja felém, hogy segítsen… Megfogom végül, és jól esik. Nem is akarom elengedni. De el kéne vagy nem? Ez azért szokatlan két barát között. Vagy nem? Fogalmam sincs. Ezért amikor felkeltem, végül elengedem a kezét. És csak a gondolat marad velem, hogy nekem azért jól esett volna még.
- Öhm… nem mondtam semmi. - vagy végül igen? Ki is mondtam? Akkor mégis be kéne fejeznem a gondolat menetet, ami bennem volt. De még mindig úgy gondolom, hogy ez nem helyes. Most nem. Így is sokat kértem Andrewtól.
- Én is éreztem hasonlót. Hogy nem kellek senkinek. Hogy senki számára nem vagyok fontos. - és még most is ezt érzem. De azt hiszem, illetve reménykedem benne, hogy ezzel már megbékéltem. És végülis nem kell, hogy ez mindig így maradjon. Elvileg pont azért engedtek ki, hogy éljem az életem, találkozzak másokkal. Legyek normális… Jelentsen ez akármit is.
- Igen. Jót tudtam aludni az ágyban. - a benti ágyakhoz képest ez egy lakosztály. Nem nagy, de egyedül lehetek benne, és ez már sokat számít. Értékelni ugyan ma pont nem tudtam ezt, de majd remélem, hogy fogom. Mert az éjszakai zajok odabent, mindig is kikészítettek.
- Tudsz sütit sütni? - a leves is jól hangzik, de az nem olyan bonyolult, mint a süti. Meglep, hogy Andrew ennyire készült, és hálás is vagyok neki ezért.
- Mehetünk a konyhába, ha szeretnéd. A lakásnak a végére is értünk. - nappali, konyha, fürdőszoba, és egy háló. Vagyis óriási! Elveszni ugyan nem fogok benne, de nem tudom miként lehetne egy ekkora helyet a saját holmijaimmal megtölteni.

Andrew & Elia

A new life

- Huh. Akkor lehet, hogy ez mégsem olyan jó trükk. - vagy csak el kell fogadni, hogy nem sikerülhet minden, és akár még egy egyszerű dolgot is el lehet rontani. Azt hiszem képes is lennék így élni, de amikor az élet fontos részeiben is hibázom, már nem olyan egyszerű túllépni az ilyen semmiségeken sem. Mert így már nem csak egyszeri eset, hanem kudarcok sorozata, az élet pedig nem erről kéne szóljon.
- Finom. - azért csak óvatosan merek kortyolni, mert alkohol is van benne. Ha sima kóla lenne, már biztosan megittam volna az egész poharat, meg magának a boros kólának is elég jó az íze ahhoz, hogy oltsam vele a szomjam. De az alkohol már más eset. A koktélokkal is ezért kell vigyázni, ahogy tudom.
- Szívesen. - örülök neki, hogy ezt jól csináltam, illetve, hogy Andrewnak ezzel a kedvére tettem. Az arcomon is felvillan egy mosoly képe, de addigra eltűnik, mire arról kezdünk beszélni, hogy milyen is idekint. Még a poharamat is leteszem az asztalra.
- Akkor jó érzés volt egyedül? - a szavai erre utalnak, de nem vagyok benne biztos. Ezért inkább kérdezek. Nem szeretném félreérteni, amit Andrew mond. Ő volt az egyetlen támaszom, és remélem én is tudtam neki segíteni. Viszont ahogy folytatja ráébredek, hogy ha így is történt, ez még kevés volt a számára. Ezért önkéntelenül hajolok közelebb hozzá, nem foglalkozva azzal, ha esetleg kiborítom a popcornt. Meg akarom őt ölelni, és meg is teszem.
- Nekem nem vagy fölösleges. - nem tudok sokat a családjáról, csak annyit, amennyit elmondott nekem. Így nem hitegetném azzal, hogy talán nincs igaza. Az viszont igaz, hogy nekem fontos, és nem csak azért mert most itt van velem. Előtte is az volt. Ezért nem engedem el egy ideig, ha a számára is kényelmes így. Idővel viszont elengedem, és észreveszem, hogy valamennyire azért sikerült kiborítani a popcornt. De szerencsére csak néhány szemet, és az is még a kanapén van. Ezért a tálat kettőnk közé rakom, és a lehulott szemekért nyúlok, amikor kérdezi, hogy miként engedtek ki engem.
- Igen. Azt hiszem. - az életem még biztosan nem lesz teljes, hiszen még mindig nem emlékszem semmire az intézet előtti időkből. De legalább ez egy haladás. Csak nehéz ekként tekinteni rá, amikor egyelőre csak azt látom, hogy mi a rossz ebben a helyzetben.  Andrew szavait illetve érintését követően azonban érzem, hogy egy kicsit könnyebb. Hogy ott vannak a jó dolgok is, csak nem látom még őket. De talán fogom. Nagyon bízom ebben, illetve abban is, hogy legalább rosszabb már nem lehet.
- Igen. De vigyük a zenét is. - azt mondjuk nem tudom, hogy mit fognak szólni a szomszédok, ha bevisszük a hálószoba is a zenét. Mikor bementem oda, hallottam őket, vagyis vékonyak a falak. Az intézetben is ez volt a legnyomasztóbb. Mindent és mindenkit lehetett hallani, ez pedig különösen nehéz volt azoknak, akiknek a valóság érzékeléssel voltak gondjai. Mindenesetre egyelőre nem foglalkoztat, hogy mi lesz a szomszédokkal, mert Andrew a fontos. Nagyon súlyos dolgot mondott ki, és valahol át is tudom érezni, hogy ez mennyire nehéz lehetett neki. Engem ugyan nem dobott el senki, jobban mondva nem emlékszem és így nem is kötődöm senkihez, de a tény, hogy hozzám nem jártak látogatók - csak Andrew, miután kiengedték - sokszor tudatosította bennem, hogy én nem kellek senkinek. Hogy nem vagyok fontos senkinek. És ez nagyon rossz érzés volt különösen azután, hogy már nem is vártam senkit sem. Amikor bekerültem, még reménykedtem, és minden látogatóra azt hittem, hogy hozzám jött, hogy értem jött. De nem. Ezért beletörődtem. Én nem vagyok fontos senkinek, és ennek nyilván megvan az oka is.  Viszont nem áll szándékomban ezt most elmondani Andrewnak, mert akkor azt hihetné, hogy az ő élményei nem fontosak. Inkább haladjunk a lakásban, ahogy szeretné, vagy csináljunk bármit, amihez kedve van. Nekem már az is elég, hogy itt van, ennél jobban nem akarom kihasználni őt és a figyelmét.

Andrew & Elia

A new life

Figyelek Andrewra, és nem csak a szavaira, hanem arra is, amit csinál. Jól esik, mert így nem kell szembenéznem azzal, ami bennem kavarog.
- Ó. Rendben. - így sokkal egyszerűbb. Azzal sem lenne baj, ha méregetni kéne, de, ha csak szemmértékre megy, nem igazán lehet elrontani. Bár nekem talán még így is sikerülne…
- Nekem úgy sikerült megégetni, hogy a mikró mellett álltam. Csak vártam, hogy mikor nem hallom már a pattogást. És vártam, és vártam, mert még mindig hallottam egy-két szemet. Az illatból jöttem rá, hogy ennyire nem kellett volna, hogy türelmes legyek. - pedig még mondták is nekem. De én tiltakoztam, hogy jó lesz így. Nem lett. Azóta inkább elfogadok minden tanácsot, még akkor is, ha nem érzem úgy, hogy a számomra megfelelő lenne. Hiába ez csak egy apró dolog, ha ez sem megy, akkor a komolyabb dolgokhoz hozzá sem lehet állni egyedül.
- Igen. Megkóstolom így aztán majd meglátjuk. - ha leittam belőle, akkor még lehet önteni hozzá akármit. Akár kólát is, ha esetleg még ezt is erősnek érezném. De nem hiszem. Bár felhívták rá a figyelmemet, hogy az ital nem megoldás semmire, de ha jól esik, akkor azért lehet fogyasztani. És az első kortyok után rájövök, hogy ez finom is, nem csak a hatása miatt szeretném meginni. Ezért lassan ugyan, de folyamatosan kortyolgatok az italból. Csak akkor teszem le a poharat, amikor Andrewnak készítem el.
- Akkor most a kóla jön. - nem tudom, hogy miért mondtam ki hangosan, de talán azért, mert megerősítésre vártam. De akár megkapom, akár nem, végül teljesen elkészítem az italt és oda is adom Andrewnak a poharat. Amikor koccintásra emeli az italát csatlakozom a gesztushoz. Értékelem, hogy Andrew úgy kezel, mintha én is egy hétköznapi ember lennék, de sajnos nem vagyok az. És ezt érzem is, amikor arra koccintunk, hogy végre kijutottam. Hiába nagy ‘győzelem’ ez a számomra, még nem érzem a jelentőségét. Az viszont segít, hogy Andrew zenét rak be. Valamiért biztonságban érzem magam tőle, hiszen ez olyan dolog, amit már bent is megtapasztaltam, de idekint is van ‘helye’.
- Ez tökéletes. - emlékszem erre a számra, még együtt hallgattuk odabent. Már akkor is tetszett, és most is nagyon kellemesnek találom. Idővel viszont már nem figyelek annyira a zenére, hiszen szóba kerül valami más is. Valami, ami mindkettőnk számára fontos dolog, és azok akik nem jártak ilyen intézményben nem is érthetik, hogy mennyire.
- Egyedül? - neki talán ez nem szokatlan, de számomra nagyon félelmetesen hangzik. Már ebben  a lakásban is kellemetlen volt teljesen egyedül lenni, nem is bírtam sokáig. Annak ellenére sem, hogy a zár tökéletesen működik. Odakint viszont nincs semmi, ami megvédhetne. Ha ki akarnának rabolni, vagy csak szimplán bántani, nem tudnék ellene tenni semmit sem.
- És mit éreztél, amikor így láttad őket? - talán nem illene erről kérdeznem, hiszen feltételezem, hogy fájdalmas emlék a számára. De ha szóba hozta, talán azt is jelenti, hogy beszélni akar róla. Én pedig szívesen meghallgatnám, még annak ellenére is, hogy ebben nem hasonlítunk. Nekem sosem volt senkim, illetve nem tudok róla, hogy lett volna. Neki szerencsére megadatott egy új család, és nagyon örülök neki, hogy így alakult. Már akkor is kívántam, hogy legyenek az életében olyanok, akik szeretik, amikor odabent voltunk.
- Hirtelen történt. Vagyis még sem.  - veszek egy kicsit a popcornból és az italból is kortyolok. Csak azután tudom folytatni.
- Már többször is volt szó róla, hogy kiengednek, de végül mindig meghiúsult. Ezért amikor legutóbb megemlítették már csak legyintettem és nem foglalkoztam vele. Arra számítottam, hogy megint közbe jön valami. De máshogy alakult. Valóban kiengedtek, és így váratlanul ért, annak ellenére is, hogy mindig erre készültem. - sosem értettem, hogy végülis mi volt a szándékuk velem. Egyik pillanatban azt éreztem, minél gyorsabban ki akarnak rakni, a másikban meg azt, hogy sosem fognak, hiszen alkalmatlan vagyok az önálló életre. Ezért mindig be akartam bizonyítani, hogy tévednek, nekem igenis kint van a helyem. De talán tévedtem. Jelenleg nem érzem úgy, hogy jobb lenne itt. Egyedül Andrew társasága segít. Azt hiszem ő számomra az egyetlen biztos pont. De nem tudom, hogy ez helyénvaló-e… Nem tehetem őt felelőssé az én életem vonatkozásában.

Andrew & Elia

A new life

- Rendben. Szólni fogok. - nem hiszem, hogy a megértéssel gondom lesz, elvégre láttam már, de az, hogy meg is jegyezzem már egy másik dolog. Ezért, ha valami zavaros lesz mindenképp jelezni fogom, elvégre inkább most mutassa meg egyszer akár lassan is, minthogy ezerszer fel kelljen tennem ugyanazt a kérdést.
- Ah. Akkor feles pohárral szokták mérni? - nem tudom, hogy van-e a konyhában, de felismerném. Alaposan végig mentünk az asztali etiketten is odabent, mondván, ha egyszer a királynő meglátogat, tudjam, hogy mit mivel kell enni. Szerintem villa, villa. Teljesen mindegy, hogy mekkora, de nyilván helyeslően bólogattam, mert tudtam, hogy ez jelenti a kifelé vezető utat.
- Nincs mit. - azt hiszem ez természetes is kéne legyen. Mármint az, hogy én hozok neki mindent, amire szüksége van. Mert a vendégem. Csak nagyon furcsa ekként gondolni Andrewra. A látogatóm volt már. De a vendégem sosem.
- Mindig? - halvány mosoly kúszik az arcomra, de pár másodperccel később el is tűnik. Még nem tudom magamon tartani, hiába próbálkozom. Az érzés, ami hatalmába kerített, ugyan már eltűnt, de az emléke még nagyon élénk. És mintha vissza akarna rántani, amikor el akarom végleg kergetni.
- Egyszer én is benne felejtettem. Nem volt túl jó égetten. - azért ettem belőle, mert ha már én rontottam el, nem akartam, hogy a kukában végezze, de nem bírtam el az egész tállal, mert tényleg pocsék volt az íze.
- Rendben. - hálás vagyok érte, hogy meghagyja nekem ezt a lehetőséget, mert így azt érzem, hogy legalább ez úgy működik, ahogy kéne. Nem mintha ragaszkodnék a ‘nagykönyvhöz’, de egyelőre én csak azt ‘olvastam’. Ezért biztonság érzettel tölt el, ha valamit felismerek a való életben, amiről már hallottam korábban.
- Jó lesz negyedig. Megnézem, hogy így milyen íze lesz. - nagyon szeretem a kólát, és igazából még nem találkoztam olyan sok alkalommal alkohollal sem. Ha nem lettem volna ‘különleges’ eset, talán nem is mutatták volna meg nekem, és engem is absztinenciára bíztattak volna, mint a többieket. De a szociális munkás fontosnak tartotta, hogy ‘megismerkedjek’ ezzel is, elvégre az alkoholfogyasztás mértékkel a normális élet része.
- Persze. - örülök, hogy ezt választotta, mert nem szeretném azzal tölteni az időt, hogy tálakat keresek, és azt nézegetem, hogy melyik lesz elég nagy, és melyik nem. Találtam egyet, abba pont belefér minden, én így megelégszem ezzel, ha Andrew is.
- Óh, igen, csinálom is. - figyeltem, ezért amint elérem a bort, töltök is belőle a pohárba. Először nagyjából negyedig.
- Meddig töltsem neked borral? - ő nem biztos, hogy csak a negyedéig szeretné, ezért megvárom, hogy mit felel, és aszerint töltök még bort, és kólát, avagy már csak kólát.
- Ha háttérzaj, akkor inkább zene legyen. A filmek elterelik a figyelmem. - tudnék kétfelé is figyelni, de nem igazán szeretnék. Ha filmet nézek, azt csendben teszem, Andrewval viszont szeretnék néhány… sok szót váltani. Viszont, ha ő mégis inkább egy filmre szavaz háttérzajként, ahhoz is alkalmazkodom. Neki sikerült elérnie, hogy kényelmesen érezzem magam, ezért szeretném, ha ő is komfortosan lenne itt.
- Igen. - látom, hogy koccintásra emeli a poharát, így én is azt teszem. Épp csak a tósztnál bizonytalanodom el.
- A haza… az érkezésre. - én inkább csak erre innék. Ez nem az otthonom. Talán egyszer az lesz, de most még semmiképpen sem az. Egyedül amiatt érzem már komfortosan magam, mert Andrew itt van. Nélküle… valószínűleg még mindig a hálószobában kuksolnék, teljesen beborítva a rossz érzésekkel.
- Válassz te. Ha esetleg nem tetszik, majd szólok. - akár filmet rakna be, akár zenét, kíváncsian várom, hogy mit választ. Sok minden tetszett azok közül, amit láttam és hallottam, és persze van, ami egyáltalán nem. Ha ilyen lesz, mindenképp szólni fogok viszont előtte kérdezni akarok tőle valami fontosat.
- Neked hogy telt az első estéd kint? - egyszer már beszéltünk róla, amikor meglátogatott, de most már jobban érteném azt, amit elmondana ezzel kapcsolatban. Illetve lehet, hogy van, amit még nem osztott meg velem, ezért figyelek minden szavára. A boros kólából ugyan kortyolok időnként, de a pillantásomat nem veszem le Andrewról.

Andrew & Elia

A new life

Igazából akkor is nagyon hálás lennék Andrewnak, ha csak itt lenne mellettem, és akár nem is szólna egy szót sem, csak nem hagyná, hogy egyedül maradjak. De ő ennél sokkal többet tesz értem, és nem is tudom, hogy mivel érdemeltem ki ezt a figyelmet.
- Köszönöm. - nem mintha sietnék, és emiatt szeretném, hogy ő is segítsen, de mégis fontosnak éreztem valamiképp tudatni vele, hogy még teljesen el vagyok veszve ebben a lakásban. És egyelőre azt sem tudom, hogy ez mikor fog megváltozni. Mert azzal tisztában vagyok, hogy előbb vagy utóbb illene az otthonomként tekinteni erre a helyre. Csak amikor nem tudom, hogy az pontosan mit is jelent, azt sem tudom, hogy mikor fogok ekként érezni.
- Remélem. - nem szeretném azzal tölteni az elkövetkezendő napjaimat, hogy megveszem azt, amire még szükség lenne. Már az is nagy lépés lesz a számomra, amikor először elmegyek élelmet vásárolni… Csináltunk az intézetben szituációs gyakorlatokat, és elméletben tudom, hogyan működik minden. Mégis… arra az ember forgatagra, ami a bevásárló helyeken fog fogadni, nem vagyok még felkészülve.
- Szuper. - még mindig nem adja vissza az arckifejezésem azt, hogy milyen vagyok, amikor nem nyomaszt semmi sem, de a szám széle határozottan felfelé görbül. Annyira, hogy a popcornnal a kezemben meg is állok, és egyelőre nem kezdek vele semmit sem.
- Igen. Figyelek. - még pislogni is elfelejtek egy ideig, annyira figyelem az üveget, amit a kezében tart, és azt, amit csinál. Viszont eszembe jut, hogy ez talán csak nekem érdekes, a számára nem igazán, így elmondom neki, hogy az is fontos nekem, hogy ő mit szeretne. A válaszát viszont nem követik azonnal az én szavaim, mert ismét átölel, és a megnyugtató érzésben jóval hosszabban elmerülök annál, sem mint megérzéseim szerint ő szánta.
- Igen. - néhány pillanatig tényleg azt érzem, hogy minden rendben van. Ezért sem akarom őt elengedni. Önző módon azt hiszem itt állnék egész éjjel, nem foglalkozva azzal, hogy neki mi a jó. Idővel mégis megteszem, és elengedem, akkor is, ha nem szívesen tettem ezt.
- Oké. Csak kérlek lassan mindent. - nem tűnt annyira bonyolultnak, amikor korábban láttam, de szeretnék minden mozdulatot megjegyezni, hogy a későbbiekben már menjen egyedül is, és legalább ehhez ne kelljen segítséget kérni. Ezért figyelek mindenre, és csak néha téved a szemem Andrewra, miközben magyaráz nekem. Aztán rögtön vissza vezetem a szemem az üvegre.
- Van helyes arány a boros kólára? - elképedek néhány pillanatra aztán kapcsolok, hogy ehhez a bemutatóhoz kóla is kell.
- Igen, persze. - határozottan el is indulok a hűtő felé, mert annak a helye már teljesen tiszta, és ahogy nyitnám az ajtót, akkor veszem észre, hogy a popcorn, még mindig a kezemben van, és nem csináltam vele semmit sem.
- Öhm… és a popcornt is berakom a mikróba. - az is megvan, és pont ugyanolyan mikró van, mint az intézetben, így azzal boldogulok. Be is teszem, mert kell neki néhány perc, ezért vissza sétálok Andrewhoz a kólával. Hallani fogjuk, amikor elkészül a popcorn.
- Szóval mi az arány? - nem tudom, hogy kell-e neki speciális mérő, de ha igen, azt is megkeresem. Egyébként szemre is azért be lehet lőni, mert pont egyenes a pohár, tisztán látszik a mennyiség. Ha megmutatja, akkor figyelem hogyan is csinálja, ha viszont még vár, akkor egy idő után a popcornért megyek, mert az is elkészült. Leállítom a mikrót, és aztán keresek egy tálat.
- Elég lesz egy tál? - az intézetben előfordult, hogy mindenkinek volt saját tálja, de arra is volt példa, hogy szépen összegyűltünk páran egy kupacban. Nekem ezért bárhogy megfelel, bár az eszembe jut, hogy popcorn mellé filmet is néztünk mindig.
- Van kedved egy filmhez is vagy inkább csak beszélgessünk? - én inkább az utóbbira szavaznék, most nem igazán érdekel semmi sem. Andrew mondanivalója viszont igen, mert még nem tudok semmit sem arról, hogy mi van most vele. Pedig kíváncsi lennék. De, ha ő inkább egy filmet választ, természetesen arra is rábólintok.

Andrew & Elia

A new life

Még mindig kavarognak bennem a sötét gondolatok, és egyelőre nem érzem azt, hogy majd enyhülni fog a szorítás a mellkasomban. De azért megpróbálok kitartani, és ebben egyértelműen Andrew hangja van a segítségemre. Mondhatna bármit, akkor is sokat jelentene, hogy egyáltalán figyel rám, és meghallgat.
- Jó érzés lehet. - nem csak az, hogy ezt egy szín teszi meg, hanem az, hogy az otthon melegét is érzi. Sokat hallottam róla, de megtapasztalni nem vol lehetőségem. Legalábbis nem emlékszem rá, hogy ez valaha is megtörtént volna. Viszont évekig bent voltam az intézetben, és soha nem keresett senki sem kívülről. Ezért valószínűnek tartom, hogy nekem sosem volt olyan otthonom, amit megosztottam volna valakivel. Talán jobb is így. Sokszor érzem azt, hogy csak a baj van velem, így nem is várom el senkitől, hogy foglalkozzon velem. Andrew viszont mégis megteszi... Ezt nem tudom neki elégséges módon megköszönni. Még mindig nem tudom teljesen elhinni, hogy a jelenléte ilyen szinten képes volt elűzni azon érzéseket, amik bennem voltak, de mégis megtörtént. Ezek után az lenne a minimum, hogy a hűtő és a szekrény teljes tartalmát Andrew rendelkezésére bocsátom.
- Szívesen. - valójában semmi sem az enyém. Vagyis… Én nem tekintek így rá. Nem én kerestem meg az árát, és azon kívül, hogy létezem, nem tettem hozzá semmit ahhoz, ami most körülvesz engem. Igazából még azt sem tudom, hogy mit akarok kezdeni az életemmel. Ezért is tartottak bent, olyan sokáig. Mostanra persze körvonalazódott, hogy munkát és persze pénzt kell keresnem, meg majd egyéb élettapasztalatokra is szert kéne tennem, de én csak egyetértően bólogattam, amikor azt mondták nekem, hogy ez a ‘feladatom’. Én nem érzem, hogy ez lenne az én utam. Viszont mivel nem tudom, hogy mi az, egyelőre követem. Csak jelenleg ez nagyon nehéznek tűnik. Hiszen nem bírtam ki egyetlen estét sem egyedül. Ezek után, nem tudom, hogy mire számíthatnék még.
- Igen. - most először érzem, hogy egy mosoly kezdeménye is az arcomra költözik. Andrew viszont nem láthatja ezt, mert még mindig nem engedtem el. És nem is akarom. Épp így jó, ahogy most vagyunk, és minden egyes eltelt másodperccel, amit a karjaiban töltök, érzem, hogy könnyebb leszek. A súly, amit mindig a mellkasomon cipelek, ami folyamatosan plántálja belém a kérdéseket, most feljebb száll. Még érzem a jelenlétét, mert ez nem olyasmi, amit el tudnék dobni magamtól, de akkor is csodálatos érzés. Ilyen közel még sosem kerültem ahhoz, hogy bizakodva tekintsek az útra, ami előttem áll. Ezért is merem idővel elengedni őt. Bár, ha tehettem volna, maradtam volna még…
- Rendben. Viszont segítesz megkeresni? - nem tudom, hogy mi hol van, egyedül a hálószoba falai ismerősek. Azokat volt alkalmam alaposabban szemügyre venni. Viszont most elkergetem ezt a gondolatot, mert Andrew még mindig itt van. Nem hagyott itt. Sőt. Még csak most érkezett meg igazán. Lassan talán én is megérkezem a jelenbe.
- Öhm… igen, a borhoz nyitó is kell. - ekkor jövök rá, hogy ugyan láttam már miként történik, és persze ittam is bort, de én magam még sosem nyitottam ki egy borosüveget. Viszont azt hiszem nem most kéne elkezdeni. Már mint a próbálkozást.
- Megmutatod, hogy kell kinyitni? - hiába láttam már, magyarázatot sosem kaptam. Így, ha még van Andrewnak türelme rá, örülnék neki, ha megmutatná. Viszont, ha most nincs kedve, az sem baj. Már annak is örülök, hogy itt van. A popcornt is főleg miatta keresem. Végül én találom meg, függetlenül attól, hogy segített-e vagy sem. Ugyanis egy kis táskában volt, amiről nem is tudtam, hogy a konyhában van. De így látva ismerős, ez volt a szociális munkás hátán, amikor ide kísért.
- A boros kóla jobban hangzik. Köszönöm. - a kólát szeretem. Meg a gyümölcs leveket is. Most viszont iszom egy pohár vizet is, mielőtt a boros kólára kerülne a sor. Jól esik a hideg, és mire megiszom a pohár tartalmát, tényleg úgy érzem, hogy eltűnt minden, ami zavart kelt bennem. Viszont még így is fura egy kicsit nekem a helyzet. Nem tudom, hogy mit kéne tennem. Leüljek a kanapéra, vagy csináljam meg a popcornt? Szívem szerint csak beszélgetnék Andrewval, mert olyan rég volt már alkalmunk önfeledten beszélni egyet. De a vendég fogadásnak vannak szabályai.
- Andrew? - először megvárom, hogy felém forduljon, és csak ezt követően folytatom. - Ha valamit nem csinálok jól kérlek csak szólj rám. Vagy, ha valamihez kedved van vagy éppen nincs, azt is említsd meg. - az intézetben könnyebb volt, hiszen ott nem volt annyi lehetőség, mint idekint. Itt elvileg szabadnak kéne érezni magamat. És valahol ez ott is van bennem. Csak egyelőre még nem tudom, hogy mit tudnék kezdeni vele. Ezért jól jön Andrew segítsége. Persze, ha hajlandó rá. Semmit sem szeretnék ráerőltetni. Az is elég, ha csak itt van. És néha megölel…

Andrew & Elia

A new life

Sajnos most nem tudom értékelni Andrew humorát, a hangját és a figyelmét viszont nagyon is. Ezért igyekszem neki válaszolni, amint tudok.
- Maradhat is. - mind a pattogatott kukorica, mint pedig… Andrew. Az éjszaka közepe van, és nem várhatom el tőle, hogy addig maradjon, amíg teljesen megnyugszom. De örülnék neki. Ha félre tudnám tenni azt, ami most bennem, van, akkor biztosan eszembe jutna, hogy már milyen régen beszéltünk, és azt hiszem soha nem volt alkalmunk rá, hogy hallgatózó fülek nélkül tegyük meg. Most meglenne a lehetőség, csak én vesztem el teljesen a valóság sodrásában.
- Kellemes. - sokkal jobb, mint a többi éles fény. Ezért amennyire engedi a szemem, arra fordítom a figyelmem. Csak néhány másodpercig segít, de már azt is értékelem. Ezt követően viszont megint elborítanak a rossz érzések, így nagyon nehezen tudom végül megtalálni a megoldást Andrew bejuttatására. Hosszú idő telt el, míg eszembe jutott, hogy üzenetet is küldhetek.
- Rendben. - érzem, hogy mennyire türelmes, és ez is a segítségemre van. De még mindig nem elég. Még mindig küzdenem kell mindegy egyes lépésért, minden egyes lélegzetvéletért. Hiszen olyan érzés, mintha a szívem valami sötét folyadékot pumpálna belém vér helyett. Kétségbeejtő érzés, hiszen ez bennem van. És így nem is tudom eltüntetni.
- Tényleg? - nem tudtam, hogy a piros a kedvenc színe. Nekem azt hiszem nincs is. Azt viszont tudom, hogy a fehéret egyáltalán nem szeretem.
- Jövök. Lassan. - ha tudnék, rohannék, de egyszerűen nem megy. Csak apró lépésenként. És az ajtó előtt is időznöm kell. Hiába tudom, hogy ő áll a másik oldalán, a nyitással is meggyűlik a bajom. De aztán sikerül. És végre meglátom őt.
- Andrew… - miként átölelem, önkéntelenül indul lefelé néhány könnycsepp az arcomon. A világmindenséget jelenti nekem, hogy most itt van. Ezért nem tudok azzal foglalkozni, hogy mit lehet és mit nem. Most próbálok minden rosszat eltüntetni magamból, lehetőleg úgy, hogy ne Andrewnak adjam át. Fogalmam sincs, hogy ez sikerül-e.
- Örülök. - a kijelentésem nem a bornak szól. A jelenlétének, az ölelésének, az érintésének a nyakamon. Szaggatva veszem a levegőt, ahogy próbálom visszanyelni a könnyeket, de érzem, hogy lassan csillapodik a légzésem, a szívem ritmusával egyetemben. Mintha eltűnt volna a félelem, ami megbénított.
- Nem tudom, hogy van-e. - és most még nem is akarom megnézni. Andrewt akarom magamhoz szorítani, hiszen nem hittem benne, de mégis megtörtént. A jelenléte, az ölelése eltüntette azt a fojtogató érzést, teljes mértékben. Már szinte a nyomát sem érzem. Ezért nem akarom még elengedni őt. Viszont az ajtóban sem állhatunk órákig. Azt hiszem. Ugyanis hiába érzem, hogy megkönnyebbültem, a tanult viselkedési paneleket még nem tudom előhívni. Főleg, mert egyébként is hiányosak.
- Sajnálom, hogy ilyen későn szóltam a buliról. - valójában azt sajnálom, hogy nem kerestem korábban, csak akkor, amikor bajba kerültem. És a kései óra sem ildomos, biztos nagyon fáradt. Viszont még mindig nem engedtem el őt, és csak a kijelentésem után hosszú másodpercekkel vagy akár percekkel teszem végül ezt meg.
- Leüljünk? Vagy keressem meg a popcornt? - még nem vagyok biztos benne, hogy menni fog, de ha kér, meg fogom próbálni. És remélem egyszer majd viszonozhatom, amit értem tett.

Andrew & Elia

A new life

Szavait követően elhallgatok egy időre, de nem azért, mert elrepültek volna a gondolataim. Azok nagyon is erősen vannak bennem, és érzelmek is társulnak mellé.
- Andrew… - bár azt már megtanultam, hogy az ilyen kijelentések gyakran üresek, és nem áll mögöttük valódi szándék, de Andrewt ismerem annyira, hogy tudjam, komolyan gondolta, amit mondott. Ez pedig nagyon meghat. Éreztem, hogy ő az a fajta barát, akire támaszkodhatok, akinek fontos vagyok, de azt nem, hogy ennyire. Így csak néhány pillanattal később tudom kimondani azt, ami még bennem van.
- Köszönöm. - talán sokszor mondtam neki, már bent az intézetben is, de azt hiszem sosem gondoltam annyira komolyan, mint most. És most nagyon sajnálom, hogy én nem lehettem és talán nem is lehetek olyan jó barátja, mint ő nekem.
- Rendben. - egy kicsit megnyugszom attól, hogy a címet legalább jól küldtem el. Ezek a dolgok már nem okoznak nehézséget, de most merőben új helyzet áll fenn. Többször is előfordult már velem, hogy az álmaim kísértettek egy ideig, de ilyen sokáig, és ilyen intenzíven még nem éltem át a… terrort. Azt hiszem ez már az. Ezért nem is tudok mit kezdeni vele.
- Lehet, hogy van popcorn is. Kaptam ételt is. - legalábbis a szociális munkás azt mondta, hogy egy pár napig nem kell aggódnom a bevásárlás miatt, mert rakott ezt-azt a hűtőbe és a szekrényekbe. Nem néztem meg. Nem voltam éhes. Szimplán csak megnyugtatott a tudat, hogy lesz elég időm arra, hogy egy kicsit hozzászokjak az új helyzethez, mielőtt további tapasztalatokat kell megélnem. Viszont, ha ez ilyen nehezen megy, nem merem elképzelni, hogy mi lesz, amikor majd ki is kell mennem a lakásból…
- Meleg fehér. - megismétlem a szavait, fogalmam sincs, hogy miért. Egyáltalán nem érdekel a lámpa színe. De most mégis segít, hogy arra koncentrálok, és arra, hogy Andrew hamarosan megérkezik. Az időérzékemet elveszítettem, de valamiért érzem, hogy már nincs messze.
- Az nagyon jó. - érezheti is a megkönnyebbülést a hangomon. Most már tényleg mindjárt itt lesz. Már csak azt kéne kitalálnom, hogyan engedem majd be… Már a tömb ajtaját is nekem kéne kinyitnom. Vagyis ki kéne menjek a hálószobából. Még nem megy.
- Négy, huszonkettő, három… - ez nem a saját belépő kódom. Pedig azt szeretném megadni neki, hogy anélkül is bejöhessen az épületbe, hogy én beengedném. Viszont még nem emlékszem fejből a kódra. Egy másik számsor viszont nagyon is élénken van bennem. Viszont miként észrevettem, hogy annak kezdtem neki, abbahagytam. Inkább a telefonomat veszem elő, és egy üzenetben elküldöm Andrewnak azt a kódot, amivel kinyílik az ajtó.
- Elküldtem egy üzenetben, hogy mit kell beütnöd. - egy sóhaj hagyja el az ajkaimat, de ez már nem a megkönnyebbülésé. Ki kell mennem. Most már nincs mese. Csak akkor lesz jobb, ha kimegyek.
- Rendben. - bőven elég a kopogás is. Olyan csend van, hogy biztosan meghallanám. Ha kint lennék… Ezért fel is kelek az ágyból és elindulok. Még a hálószoba ajtaját is kinyitom. A nyíláson viszont nem merek átlépni. Az ajtófélfába kapaszkodom, hogy ne essek el, mert a szédülés is elfogott. A kopogást viszont így is hallom.
- Egy pillanat és megyek. Vagy kettő. - vagy nagyon sok. Még nem tudok elindulni. A telefont még mindig tartom, és Andrew így hallhatja, hogy nehezen veszek levegőt. Nem olyan, mint egy pánik rohamnál, de nem is egészséges. Pedig csak néhány lépésnyire van a bejárati ajtó.
- Andrew… A kanapé valójában piros. - most egyből feltűnt, hiszen az közelebb van, mint az ajtó. Épp félúton. Ezért először azt tűzöm ki magamnak célként. Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telik el, de végül megmozdulnak a lábaim. És nem is esek el. Elérem a kanapét.
- Mindjárt meglesz az ajtó is. - a nehéz légzés még mindig megvan, de a hangomban akár már a remény szikrája is felfedezhető. Eljutottam idáig, és nem történt semmi rossz. Andrew pedig már kint vár. Rám vár. Az éjszaka közepén is átjött hozzám, hogy segíthessen nekem. Már csak miatta is muszáj lesz megtennem az utolsó néhány lépést. És végül megteszem. A bejárati ajtó melletti falnak támaszkodom, de kinyitom neki az ajtót…

Andrew & Elia

A new life

Nem tudom, hogy a hangom árulta-e el, vagy a saját tapasztalatai alapján beszél, de pontosan ráérzett arra, hogy mi van bennem jelenleg. Egy pár pillanatig nem is tudok megszólalni, mert ahogy magamban is kimondtam, rögtön beborított. De kinéztem a lepel alól, és felismertem még valamit.
- Igen. És félelmetes. - most már ki is mondom, hiszen ez a legerősebb érzés jelenleg bennem. Viszont az reményt ad, hogy már nem bénít le teljesen. Andrew hangját hallva, legalább képes vagyok beszélni, és azt hiszem már ez is eredmény. Csak ne remegne a kezem még mindig ennyire…
- Nagyon hálás lennék érte. - tudom, hogy az kéne mondanom, hogy már késő van, és nem muszáj, ha nincs kedve hozzá. De képtelen vagyok. Szükségem van rá, és inkább bocsánatot kérek majd tőle, mint hogy most el merjek szakadni tőle. Nagyon is érzem, hogy közel állok hozzá, hogy teljesen összeomoljak, és az nem történhet meg. Hiszen az intézetbe sem mehetek már vissza.
- Köszönöm. - még a kezem is megszorult a telefon körül, mikor ő is épp azt akarta mondani, hogy tartom-e. Semmi pénzért nem tenném le. Most ő tart egyben, így kapaszkodom bele, akár a telefonvonalon keresztül is. Azt mondjuk még nem tudom, hogyan fogok neki ajtót nyitni, amikor megérkezik, mert a szobából nem merek kimenni.
- Öhm… elküldöm. - kihangosítom a telefont, hogy tudjak neki válaszolni, ha esetleg mond valamit, de közben már az üzeneteimet nézem. A szociális gondozó leírta a címet. Kimásolom és elküldom Andrewnak egy üzenetben.
- Megkaptad? - nem tudom, hogy mennyi idő, így akár fel is tudom neki olvasni, ha úgy könnyebb. Hiszen nekem is csak az hozhat megnyugvást, ha átjön.  És átölel… Mindennél jobban szükségem van most egy ölelésre. Tőle. Mert egyébként egyáltalán nem kívánatos a számomra az ilyesféle interakció. Andrew viszont más. És a jelenlegi helyzet is olyan, amit még nem tapasztaltam meg. Már mint… nem emlékszem rá, hogy lett volna már ilyen.
- Köszönöm. - azt hiszem, most egy falat sem menne le a torkomon, de akkor is hálás vagyok neki. Érzem ugyanis, hogy segíteni akar nekem, akár néhány szelet süteménnyel is. Ezért mindenképp megkóstolom, ha azt érzem, hogy a gyomrom már nem akar belülről megfojtani.
- A lakás? - körbenéztem, amikor megérkeztem. Most még sem tudom felidézni a képet, ami a hálószobán kívül van. És hiába keresem az emléket az elmémben, csak sötétséget látok. Mintha köd lenne, és az a köd már nem csak a nappaliban van, hanem az ajtó alatt be akar kúszni ide is. Oda is kapom a tekintetem az ajtóhoz. Nem látok semmit. Az érzést még sem tudom elkergetni.
- Azt hiszem kék… - a kanapé. De csak tippelek. Még mindig nem tudom felidézni, hiába próbálkozom vele. A világom leszűkült a hálószobára, és Andrew hangja az egyetlen kapcsolódási pontom. Ezért hallgatok rá. Amikor a csillárról kérdez, már felemelem a fejem. Kicsit szédülni kezdek, de ahogy megszólalok, abba marad az érzés.
- Három égő van. Halványak. Az egyik mintha sárgás árnyalatú lenne. - legalábbis határozottan különbözik a többitől. Ott is tartom a szememet egy ideig. Nem tudom miért. A különálló égőt akarom nézni. De végül idővel elveszem a tekintetem, hiszen hiába halvány, azért elég fényes ahhoz, hogy a szemem megadja magát. A fényes foltok még akkor is a szemem előtt táncolnak, amikor már régen lehunytam a szemhéjamat.
- Mikor érsz ide? - nem akarom siettetni, de a félelem még mindig nagyon erős. És most már biztos, hogy csak akkor fog elmúlni, ha ideér. Legalábbis remélem, hogy akkor elmúlik.

Andrew & Elia

A new life

Felkészültem rá, hogy lesznek nehézségeim. Az életbe való visszalépés azok számára is tartogat kihívásokat, akiket segítenek az emlékei, így tisztában voltam azzal, hogy nekem akár a leghétköznapibb dolgok is feszültséget fognak okozni kezdetben. Arra viszont nem számítottam, hogy épp a saját elmém fog tőrbe csalni. Az ismerős érzelmek ismeretlen erővel támadnak le, akkor amikor a legsebezhetőbb állapotban vagyok. Álmomban, amikor nem tudok ellenük még védekezni sem. A legrosszabb, viszont az, hogy ébredés után sem eresztenek. Beköltöznek a sejtjeimbe, és hiába akarom őket elűzni - hiszen nincsen helyük bennem - maradnak, és még mélyebbre költöznek. Ezt pedig már nem tudok kezelni. Érzem, hogy segítségre van szükségem, vagy elevenen fel fognak emészteni engem. Ezért félredobok mindent, amit az intézetben tanuitam. Az ösztöneimnek engedek, amik a telefonom felé nyúlnának. És amik végül egy barátot hívnak fel. Az egyetlen barátomat. Így igyekszem minél jobban összeszedni a szavaimat is. Egyelőre nem  igazán sikerül.
- Kiengedtek. Kaptam… egy lakást. - érzem, hogy már attól is könnyebb egy kicsit, hogy hallhatom a hangját. De a félelem, még nem tűnt el. Csak visszahúzódott egy kicsit, és tudom, hogy azonnal visszajön, ha leteszem a telefont. Ezért szorítani kezdem, az ujjaim egy idő után görcsbe is állnak, ahogy a készülék köré fonódnak. Mégsem ér el ez a fájdalom. Inkább kapaszkodom bele, és figyelek arra, amit Andrew mond. Mindjárt jobb lesz. Jobbnak kell lennie. Hiszen tényleg jó dolog, hogy kiengedtek. Csak most képtelen vagyok ezt érezni is.
- Nem. - már azokat az ünnepségeket sem szerettem, amiket akkor rendeztek bent, ha valakit kiengedtek. Örültem a sikerüknek, hogy képesek voltak kezelni a gondjaikat és így visszatérni a való világba, de nekem idegennek hatott, hogy ezt egy süteménnyel a kezemben kellett kimutatni. Így nem is vágytam semmi ilyesmire. Andrew jelenlétére viszont… nagyon is. Ha a hangja is segít, akkor a jelenléte talán gyógyír is lehet most a számomra. Mégis, azt tudom, hogy nem kérhetek ilyet tőle. Már az sem volt tisztességes a részemről, hogy ilyen kései órán felhívtam őt. Viszont mintha tudná, hogy éppen mi jár a fejemben, rákérdez, hogy átjöjjön-e vagy átmegyek-e hozzá én. Ha ő ajánlja fel, akkor már válaszolhatok igaz? Nem tudom, de nem is akarok ezen töprengeni. Segítségre van szükségem, és benne megbízom. Igent akarok mondani, még ha ezzel önzővé is válok.
- Át tudnál jönni? - már csak nyomokban érezhető a hangomon, hogy mennyire zaklatott vagyok, hiszen most már mást is érzek. Reményt. Jobb lesz. Biztosan. Csak idő kérdése. Viszont, hogy mennyié arról fogalmam sincsen. Ez egy nagy város. A várakozás idejére pedig nem akarok egyedül maradni. Akkor sem, ha fizikailag még mindig csak egy szál magamban kuporgok az ágyon.
- Tudnád tartani a telefont? - nem tudom, hogy ez mennyibe fog kerülni, hiszen a telefont is az intézet biztosította nekem. De én kezdeményeztem a hívást, így legalább Andrewt nem terhelem a költségeivel.

Andrew & Elia

A new life

Kint vagyok. Amióta felébredtem az intézetben azóta vártam erre. Pedig azt sem tudtam, hogy mit jelent az, hogy “kint”. Nincsenek emlékeim róla, és még kósza érzések sem adtak nekem jeleket arról, hogy egész pontosan mi lehet az intézet falain kívül. Mégis, már a kezdetektől fogva ott volt bennem a késztetés, hogy innen szabadulni kell. Mert nem ide tartozom. Valahol máshol van a helyem, és ha kiengednek, akkor meg is fogom találni. Viszont ahogy teltek a hónapok, egyre kevésbé voltam biztos abban, hogy a szabadulás lesz a megoldás. Hiszen annyi különböző terápiás foglalkozáson, és egyéni tanácsadáson vettem részt, hogy számba sem tudnám venni mindegyiket. Haladást viszont még sem értünk el az emlékeim visszanyerése terén. Egyedül annyit tudtak tenni értem, hogy elláttak egy életvezetési eszköztárral. Aztán kiengedtek. Tulajdonképpen egyik napról a másikra, hiszen azt sosem mondták meg nekem, hogy mikor leszek elég felkészült ahhoz, hogy a továbbiakban önállóan boldoguljak. Ezért váratlanul ért. Hiába készültem erre az ébredésem óta, valójában nem tudtam, hogy pontosan mi után is vágyakozom.
Így már az is furcsa nekem,  hogy kinyitom a lakás ajtaját, amit az önkormányzat biztosított nekem. Aztán pedig bezárom magam után. Én dönthetem el, hogy mikor… Nem számít, hogy még a szociális munkás is itt áll mellettem. Megtehetem akár azt is, hogy nem engedem ki. Ez a gondolat pedig annyira a hatalmába kerít, hogy csak egy intéssel köszönök el tőle, mikor távozni szeretne. Természetesen kinyitom neki az ajtót, és be is zárom utána. De én a kulcsot nézem. Megbűvölve percekig, vagy talán órákig. Fogalmam sincs, hogy mikor fordítom a tekintetem végül a lakás többi részére. Röviden körbemegyek, hogy azért tudjam, hogy mi merre van, de egyébként a hálószoba felé veszem az irányt. Olyan nagy. És csak az enyém. Nincsenek szobatársak, akik étel morzsát és magazinokat hagynak az ágyamon. Érintetlen az ágynemű. Nem olyan sokáig azért…
Hátat fordítok az ágynak, és hanyatt beledőlök. Olyan puha, hogy érzem amiként visszapattanok. Ijesztően magasra. Mégis miként belesüppedek a matracba egy hatalmas sóhaj csúszik ki az ajkaim közül. Ez most az otthonom. Oldalra fordulok az ágyon és a szemeimet is becsukom. Nem tudom, hogy mennyi idő után nyom el az álom. Az órát nem néztem. Akkor sem, amikor végül felébredek.
Hiszen a nyugalomnak akkor már nyoma sincs. Álmodtam valamit, de nem tudnám felidézni, hogy mit. Csak érzem, hogy a szívem őrült tempóban ver, és leizzadtam, mintha kilométereket futottam volna. Mégsem ez a legrosszabb. Hanem, amit érzek. Talán üldözött valami, vagy olyat láttam, amit nem kellett volna, mert az otthon biztonsága helyett veszélyt érzek. Itt és most, a hálószobában. Ösztönösen ülök fel és húzom fel a lábaimat, átkarolom a térdeimet. Közben veszettül pörög körbe a fejem, hogy látok-e valamit. Egyedül vagyok. Nem fenyeget semmilyen veszély. A félelem mégsem múlik el. Az ott zakatol az ereimben, és ahelyett, hogy elmenne azzal fenyeget, hogy teljesen felemészt engem. Ezért a telefonomért nyúlok. Fel akarom hívni a szociális munkást. Nem érdekel, hogy hajnali kettőt mutat a kijelző. Képtelen vagyok itt maradni. Még sosem éreztem ilyen erős félelmet. Erre gyógyszereim sincsenek. Nincs túl sok név a telefon jegyzékben, így nem kell sokáig keresnem. Mégsem nyomok rá azonnal a hívásra. Ugyanis ott van mellette egy másik név is. Andrew. Már régen beszéltünk. És az éjszaka közepe van. Mégis az ő neve fölé csúszik az ujjam. Őt akarom felhívni. Tudom, hogy ő sokkal többet mondana annál, hogy “nyugodjak meg”. És nem is kísérne vissza azonnal az intézetbe azzal a jelszóval, hogy “ez még korai volt”. Nem erről van szó. Azt hiszem. Csak nem akarok egyedül lenni. Mert ennyi idő után, ez félelmetes. Az pedig haladás, hogy ezt felismertem. Ezért csak néhány másodpercig habozok még, utána tárcsázok. Biztos vagyok benne, hogy fel fogom ébreszteni. Nincs jogom ehhez. Mégis, csak ezt az ellenszert találom a torkomban gyülekező könnyek ellen. Ezért nem teszem le, akármennyi időbe is telik, mire felveszi. És ha beleszól, összeszedem magam annyira, hogy legalább képes legyek beszélni.
- Andrew? Itt… Elia… Kint vagyok... - most csak ennyit tudok mondani. Már ezalatt a néhány szó alatt is többször elcsuklott a hangom. Még mindig remegek. De a hangja segíteni fog. Tudom. Mindig segített.

Andrew & Elia