A new life - Andrew & Elia

A new life

- Tartok tőle, hogy igen hamar értesülni fogsz róla… - igyekszem a humoros végénél megfogni ezt a kérdést, de sajnos már most biztos vagyok benne, hogy ez nem az első alkalom volt, amikor segítséget kértem Andrewtól. És abban csak bízni tudok, hogy szólni fog, ha esetleg már a terhére vagyok. A legjobb az lenne, ha még előtte szólna…
- Oh… az nem túl sok pihenés… - remélem, legalább egy kicsit tudott aludni… Ha tudtam volna… Talán akkor is felhívtam volna. Abban az állapotban egyszerűen képtelen voltam a szoba falán kívül gondolkodni…
- Egy szendvicset csinálhatok majd neked? Reggelinek. Vagy tízórainak. - most ettünk, de a nap folyamán, még megéhezhet. Szeretném ha legalább ennyivel megköszönhetném neki, hogy eljött. Vagy bármilyen gesztussal…
- Áh. Sokan szoktak lenni az ilyen parkokban? - ha ennyi épület van… talán oda is sokan járnak. Ami egy részről jó dolog persze, de most még nem szívesen mennék nagyobb tömegbe. Meg úgy egyáltalán sehova sem…
- Igen, gyalog. Sokat sétáltam bent, de nem vagyok sportoló. - ez pedig azt jelenti, hogy nem tudom, hogy mikor fáradok ki. De ha menet közben is lehet találni metrót, az nagyon jó. Akkor nem kell aggódnom.
- Megnézem majd, hogy hol van a metró. Azt szeretném majd kipróbálni, mert izgalmas lehet vele utazni. - halványan elmosolyodom, mert egyelőre azért vonz, mert ismeretlen a számomra. Könnyen lehet, hogy végül majd nem fog tetszeni. De akkor majd remélhetőleg találok mást, ami majd igen. Akár a parkot is.
- Öhm… Rendben. - olyan gyorsan elrepült az idő, hogy nem is tudom pontosan, hogy mikor érkezett Andrew. De nagyon örülök neki, hogy itt volt, és annak is, hogy már sokkal nyugodtabban, és bizakodóbban tudok a nap elé nézni. Amit talán pont hogy besötétített ablakokkal fogok kezdeni, de akkor is. A barátomra számíthatok, bármi is lesz.
- Köszönöm, hogy eljöttél, és legyen szép napod. - mosolygok Andrewra, bíztatóan. Talán saját magamnak is szól ez a bátorítás, de azt hiszem az nem baj. A lényeg, hogy lássam a fényt az alagút végén.

Andrew & Elia

A new life

Tudom, hogy nem gondolja komolyan, de természetesen én is viccnek szántam. Bár, ha tudnám, hogy ez segít… gond nélkül szóba állnék minden élő, és élettelen dologgal.
- Huuu… nem gondoltam volna, hogy több helyen is van, és… több módon. - ennek nagyon örülök, de… a sok lehetőség egy kicsit összezavar. Pedig tudom, hogy ez csak egy egyszerű döntés. De hirtelen nem áll össze a fejemben, hogy számomra melyik lenne a jó. Egyedül azt tudom, hogy nem szeretném, ha Andrew fáradna vele. Bár, ha elkísér… ugyanott ott vagyunk.
- Köszönöm. Átgondolom majd. Talán jobban pörög az agyam, ha éhes leszek. - önkéntelenül simítom ki a hajamat az arcomból, ahogy azért kissé feszengve próbálom egy másik napra hagyni azt, ami most nem megy. Nem szégyellem, csak… azért kellemetlen érzés. Hiszen fontos döntéseket is kell majd hoznom, és ha egy ilyen is nehezen megy… akkor talán nem a mai napba kéne mindent beleszuszakolni.
- Egyetértek. - jó mindenre felkészülni, de… szerintem azt nem lehet. Legalábbis én ezt elképzelhetetlennek tartom. De vannak alap dolgok, és remélem, hogy azokra már készen állok. Ezért is tartottak bent olyan sokáig… Úgy érezték, hogy már készen állok a nagyvilágra. Nagyon remélem, hogy igazuk van…
- Tényleg nem. - mosolyodom el végül, és a fejemet Andrew vállára hajtom, pont úgy mint régen tettem. Épp csak, hogy hozzáérek, de megnyugtat, annak ellenére is, hogy a jelenlétét enélkül is egyértelműen érzem.
- Hát… majd kiderül. Még sosem volt üres a hűtöm. Tekintve, hogy ez az első. - elnevetem magam, és… valahol ez tényleg mókás dolog. Sok mindent elveszítettem, de nyertem is valamit. Az első élményeket… Amikor először voltam kint a kertben, amikor először köszöntem valakinek… Ezek most tisztán megvannak, pedig másoknak már biztosan eltűntek ezek a képek. Én meg tudom őrizni azt, amit értékesnek találok. Többek között ezt a pillanatot is…
- Úgy lesz. - bólogatok is, és csak utána jövök rá, hogy ez talán csak egy szokásos szófordulat volt Andrew részéről. De nem hoz igazán zavarba, mert tudom, hogy az udvariassága mögött mindig őszinteség van. Ebben ő a példa számomra, mert… nem ismerek túl sok személyt, aki ugyanígy tenne…
- Igen. Ez egy biztonságos hely. - ismétlem először magamban, aztán hangosan is kimondom. De minden bizonnyal nem ezért hiszem el, hanem azért, mert Andrew már mellettem van. És így bátrabban merek felfedezni is, még ha csak az ablakból is teszem ezt.
- Oh… igaz. Már… - vajon Andrew aludt egyáltalán? Vagy lesz ideje pihenni? Gondoltam már erre, csak… aztán a saját pocsolyámmal voltam el foglalva. Pedig ez nem helyes. Hiába tudom, hogy szívesen segít, nem használhatom ki a jó indulatát.
- Szeretnél itt aludni? Vagy lesz időd otthon aludni egyet, mielőtt a dolgodra mennél? - nem tudom, hogy az munka-e vagy bármi egyéb, de szeretném hogy pihenjen. Ha kényelmesebb lenne a számára itt, boldogan átadom az ágyat. Én most egyébként sem érzem magam fáradtnak. És ahogy Andrew most vigyáz rám, én is őrizhetem az álmát, ha ezt szeretné.
-  Mennyi épület van itt. Alig van szabad terület. Vagyis akkor sok ember él itt igaz? - akinek nincs kertje. Pedig a természetben üldögélni egy padon, nagyon is kellemes.
- Van a közelben park? Gyalogos távolságra? - emlékszem, hogy eljöttünk egy mellett idefelé, de az messze van. Illetve rájövök, hogy jobban meg kéne ismernem a térképet.
- Azt honnan tudom, hogy… valahová gyalog érdemes-e menni, vagy inkább közlekedő tömeggel? Öhm… tömegközlekedéssel… - ezt mindig keverem, de most egész gyorsan megtaláltam a helyes szót. És ettől önkéntelenül elmosolyodom. Talán tényleg nem vagyok reménytelen eset…

Andrew & Elia

A new life

Sejtettem, hogy félreértettem valamit, ám azt nem gondoltam volna, hogy ennyire. Azonban úgy tűnik, hogy ettől inkább Andrew jön zavarba helyettem. Nekem csak egy halvány mosoly kúszik az arcomra.
- Akkor mégiscsak beszélned kéne velük, hátha segítenek. - ha egy köszönés az ajtónak megóvná attól, hogy megsérüljön… akkor érdemes lenne kipróbálni. Kár, hogy ez nem így működik. Odabent mindig megijedtem, ha történt vele valami, mert féltem tőle, hogy baja lesz… Megakadályozni azonban sosem tudtam az eséseket.
- Öhm… az a főzelék, amit bent kaptunk. Olyat. Az nagyon finom. - hogy az már spenótos étel-e vagy az külön spenót… nem tudom, de nem is fontos. Biztos emlékszik rá, csak legfeljebb neki ez nem egy kellemes élmény. Nekem az. A spenót és a rajz foglalkozások hiányozni fognak. De ha itt kint is lesz… akkor tényleg nincs ok arra, hogy visszavágyjak oda. Bár, ha az én döntésem lenne, valószínűleg nem most kéne meghozni…
- Rendben. - bólintok mosolyogva, mert a kedvessége jobb kedvre derít. Mindig is így volt, ám most tudom értékelni igazán. Amikor úgy érzem, hogy nagyon mélyen jártam… A sütemény felét pedig jóízűen el is fogyasztom. Van bennem némi rossz érzés, mert nem szeretném, ha ki kéne dobni, de ennyi esett jól. Így a megmaradt felét egy kicsit odébb is tolom az asztalon.
- Áh… Szerencsére még nem kellett tüzet oltanom. De azt tudom, hogy milyen telefonszámot kell hívni, ha baj van. - egy némileg büszke mosoly árnyéka húzódik az arcomra, mert ezt én tényleg megnyugtatónak érzem. Sokat segített a szerepjáték, és az magabiztosságot ad, hogy tudom,  mit kell mondani vészhelyzet esetén. És az sem zavar, hogy megérzésem szerint ezt már az egészen kicsi gyerekek is tudják…
- Legyenek is kedvesek. Ők a szerencsések, amiért náluk dolgozol. - nem csak udvariasságból mondom. Így gondolom, és ez a hangomon is érződik. Ugyanis Andrewnak már a jelenléte is sugárzó, és én imádok ebben a fényben fürödni. Épp csak azt vettem észre, hogy értékelni… már nem tudja mindenki.
- Remélem. Bár… amennyire vágytam erre, most annyira ijesztő. - hiszen mi lesz ha rosszul választok? Ha hozok egy döntést, ami nem csak az én, hanem mások életére is negatív hatással lesz? Nem okolhatok érte mást. A szabadsággal együtt jár a felelősség is. Arra pedig nem lehet felkészülni. Vagyis… nem tudom, hogy én már felkészültem-e rá…
- Igen. Vagy… amikor kiürül a hűtő. - zavartan felnevetek, mert ez… nem lenne túl jó. Tudom, hogy házhoz is lehet rendelni, de az meg sokba kerül… vagyis, az lenne az ideális, ha azért minél hamarabb megfelelőnek érezném a pillanatot a kilépésre… Az viszont mindenképp segít, hogy Andrew lakásának képében van egy hely odakint, ami csakis biztonságos lehet. Még látnom sem kell a helyet ahhoz, hogy ezt tudjam. Ha az Andrew otthona, akkor csakis jó hely lehet.
- Köszönöm. Az szuper lenne. - lelkesebbé válok, mert így nem tűnik olyan vészesnek. Ha történik valami, Andrew ott lesz. És abban is segíteni tud, hogy később már egyedül is menjen.
- Igen. Erre mindig emlékezni fogok. - vagyis… remélem, hogy most már nem fog eltűnni semmi sem. Ez a leves ugyanis nagyon finom, és az első, amit itt kint fogyasztok. Illetve érzem, hogy Andrew mindent beleadott, és ettől igazán különleges. Meg azért mert… nem tudom, hogy miért, de Andrew megölel engem. Jól esik, ezért nem is keresem az okát, csak átölelem én is, és mély levegőt veszek közben. Érzem, hogy a sóhajjal együtt a negatív gondolatok egy része is távozik.
- Én is köszönöm. Finom, és… nyugtató. - nem csak a leves. Ám ezt már nem mondom ki hangosan. Az talán többet mond, hogy a nyugalom mellett bátorságot is érzek, hogy megtegyek az újabb lépést a ‘normális’ élet felé.
- Oh. Ez jó ötlet. - ha bent ég a lámpa, tényleg nem fogom látni, hogy mi van kint. Ezért úgy  teszek, ahogy Andrew javasolta. Felkapcsolom a kislámpát az ablak mellett, és a szoba világítását kikapcsolom. A hirtelen sötétebbé váló belsőtér egy pillanatra kizökkent ugyan, de mikor Andrew is csatlakozik hozzám, eltűnik ez a zavar.
- Igen. - bólintok kissé félszegen, de mosolyogva, és figyelem, miként mozdítja el a függönyt.
Először az égboltra siklik a tekintetem. Alig látni,  mert egy nagy épület van az utca másik oldalán, de a sötétkék háttér, és a felfelé kúszó árnyalat tökéletesen kiemeli az építmény sziluettjét. Így a pillantásom lassan indul lejjebb, és a szomszéd oldalt is szemügyre veszem. Valami furcsát észre is veszek.
- Húúú… milyen sok helyen ég még a villany… - senki sem alszik éjszaka? Bár talán nem éppen azután kéne feltennem magamban ezt a kérdést, hogy az éjszaka közepén, fel, és áthívtam Andrewt…

Andrew & Elia

A new life

Örülök neki, hogy Andrewnak van egy szerető és támogató családja. Sosem irigykedtem emiatt. Ő olyan tiszta lélek, hogy igenis megérdemli, hogy szeressék és figyeljenek rá. Az pedig, hogy számomra ez nem adatott meg… talán megvan az oka.
- Azt észrevettem. - mosolygok Andrewra. Nem vagyok jó az érzelmek értelmezésében (ezt a mai majdnem csók is tökéletesen jelzi…), de ez egyértelmű volt a számomra. És nem csak a testvére esetében, hanem mindnekivel kapcsolatban, aki meglátogatta őt.
- Az ajtófélfa visszaköszön? - még az ajkaim is elkerekednek, annyira meglepődök. De Andrewnak elhiszem. Biztos, hogy nem hazudik, csak legfeljebb olyan értelemben érti, ami számomra nem egyértelmű. A meglepetés viszont régi jó barátom, mert számomra szinte minden az. Így nyitottan fogok állni az ajtók kérdéséhez is.
- Gesztenyés alkalom.  - mondhatnám akár azt is, hogy számomra ez inkább egy különleges helyzet, de valahol mindegyik az. Én nem mondhatom egyetlen napra sem azt, hogy ez olyan volt, mint az előző. Mindegyik tartogat valami újat. Van, hogy jó, van, hogy rossz értelemben. Vagy, mint a mai esetében elfér a kettő is egymás mellett.
- Rendben. Kíváncsi vagyok. Szeretem a sütiket. Meg… van olyan étterem, ahol lehet kapni spenótot? - kérdeztem a szociális munkástól is, de ő csak annyit mondott, hogy biztosan. Illetve keresésre bíztatott. Én viszont nem keresni szeretnék, hanem spenótot enni. Van egy csomó minden amire rá kell majd jönnöm, legalább ez ne legyen olyan.
- Ezt a szeletet szívesen megeszem. Viszont a másik felét nincs kedved megenni? Nem nyúltam hozzá. - többen is érzékenyek voltak erre, mondjuk nekem is furcsa volt, amikor egy számomra idegen elvett egy sültkrumplit a tányéromról. Andrew viszont nem az, így az esetében engem nem zavarna, ha megkóstolta volna a sütit. Azonban rajta áll, hogy megeszi-e a másikat. A magam szeletét én mindenképp megeszem, mert nem rossz, csak nem nyűgözött úgy le, mind mondjuk a brownie. Most már viszont tudom, hogy inkább azt kell választani, amiben biztos vagyok.
- Oh. Ennek is lejár a szavatossága? - egy újabb meglepetés, de ez kisebb, mint a gesztenye íze. Nem gondoltam volna, hogy csak egy ideig lehet használni a poroltókat. De akkor erre is fogok figyelni. Bár az biztos, hogy két évig nem maradhatok ebben a lakásban. Az intézet csak egy évig biztosítja nekem a szállást. Utána vagy a saját lábamra kell állnom vagy… nem akarok gondolni a másik lehetőségre.
- Vagyis nem akartak igazán meghallgatni, és a múltad alapján ítéltek meg nem az igazi értékeid miatt? - erről mondjuk hallottam. Csak nem az intézet vonatkozásában. A prioszosokat emlegették úgy, hogy nehezen találnak munkát. Ezen pedig azért csodálkoztam akkor, mert akkor még csak az autót ismertem, aminek Prius a márkája. Össze is voltam zavarodva, míg ki nem derült, hogy a börtönviseltekre gondoltak. De azért nem vennék Priust…
- Az ott dolgozók érdekelnek igazán. Ha kedvesek, akkor mindegy, hogy milyen a hely, mert a munka is jobb úgy. Viszont, ha elutasítóak… akkor még nem tudom, hogy mi lesz. - tanácstalanul szét is teszem a kezem. Azonban magam is meglepődöm azon, hogy emiatt még nem vagyok ideges. Elvégre ez az első estém idekint. Furcsa is lenne, ha már most a munkahely lenne a legnagyobb probléma… Vagy talán pont ez kéne, hogy foglalkoztasson? Ha így is van, én nem vagyok ilyen.
- Áh. Értem. Akkor majd körbenézek. Amint ki merem tenni a lábam a lakásból… - ha most kéne kimenni… biztosan nem menne. Talán holnap sem fog menni. De kétségtelen, hogy ha meg is akarok feledkezni róla, a külvilág azért ott van valahol. A kérdés, hogy tárt karokkal vár-e, vagy inkább majd arra fog bíztatni, hogy maradjak a ‘biztonságos’ helyeken. Ezt most még nem tudom. Most ugyanis csak Andrew társaságát érzem biztonságosnak. De ez nem maradhat mindig így.
- Oh… köszönöm… - láthatóan zavarba jövök ettől a kijelentéstől. Ilyesmit ugyanis még sosem mondtak nekem, és nem tudom miként kéne reagálni rá. Vagyis… akár félre is érthetném, ha nem derítettem volna ki korábban már valamit… Így viszont… csak hálás vagyok Andrewnak, még akkor is, ha csak udvariasságból mondja.
- Hát… lehet úgy, hogy együtt megyünk valamikor? Innen? - nem azért, mert eltévednék. Andrew biztosan útbaigazítana. De egyedül, odakint… ez most még akkor is ijesztő, ha Andrew lakása az úticél.
- Neked is jó étvágyat. - remélem, hogy nem rontottam el semmit a segédkezés közben, és tényleg finom lesz. Szerintem egyértelműen az, de azért miközben eszünk, Andrewra nézek, hogy neki is ízlik-e. Talán egy kicsit hosszabban, mint kéne, de szerintem már megszokta tőlem, hogy időnként bámészkodni szoktam. Az ablakon mondjuk még nem néztem ki.
- Köszönöm, most elég volt a leves. Később viszont szeretnék enni Browniet is. Most arra gondoltam… megpróbálok kinézni az ablakon. Még… nem tettem meg. - tudom, hogy ez furcsa lehet, de elsőnek elég volt a lakás. Az ébredés után pedig az volt a legkisebb gondom, hogy mi van odakint. Elég volt a bent lévő ‘démonokkal’ megküzdeni.
- Megnézed te is? - látom, hogy pakolni kezd, és talán az lenne a legjobb, ha segítenék neki, de most érzem magamban a bátorságot, ezért nem akarom tovább húzni az időt. Egyedül viszont… ha menne is, könnyebb lenne, ha Andrew is jönne. Ő lehet, hogy fel is ismeri a környező épületeket. Viszont, ha nem jön, akkor is elindulok az ablak felé. Épp csak ebben az esetben jó pár lépésnyiről nézem a szomszédságot, ami… valójában nagyon zsúfoltnak tűnik.

Andrew & Elia

A new life

Még mindig aggasztónak találom ezt a telefon dolgot, de annak örülök, hogy Andrew segíteni tudott. Ráadásul könnyedén. Amikor segítséget kérek valakitől, mindig tartok attól, hogy túlságosan is nagy szívességet kérek, de ez láthatóan semmiség volt Andrewnak. Így most nincs is bennem rossz érzés.
- Az nem lett volna túl jó. Még most is azt mondják a többiek, hogy pocsék a kaja odabent. - próbálok viccelni, és ezért egy mosolyt is adok a mondandóm mellé, de most már tudom pontosan, hogy miről is beszél Andrew. Annak viszont örülök, hogy a testvére, és annak családja mellette volt. Én akkoriban még nem is álmodhattam arról, hogy valaki másnak segítsek, és még most is távolinak érzem. Pedig örülnék neki, ha egyszer én is támogatni tudnék valakit. Akár egy ismeretlent is.
- Egyszer szívesen megismerném a testvéredet. Kedvesnek tűnt, amikor láttam. - nagyon régen volt, de élénken él bennem az-az emlék, hogy milyen összhang volt közöttük. Ebből pedig egyértelmű a számomra, hogy kedves nő lehet. A telefonhívás pedig egyértelműen megmutatta, hogy az ilyen embereket becsülni kell.
- Rendben. - nem bánom, hogy végül ő megy el a sütiért. Azzal viszont igyekszem hozzájárulni a sütizéshez, hogy előkészítem az evőeszközöket. Egyelőre a konyhapulton hagyom, mert nem tudom pontosan, hogy mire lesz szükség. Villa, vagy kanál… sosem tudom.
- Megértem. Hiába köszönsz rájuk, nem válaszolnak. Úgy meg barátkozni sem lehet. - furcsa élmény volt, amikor először láttam bezárt ajtót. A zár még most is furcsa, de az első ‘találkozás’, amikor kinyílt, és aztán bezárult… Mintha egy másik világ lett volna az ajtó mögött, és így a kinti ‘tapasztalatok’ fényében azt hiszem ez igaz is. Az intézet és a való világ, nem is különbözhetne jobban egymástól. A szabadság egyszerűen nincs meg odabent, és itt pedig… olyan mértékű, hogy az már ijesztő is a számomra.
- Óóóóó… gesztenye kockát még sosem ettem. Köszönöm. - ha nem mondja, hogy mi a neve, még csak megtippelni sem tudtam volna, hogy mi ez a világos barna valami. De gusztusosnak néz ki. Ezért előveszek egy kést, és félbe vágom. Mindkét részt tányérra rakom, és az egyiket Andrew elé tolom. Utána pedig magamhoz veszem a másikat, és megkóstolom. Kiskanállal, mert szerintem az lesz jó hozzá. Az íze viszont…
- Huhh. Ez furcsa. Nem rossz, csak… olyan… nyim-nyam… - az olyan ételekre mondtam ezt, amit meg lehet enni, de nem kérnék belőle repetát. Bár sokáig nem is mertem azt kérni bent. Viszont amikor megkóstoltam a spenótot… Egyszer még ruhát is cseréltem, hátha úgy nem ‘ismernek fel’, és így kaphatok egy harmadik adagot is. Viszont annyira tényleg nem rossz a gesztenye kocka sem, így mindenképp megeszem a szeletet, amit magamnak vágtam. Azt ugyanis nagyra értékelem, hogy Andrew gondolt rám.
- Tényleg? Akkor megnézem. - pont elfogyott a gesztenye kocka, ezért amikor Andrew kijelenti, hogy valószínűleg itt is kell legyen porral oltó, már keresni is kezdem. Nem túl nagy az átnézendő terület, így végül meg is találom. A fürdőszobában. Csak azért néztem be oda, mert a konyhában nem láttam, de még engem is meglepett, hogy végül ott találtam meg. Egy kicsit nehéz, de azért magamhoz veszem, és beviszem a konyhába. A szekrényben szerintem jobb helye lesz, de egyelőre még nem, rakom el.
- Meg is van. Most már bátran főzhetünk. - mosolyodom végül el, és az egyik ujjammal megkocogtatom a palackot. Óvatosan. A munka kérdése azonban ennyire nem vidám, mert félek tőle. Nem csak az idegen emberektől, hanem az egész szituációtól. Hiszen mostantól ezen fog múlni, hogy tudok-e ételt tenni a hűtőbe, vagy sem.
- Olyanok, mint mi? - a szemréseim összeszűkülnek egy kicsit a meglepetéstől. Nem tudom, hogy pontosan mire gondolhat. Talán arra, hogy nekem nincs iskolai végzettségem? Azt tudom, hogy így nehezebb lesz munkát találni, de azt mondták odabent, hogy annyira nem kell aggódnom emiatt.
- A virágokat szeretem. A bolt jól hangzik. - egy pillanatra el is képzeltem magam a virágok között. Az árusítást még egyelőre nem, de hátha az is menni fog. Ha Andrew azt mondja, hogy érdemes megpróbálni, mindenképp meg fogom.
- Az interneten keresek majd akkor virágboltokat. - szerencsére azt már tudom használni. Bár az első alkalommal ért meglepetés. Most viszont már tudom, hogy SOHA nem szabad rányomni a hirdetésekre. Szinte biztos, hogy nem oda vezet, ahova én gondolom…
- Ó. Remek. Szívesen ennék azt is. - majd később még szeretném megkóstolni a browniet is, de előbb levest ennék. Az éhséget azért az jobban csillapítja.
- Milyen ajándékot? Készítsek esetleg kézzel valamit? - abban mondjuk van rutinom. Kartonból, és textilből például tudnék csinálni egy szép dobozt, amiben minden félét lehet tartani. Lehet, hogy magamnak is csinálok majd. Meg a szomszédoknak. Ha lesz elég merszem felkeresni őket, és Andrew nem mond valami jobb ötletet.
- Köszönöm. Majd viszek neked is ajándékot, még ha nem is vagyunk szomszédok. - Andrewnak mondjuk valami különlegeset csinálnék. Talán egy festményt. Nem vagyok annyira ügyes, de én szerettem a rajzokat, amiket bent csináltam. Remélem neki is tetszene. Csak szereznem kell ecsetet, meg festékeket. De remélhetőleg nem olyan drága.
- Öhm… igen, köszönöm. - szedtem volna én magam is, de ha így felajánlja… udvariatlanság lenne visszautasítani. Vagy pont, hogy az lenne jobb, ha nem használom ki a segítőkészségét? Nem tudom eldönteni, ezért maradok annál, hogy elfogadom a segítséget, és persze bízom abban, hogy Andrew érti, és elfogadja, hogy ha valamit rosszul csinálok illem témakörben, az nem azért van, mert bántani akarom.
- Köszönöm a vacsorát Andrew. És… mindent… - ezt még el akartam mondani, mielőtt enni kezdünk. Akkor ugyanis nem tudunk annyira beszélgetni. Legalábbis nekem nehezen megy az evés, és a beszélgetés egyszerre…

Andrew & Elia

A new life

Bólintok Andrew szavaira, és egy kicsit meg is nyugszom, mert ő már tudja a megoldást. Az egyelőre elég, és remélhetőleg majd én is megértem, hogy pontosan hogyan működik. Akkor viszont már összerezzenek, amikor megcsörren a telefonja. Mintha megéreztem volna, hogy ez a hívás valójában az én számomra érkezik, ezért még a gyomrom is görcsbe rándul. Andrew viszont felveszi a telefont, és ezzel sikerül egy kicsit lecsendesíteni a szívverésemet is. Intézkedik, és ezért nagyon hálás vagyok neki.
A hangokat meghallva viszont… megint hatalmába kerít az a zavarba ejtő érzés. Ezek a hívások nem szólhatnak nekem, az teljesen kizárt. Én nem ilyen vagyok, és nem is akarok ilyenné válni. Az ismeretlenek engem kerüljenek el messzire.
- Nagyon nem. - csóválom is a fejem, és természetesen csak suttogtam, hogy a hívó ne hallja az én hangomat, legfeljebb csak Andrew. Mert tényleg nem akarok ilyet. Nem szeretem az áldozat szerepébe helyezni magam, de van elég bajom enélkül is.
- Köszönöm. - mondom, miután bontotta is a hívást. Olyan rutinosan, és lazán csinálta... Nekem ez még elképzelhetetlen. De figyeltem Andrewra és… tanulok ebből. Hiszen az udvariasság fontos, de nem mindenki érdemli meg, hogy végig hallgassák. Kéretlen hívás esetében.
- Rendben. - talán nem csak nem tudja, de nem is kíván erről a témáról többet beszélni, ezért annyiban is hagyom. Eszembe sincs rossz érzéseket kellteni Andrewban, így ha rájövök, hogy számára kényelmetlen valami, mindenképp figyelni fogok rá. Vagy akár csak feltételezem, hogy vannak érzékenyebb témák is. Ahogy az én esetemben is. Bár most azt érzem, hogy én magam vagyok a túlérzékeny, és ha ezen nem változtatok, nem fogom kibírni itt kint. Arra viszont nem panaszkodhatok, hogy nem kapok segítséget, hiszen Andrew még mindig itt van, pedig majdnem sikerült rendesen elijeszteni, egy meggondolatlan próbálkozással… Illetve… minta éreznék rajta valami furcsát is, de nem teszem szóvá. Ha valami rossz, akkor nem akarom piszkálni, ha pedig jó, akkor az úgyis kiderül.
- Tudom, hogy nem szabadna lebecsülnöm a segítséget, amit bent kaptam, illetve azt sem, amit a szociális munkás elintézett, de ha te nem lennél… Azt hiszem már vissza is vittek volna. - vagy én kopognék az intézet ajtaján, hogy engegedjenek vissza. Igen, ez elég valószínű. Andrew jelenlétében viszont azt érzem, hogy most már csak jobb lehet. Hiszen a padló alját már megtaláltam akkor, amikor még egyedül voltam a hálószobában. A nevetése pedig még több erőt ad, és már én is meg tudok engedni magamnak egy halvány, de tartós mosolyt.
- Ó tényleg a süti. Ide hozzam a táskád? - szívesen érte megyek, arra viszont nem vállalkoznék, hogy majd én kiveszem belőle. Nem szívesen kutatok más táskájában, így azt a segítséget érzem megfelelőnek, ha idehozom neki, és majd ő kiveszi belőle. Vagyis, ha jelzi, hogy így jó lesz neki, már megyek is és hozom a táskát. Felemelem neki kényelmes magasságba, és tartom, amíg előkeresi a sütit. Aztán vissza rakom oda, ahol volt.
- Nekem egyáltalán nem tűnsz kétbalkezesnek. Inkább rutinosnak. - tudom, ez minden bizonnyal viszonyítás kérdése, de akkor is tartom az állításom. Az én szememben Andrew jól mozog a konyhában, ezért is igyekszem figyelni az apró trükkökre is. Illetve biztos vagyok benne, hogy ízletes lesz a leves. És nem is lesz csípős.
- Sikerült eloltani? Vagy ez hogy működik? Érdemes esetleg otthon is tartani poroltót? - az intézetben több is volt, és persze tűzriadó gyakorlás is. Volt azért káosz akkor rendesen. De én akkor nem éreztem úgy, hogy bármi baj is történhetne. Amikor viszont nyílt tüzet látok… az egy másik eset. Az félelmetes. Főleg, amikor a tűz ropog is. Nem tudtam még megszokni azt a hangot. Egyszerre ismeretlen, és nagyon is ismerős.
- Értem. És milyen állásokra jelentkeztél? Nekem a takarítást mondták, de… azt már bent sem igazán szerettem. Viszont, tudom, hogy nem igazán válogathatok, így ha van bármi ötleted, szívesen hallgatom. - ha a táskából előkerült a süti, akkor eddigre már kerestem egy tálat neki, és Andrew közelébe rakom. A leveshez pedig szintén készítek elő tányérokat, mert feltételezem, hogy lassan az is elkészül. Azonban egyelőre maradok Andrew mellett, és ha bármiben a segítségemet kéri, állok a rendelkezésére.
- Meg még azt szeretném kérdezni, hogy a szomszédoknak szokás bemutatkozni? Vagy csak köszönünk, ha látjuk egymást és ennyi? - vannak kérdéseim, amit nem mertem a szociális munkásnak feltenni, mert éreztem rajta, hogy véges az ideje, és csak annyit szánna rám, amennyi mindenképpen szükséges. Az ilyen apróságok pedig nem tartoznak a fontos kategóriába, de nekem segítene egy kicsit eligazodni. Az ugyanis most már biztos, hogy csak fokozatosan fogok megismerkedni a környezettel, és a lakás után az apartmanház a következő fokozat. De ha összefutok valakivel…
- Egyszer megmutatod majd a te lakásodat is? - határozottan nem most, és csakis, úgy hogy együtt megyünk. Ugyanis Andrew lakását tudom még elképzelni, mint biztonságos hely, így én arrafelé nyitnék majd. Főleg, hogy meghálálhassam majd neki egyszer azt, hogy most itt van.

Andrew & Elia

A new life

Minden zavaros, és kezdem érezni, hogy ez már nagyon sok egy estére, de egyelőre kitartok. Andrew jelenléte ugyanis nagyon sokat segít, és ha nem ilyen mélyről indultam volna talán jól is érezném magam. Hiszen odabent nagyon szerettem a társaságában lenni, és ő most is pontosan ugyanolyan. Csak bennem változott azt hiszem meg valami. Ami elméletben pozitív, hiszen okkal voltam odabent, és azt az állapotot nem szeretném visszakapni. De mégsem érzem magam kellemesen a bőrömben.
- Ó. Akkor azt hiszem nem értem. - zavarba jövök, mert úgy érzem, hogy legalább ezt tudnom kéne, hiszen kaptam magyarázatot a telefonokról. De most egyszerűen nem megy, és még az emlékeimet sem tudom előhívni. Ezért nagy lendülettel engedem ki a levegőt a tüdőmből, és azt, hogy csalódtam magamban.
- Hmm… Sok ilyen hely van? - azt sem értem, hogy miért épp Andrewt keresik a  gyámügyesek, de erre nem kérdezek rá. Nem szeretnék olyan témát érinteni, ami kellemetlen a számára. Így inkább csak az egész rendszer működését akarom megérteni, függetlenül attól, hogy Andrewt érinti-e vagy sem. Az is lehet, hogy engem is azért hagytak magamra, mert eleve nem voltak szüleim. Nem tudom, hogy mi a jobb, az, ha nincs senkim, vagy az, hogy van, és visszavár, de nem talál… Egyik sem lehet túl jó senkinek sem.
Ezt a gondolatot viszont elkergetem, amikor Andrew az átirányítást kezdi magyarázni nekem. Figyelek mindenre, amit mond, és amit csinál, ezért végig csendben maradok. Amikor viszont a magyarázat végére ér, elmosolyodom. Végre megértem ugyanis.
- Á. Ez nagyszerű. Köszönöm. - már mozdulnék is, hogy megöleljem, annyira megörülök annak, hogy nem fognak többször zaklatni, aztán a mozdulat inkább félbemarad mert… Most nem biztos, hogy örülne neki Andrew. Zavarba viszont nem jövök, csak elfogadom, hogy ennek most nem biztos, hogy itt van az ideje. Majd remélhetőleg később újra lesz. Egyelőre hagyom, hogy az ilyet Andrew kezdeményezze.
- Rendben. - úgy teszek, ahogy kérte, vagyis kockákra és karikákra aprítom a zöldséget, és igyekszem nem összekeverni a kettőt. Egy vágás pedig úgy tűnik, hogy elég volt, mert a késsel már jól boldogulok. Szakácsnak azért nem mennék el.
Andrewt viszont úgy tűnik ez egyáltalán nem foglalkoztatja, és ő még mindig azon van, hogy támogasson engem. Az ölelése ezért nagyon jól esik, és meg is nyugszom tőle, hiszen ez azt jelenti, hogy nem rontottam el mindent. Még mindig zavarba ejtő belegondolni, hogy mit csináltam majdnem, de azt hiszem tényleg túl lendültünk ezen, mintha meg sem történt volna.
- Akkor jó. - azt hiszem sokáig maradok az ölelésében, de mivel nem engedett el, úgy ítélem meg, hogy ő sem bánja. Idővel viszont vissza kell térni a főzéshez, és én sem fejeztem be még mindent. Hátra van még a hagyma, ami valóban könnyeket csal a szemembe. De nem foghatom rá az összeset a hagymára, és ezzel tisztában vagyok. Idővel viszont könnyebb lesz, ahogy kiengedek mindent, és egyébként sem szégyellem az ilyesmit Andrew előtt. Látott már sokkal rosszabb állapotban is, és akkor sem fordult el tőlem. Rá tényleg számíthatok.
- Öhm… itt is van. - adom a keze ügyébe a felaprított hagymát, illetve a fokhagymát. Amint ez megvan, megmosom a kezeimet, és az arcomra is locsolok egy kis vizet. Azzal pedig egyáltalán nem foglalkozom, hogy a szemeim még mindig vörösek lehetnek. Csak elfogadom, hogy nagyobb részben ennek már a hagyma az oka.
- A nagyon csípőset  nem szeretem. Sárkánynak érzem magam tőle. - megrázom a fejemet is, és ezzel is jelzem, hogy chilit például biztos nem szeretnék nagy mennyiségben a levesben látni. Ezen kívül viszont nyitott vagyok mindenre, főleg mert kíváncsi vagyok rá, hogy milyen levest készít Andrew.
- Mindig magadra főzöl? - kérdezem érdeklődve, és egyelőre nehéz elképzelni, hogy ez nekem is menni fog. Kaptam recepteket, és még a bevásárló lista összeállításában is segítettek az első hetekre, de elég ijesztő belegondolni abba, hogy ha én nem csinálok ételt, akkor leginkább éhen maradok. Az étterem persze megoldás, ha nagy baj van, de állandó jelleggel azt nem tudnám finanszírozni a költőpénzből, amit kapok. Erre majd akkor lesz lehetőségem, ha munkát találok.
- Neked mennyi időbe telt munkát találni miután kiengedtek? - nem akarom összehasonlítani a helyzetünket, hiszen nekem gyakorlatom sincsen, de legalább egy körülbelüli időtartam jól jönne, hogy valamennyire legyen rálátásom erre is. Előbb vagy utóbb ugyanis ezzel is kell foglalkoznom…

Andrew & Elia

A new life

Tanácstalanná válok, immáron már a sokadik alkalommal, pedig még nem telt el egy nap sem azóta, hogy kiengedtek. Csak egy egyszerű telefonhívás egy ismeretlentől, vagyis valójában semmi olyan, amivel ne bírnék egyedül. A megtanult panelek mégsem jönnek elő, hiszen bármennyire is próbáltak felkészíteni minden lehetséges történésre, ez képtelenség. Illetve az is megtörténhet, hogy erről pont volt szó, de egyszerűen nem emlékszem. A kiskönyvemet, amibe leírtam a legfontosabb tudnivalókat pedig mégsem vehetem elő minden pillanatban. Ugyanis azt akarom, hogy Andrew majd egyszer büszke legyen rám, amiért képes vagyok a nehéz helyzetekkel is megbirkózni. Csak eljön valaha az a nap?
- Én köszönöm. - most is ő segít nekem, és tudom, hogy ez nem mehet így a végtelenségig. Még akkor sem, ha azt érzem Andrewn, hogy szívesen teszi ezt. De hiába próbálok legalább magamban előállni egy ötlettel, egyedül, egyszerűen nem megy. Már ahhoz is erőfeszítés kell, hogy ne törjenek elő a könnyeim. Az összeomlást már végképp nem engedhetem meg magamnak, hiszen akkor biztosan vissza fognak vinni…
- Ó. Rendben. - még mindig nem értem, hogyan működik ez az átirányítás, de a lényeg azt hiszem az, hogy a szociális munkás el fog érni. Más úgy sem hív, és csak az ő hívása olyan, amit fel KELL venni. Andrew megtalál máshogy is, mert egy pár napig biztos nem fogok kimozdulni a lakásból…
- Az jó lenne. Nem akarom, hogy ilyen alakok hívogassanak. De a telefont nem kapcsolhatom még ki. - erre külön felhívták a figyelmemet. Ellenőriznem kell a töltöttséget, és tulajdonképpen minden pillanatban elérhető kell legyek. Még éjszaka is. Ugyan nem valószínű, hogy éppen éjjel hívnának, mert velem ellentétben a szociális munkásnak van élete, de azért nekem mindig bekapcsolva kell tartanom a telefont. Nem érzem túl fairnek, de nem igazán tudtam vitába szállni ebben a kérdésben. És másban sem, asszertív kommunikációs tréning ide vagy oda.
- Gyermekvédelmis ügyben? Az mit jelent pontosan? - érezhetően lassan tudom csak feldolgozni az információkat, mert azt hiszem még mindig le vagyok döbbenve. Az ilyen pikáns dolgok… Teljesen ismeretlenek. Vagyis… Igazából nem tudhatom. Az sem kizárt, hogy a balesetem előtt örömlány voltam, és valójában nagyon is van tapasztalatom az ilyesmiben. Csak ez jelenleg annál is ijesztőbb gondolat, mint hogy éjszaka idegenek hívnak fel. Mert amikor már szó volt arról, hogy kiengednek, azt hittem, hogy megbékéltem azzal, hogy akár rossz ember is lehettem korábban. De úgy tűnik, hogy még sem tudnék mindent elfogadni a múltammal kapcsolatban. Ennek okán, pedig talán nem is baj, hogy minden a homályban marad. Ha aljas voltam, akkor arról inkább nem akarok tudni.
- Igen. - oda adok Andrewnak mindent, amire szüksége van, és csak enyhén lebillenő ajkakkal figyelem, hogy pontosan mit is csinál. A kártyák cseréje azt hiszem nekem is ment volna, de hogy a telefonkönyvvel mit csinál az rejtély a számomra. Még szerencse, hogy az én telefonomban csak kettő szám van. A szociális munkásé, és Andrew-é…
- Akkor, ha most téged akarlak hívni, akkor a saját számomat kell tárcsázni? Vagy azt is átirányítja? - ez a része még mindig nem tiszta, és mivel ez fontos, rá is kérdezek. Nem fogom éjjel-nappal zaklatni… nappal zaklatni, de azért szeretném, ha kéznél lenne a telefonszáma.
- Ó. Igen. A leves. - teljesen megfeledkeztem róla. De mivel úgy tűnik, hogy Andrew már intézi is, amit kell visszasétálok a konyhába és ismét hámozni kezdem a zöldségeket. Nem tudom már, hogy pontosan mit csináltam, de amit látok magam előtt, azt pucolni, aztán meg darabolni kezdem.
- Remélem. - azért megfordult a fejemben, hogy mégis engem keresett… de az már túlságosan is nagy véletlen lenne. Elvégre ez egy teljesen új telefonszám. Még ha ilyen alakokkal is beszéltem korábban, most akkor sem kéne engem megtalálniuk. A nevemet is az intézetben adták, hiszen én arra sem emlékszem. A kórházban pedig sokáig Jane Doe néven könyveltek el. Könnyű összezavarodni.
- Rendben. Ezzel boldogulok. Van valami, ami egészben kell, vagy vághatok mindent apróra? - szerencsére még csak a pucolássnak a végén járok, és még pont azelőtt eszembe jutott ez a kérdés, mielőtt neki vágtam volna az aprításnak. Azt ugyanis nem tudom, hogy pontosan milyen levest fog készíteni Andrew. De amiben hús van, az rossz szerintem nem lehet. És a zöldségeket is szeretem. Kivéve a kelbimbót. Annak nagyon rossz a szaga és az íze is…
- A hálószobától a konyháig már lépésnek számít? - egy mosoly ugyan az arcomra költözik, ahogy átölel, de ez nem a vidámság gesztusa. Inkább a fájdalomé, amit azért érzek, mert jelenleg nem látom azt, hogy valaha jobb lesz. Az ölelés viszont nagyon jól esik. Biztos pontnak érzem, és ezekre az apró kapaszkodókra, most nagy szükségem van. Idővel viszont ellépek, mert ha így maradunk, leves még sokáig nem lesz.
- Megcsinálom én. Nem zavarnak a könnyek. - ezek a fajták nem, és Andrew előtt nem félek sírni sem. Csak attól félek, hogy teljesen összeomlok, és már ő sem fog elbírni velem. Akkor fel kell hívnia az intézetet, és nem akarom, hogy olyan helyzet adódjon, amikor erre kényszerül. Nem haragudnék rá. Inkább attól félek, hogy neki nehéz lenne.
A hagymának pedig ‘lelkesen’ állok neki, és a könnyen nagyon hamar megérkeznek, nem feltétlenül a hagyma miatt. Ezért egy ideig nem is szólalok meg, csak ha Andrew kérdez valamit. Egyébként mint egy gép, csak végzem a ‘dolgomat’.

Andrew & Elia

A new life

Valahol megnyugtató, hogy a bennem kavargó örvény, már a tetteimre is hatással van. Fáj, ami történt, jobban mondva, ami nem történt, és véletlenül ugyan, de fizikailag is megérzem egy ujj vágás formájában. Nem súlyos, de nem is kellemes, arra viszont mindenképp jó, hogy egy kicsit összeszedjem magam. Furcsa ugyanis, hogy itt van Andrew, mert nagyon nehezen találok vissza ahhoz a valakihez, aki néhány perccel ezelőtt voltam. Már eleve azt sem tudom, hogy miért gondoltam azt, hogy talán többet akar, vagy azt, hogy én szeretnék, valami mást… A sok elvárás, a rengeteg információ, a ‘készlet’, amit az élethez kaptam teljesen összezavart, és csak az maradt meg bennem, hogy “mit kéne tenni”, és nem az, hogy én mit szeretnék. De a tanácsok nélkül teljesen egyedül vagyok, és ez nem sokban különbözik attól az érzéstől, amit akkor éreztem, amikor még a hálószobában voltam, a saját árnyékomtól is megrettenve. Ezen pedig nem segít az sem, hogy megcsörren a telefonom az éjszaka közepén, és egy ismeretlen számot látok a kijelzőn.
- Rendben. - az ételről meg is feledkeztem, abban a pillanatban, hogy felvettem a telefont. Az, hogy zavarba ejtő a hívás, nem elég pontos kifejezés. Teljesen értelmezhetetlen a számomra, főleg, hogy miután bontottam a hívást, ismét csörög, ugyanaz a szám. Ezért megint Andrewtól kell segítséget kérnem, amit ezen a ponton már konkrétan pofátlanságnak érzek. De nem igazán van más választásom.
- Nem. - megrázom a fejemet is, további nyomatékot adva a szavaimnak. Aztán már majdnem mondanám Andrewnak, hogy dobja ki a telefont az ablakon, de mielőtt megtehetném fogadja a hívást. Érzem, hogy felgyorsul a szívverésem, mert még csak elképzelni sem tudom, hogy mit lehet tenni egy ilyen helyzetben. Andrew viszont olyan könnyedséggel kezeli, mintha ez mindennapos lenne a számára.
- Persze. - nem tudom, hogy miért akar ismét hívást kezdeményezni, de bízom benne. Újra az a fajta bizonyosság van bennem Andrewval kapcsolatban, ami korábban is megvolt: ő segíteni akar nekem. És most már értem, hogy nem azért, mert kapcsolatot akarna, vagy lenne valami mögöttes szándéka. Ő egyszerűen ilyen, és valószínűleg bárki másért is megtenné ugyanezt.
- Benne, de hogy fog akkor elérni engem a szociális munkás? Ő ezt a számod tudja. - mutatok a készülékemre egy pillanat erejéig, de ennél komolyabban nem tiltakozom. Feltételezem, hogy ő tud valami megoldást arra, hogy fogadni tudjam a szükséges hívásokat, csak nekem nincs erre vonatkozó ötletem, mert a telefon, mint olyan is új nekem.
- Nem értem ezt. Valaki másnak a telefonszámát kaptam? Vagy miért hívott Ambernek és mondott… illetlen dolgokat. - eszemben sincs megismételni, és ahogy eszembe jut, önkéntelenül túrok bele a hajamba zavaromban. Nem is feltétlen az elhangzott szavak voltak a zavaróak, hanem az egész hívásnak az… atmoszférája. Nekem ez nagyon ismeretlen, még akkor is, ha azt megértettem, hogy szexuális felhangja volt a hívásnak.
- Ez normális dolog? Úgy értem, hogy beszéltünk bent arról, hogy vannak furcsa alakok, de ezek olyan gyakoriak, hogy az első szabad napomon már meg is találnak? - fel sem fogom a szavaimat, és ennek örülök, mert ha megtenném, komolyan megrettennék. Pedig hamarosan el fog jönni az idő, amikor Andrew hazamegy, és azon kívül, hogy magamra zárom az ajtót, meg telefont cserélünk, nem igazán tudok védekezni. Főleg, hogy előbb vagy utóbb ki kell majd mennem.
- Tényleg nem tudom, hogy mit fogok csinálni, ha elmész. - ezzel nem arra utalok, hogy maradjon, mert az sem megoldás. Talán az lenne egyedül optimális, ha visszamennék az intézetbe… Kezdem azt érezni, hogy mégis korai volt az, hogy kiengedtek…

Andrew & Elia

A new life

- Remélem. - egyáltalán nem hangzik magabiztosan a hangom, de nagyon szeretnék hinni Andrewnak. Néhány pillanat erejéig sikerül is. De tudom, hogy amint elmegy el fog tűnni ez a kellemes érzés. Egyedül fogok maradni az összes kétségemmel, a félelmeimmel és a… igazából mindennel. Andrewn kívül nincs senkim, és ez idekint különösen fájó. Nem tudtam, hogy milyen az igazi magány, hiszen bent azt sosem éreztem. Idekint elég volt hozzá néhány óra, hogy átjárjon, és rögtön félelemmel töltsön el. Persze felhívhatom Andrewt, a szociális munkást, vagy akár valamelyik szomszédhoz is bekopoghatok. De végső soron egyedül vagyok, és nem várhatom el senkitől, hogy megoldja a problémáimat. Főleg, amíg nem is tudom, hogy mik azok.
Ezért is visszakozom, amikor a közeledésem felé viszonzatlan marad. Hiba volt, ezt igazából már előtte is tudtam, de nem tudtam, vagy nem akartam parancsolni magamnak. Hiányt érzek, azt, hogy valami talán bennem sincs meg, aminek ott kéne lennie valahol, elbújva a személyiségem rejtekében. De nekem szerintem az sincs. Egy üres lapnak érzem magam, amire bárki firkálhat bármit. Még csak tiltakozni sem fogok. Pedig kéne, mert ez az enyém, csak nekem lenne jogom hozzá, hogy formáljam. Egyedül viszont nem megy, mert azt sem tudom, hogy milyen motívumok közül választhatok.
Andrew viszont nem fog ebbe beleszólni, legalábbis nem úgy, ahogy én gondoltam. Talán nem is baj. Most legalább tudom, hogyan viszonyuljak hozzá. Hogy ezzel elégedett vagyok-e vagy sem, nem tudom, és igazából már nem is számít. Tiszteletben tartom, hogy ő itt húzta meg a határt kettőnk között.
- Rendben. - el is mélyednék a zöldségpucolásban, de természetesen ez sem sikerül. Ha nem lennék ennyire zavarban, talán már a torkomat is fojtogatná a sírás, de így csak a kezemre tudok meredni, kifejezéstelen arccal.
- Köszönöm. - még mindig csak állok tétován, amennyire lehet, gondolatok nélkül. Inkább ne legyen semmi bennem, mint hogy visszatérjen a félelem. Ezért igyekszem csak azt tudatosítani magamban, hogy ez tényleg csak egy apró sérülés. És ha nem szeretnék éppen zöldséget pucolni, nem is lenne jelentősége.
- Értem. - szerintem félreértett, de nem teszem szóvá. Tényleg nem tudom, hogy mit mondhatnék. Szeretném onnan folytatni, ahol abbahagytuk, de még nem megy. Inkább a mozdulataimra figyelek Andrew helyett.
- Én is. - én is megmosom a kezem, ha csak nem szakít félbe és fújja előbb a fertőtlenítőt. Tényleg csíp, ezért fel is szisszenek de az ujjamat pontosan úgy tartom, ahogy mutatta.
- Oké. - nem tudom, hogy pontosan mire gondol, de végül megértem. Egyébként is hagyom, hogy segítsen, csak a pillantását kerülöm még mindig. Idővel viszont rá kell néznem, mert még én is érzem, hogy ez kezd egyre kínosabb lenni. A barátok nem állnak kukán a konyha közepén, sérülés ide vagy oda.
- Köszönöm. - mondom amikor már további hámozásra is alkalmas a kezem. Egy ideig azért nézegetem, meg ismerkedem az érzéssel, de vissza fordulok a zöldségek felé. Aztán már fordulnék Andrew felé egy nem annyira őszinte mosollyal, de… hirtelen rezzenek össze, amikor hallom csörögni a telefonomat.
- Egy pillanat. - nem tudom, hogy ki hívhat ilyen későn, Andrew is csak most találkozott először a telefonszámommal. Csak a szociális munkás tudja. Ezért kissé félve megyek a készülék felé, mert ha ő hív, akkor nagy baj van… De nem az ő számát látom a kijelzőn, hanem egy ismeretlen számot.
- Halló? - veszem fel óvatosan a telefont, de a hívó fél azt hiszem minden csak nem finomkodó. Valami Ambert emleget aztán hallom, hogy egy hatalmasat sóhajt. Vagy… Öhm…
- Nem Amber vagyok. - egyre biztosabb, hogy ez nem sóhaj, inkább nyögés, és elég sok illetlen szót mond. Érzem, hogy az arcom pirulni kezd, és inkább megszakítom a hívást. Aztán Andrew felé fordulok.
- Biztos, hogy nem engem keresett. Most mit csináljak? - újra csöng a telefon, de nem akarom felvenni. Nem tetszett az, amit hallottam. A szobatársam adott ki ilyen hangot, amikor… Nem akarom felvenni a telefont…

Andrew & Elia

A new life

Már a jelenléte is megnyugtató hatással volt rám, de a szavai sokat segítenek. Ahogy ki mondja, hogy igen, meg lehet oldalni a gondokat, néhány pillanat erejéig el is hiszem. A kétség csak azért kúszik vissza, mert én még azt sem tudom pontosan, hogy mi a gond. Csak azt érzem, hogy nem tartozom ebbe a világba, és hogy ez nem amiatt van, mert nem emlékszem a múltamra. Valami más, amit nem tudok megmagyarázni, de még csak tetten érni a lelkemben sem. Csak van és… remélem, hogy egyszer már nem fogom ezt érezni.
Andrew pedig biztosan segíteni fog, csak azt nem tudom, hogy miként, illetve, hogy ez helyes-e. Nem várhatom el tőle, hogy a kezébe vegye az életem, még akkor sem, ha a segítsége nélkül esetleg nem boldogulnék. Nem az ő felelőssége, és nem akarom, hogy azt érezze tartozik nekem, amiért én is próbáltam segíteni neki, amikor bent volt. Nem tartozik nekem semmivel. Azért tettem, amit tettem, mert nekem is jól esik a társaságában lenni. Viszont ahogy ezt kimondom, mintha… meglepődne rajta? Azt hiszem… bár nem vagyok biztos benne, mert számomra ez természetes, és azt hittem a számára is egyértelmű. Nagyon megválogattam már bent is, hogy kivel tartottam fenn kapcsolatot, itt kint pedig… még inkább meg fogom. De Andrew köztük lesz, ebben biztos vagyok.
- Azért csak óvatosan számolj rám segítség ügyben, mert lehet, hogy többet fogok ártani, mint használok. - csak a főzésre mondom, de néhány pillanattal később, azért gondolkozni kezdek. Biztos, hogy csak arra mondom? Valójában nem, hiszen jelenleg semmi sem biztos az életemben. Még az érzéseim sem, hiszen nem értem őket. Andrew fontos nekem ez kétségtelen, de számomra az ilyen annyira ismeretlen, hogy nem tudom mit kéne kezdeni vele. A fejemben visszhangzik, hogy kellenek a szociális kapcsolatok, a barátságok, a szerelmek… de aki soha nem érzett semmi ilyet, az honnan tudhatná, hogy ez az? Nem tudom, de érteni akarom. Még akkor is, ha ezzel mindent elronthatok.
Ezért közeledem Andrewhoz, még akkor is, amikor látom, hogy ez furcsa a számára, és egyáltalán nem viszonozza a gesztust. Önző vagyok, tudom, de ezt akkor is meg akarom tapasztalni. Viszont ahelyett, hogy végül megtudnám csókolni, egy puszit kapok az ajkaimra. Először nagyon meglepődöm, hiszen ez majdnem az volt, és akkor érezni is kéne valamit. De nem érzek. Egyedül zavart, még annak ellenére is, hogy Andrew bíztatni próbál. Csak nem arra, amire én számítottam. Emiatt csak zavartan lépek hátra egy lépésnyit, és még a tekintetemet is lesütöm.
- Igen. Az. - tudom, hogy nagyon nem kéne, most azt mutatni, hogy most még jobban összezavart, de sajnos nem tudok ellene tenni. Képtelen vagyok mosolyogni, vagy egy ideig, akár ránézni is. Egy valami ugyanis biztossá vált. Ha én érzek is Andrew iránt többet a baráti szeretetnél, ő biztosan nem. Innentől kezdve pedig nem is érdemes azt a választ keresnem, hogy bennem mi van. Talán semmi. Vagy, ha nem, akkor azzá kell tenni. Elrakni szépen valahova és lapozni. Folytatni onnan, ahol abbahagytuk. Csak ez nem fog menni nekem egyik pillanatról a másikra.
- Kell még valami a zöldségeken kívül? - oh… valójában még mindig csak forgatom a zöldséget a kezeimben, és nem is kezdtem el hámozni… De majd most. Serényen nekiállok, és észre sem veszem, hogy csak kicsit ugyan, de az egyik ujjamon végig húztam a hámozót. Semmi vészes, még a vér sem serken ki igazán, de ez így akkor sem jó. Ezért leteszem, ami a kezemben van, és a mosogatóhoz megyek, hogy leöblítsem az ujjam.
- Bocsánat. Van nálad esetleg ragtapasz? - tényleg nincs baj, de ha segíteni akarok, akkor azért le kéne ragasztani ezt a ‘horzsolást’. Persze lehet, hogy nekem is van. Így ha azt válaszolja, hogy nincs mindenképp keresni kezdek én is a konyhaszekrényben. Vagy nem tudom hol, mert ötletem sincs rá, hogy hol szokták tartani az ilyesmit. Illetve most először azóta, hogy megpróbáltam megcsókolni, de ő kitért, Andrewra nézek. Kimondom azt, ami a legerősebben kavarog bennem.
- Jobb lesz majd egyszer? - nem mondom, hogy mi hiszen tulajdonképpen mindenre értem. Az érzésekre, a történésekre, az egész életemre. Ami nem tudom, hogy hova tart éppen.

Andrew & Elia