New cha(i)nce

Csak felfelé függesztem a tekintetem, és egy sóhajt adok ki magamból. Annyira sejtettem, hogy ezt fogja válaszolni! Nem fejezem be a mondatomat.
Meghökkenéstől kinyílik a szám, majd fintor ül a ki a számra.
- Biztos, hogy akarom én azt tudni? A zenében amúgy is eltérőek az ízlésünk, szóval azt kihagyom. Azt is. - naaaagyon gyorsan teszem hozzá, mielőtt még elkezdi az emlékeztetést. De tényleg, mire kell emlékeznem? Nem, azt hiszem, nem akarom tudni.
Ahogy viszont közelebb hajol hozzám, mélyet lélegzek, önkéntelenül, s erővel kell másfelé fordítanom a tekintetem, mert csakis egy hely felé akart koncentrálni rajta. Azt meg nem! Nem-nem.
Végigpörgetem gyorsan a kiskapukat, miért is egyezett bele ennyire gyorsan. Hol a csapda? S van egy olyan sejtésem, hogy úgyis megtudom idővel. Remélhetőleg még élve. Bár én szabadon szeretném, köszi.
- Régen? - mi neki a régen? Három nap, három hét?
- Fordítva jobban tetszik a felállás, de most az egyszer elfogadom. - járjon ő a kedvemben. Például, hogy leveszi a láncaimat. A bilincseket sosem szedte le, de azokat tudom takarni. Hacsak nem rakott bele olyat, amivel, ha elhaladok a biztonsági cuccai mellett, nem kezd el visítani, mint egy őrült. Nem ő, bár azt is megnézném.
- Helyes. - legalább megint hamar kiütöm magam. Bár akkor meg nem fogok arra emlékezni, mit csináltam. Pontosabban ő velem.
A keze mozdulatára rebbenés után behunyom a szemeim, s kicsit arrébb is húzom a fejem, ahogy tudom. Ösztönös, nagyon mélyről jövő reakció.
- Mert összezavarsz? - ennél egyszerűbben nem tudom megfogalmazni, mit csinál éppen.
- Ahh... - tudtam, hogy direkt nem válaszol azonnal. Szusszantok egyet, türelmetlen elégedetlenséggel. - Elmondanád, hogyan tudnék... nem várni rád? - helló, láncok, emlékszel? Csak visszateszem a fejem, és bámulom a plafont. Azt sem bánnám, ha nem jönne vissza, eléggé megalázó, ahogy így tart, még ha volt rosszabban is részem. Miért történik mindig ez velem?
Agyam hátsó részében egy halk, de annál hallhatóbb hang válaszol, gúnyosan: mert megérdemled.
Oké-oké, inkább legyen pia, és kiütés, de ezt nem akarom hallani!
Mert igazat adok neki magamban.
Meglep, hogy először nekem ad, ráadásul nem a bontottból. Vagyis nincs benne altató, kábító szer, semmi. Csak a pia. Nekem meg az kell.
- Ha segítenél megtartani a fejem, akkor menne is. - nézek rá. Ebben a pózban kicsit nehéz. Ó, hogy erre megy ki a játék, hogy én kérjek segítséget? Háhá, Kismacsek, ezt buktad, mindig beleesel a csapdájába!
Az italt azért elfogadám. Ha már megaláztam magam, akkor jár nekem, és nem fogok leállni az itallal, amennyit csak lehet benyakalok.
A válasz hirtelen érkezik, nyelés közben, amire félrenyelek a döbbenettől, a maró, égető érzése a buboréknak még erősebbé teszi a maró hatást. Ami a számban van, azt kiköpöm, tök mindegy, hova megy, és köhögésbe fullad a kortyolás. A köhögés nem akar abbamaradni, annyira lecsúszott a korty, úgy érzem, megfulladok, nem csak a döbbenettől, hanem, hogy nem jön oxigén a tüdőmbe. Kínkeservesen köhögöm ki az italt a tüdőmből, a vállaim és a nyakam teljes görcsben, azok is fájnak, de a korty levegő, ami végre bennmarad, elernyeszti az izmaimat, és ugyan huppanni sehonnan sem tudok, ahogy kifeszített, de a fejem leteszem, levegőért kapkodva. Az erőlkődéstől a könnyek is útjukra indultak, a szemüvegem megint csálén áll rajtam. Alaposan kimerített a köhögés, s ha akarnám, sem tudnám se a könnyeim letörölni, sem a szemüveget megigazítani..
- Akkor nekem minden kiesett. - és nekem végem. Már senki sem fog keresni, nem, mintha örülnék neki, láttam, mit tesznek azokkal, akik utánam jönnek megmenteni, és nem akarom látni, és tudni sem. De az a maradék utolsó szikra is ellobbant, ami a szabadulásomat jelentette. Ennyi idő után már nem keresnek.
Megköszörülöm a torkom, még marad valamennyi ott, aminek nem kéne. De leginkább a reményvesztettségem az, ami szorítja a torkomat jelenleg.
- Egyedül szeretnék maradni. - hunyom le a szemeim.

Puffogó hangot adok ki.
- Hhaaaa tudod, hogyan végződik, minek kérdezed? - kis híján azt mondtam, hogy ha tudja, mire végződik a mondat, miért nem csinálja. Deeee nem, kösz. A simítás is pont válasz közben ér el, kellett nekem gyorsan válaszolni. Fegyelmezem is magam, a testem úgyis lereagálta a simítást, felhúznám a lábamat, ha tudnám, de csak a csípőm mozgása adja meg az érzetet. Pont a keze alá simulva.
Meg vagy veszve, test, kapjál már észbe!
- Hogy? - most el is vesztettem a fonalat, pedig a láncokat szeretném, minél előbb.
- Elég önző dolog, hogy csak te táncolsz, és én meg csak ... - rásandítok. - Hogy is volt az a tánc? - amint kimondom az utolsó szót, be is harapom a számat, mert rájövök, megint belesétáltam egy csapdába. Olyan szépen és dalolva! - Inkább ne mutasd meg, megint bealszok. - még el is fordítom a fejem. Amivel a zavarom akarom leplezni.
Húúúúúúú, de szívesen megrúgtam volna a térdemmel, ahogy megérinti egy pillanatra. Meglep, a testem ösztönösen felhúzná a lábaim, de kis híján a bokáim töröném el vele, ha egyáltalán tudnék moccanni, így csak morgok megint egyet.
- Ennyire kirobbanóan biztosan nem. - a testem azonban hevesen bólogat, csak tudnám mire. Az élvezetre, az emlékezésre, vagy mire? Deee, azt hiszem a választ megkapom az utóérzettől. Nagyszerű.
- Ha adsz belőle, jöhet. Nem olyan pimaszul iszod, mint a múltkor, hanem adsz nekem is. Mielőtt az arcomba küldenéd, a számra gondoltam. - és legalább elfelejtem, ami itt történik. Elég kényelmetlen így feküdni, de nem azért, mert magával a fekvésem gondom lenne, hanem a pózzal, ahogy fekszem.
Mintha a gondolataimban olvasna, mert a haja valóban sokkal de sokkal jobb így, és az arca is kedves... ó Kismacsek, dobd már vissza az eszed. A majdnem eltátott szájat azonban már hiába csukom vissza, még ha a szememen szerencsére nem látni, mennyire tágultak ki a pupilláim.
- Én? Mikor? - lázasan keresek a kavargó gondolataim között választ, egyelőre nem kapok.
- A rövid jobban állt. De azért kösz, hogy a kedvemben akartál járni. - vállat is vonnék, ha menne, így csak egy grimaszt vágok.
- Új is jöhet. Feltéve, ha valóban az van benne, ami. Az pedig alkohol. - mielőtt megint huncut dolog jutna eszébe. Persze, ha belémtölt, mert ugye én nem tudok, tizenöt százaléknál magasabb alkoholosat, valóban vicces leszek.
- Nem, nem tudom? - még a kezemet, az egyiket, a másikon fekszik....
szóval azt is széttárom, legalábbis az ujjaimat, jelezve, ha már vállamat nem tudom felvonni, akkor ezzel jelzem, hogy nem tudom  mennyi idő, ami neki nyilvánvaló. És kába vagyok, a kerekek lassan kezdenek csak forogni. Egy ital sokat segítene. Esetleg kettő...
- Azt sem. - vagy kéne tudnom? Valami nagyon kiesett, idő ezek szerint nagyon, mert az állam rendben, a haja pedig hosszú.
- Mióta? - de talán felesleges megkérdeznem, mert a választ, azt nem akarom tudni. A gyanú befészkelte a gondolataimba magát, hogy esetleg nagyon nem kéne tudnom. Nem akarom hallani.

- Nope. - mi vagyok én, madár? - De ha ennyire szereted hallani a hangomat, nagyon szívesen elismételem.
- Olyan ronda lennél? - adom a csodálkozót. Tény, hogy ez az oldaluk annyira nem cukin néz ki, bezzeg a másik oldal!

- Felőlem akár meg is csók... - vaaagy mégsem, mert ahova éppen ér a keze, ott nem szeretném, ha ... vagy mégis? Reménytelen sóhajjal szusszantok, ha már nem tudom felrántani a lábam, mégis megrándulok. Na, az már nem kellemes. A rándulás.
- Mi? Neeeem. - viszont szeretek táncolni, és ki is vagyok facsarva rendesen. - Biztos táncoltunk, láncok nélkül? - a kérdés közben gyanú ébred bennem, hogy egy egészen más csípőmozgásra, akarom mondani, táncra gondolt, és ez a felsimerés a válasz megakadó voltában is hallani.
Elbizonytalanodom. Azért ez a kábaság nem egy olyan dolog, amit eddig altató adott. Másnaposság, meg egyéb dolgok annál inkább. Neeem, arra nem akarok gondolni, hogy csípőmozgás. Hirtelenjében teljesen megalázottnak is érzem magam, s ezt látni is a tekintetemben, ahogy felé fordítom a fejem.
És nem csak a hajától fagyok be, és le, hanem attól is, ami egyúttal még jobban összeérik bennem. Nem csak egyszer?
- És én miért nem emlékszem rá? - ennek a kérdésnek  nem kellett volna kicsusszannia. Fogalmam sincs, akarok-e rá emlékezni.
A látásom annyira még nem tisztul, de azt látom, ahogy a kezével felfelé nyúl, önkéntelenül követem a tekintetemmel, aztán inkább elfordítom a fejem.
- Felőlem... - legalább nem fogom mégegyszer tönkretenni a szemem a szemüveggel. Legalábbis én nem törekszem rá.  
- Sokkal jobban nézel ki rövid hajjal... könnyebb beletúrni. Amit megtennék, ha meg tudnám... - taktikát változtatok, de az még mindig bennem van, hogy... áh, elrontottam az egészet! Franc ebbe a szerbe! Vagy italba. Nem, az alkoholtól nem szoktam ennyire csapongani.
- Nincs valami kijózanítód? - valójában sokkal jobban néz ki hosszú hajjal, de időnként jó ellentmondani neki, hogy nem esik le a számára. A szemeimet most úgyis becsukva tartom egy pillanatra, ahogy meglódul körülöttem a világ egy kicsit.
És végül kikívánkozik belőlem még egy kérdés.
- Nem érzek semmit az államon. Mennyi idő volt, míg az állam helyrejött? - tök jó lenne, ha tudnám, mennyi idő is telt el. Próbálok helyezkedni, de egy fintorral kísérelten, inkább abbahagyom. Nem szeretek kiszolgáltatott lenni, főleg nem szabad.

- Gyengéden? - adom a meglepetett, amire annyira nem is kell rájátszanom.
Hogy megbecsülöm-e, vagy sem, csendben maradok, had rágja magját ezen, bár nem hiszem, hogy ezen rágódna bármeddig is. Nem abból a porból gyúrták, hogy ilyet tenne.
- Most.... tényleg ismételjem meg, min is uralkodtok? - ó, dehogy vitatkozom én azzal, hogy uralkodók. A szemétdombon még lehetnek... és ezt már párszor azt hiszem elsütöttem, kár, hogy nem jutott tovább a fülénél.
- Az... nem neked van?- nézek végig rajta jelentőségteljesen. Nem mondom, jól néz ki. - Mintha... szégyellnéd, hogy is nézel ki. Talán szégyelled, ki vagy? - számít egyáltalán neki az, miként állok ehhez. Neeeem. Úgyis azt tesz, amit akar.
Egy "mint mindig, s máskor is, szívesen" grimasszal válaszolok. Szeretem borzolni a pikkelyeit, nehogy jól érezze magát.
Mindig is tudtam, hogy nem szereti, ha nincs igaza, akkor mindig így vágja rövidre, a mosolyom is jelzi, nem azért, mert igazam lenne, egészen másban van.

A hangok után az érzet, és az, hogy a póz ugyanaz, a gravitáció mégis máshová húz. Egyenletesen lefelé. Eltart még egy ideig, mire a szavakig is elérek, és meg kell állapítanom, a póz ugyanolyan... borzalmas, ahogy feltérképzeném, meddig mozdulhatok. Háát, semeddig, és erőtlen is vagyok. Remélem, csak még. Felsóhajtok magamban, annyira tudtam, hogy ezt sem teszi könnyebbé..
A kábaság azonban borzalmasabb, mint eddig.
Valamit még éreztem, ahogy ébredezni kezdtem. Egészen közelről. Áh, tudtam, hogy ki nem hagyná.
A kezem megrándul az érintésre, és csak nyugtázom a lánc hangját. Na, az sem változott semmit.
- Jó reggelt szépségem? Annak örülök, hogy látok, de hogy kedvesem? - még halkan válaszolom, szinte suttogva. - És ha már ott a kezed, akkor az orrom is megvakarhatnád.... - ez rám adta megint a szemüveget? Jól érzem?
A kérdésre megütközöm, csendben maradok egy ideig, forogni kezd lustán a fogaskerék. Buli?
- Nekem az utolsó kép nem igazán buliról szólt... inkább egy belémdöfött altatóról... - legalábbis, én úgy emlékszem.
Megint egy kicsit elrévedek a szertől, s hirtelen levegővétellel térek magamhoz. Most már ki tudom nyitni a szemeim.
Ja. Visszatette a szemüveget.
- Látom, bejön a szemüveg. Rajtad jobban állt. De legalább megkaptam az ágyat. Kösz... - bár nem kényelmesebb. Tett róla, érzem.
De nem ezért áll el a szavam, ahogy próbálok a hang irányába nézni. Megdöbbenve nézek a hajára.

- Bízni? Benned? - a kábaság ellenére is felnevetek, elég irónikusan, jelezve, hogy egy fenét fogok benne megbízni. Azt lesheti.
- Én csak egyet használok rád. - és azt már hallotta, mást nem fog kapni tőlem, cserébe a cicusért. Még az önelégült vigyor is kiül féloldalasan a képemre.
Akármennyire is közeledne hozzám, én bizony nem vagyok rest, hogy maximálisan nem törődve azzal, mi fáj, és mi nem, hogy megkapjam. Csak hogy értse, mennyire és hányadán állunk. Nagyjából csak annyira megy, hogy egy kicsit felé tudom fordítani a fejem, és ennyi. Fene. Nagyon jól kifeszítettek. A vállam azonban nem örül a mozdulatnak, de nem fogok megnyikkanni. Elégtétel az, amit majd ezek után a szemeiben fogok látni.
- Hát, akkor nagyon hamar nem lesz mire vigyáznotok. Kiszipolyoztok mindent, elpusztítva azt. - egy kicsit magam felé is beszélek, ám a dühöm feléjük, amit műveltek Lyrával, majd Orionnal, és még más galaxisokkal, nagyon egyértelmű, mit is tesznek. Nem a rendre vigyáznak. Vagyis a saját értelmükben biztosan.
- Te talán szeretnél madár lenni? - megreptetem én, semmi gond. Csak egy szavába kerül. És a láncaim levételébe.
Felhorkantok, nevetve azon, hogy nincs szavazati jogom. Nem érdekel, szerinte mim nincs.
- Csakis rajtad demonstrálva előtte. - nem szeretem a játékszereit. A ruháit sem, még szerencse, hogy nem látom magamat bennük, elég az, hogy nekem egészen biztosan kényelmetlen, állandóan irritál helyeken, és még csak megigazítani sem tudom.
- Á, nem. Te tudod rosszul. - amíg fogva tart, addig bizony nem szokásom kedves lenni.
Ránézek, amennyire megy az egy, nyitható szememmel, de azzal is alig látok valamit, ahogy védekezésül könnyezésbe kezdett a szemem, a kezdeti szárazság után. Még jobban elmozdította az állkapcsom, de még nem vérzik. Vagy csak nem érzem.
Látom, ahogy visszaül a kanapéra, a szemüvegemben, s hogy iszogat. Fogalmam sincs, mire készül, a fájdalom egyre jobban érződik az állkapcsomban, lüktet, s érzem, hogy felettébb forró lett.
Némán figyelem, most úgysem menne másképp, küszködök azzal is, hogy menjen nyelni. Azután eltűnik. Újból nekiveselkedek figyelni a lehetőséget, de most még kevesebbet látok, ráadásul a fejmozgás sem segít az állkapcsomnak, aminek már mindegy, ha kijutok, még meg lehet gyógyítani. De hamar visszaér, s közeledik felém.
Érzem az oldalamban a döfést, s egy pillanatra felfohászkodom magamban, még ha ismerem is, ilyen könnyen nem úszom meg: legyen ez a pont, s kezdem újra az egészet, egy új élettel.
A sötétség azonban nagyon hirtelen érkezik, s hirtelen csapódik le a roló, mielőtt még megkönnyebbülnék, hátha talán mégis...

Ez az ébredés rosszabb, mint az összes eddigi. Mintha valami nehéz nyomna, és minduntalan visszacsúszok az eszméletlenségbe, még ha egyre rövidebb időre is, az ébrenlét sem segít, nem találom a testem, vagy, hogy abban vagyok-e.
Nehezen nyílik a szemem, s azt sem tudom, merre van a felül és az alul, ami fajtámnak elég nagy szégyen, de most ezzel sem tudok törődni. Piszok nehezen megy a felszínre törni a tudatommal, s nagyon hamar belefáradok, s kimerülve zuhanok vissza a semmibe.
Végül a hallás állandó lesz végre, még szédülés mellett is érzem, a fülem már megtalálta a kapcsolatot a külvilággal, még ha a testem többi része teljesen homály, mi is van, és merre.
Rémlik, hogy Misszissz volt az utolsó kép, amire emlékszem. Ó, akkor nem jó, így nem is akarok magamhoz térni.
Az ébredés csak utólér, s meglepetésként, az emlékeim szerint az állkapcsomat törte, most azonban...
Meglepetten mozgatom meg az államat, működik. És a szer is, mert ennyire még sosem voltam kába és erőtlen.
- Mit adtál be? - félig dünnyögöm, félig mormogom, a szer még mindig csak ennyire enged beszélni, szusszantok egyet, ami inkább sóhaj. Legalább az állkapcsom ép, noha a többiről, mint többi rész, még nem akarok tudni, és egyelőre nem is megy. Inkább nem nyitom ki a szemem, addig sem látom, mi a helyzet.

Felvonom az egyik szemöldököm, a válaszra még a kezemmel is magyaráznék, de csak széttárni tudom az ujjaim.
- Nem is vagyok rájuk kíváncsi, talán? Nem jól kezdted a vendéglátást, a folytatás csak rosszabb lehet. - teljesen magától értetődő, hogy mindenhol akarok lenni, csak itt nem, vele. Meg nélküle sem, attól még nem leszek szabad.
- Csak nehogy olyan cuki becenevet találjak ki neked, mint te nekem. - mosolygok rá, minden iróniámmal. A Misszisz tökéletes, ragaszkodom hozzá.
Magamban csak sóhajtok. Naigen, a testemet nagyon jól magához édesgette. És még mondják, hogy a test elárulja, mi van az egyénben! Egy nagy francokat. Én innen úgy húznék, olyan boldogan koktélozgatnék máshol, vízben pancsolgatva, hogy még! Még hogy kellemes érzetet ad...
- Biztos káprázik a szemed. - aaa füle az biztos nem, mert megint ott simít be, ahol .. uhhh, befejezhetné, elég kínos így társalogni. Nehéz. Ja, nem is akarok vele társalogni...
- Kérdeznem sem kell. Dalolnak. - ha valamennyire magamnál is lennék, képtelen vagyok megszólalni, ahhoz túl messze van a szám általában. Ám fülem az van, és időnként elkapok egy-egy mondatfoszlányt. De leginkább a gyűlöletüket és a kárörömöt érzem, ami felém irányul. Van, akinek a gyerekei nem tudtak átjönni. És nem is fognak, ott nem tart a technológiájuk, s ha tartana is, azért az eléggé odavágás volt, hogy elvágtuk az útvonalat.
- Az én galaxisomban? Nem vagy te egy kicsit megalomániás? - horkantok fel. - Egyik sem az enyém. - s találgasson csak, úgyis élénk fantáziája van (elég csak körbenéznem...).
- Ó, nem, ne tedd, előbb leszek lakodalmas kutya, mint kellene, kösszépen. - fintorgok, ám a tekintetem azonnal végigszalad rajta. Ahh, ne mááár!
- Nem. Amire én szavazok, hogy leveszed a bilincseket. - még csak véletlenül sem teszem birtokos esetbe, bár egészen biztos vagyok benne, hogy a nevem mellett ott a családja címere, mint "gazdi". Jobb, mintha rajtam lenne, mondjuk, a bilincseket le tudom szedni. Vagyis... remélem. Sültem már fel vele, és buktam is le. Attól még meg fogom próbálni.
A hideg is kiráz a válaszára. A nyakörvet még a bilincsnél is jobban gyűlölöm, annyira megalázó.
- Használni? - félre is biccenteném a fejem, ha tudnám, helyette inkább valahol a gyilkos pillantás, és a kösz-nem sugárzik belőle.
- Tessék? - nevetem el magam hitetlenül. - Elfogsz, kiláncolsz, és még én legyek kedves? - hatásszünet. - Ha elengedsz, az leszek. - na meg, szökős, mert nehogy már ne próbáljak meg elszelelni.
Az orrom és a szemem után az állkapcsom következik, az viszont már reccsen is. A fájdalom késve hasít át rajtam, ám fel is morranok, mert kinyitni a szám, azt már nem megy.
A csengő fülemtől sem hallom az első szavakat, az érintése viszont jelzi, mire is gondolt.
Nagyon hangosan felmorgok, düh és fájdalom keveredik benne, érzem, ahogy elmozdul még jobban az állkapcsom, és még csak el sem tudom fordítani a fejem tőle. Most lenne jó, ha tudnék mozogni, most ráugranék.
Látni is alig látom, a szemeim a korábbi sérüléstől már védekezésbe kezdtek: könnyeznek, s alig látok valamit az ép szememmel is. Azért kinyitom, lássa, mit is szeretnék kimondani, és az egyáltalán nem arról beszél, hogy mennyire kedves.

- Ez esetben, nem-köszönöm a vendéglátást, és távozom. - egy vendégnek a kegyeit kell lesni, az enyém meg egyáltalán nem arról szól, ami most van.
- A nevem Emyr. Még ennyi idő után sem vagy képes megjegyezni? Á, értem. Vannak még nevetségesebb törvényeitek. Kösz, kihagyom. - mondjuk így nem sok választásom van. Ilyenkor mindig bánom, hogy nem vagyok képes teleportálni. Máris megoldódna a gondom. Nagyjából egészen addig, amíg azt is blokkolni lenne képes.
Egyszerre ráz ki a hideg attól, ahogy elöl is szemügyre vesz, s fojtja vissza a levegőt a testem, kérve még az érintéséből. Hova ment a testem esze, hogy ennyire törleszkedni akar hozzá?!
- Hogyne... - mondanék mást is, de pont betalál az ujja oda, ami elhallgattat, és inkább egy finom sóhaj szakad ki belőlem. Azt hiszem, ezen dolgoznom kell még. A jelek, a nagyon is  látható jelek miatt felettébb sürgősen. A testem vágyik az ujjai alá, ám énmagam belül nagyon is kezdek dühödté válni. Hogy a testem ennyire kívánja. Mert én nem.
Az érzetek meg megfordulnak, amikor eltávolodik tőlem, az agyamat borító köd is oszlani kezd. De a ruha még egy ideig nagyon szűk lesz.
- A kellemes érzet jól jön. Eltakarja a látványodat. - ha akart volna, már adott volna, de nehogy azt higgye, megússza azzal, hogy beletörődöm. Pont nem a megtörhető fajta vagyok, és ezt is tudja.
Némán nézek rá, a kérdésre direkt nem válaszolok, mert éppen olyan kedvem tartja. Ebben a nézésben azonban minden benne van, ami az unalom és kiábrándultság csak adni képes. Mert hát... najó, tényleg jó a csomagolása...
- A pincsikutáid napi témája, hogy milyen alsónemű van rajtad. Már ha van. - vált gúnyossá a nézésem.
- Mert eddig sosem szolgáltál ki úgy, hogy élvezzem a vendéglátásodat. Pedig messze galaxisból híres. Így hogy vigyem jó híredet tovább, hm? -
A halk nevetés kicsit hangosabbá válik tőlem.
- Ó, tényleg? Nem inkább a tiédet? Hiszen akkor nem kell a kegyeimet keresned. Pedig igazán kitehetnél magadért. Így unalmas. - azt azonban megjegyzem, hogy az iménti mozdulatom kezd arrafelé mutatni, hogy talán már kezd nem annyira leperegni rólam mindaz, amit tesz velem. Visszacsukom inkább az ép szemem is. Le kéne, hogy peregjen, ahhoz már túl vén róka vagyok, hogy magamra vegyem. Mégis, mi lehet a gond, hogy mégis, mintha hatna rám? Mert képesek rá, de rólam eddig valahogy mindig lepergett. Valóban mindig?
Felnevetek, s ha tehetném, a fejem is hátravetném.
- Hány ciklus óta is próbálod? Eredményetelenül? - megy kinyitni az ép szemem,  a másikat még nem, az ördögi mosoly helyett inkább szemezek vele. Nem azért, mert haver akarok lenni. Hanem, mert valóban megharapom, ha közelebb jön.
- Inkább úgy szeretni, hogy majd megeszlek. Engedelmes? Akkor a póráz jön, nem? - meg más egyebek is, és a pórázt sem szeretem, sem a nyakörvet. Nem állat vagyok, hogy így legyek. Főleg nem engedelmes, neki.
- Cserébe? A vendégeknek minden csere nélkül adni kell, nem? Mit akarsz cserébe? - tényleg érdekel. Nem azért, hogy megadjam neki.
Vállat vonnék, hogy már megint ezzel jön, ha tudnék. Helyette azonban kinyitnám éppen a számat, amikor lesújt. Hallom a reccsenést, és érzem is a bal állkapcsomban. Csak felmorranni megy, elég hangosan, és hosszan.
Nem megy kinyitni a számat, s valahogy van egy érzésem, nem is kéne.
Kinyitom mind a két szemem, hogy legalább a tekintetemmel adjam tudtára, ne csak a morgásommal, hogy nagyon dühös vagyok.

- -
Egy pillanatra megrökönyödök, még egy félmosoly is kiül az arcomra, noha a fejem, aaaz...
-Tényleg ennyire ostoba vagy, vagy csak direkt félreérted? Áááá, várj... igen. - direkt nyitva hagyom, melyikre értem az igent. Belül azonban puffogok, mert van elképzelésem a valuták mibenlétéről. Főleg a természetben fizetésre vonatkozóan. Csakis a testemen át!
-És azt te meg nem gondolod, hogy ez jogtalan? - nyitom szét az ujjaim jobban, mert máshogy úgysem megy mozogni, hogy jelezzem, arra a helyzetre értem, amiben most vagyok. -Még fizessek is azért, hogy vendégül látsz? - fizessek is azért, hogy fogva tart? Valami nagyon komoly történhetett vele, hogy ilyet gondol.
Aaaazt azért nem gondoltam, hogy az érintésére így fog reagálni a testem, éppen ellenkezőleg. Ez elégg feldühít, meg az is, amit éppen Jezabel tesz, így kifejezem morgós hangulatomat.
Megint közelebb jön, de még csak arra fordulni sem megy, a vállam bánná. Szerintem előbb-utóbb be fogom vállalni, olyan mindegy a fejfájás és a zúzódások mellé. De mielőtt megtenném, addigra megint betalál az érintése, és a már kinyitott számon újabb sóhaj szakad fel, ám a testem sokkal beszédesebb. Megremeg, de nem az undortól, sőt, még mintha törleszkedne is hozzá. A sóhaj morgássá alakul, elfog a düh, hogy a testemet ennyire ismeri, miközben egyáltalán nem kívánom az érintését, sőt! Az arcom helyett a tekintetemben van, hogy jöjjön közelebb, széttépem!
Ez a kettősség a második körnél is megvan, de addigra a testem és a gondolataim között már ádáz csata kezd dúlni. Főleg, hogy a ruha, bizonyos részeknél ugyancsak kezd naaagyon szűk lenni. Amikor a keze a gerincem alsó részénél játszadozik.
-Vedd le rólam a kezed! - morgom.
Ránézek. Most vallotta be, hogy valóban beverte a fejem.
-Azt inkább te tetted a fejemmel. Fájdalomdíjként adhatnál valami fájdalomcsillapítót is rá. - Ilyenkor sosem tetszett a nevetése, úgy én is könnyen nevetnék, ha fordított helyzetben lennék. Vagy nem. Inkább nem.
-Nem én ragadtam ki a lényegtelen dolgot a válaszomból... - adom az unottat, de azért alig tudom megállni, hogy ne nézzek lejjebb. Ahhh..
Na, talán mégis enyhül, és megjött a józanabbik eszek is. Figyelem, ahogy közeledik a pohár, a számat is kinyitom, hogy tudjak inni, aztán.
-Pocsék vendéglátó vagy, mint mindig... -
Ez most azért rosszul esett. A fejfájásomnak is segítene, ha csak átmenetileg is, hogy kicsit máshol van. Vagyis nem, mert innen minél előbb el kell húznom. Csak ki kell ismernem a bilincs új taktikáját, hogy levegyem.
Nem értem, mit akar az üveggel, az előbb a poharat se akarta, de a szemeim ösztönösen becsukom, amikor a szemüveghez ér az üveg nyaka, amit annak hiszek, hogy azzal akarja kitolni a szemem, s arrébb akarom rántani a fejem. Csakhogy hátrafelé nem megy. Mire ezt realizálnám, addigra a fejem már magától dolgozik, és mégis küzd az ellen, hogy esetleg kinyomja a szemem. Nem kellett volna, mert így ahogy berándul a fejem, előrebukik, pont bele a szemüvegszárába. A szemem bánja, hiába csuktam össze szorosan, alaposan belenyomódik a szára. Felmorranok. Ez is fáj, már nem csak a fejem, és más egyebem is...
Egy ideig csendben vagyok, nyelem le a fájdalmat, csak a légzésem hallani. Valójában nagyon dühös vagyok. Magamra, igazából.
-Legközelebb... inkább a kezeddel vedd le. - nevetni kezdek, halkan. -Csak nem félsz, hogy megharaplak? - de még nem megy kinyitni a szemem, érzem, ahogy a szélénél (megint a jobb oldalon!), egy újabb meleg csík kezd lefolyni az arcomon, és könnyezni is kezd. De még nem merem kinyitni a jobb szemem, csak a ballal. Hogy megmarad-e a szemem? Jó lenne, ki is akarok jutni.
Már majdnem nyitnám a szám, hogy ó, abban benne vagyok, amikor a közreműködés leesik.
-Ha te leszel a próbaba. - ezt most leszögezem, még mielőtt engem tenne annak, mint közreműködő. És nem, nem akarom ezeket a göncöket, nem csak megalázóak, de borzalmasan kényelmetlenek. -És amennyiben bilincsek és láncok nélkül lesz, úgy már máris jobb lesz. - kijelentem, dehogy kérek, olyan nincs!
A szemem azonban egyfolytában könnyezik, amelyikkel sikerrel belenyomtam magam a szemüvegszárba. És nem mellesleg, a szemüvegem határozottan jól áll neki.
Ahogy kimegy, azonnal megpróbálok fefelé, majd lefelé nézni, megoldást találni arra, merre jutok ki, s hogy a láncok hogyan vannak felfüggesztve. Mert ha a bilincset nem tudom leszedni, akkor jöjjön a lánc. Valahol csak van egy hiba, kell lennie!
Ez most valahogy hirtelen elmulasztja átmenetileg az összes fájdalmat. Most kell eltűnnöm, amíg még van erőm hozzá! Jobb szemmel ugyan alig látok valamit, ellenben annyit még látok, hogy azért az a bilincs, az nem reménytelen. Mégsem tudták annyira jól megcsinálni, hogy kifogjon majd rajtam. Ellenben a lánc függesztése, aaaz... nekem a bilincs a lényeg, ahhoz jobban hozzá tudok férni... bár nem így. Így egyelőre leteszek a gyors szökésről, de ami késik, az sosem múlik!
Most nem fogom a fejem rázni, ahogy látom, mire készül, ellenben összeszorítom a szám, a fogsoromat is. És csak nézem, szerintem nagyon jó lenne, ha már lenne olyan képesség, hogy szemmel ölni. Sokkal kevesebb gondom lenne.
A zenére is hasson, legalábbis a lejátszóra...

Pokolian fáj a fejem, és szerintem félrehallok is már. Igen, biztosan hallucinálok. Mit mond?
Félrefordítanám a fejem kíváncsian, ha meg tudnám egyáltalán mozdítani, helyette inkább csak hunyorgok és értetlen arcot vágok.
- Enni ad? Nekem? A pincsikutyádnak adj enni, nekem megvan rá a keresetem. Valahol nagyon eltévedtél útközben. - az értetlen döbbenet és a kikérem magamnak, egyértelműen kiül az arcomra.
- Hát, ha már itt tartunk, a szabadságom és a szabad levegő, azok nagyon hiányoznak. Ja, igen, és még egy: tűnj el az életemből. Így már jó? - hasonló kérdésnél már jeleztem a láncokat a bilincseket, s tudom, mennyire süket fülekre talált nála, így most azt mondom meg, amit szeretnék, nem azt, amit nem. - Ó, igen. És egy ruha, egy rendes ruha, na, az igazán boldoggá tenne. Meg valami fejfájás ellen. - tessék, ha már kérdezte, ne monjda, hogy nem kapott választ.
Húú, most majdnem mondtam valamit.
- Másra is vágyom.... - közelebb lép hozzám, de úgysem érném el, és minden idegszálam az égnek áll, ahogy mögém lép, s mikor megérint, megrándulok. Teljesen önkéntelenül, ugyanakkor pont az egyik érzékeny részt találja be, miért ne, kívülről ismeri a testem, s a légzésem inkább sóhajjá változik. Francba.
- Mielőtt még a tükörképedre gondolsz, most szólok, nem arról van szó... - vele? Egy ágyban? Kötve hiszem.
Fogalmam sincs, mit csinál a hátam mögött, s idegesen nyelek a kiszáradt torkommal. S ahogy újra megjelenik előttem, most kivételesen magamban sóhajtok megkönnyebbülten. Még a fejfájásom is alább hagyott egy pillanatra, aztán újra rákapcsolt. Hunyorítok egyet. Így a kettő együtt, ahogy lehunyom szemeim, kicsit más jelentéssel bírnak, de nem bánom. Fáj a fejem.
Hogy nem tudott előbb felém indulni a keze! Már jól megharaptam volna. Kapott volna egy kis ízelítőt a valóban morcos énemből.
A ráérünkre azonban ránézek, a csálén maradt szemüveg mögül.
- Te, biztos. Nekem dolgom van. Úgyhogy el is engedhetsz, majd jelentkezz az asszisztensemnél, hogy kérj időpontot. - Sonart remélhetőleg nem kapták el, és nem is esett olyan baja, ami visszafordíthatatlan. Aggódom érte.
- Ó, vagy várj, értem már. Naháááát... ennyire borzalmasak a pincsikutyáid, hogy én vagyok szükséges a szórakoztatásodra? Igazán megválogathatnád, kit fogadsz a kebledre...- gunyoros a mosolyom, már amennyire megy.
Aztán leesik a ráérünk. Ha most tudnék ölni a pillantásommal, akkor most már nem élne, helyette inkább vágok egy unott arcot. Tényleg nehéz, szomjasan és fejfájósan.
- Hogyne akarnám? És pezsgőt is. Szomjas vagyok. A vendéget meg illik kellően ellátni, ne szenvedjen semmiben sem hiányt. - idegesít a szemüveg is, és már mindegy, a fejem fáj, s habár mozgatni nem tudom, hátha egy kis rázással menni fog leejteni.
A mozdulat azonban elakad, és nem azért, mert nehéz a fejem mozgatni. Azért meg kell adni, van ám a sárvédőiben valami... ahh, kész, nem.
Ösztönösen megrázom megint a fejem, de úgy csúszik lejjebb, hogy az orrom alá, és onnan tovább nem, viszont megfordul, ahogy fennakad a fülemnél, és voltaképpen függőleges állapotban van az arcom előtt. S hiába rázom mégegyszer, kétszer, míg helyet nem foglal a kanapén, bizony a szemüveg nem mozdul. Nagyszerű. A fejem meg úgy rázendített, hogy hirtelen minden csak forog körülöttem. Még jobb.
- Persze, hogy nem. Borzalmasan néz ki. - valójában csak nekem, mert rajtam van, és ahogy nézegetem, ezt nem fog menni kinyitni. De azon kívül nagyon is míves darab. És ettől kiráz a hideg. Ha erre ennyire gondosan figyelt, minden értelemben, akkor a többi játékszer...
El kell húznom innen!
Ó, már csak a zene hiányzott a fejemnek.
- Nem kérek zenét, kösz. - de már be is kapcsolja, én meg csak fintorgok egyet, mert valóban nem esik jól a fejemnek.
A zenére direkt nem reagálok, pedig tudnék, igaz, a fejfájásom és a szomjúságom mellett a testtartás is kezd egyre nem okésabb lenni. Talán nem kéne gondolni egyikre sem.
- Nem kéne előtte megkérdezni a vendéget, milyen zenét kíván hallgatni? Meg pezsgővel kínálni, meg egy kis étellel? Ülőhellyel? Mindenféle .... kötöttségek nélkül.

Fokozatosan tisztul ugyan a látásom, de nem egészen tiszta még minden. Időnként kikapom, ahogy körbenézek, hogy túl sok új játékot szerzett be, és már ettől végigfutott rajtam a képzeletbeli hideg és undor. Tudom, hogy nekem szánta a látványt, és sikerült is elérnie, hogy ha lehet, akárhogyan is, de váljak kámforrá. Ami nem megy. Mindent újított, s hiába szokása, most már első látásra leveszem, hogy ez nem az a kemény dió lesz, mint a múltkor. Keményebb. Jóval keményebb. De ki mondta, hogy adjam fel a reményt? Ha mondja is, annál dühödtebben dolgozom a szabadságomért.
Ó, a drámai megjelenés! Végignézek rajta, és sokkal jobban kedvelem emberi formáját. Halványan látom az ajtóban, ami macskátlan messze van, lévén úgy kifeszítettek, hogy levegőt venni is nehéz, majd szétszakadok.
- Ez.. - tényleg nagyon száraz a szám, és még egy kicsit bénult, hiszen oda kaptam a második lövést... - most tényleg? - lassan forognak a szavak a nyelvemen, de akkor sem fogom feladni, ha már nem tömte be a szám, akkor én bizony kinyitom és beszélek. A cicafülekre nézek. Mindig azokra a ruhákra szavaz, amiket nem bírok rajta látni. Tény, hogy nekem is azokat választja ki, amiket a lehető legjobban gyűlölök. Már próbáltam megjátszani, hogy azt hordjam, ami nekem kényelmes, de hát azt meg leszavazza.
- Elég randán nézel ki benne.
De a megszólítás. Sosem szerettem.
- Nem vagyok cicus. És ja, egészen addig, míg fel nem ébredtem. - de miért nehéz beszélni? Olyan, mintha képen töröltek volna párszor, és a fejem sem úgy sajog, mint kéne.
- Akkor miért vagy itt? Az ágyamban sokkal jobban szeretek tentézni, kösz szépen.
Még mindig nem tiszul a látásom, de valahol nem bánom, mert ahogy egyre több mindent látok, úgy látom, hogy valóban sok új játékot beszerzett. Hohhóóó, azt már nem, egyiket sem akarom kipróbálni. Ha már itt tartunk, a régieket sem.
Mégis, a tekintetem követi a ringó csípőt, és ha tudnám, elfordítanám fejem, de azt sem megy igazán mozgatni. De most legalább nem érzek a nyakamban semmit. Naaaaah, azt igazán rühellem. Nem vagyok pincsikutya.
És tudja, és nem jön közelebb! Párszor már kitéptem a gigáját, mert közel volt. Azóta... vannak technikái, hogy ne tegyem meg. Ez csak az egyik. Pedig nagyon csábító a nyaka. A fogaimnak mindenképpen.
Látom, miben mesterkedik véletlenül, s sajnos én már tudom, hogy nem fog menni elrántani a fejem, és már csak büszkeségből sem tenném meg. Be is talál, a fejájás fokozódása mellett újra eltűnik a világ egy pár másodpercre, ez azért közel volt. Érzem, ahogy az orrom jobb oldalánál elindul egy meleg folyam.
Felmorgok, fenyegetően.
- Igazán jöhettél volna közelebb.
Ez a fenyegetés azonban egészen mókásan nézhet ki, ahogy az ütközéstől a szemüvegem nem csak lejjebb csúszott, de még féloldalasra is csúszott. Ösztönösen megigazítanám, rándul is a kezem, de a lánc hangja inkább az, ami felébreszt: örüljek, ha tudok levegőt venni.
- Remélem, ez az első bocsánatkérésed... - nézek a pohárra. Tudom, hogy nem nekem szánja, felettébb szomjas vagyok, s csak adom, hogy nem fáj a fejem kegyetlenül, s nem ég a bőröm zúzódásoktól. Honnan lökött le?
- A többit folytathatod, miután levettél innen, a bilincsekkel együtt. - sosem értettem, miért nem mondják ki. Mert igenis vannak igényeim. Az már más kérdés, hogy tökre félreérthetően fogalmaztam, de ezt a még bennem lévő altató még nem adja tudtomra.
- Tényleg megerősíted azt.... hogy pocsék házigazda vagy. Igazán kitehetnél magadért.

- Nem. Én a helyedben inkább feladnám. Ami pocsék, az pocsék. - hogy megtorolná rajtam? Ugyan mit, amikor csak őszinte voltam? Megérdemli. Én meg úgyis húzok innen mindjárt.
Ami mégsem megy olyan könnyen, olyannyira nem, hogy még át is lófrál hozzám. És még a melleit is dülleszti, fene, hogy a tekintetem arra irányul egy tizedmásodpercre, így megint értékes időt veszítek. Meg is lesz az eredménye, teljes élvezettel nézem, ahogy a vér megfagy az ereiben, nem, mintha az olyan nehezen menne neki, én meg önelégült, féloldalas, kárörvendő mosolyt engedek el. A következő...
már nem megy, még úgy sem, hogy akkor magam felé fordítanám a fegyvert.
A legrosszabb az egészben, hogy még hallom, ahogy odalép hozzám, ahogy a fegyvert nem éppen kíméletesen kirúgja a kezemből, aztán az arcomba érkezik egy rúgás? Óh, nem, ez...


A legelső, ami eljut hozzám, az a fejfájás. Borzalmasan fáj a fejem, szét akar szakadni. Meg is rándul a szám széle. Hosszú idővel később egy sóhaj is elmegy tőlem, ahogy érzem, nem akar múlni a fejfájás, de nem is megy visszasüllyedni a sötétségbe.
A sajgó fájás a testemből lassan, alattomosan csatlakozik a fejfájáshoz, legfőképpen a csuklóm fáj, a többi inkább ég, vagyis égne, ha nem lenne még egy érzet, amit nem csak mindig is utáltam, de egyenesen rühelltem.
Egy olyan ruha érintése a bőrömön, amitől legszívesebben üvöltve szabadulnék meg, hogy soha többet. Írtó kényelmetlen a bőr, hiába szereti rajtam látni, akárhányszor megmozdulok benne, csak nyögni megy benne, annyira .... szóval....

Kinyitom a  szemeim, de nem nagyon látok elsőnek még semmit, minden összefolyik előttem. Aztán mégis kitisztult, és lám, valóban AZ a ruha van rajtam, némi módosítással. Csak, hogy még jobban ne élvezzem.
Pedig már kezdtem örülni, hogy sikerült fejbelőni magam, mint volt alkalmam már megtenni, csak, hogy megmeneküljek tőle.
Ez most nem sikerült.
Még a szemüveg keretét is látom, amit nem értek, miért van még rajtam, de a fejem nem megy megmozdítani, mert abban a pillanatban élesebb fájdalom nyilall bele, a már meglévőhöz.
Kiszáradt a szám, s csak felnyögni megy, ahogy mégis meg akarok mozdulni, nagyon kényelmetlen lógni. Lógni?
S megérzem a sajgó végtagok mellett a bilincseket is. Ja, ahogy kiveszem, ez az, amit kifejezetten nekem készített. Amilyen míves, annyira vendégmarasztaló, én meg azt is legszívesebben beolvasztanám.
A másik kellemelten hang is társul az egész koncerthez, amit a ruha ad kimagából, az a lánc csörgése, ami tart, legalábbis, amin lógok, a lábamat nem tudom mozdítani, az fixen ott van, ahol van. Ravaszul, mert nem úgy lógok, hogy pár perc után elzárja az oxigént a fejemtől, és kómába eshessek, és a lábam sem rogy meg tőle, ellenben a lapockámat ki fogja készíteni, a csuklómmal együtt. Még nem tudom eldönteni, melyikre szavazzak, inkább a lánc, aminek a csörgése nagyon sérti a macskafülemet, vagy a kötél, ami meg iszonyat kellemetlen.
Próbálnék valami szellemessel nyitni, de a szám annyira ki van száradva, hogy meg sem próbálom. Szomjas vagyok.
És rettentő bajban...