The last and the first day

The last and the first day

Először nem értem, hogy miért nevet, és meg is ijedek, hogy valami rosszat mondtam. Aztán rájövök. Csak a feszültségemet akarja enyhíteni. Ezért végül el is mosolyodom.
- Tényleg nem volt ráírva a nevem. - a kezét látván nem tudom megállni, kuncogni kezdek. Jól esik, még akkor is, ha a rekeszizmom nem feltétlenül örül neki. Én igen, és annak is, hogy már nem vagyok ott azon a szörnyű helyen. Itt sokkal jobb…
- Oh… értem. - önkéntelenül szélesedik a mosolyom és… azt hiszem el is pirulok kicsit. Legalábbis az arcom forróbb lesz. Annak pedig nagyon örülök, hogy nem értette félre, amit mondtam. Már tapasztaltam néhány alkalommal, hogy a férfiak… igen gyakran az ösztöneik által vezéreltek, és nem törődnek a másikkal. Ő igen… figyelmes, és mintha tudná, hogy mit kell hallanom ahhoz, hogy megnyugodjak. Vagyis, ha rossz szándéka van, akkor… nem, az teljesen kizárt…
- Szerintem nem fogsz csalódni. - ha érdeklik a szép fák és növények, akkor tetszeni fog neki a park. Jártam már egy másikban is, de az nem annyira… otthonos, mint az, ami a lakásom közelében van. Ha biztonságosabb lenne a környék, szívesen kimennék éjszaka is oda. Onnan látni a csillagokat…
- Áh. Akkor kerted is van? - kérdezem meg végül ezt, mert ahogy érzem, nem szeretné elmondani, hogy hol lakik. Elfogadom. Én is azért javasoltam inkább a parkot, mert nem biztonságos megadni egy idegennek a címünket. Legalábbis először ezért javasoltam… Most már… csak szívesen beszélgetnék még vele egy kicsit. Sokkal jobb kedvem van azóta, mióta találkoztunk, pedig… mélyről indultam.
- Hmm… nem baj ha megpróbálom én is még egyszer? - figyeltem, hogy miként kötötte be a biztonsági övemet, és remélem így már nekem is menni fog. De ahogy próbálom kioldani, megint elakadok. Pedig a gombot nyomom.
- Ahh… mindegy. Majd legközelebb. Azért köszönöm. - végül beülök rendesen, és nem foglalkozom azzal, hogy nem sikerült még a kikötés sem. Remélhetőleg majd segít, ha odaérünk a parkba. Ellenkező esetben… az autója tartozéka maradok egy ideig. Annak meg gondolom azért nem örülne.
- Nem. Még sosem hagytam el Los Angelest. Vagyis… nem tudok róla, hogy elhagytam volna… - nem tudom melyik hangzik furábban. Az, hogy még sosem voltam a városon kívül, (pedig nem vagyok már gyerek…), vagy az, hogy azt sem tudom merre jártam. Úgy vélem az utóbbi, így inkább megmagyarázom. Mert bármennyire is szégyellem, hogy nem emlékszem semmire a baleset előttről, szeretek nyílt lenni. És ha emiatt inkább lemondja a park látogatást, az jobb, ha most derül ki.
- Volt egy balesetem. Túléltem egy robbanást. De nem emlékszem semmire, ami azelőtt történt. - a sérüléseimet tekintve az is csoda, hogy még élek. Így az a legkevesebb, hogy nem emlékszem rá, hogy ki tanította meg nekem az ábc-t. Legalább emlékszem rá. A készségeimet szerencsére nem veszítettem el… teljesen. Az viszont bánt, hogy nem tudok róla, volt-e családom, vagy,  hogy keresnek-e egyáltalán. Az pedig még jobban, hogy nagyon úgy tűnik, a múltamból senkinek sem vagyok elég fontos ahhoz, hogy megkeressen…
- Én már megkóstoltam. És szerintem nagyon finom. - széles mosoly terül szét az arcomon, mert örülök neki, hogy van kedve hozzá. Az viszont összezavar egy kicsit, hogy megkérdezi van-e hozzá valami.
- Öhm… nem tudom mire gondolsz. Én vattacukrot szoktam még venni a perec mellé, de csak ritkán van kint az árus bácsi. Már idős, és a fia csak ritkán segít neki. - amikor még nem volt munkám sokat voltam a parkban, és találkoztam vele, illetve velük. Nagyon kedves, igazi úriember, és jól elbeszélgettünk, amikor ott voltam. De egy ideje már nem láttam. Remélem nem történt vele semmi baj…
- Megnézhetjük, hogy most itt van-e. Talán a délelőtt miatt szerencsések leszünk. - ha más nem, legalább ezért jó, hogy nem várták meg a műszakom végét a kirúgással. És persze azért, mert akkor nem találkoztam volna Eliellel…
Ha megállunk, újra megpróbálom kikötni a biztonsági övet. Most elsőre sikerül. Meg is jelenik egy széles mosoly az arcomon, mert így már… készen állok a sétára, és a perecezésre (és nem a perecelésre…).

Gabriel & Elia

The last and the first day

Nahát. Ő is furcsa. Amennyire tudom, mások nem szokták megfigyelni a cipőket. Ő viszont igen. Ez némiképp magyarázatot adhat arra, hogy miért nem érzem azt, hogy menekülni kéne. Ő is más egy kicsit, pont mint én.
- Oh. Lehet, hogy az az én feladatom lett volna. - először megpróbálok visszagondolni az első interjúra, amikor elmondták, hogy mik lesznek a feladataim. Nem rémlik, hogy mondták volna a naptárat, az viszont igen, hogy biztattak az önálló munkavégzésre. Abba talán ez is beletartozott volna. Így egy pillanatra el is önt a szégyen, de aztán el is tűnik. Ugyanis most már nem dolgozom ott, és nem is szerettem igazán azon a helyen lenni. Nem voltak túl kedvesek az ottaniak, főleg ehhez a férfihez képest voltak nagyon gorombák velem. És minden munkanap után olyan fáradt voltam, hogy egyszerűen csak bedőltem az ágyba, amikor hazaérkeztem. Most viszont nem érzek fáradtságot, csak egy kis félelmet, amikor az az autó nagyon hangosan közlekedett. De amikor Eliel azt mondja, hogy elment, bólintok, és pár másodperccel később teljesen meg is nyugszom. Hogy aztán valami egész más miatt kergüljön meg a szívverésem…
Miután megfogtam a kezét a pillantásunk is találkozik. Olyan átható a tekintete… És a mosolya… Még sosem láttam ilyen szépet. Őszinte és élettel teli. Ilyen lehet a boldogság? Akármi is, gyönyörű.
- Milyen élő a mosolya… - mondom ki önténtelenül, és szélesen mosolyogva, aztán rájövök, hogy ezt nem kellett volna. Akkor már inkább azt kellett volna mondani, hogy szép. Vagy csak nem mondani semmit, és beülni az autóba, elvégre arra vár…  Egy kicsit zavarba is jövök, de nem annyira, mint amennyire más esetben tenném. Elég egy pillantás rá, és nyugodtabb leszek…
- Igen. Szerintem is. Ott vannak a legszebb fák, és a fű is olyan, mintha élne. - mondom ki lelkesen, aztán megint beugrik, hogy néhány percen belül már megint az életről beszélek. Arról, amire vágyom, csak mivel nem tudom, hogy pontosan milyen kéne legyen, azzal sem lennék tisztában, ha épp azt élném. Ezt a problémát viszont egyelőre félreteszem, mert kitisztítani akarom a gondolataimat, és nem tovább bonyolítani.
- Áh. És hol laksz, amikor nem átutazol? - azt hiszem nem illik ilyet kérdezni rögtön azután, hogy megismertünk valakit, de mivel ő is látni fogja a környéket, ahol élek nem szégyellem a kérdésemet. Meg talán egyébként sem tenném. A tekintete… Még egy kicsit melegem is lesz, főleg az arcomnál. Így még nehezebb becsatolni az övet, hiszen ebben sincs tapasztalatom.
- Igen. Köszönöm. Még nem sok biztonsági övvel találkoztam. - lesütöm a tekintetem, mert a számára ez biztos furcsa. De hiába volt rengeteg foglalkozás az intézetben, és tanítottak meg sok mindenre, képtelenség lett volna minden apróságra kitérni. Így a biztonsági öv pont kimaradt.
- A parkban lehet kapni sajtos perecet is. Szereted? - kérdezem tőle, ha már elindultunk. Ugyanis az jutott eszembe, hogy ha szereti, meghívnám egy perecre a fuvarért cserébe. Valamiként viszonozni szeretném a kedvedsségét, és… akkor még beszélhetnénk is kicsit.

Gabriel & Elia

The last and the first day

Szélesebbé válik a mosolyom. Ez a férfi ugyanis határozottan más, mint azok, akikkel eddig találkoztam. Azt is mondhatnám, hogy furcsa. Nem úgy, mint én. Inkább… kellemesen.
- Megfigyelted a cipőket is? - bukik ki belőlem önkéntelenül a kérdés, aztán rájövök, hogy valószínűleg igen, és azért mondta. Most viszont ahelyett, hogy zavarba jönnék a buta kérdésemtől, inkább a kíváncsiságtól vezérelve még valamit kérdezek.
- Észrevettél még valami mást is a kávézóban? - talán olyat, amit én nem vettem észre, és… épp az vezetett ahhoz, hogy végül nem találtak alkalmasnak a munkára? Tisztában vagyok vele, hogy még mindig nagyon keveset tudok a világ működéséről, és akár egy idegennek is lehetnek olyan ismeretei, amilyenek nekem nincsenek. Vagyis mindenképp bölcs, ha meghallgatok másokat.
Ez a férfi pedig… nem tudom miért, de egyszerűen képtelen vagyok a veszélyt látni benne. Olyan kedves, és… figyelmes is. Ez nem lehet színjáték. Úgy tűnik, hogy csak segíteni akar, pedig idegen vagyok a számára. Még akkor is, ha a nevünk nagyon hasonló, és… megfordul a fejemben, hogy már találkoztunk valamikor. Ezt persze gyorsan el is vetem, mert képtelenség…
- Örülök a találkozásnak. - a mosolyom őszintén ragyog fel, de a kezemet már nem tudom nyújtani a bemutatkozás jegyében. A másik autó nem csak kizökkent, hanem néhány pillanatra teljesen felborítja a nyugalmat, amit azóta próbálok felépíteni, amióta Philip kiadta az utamat…
- Igen. És ez közel volt… - próbálok egyenletesen lélegezni, aztán valamilyen megérzéstől vezérelve Elielre nézek. A mosolyával találkozom először, és… nem csak a neve szép… Talán egy kicsivel hosszabban is időzik a tekintetem a görbülő ajkakon, mint kéne, de… végeredményben azt veszem észre, hogy csendesedni kezd a légzésem. Amikor kiszáll az autóból, és elindul felém, már az ajtót is el merem engedni, és felé fordulok.
- Köszönöm. - hátrébb lépek egy lépéssel, mert látom, hogy ki akarja nyitni az ajtót. És a kezét is tartja. Egy pillanatig habozok ugyan, de végül rájövök, hogy ez már végképp nem lehet az ártó szándék gesztusa, kizárólag a figyelmességé. El is mosolyodom, mert még sosem nyitották ki így nekem egy autó ajtaját, és a keze felé is bizalommal nyúlok.
Ahogy viszont megérintem, furcsa érzés cikázik végig rajtam. Bizserget, mintha áramba nyúltam volna, ám… ez mégis nagyon kellemes. Meg is állok egy pillanatra a mozdulatban, amivel beülnék, és önkéntelenül keresem a tekintetét. Vajon ő is érezte? Egyáltalán mi volt ez? Nem voltam olyan sokat a napon, hogy ez a napszúrás tünete legyen…
- Öhm… - szedem össze a gondolataimat, amikor már az autóban ülök, és ő is készen áll az indulásra. Már adnám is meg a címemet, de aztán rájövök, hogy még nem akarok haza menni. Sokkal jobban esne egy séta a közeli parkban. Ott ki tudnám szellőztetni a fejemet, és onnan már könnyedén haza tudok menni gyalog. Igen. Az jó lesz…
- Ide szeretnék menni. - mutatom Elielnek a telefonom kijelzőjén a térképet. Az ujjammal koppintok is egyet, hogy láthassa, a parkra gondolok. Erre persze eltűnik, így újra vissza kell hoznom a képet. Még mindig nehezen boldogulok a technológiai dolgokkal. Biztos emiatt a hiányosság miatt ver annyira hevesen a szívem is…
- Ismered a környéket? - kérdezem tőle, miután már biztosan látta, hogy hová megyünk. Az övet pedig magam elé húzom, és már csatolnám is, csak nem nagyon akar beakadni a helyére.

Gabriel & Elia