A lélek másik fele
Megrezzen a nevére, s fókusza középpontjába kerül a nevét kimondó.
- Hogyan? - leveszi tenyerét állától, s beletellik pár másodpercbe, mire felfogja, hol is van. Nem igazán foglalkozik a megbeszéléssel, csak rá tud gondolni. S a hírre, hogy továbbra sem találták nyomát. Akkor sem fogja feladni.
S egy újabb lecke, hogy legyen a jelenben is, hiszen itt is történnek dolgok, amikkel ígéretet tett, hogy tevékenyen részt vesz benne.
De csak a hiányt érzi, minden egyes alkalommal, amikor felkel, s főként, mikor álomra hajtja fejét. S az idő egyáltalán nem segít ebben, a hiányérzete egyre csak növekszik.
Gyógyító
- Minden rendben lesz. - mert hiszi, hogy ez így is lesz, főleg a kisfiú számára, aki csak tágra nyílt szemekkel, némán nézi, ahogy meggyógyítja sérüléseit, moccanni sem mer. Együttérzése van a gyerek felé, dühös sosem volt igazán, legalábbis így érzi. Ám az, ahogy látja a gyermeket, arra gondol, hogy akár az övé is lehetne. Övéké...
A folyosón a falnak dől, sokáig elmerengve nézi a lilás-kékes felhőket, ahogy a narancsos rózsaszín égbolton járnak. Honnan is sejthette volna, hogy hamarosan testvére fogadott fiaként köszöntheti újra, s hogy ezen történet sem egy egyszerű eset volt?
Krónikás
Érzi, hogy már elég régóta köröz egy kérdéssel a szenátor, s szinte látja maga előtt, ahogy ugyanezt teszi az égbolton is.
- Ki is bököd, vagy inkább tovább csacsogunk a Drchar család múltjáról, holott nem is ezért jöttél. Azt nem mondom, hogy nem is a párom hírével kapcsolatban. - mert azt tudom, hogy nagyon foglalkoztatja, s meg is kapok minden segítséget, amit csak lehet.
Elkomorodva hallgatom szavait. Ha nem ő mondaná ki, akkor elhessegetném. De tényleg így is van?