New Page

Ahogy a nőre nézek, eszembe jutnak a gazda szavai is. A vásárlóé, aki azt mondta, hogy ők pozitív értelemben akarnak együtt élni másokkal. Egy pillanatra sem hittem el, mert láttam, hogy a hozzá hasonlóknak mi a ‘pozitív’. És ennek a nőnek a kedvessége is csak álca, mert azt hiszi, ha ő ad valamit, majd én is fogok. Teljes engedelmességet. Törekvése viszont hiábavaló. Így is úgyis megtennék bármit, amit mondanak, mert túl akarom élni. Ez az ösztön még mindig bennem van, bár egyre halványodik, hogy miért is ragaszkodom még mindig az élethez. Mondhatnám, hogy a társaim miatt (akiktől most elszakítottak), de az-az érzésem, hogy ez nem a teljes igazság…
- Csak engem vettek meg. Más nem jött. - hívhatjuk ezt bárhogy: kihozni, elszállítani, aréna és rabszolgaság… Attól még fizettek értem. A tulajdonát képezem a gazdának, és ez ellen nem tehetek semmit. Csak abban reménykedhetem, hogyha teljesítek nem fog megbüntetni. Az igazi szabadságban ugyanis már régóta nem bízom. Az csak egy hiú ábránd, egy trükk, amit időnként bevetnek, hogy emlékeztessenek rá, hogy a remény halott azon a helyen. Akkor miért lenne éppen ez más? Amióta csak emlékszem - néhány kivételtől eltekintve - csak olyanokkal találkoztam, akik kihasználtak minket. Aki nem ezt tette, azt előbb vagy utóbb elüldözték, hogy még csak véletlenül se tudjanak segíteni nekünk. Tehát ha ez a nő kedves, örülök neki. De majd úgyis elmegy idővel…
- Az érzések halálosak… - nem tudom pontosan, hogy miért mondom ezt ki. Magamban kéne tartani, mint minden mást. De úgy tűnik, hogy hatással van rám a nő kedvessége. Még mindig nem tanultam meg a leckét… Azt viszont sejteni kezdem, hogy most nem fog megbüntetni. Addig nem, amíg el nem hiszem, hogy mostantól minden rendben lesz…
- Az nem lehetséges. - mondom ki végül ezt is, mert igyekszem úgy táncolni, ahogy ők fütyülnek. Még akkor is, ha az én tudásom kimerül a harcban. Láttam, hogy voltak olyanok, akiket… más célokra is elvittek időnként. Nekem mindig az aréna volt az otthonom, abban mozogtam… ‘szabadon’. Itt még nem tudok.
- Akkor önöknek kell fizetnem. - feltéve, hogy tényleg szabad vagyok… Ebben még egyáltalán nem vagyok biztos, így még nem is kezdem el törni a fejemet azon, hogy miként törlesszek. Majd ha… eltelt egy kis idő, és még mindig nem libbentik fel a csapda fátylát, akkor esetleg… tényleg beszélhetünk arról, hogy szabad vagyok. Addig… legfeljebb úgy teszek, mintha elhinném…
A csapdák lényege viszont, hogy nagyon könnyű bennük ragadni. Ahogy azt mondja “Ébren vagy”, el akarom hinni. Azt viszont még így is kötelességemnek érzem, hogy kövessem őt. Nem akarom itt hagyni a szobát, mert itt még nem történt semmi rossz, de biztos vagyok benne, hogy kint lesz feladatom. Így nem is hezitálok, magabiztosan követem. Nem nehéz megjátszani, mert már sokkal jobban érzem magam fizikailag.
Akkor viszont ismét elnémulok, amikor visszaérünk a gazdához. Főleg a nő energiájához képest az övé… pont olyan, amilyet már ezerszer láttam. Nem tudom eldönteni, hogy most válaszolnom kéne-e neki, vagy csak tegyem, amit mond… De igazából nem ad ki parancsot. Inkább csak tájékoztat, amivel… nem sok mindent tudok kezdeni.
- Értem. - bólintok végül, mert az világossá válik, hogy mostantól őt kell követnem, és nem a nőt. Ő végül el is megy és… néhány pillanatig követem a tekintetemmel. Ha valóban szabad lennék, inkább őt követném… de a szállásom máshol lesz…
Azt viszont el kell ismernem, hogy… miként a birtokra érünk, nehéz a tapasztalataimra támaszkodni. Még sosem láttam ilyen helyet, illúziókban sem. Olyan energiákat érzek, amik teljesen idegenek, és egy kicsit sem ellenségesek. Össze is zavarodom, mert az elején még álmodtam arról, hogy milyen szabadnak lenni, de még az sem volt ilyen szép és teljes, mint amit ez a hely kínálni akar. Még az épület is… barátságos, és látszatra nagyon meleg. Nekem pedig saját lakosztályom lesz… Hatalmasat dobban a szívem, hogy aztán a folytatásra már… én is lássam, hogy mi lesz az ára ennek. Megkapom ugyanis a parancsot…
- Rendben. Pihenni fogok. - nem kérdezem meg, hogy mik azok a kezdő lépések. Kezdem ugyanis átlátni, hogy mi történik. A szabadság illúzióját kínálják nekem, hogy… mindent megtegyek értük, akár parancs nélkül is. Nem ellenkezem, mert ez még mindig jobb, mint a fenyítés. Eldönthetem, hogy a büntetést vállalom, vagy a rabságot. Vagy épp ez lenne a szabadság? Ez a döntés? Azt hiszem…

Megadom a tisztelet, ahogy tanultam, ahogy belém nevelték, de a váratlan történésekkel nem tudok mit kezdeni. Ilyen az is, amikor hirtelen hozzám ér a nő… Azonnal megfeszülök, készülve arra, hogy hamarosan érezni fogom a fájdalmat, de nem mutathatom ki. Ám hiába telnek a másodpercek, nem érkezik fájdalom, és az érintés is csak kósza. Teljesen összezavarodom…
- Értettem. - bólintanék is, de… nem tudom, hogy az hajlongásnak számít-e. Így végül csak egy lassú pislogás jelzi, hogy valóban értettem a parancsot, és a továbbiakban eszerint fogok viselkedni. Azt pedig még várom, hogy a meghaljás helyett milyen módon kell behódolnom neki…
Ám ez a várakozás… szintén nem úgy telik, mint azt képzelem. A nevemet kérdezi, és… Örvend nekem? Nem tudok ellenállni a kísértésnek, a pillantását keresem a nőnek. Vajon komolyan gondolta? És ha igen, akkor ez nem egy újabb csapda? Talán ő az, aki ellenőriz, és minden lépésemet figyelni fogja, és a kedvesség csak az álca, hogy ne jöjjek erre rá. Ebben az esetben, mondjuk hamarabb kellett volna megvásárolni engem… Már gyakran kiszúrom, ha becsapnak. Vagy egyszerűen csak feltételezem, hogy előbb vagy utóbb mindig ez fog történni. Ugyanis az ellenkezője még sosem nyert bizonyítást…
De aztán… megint valami szokatlan. Egy olyan kifejezés, amit nagyon rég hallottam. Talán soha, de mégis ismerősen csend, és tudom a jelentését. Önkéntelenül elismétlem.
- Hisz nekem? - érzem,hogy az állam is lejjebb csúszik, és résnyire nyílnak az ajkaim. Miért? Ugyan miért hisz nekem? A szavaim semmit sem érnek, ahogy a lelkem sem. A testem igen, az értékes, mert nagy vagyont hozhat annak, aki a megfelelő küzdelmekre jelöl ki. De még a testemnek sem szokott hinni senki…
Miért? Föl akarom tenni a kérdést hangosan is, de tudom, hogy nem szabad. Viszont miként érzem az említett bizsergést és melegséget, mintha némi bátorságot is kapnék. Ez is a gyógyulás része? Biztosan nem. Csak sikerült már annyira összezavarniuk, hogy nem tudom, mit lehet és mit nem. Ez ugyanis biztosan nem lázadás. Azt a képességet régen, és mélyen kiirtották belőlem, és nincs az a gyógyító erő, ami visszatudná hozni…
- Miért? - teszem fel mégis, pedig nem akartam. Le is sütöm a tekintetem, hogy fogadni tudjam a büntetést. Vagy… a nem tudom mit. Ahogy eltűnnek a sebek rólam rájövök, hogy… nem tudom, hogy mi lesz a következő lépés. Nem csak a nőét, de a sajátomat sem tudom…
- Nem. Csak engem vásárolt meg a gazdám. - jelentem ki, és a tudatomból… igyekszem is kizárni mindenkit. Ha arra gondolok, hogy mi lehet most a többiekkel… Nem tudok a saját feladatomra koncentrálni. Pedig kezdem úgy érezni, hogy most már több van, mint eddig. Már nem csak a küzdelmekre kell koncentrálnom, hanem… valami furcsa társalkodós elvárást is érzek. Nem vagyok jó az ilyenekben, és még azt sem tudom, hogy kinek kell megfelelnem.
- Ön is a gazdám? - kérdezem meg akkor is, ha ez nem helyes. Ezt tudnom kell. Ettől függ az is, hogy a továbbiakban… Kinek a parancsai az elsődlegesek.

Egy pohár víz. A hozzá hasonlók nem tudják, hogy ez sokszor az életet avagy a halált jelenti… Nyomorúságos vég a szomjhalál. Amikor nem jutsz éltető vízhez, mert nem érdemled meg… Nem adtál bele mindent a küzdelembe, hát most megtanulod, hogy ilyet nem tehetsz. Hogy aztán véletlenül meg is feledkeznek rólad, és arról is, hogy csak néhány napig bírod így… Előfordulhatnak balesetek.
Ez a férfi viszont megkérdezi, hogy kérek-e még… Igennel akarok válaszolni. Ám hiába a kedves hangnem, emlékszem, hogy milyen undorral tekintett rám a harc közben. Az ismerős, ez nem…
- Köszönöm. Nem kérek többet. - nagyot nyelek, ahogy a torkom tiltakozik ez ellen a kijelentés ellen, de tartom magam. Remélhetőleg később még kapok. Ha használni akarnak, életben kell tartaniuk, és most nem, tettem még semmi olyat, amivel nem érdemelném meg. Már nem követek el ilyen hibákat…
Ahogy álmokat sem kergetek már. Régen tudtam, hogy tartozom valahová, hogy tartozom valakihez, de… ezek az emlékek már elvesztek a ködben. Miként az Ezume nevezetű férfi is ott ragadt, és csak a teste, a húsa van jelen ebben a pillanatban is. Másra nincs is szükség. A tudásra azonban… igényt kell tartanom, hiszen úgy tudom a legjobb formámat hozni.
A kérdést pedig… végül fel is tehetem. Nem csak engedélyt kapok, hanem… figyelmet is? Megremeg az arcizmom, miként a szemöldököm felfelé kúszna, de még időben megzabolázom. Nem árulhatom el, hogy megleptek. Később ellenem használnák. Így a kérdést is kihúzom magamból, annak ellenére is, hogy csapdát szimatolok. Ára lesz még ennek… A játékba viszont belekezdtem, és ha ők élvezik, akkor nekem is jobb sorom lesz.
- Szimbiózis? - kérdezem, mert ezt a szót nem értem. De aztán rájövök, hogy én csak egy kérdésre kértem engedélyt, és úgy szívom magamba a levegőt, majd tartom bent a tüdőmben, mintha a kérdéssel megtehetném ugyanezt. Hiába mondta, hogy kérdezhetek bármennyit… az már biztosan a csapda része. És a játékba is csak addig megyek bele, míg a veszélyt meg nem érzem… Mondjuk most… megkergült minden ösztönöm, és nem tudok mit kezdeni a ‘biztonságos veszéllyel’…
- Értem. - meghajolok én is, sokkal mélyebben, mint ő tette. A nő érkezését pedig figyelmen kívül hagyom, hiszen nem ő a gazdám. Vagy igen? Ez is kezd zavarossá válni…
- Igen asszonyom. - meghajolnék felé, de már el is indul… néhány pillanatig tétovázom aztán követem, mert… ezt parancsolta. Egy sóhaj pedig ki is szökik a tüdőmből, mert ez a hangnem legalább már ismerős… Furcsán megnyugtató.
A fülkébe érve viszont megint zavar támad bennem. Foglaljak helyet és közben a nevem is érdekes? Kik ezek a személyek? És miért foglalták el a Spicát? Nem kebeleztek még be elég bolygót? Bár ez a nő érezhetően más. Nem közülük való. Mégis az ő attitűdje a legismerősebb.
Ezért már válaszolnék is, ismét a föld felé hajolva, de mielőtt kimondhatnám a nevemet… fújtatni kezd, és újra beszélni. Óvatosan felemelem a fejem, és ránézek. Önkéntelenül tartom bent a levegőt…
Míg meg nem hajol előttem és… újra azt a furcsa energiát érzem, mint a gazdámon. A férfi gazdámon…
- A nevem Ezume Sato. - rövid és tömör a válasz, a kanapén pedig… nagyon lassan, de helyet foglalok. Az oda vezető lépéseim kimértek voltak, és az ülőalkalmatosságra is olyan lassan ereszkedem le, hogy bármikor le tudjon állítani. Ha viszont ez nem történik meg… Néhány pillanatot adok magamnak a kényelemre. És a légzésre… A szívem lassan, de csendesedni kezd. Kimerültem, és ennek a nyoma egyre élesebben látszódik rajtam. Ezért fontosnak érzem, hogy bizonyítsam, nem fogyott el minden erőm.
- Egészséges vagyok. - jelentem ki, és ülőhelytemben is kihúzom magam. Mert a harcra készenállok most is. A vizsgálatra… Nem igazán, de ellenkezni úgyis fölösleges lenne…

Úgy tűnik, hogy egyelőre csak követnem kell, és ez némi pihenő időt is ad nekem. Jó pár napja nem aludtam, de nem is emiatt érzem magam fáradtnak. Inkább a visszatartott gondolatok, és érzések árja ostromolja már túl régóta a partjaimat. De ha csak sétálnom kell, akkor pihenhetek, hiszen nem ér semmilyen új impulzus.
Akkor azonban kénytelen vagyok újra indítani a ‘rendszert’, amikor nevetni kezd, és rájön, hogy nem érdekel, hova megyünk. A szám jobb széle finoman megrándul, ahogy a szívemet átjáró félelmet visszatolom a mélybe. Nem mutathatom ki, hogy tartok tőle, máris csalódást okoztam. Illetve azt sem, hogy újra összezavar azzal a szóval. “Kérlek…”
- Elnézést kérek. - ha hazudnék, arra biztosan rájönne. Csak a hallgatással tudom elrejteni az igazságot, ám ha felfedezték, már nem tudok ellene tenni. Így csak abban tudok bízni, hogy ezért még nem jár büntetés. Vagy nem túl fájdalmas…
A helyzet viszont ismét változik és… továbbra sem tudom értelmezni. A hangnem ismerős, ám a határozott parancsot nem érzem benne. Mint ahogy az is furcsa a számomra, hogy rám mosolyognak többen is, pedig nem mutattam még semmit sem. Általában a küzdelem közben szokott jönni az éljenzés, meg a győzelem után… Ennek most még a közelében sem járok, és azt is engedik, hogy hallgassam a beszélgetésüket. Ez teljesen új...
De továbbra is követem a férfit, és figyelek minden gesztusára. Mintha maga sem tudná, hogy miként használhat engem, és még keresi az engedelmesség kulcsát. Hát nem kapta még meg? Annyira kézenfekvő…
Aztán elém kerül egy pohár víz, ami… nekem jár? Ezek szerint hamarosan szükségük lesz az erőmre. Nem is habozok, hanem elveszem a poharat, és egy hajtásra megiszom. Majd a férfi felé fordulok.
- Köszönöm. - kissé meg is hajolok, és továbbra is a kezemben tartom a poharat. Nagyon jól esett, és érzem, hogy a sejtjeim már töltödnek is a kapott folyadékkal, pont úgy ahogy az elmém az új impulzusokkal. Még mindig nem tudom követni, csak az válik biztossá, hogy ez a férfi nem olyan, mint a többi. Más az energiája, másmilyen a viselkedése, és… ebből következően a céljai sem az arénák falain belülre korlátozódik.
- Nem láttam még ezt a konstellációt. - a táplálkozásnak pedig még nem jött el az ideje, ám ezt nem mondhatom, hiszen nem kérdezett rá egyértelműen. Illetve lehet, hogy itt más időbeosztásban kapom. Talán az adag is változik, ha nagyobb terhelésnek leszek kitéve. Az ízzel már régóta nem foglalkozom. Illetve… ahhoz is kell néhány másodperc, hogy végül az ablak felé forduljak, ahová mutat. Spica… Magamban elismétlem a nevét, aztán inkább elfordulok. Nem akarom megismerni, ha nem adhat számomra semmilyen örömöt. Illetve a megérzéseim szerint valami más folyik itt, amit még nem értek.
- Kérdezhetek? - tudom, hogy ez nem így működik, de minden bizonnyal oka van annak, hogy ennyire meg akarja nekem mutatni ezt a konstellációt. A fajtáját ismerve el akarja foglalni. És ha ez így van, azt tudnom kell, hogy felkészülhessek fizikailag is a küzdelmekre. De természetesen csak akkor folytatom, és teszem fel a kérdésem, ha engedélyt kapok rá.
- El akarják foglalni? -  nincs érzelem a hangomban, hiszen még a végén azt hihetnék, hogy megakadályozni akarom ezt a folyamatot. Eszemben sincs. Ugyanis esélyem nincs rá…

Tiszteletlen voltam a vendéggel, ezért amint kijelenti, hogy nem adott engedélyt a szólásra, egy újabb ütést kapok. Ugyanoda kaptam, ahova az előzőt, és ezúttal nagyobb erővel is. Így minden igyekezetem ellenére, a szemem megrebben, és a szám is jobb oldalra húzódik egy pillanatra. A következő ütést pedig várom, hiszen engedtem, hogy a reagáljak a fájdalomra. Ám hiába csukom le a szemem, és fordítom a földre a tekintetem, nem érkezik újabb ütés. Csak a műsor veszi kezdetét, a vásár után pedig az új szállásomat kapom meg. Furcsa, hogy itt nincsenek láncok, és még csak nem is látok rá másokra. Néhány percig teljesen egyedül vagyok, és ha nem tudnám, hogy most mi fog következni, talán pihennék is, mert ilyesmiben csak akkor volt részem, amikor a szomszédos cellákba nem tértek vissza… Akkor néhány percig csend honolt, odakint, és bennem is. Majd jöttek az újak…
- Igen uram. - először nem egyértelmű a számomra, hogy most kell-e követnem, de mikor látom, hogy mozdul, lépek, pontosan egy lépést. Ezzel kiderül, hogy jól viselkedtem-e vagy sem. Mivel nem büntet meg, ezért újabb lépést teszek felé, és amikor elindul, követem további szavak nélkül. A gondolataimnak viszont önkéntelenül engedek. Egy szó. “Kérlek”. Nem emlékszem már rá, hogy mikor hallottam utoljára. Idegennek hat, de a távolból mégis ismerősnek. Bárcsak emlékeznék rá, hogy mit jelent. Tetszik a hangsúlya.
Ahogy a gazdám is… egészen más arcát mutatja. Az energiájában életet érzek, míg korábban csak a halál lengte körül. De biztos vagyok benne, hogy ez is csak egy játék. Várja, hogy szóljak, és utána megbüntethet azért, mert nem adott engedélyt. Így továbbra is követem bárhová is megy, és csak akkor szólok, ha kérdez. Ugrani fogunk, ezt hallom a beszélgetésből, és lesznek gyógyítók is. Pedig nem látok rajta sérülést. Ha van is még rajta vér, az nem az övé.
- Igen. Uram. - nem érdekel, hogy hova megyünk, ám ha ezt kimondom, hálátlannak tűnnék. Így amennyiben kiérünk a liftből, és egy ablak, vagy egy kijelző kerül elénk, rá fogok pillantani. Talán egy ismerős rendszerbe megyünk. Oda, ahol korábban voltam. Ezt most még nem, tudhatom.
- Egy másik arénában. - szökik ki a jól begyakorolt hazugság az ajkaim közül, ami valójában nem is az. Tényleg egy másik arénában voltam korábban, ám nem emiatt kellett ezt megtanulnom. Tiltották, hogy a múltunkról beszéljünk, vagy akár csak gondoljunk rá. Még a végén ránk találhatott volna egy ismerősünk a korábbi életeinkből, ha híre megy, hogy honnan származunk. Így annak is ezt a választ kellett adnia, aki először volt harci aréna falai között. Idővel pedig már nem is akartunk mást keresni, mert rájöttünk, hogy fájdalmas az egykori otthonunkra gondolni, amikor tudjuk, hogy már sosem fogjuk látni. Inkább elfelejtettük, és én is már csak egy arcra emlékszem. Arra viszont nem, hogy kihez is tartozik.

A férfihoz és a csatlósaihoz kísérnek. Nem az épségemet féltik, és nem is azért járnak mellettem, mert tartanak tőle, hogy magányosnak érezném magam egyedül. A szökés lehetőségét akarják kizárni, még akkor is, ha erre valódi esélyem nincsen. Láttam pár lényt, aki megpróbálta. Aztán nem láttam őket soha többet. Egy darabban…
Ezért nem engedhetem meg magamnak, hogy bármi is kiüljön az arcomra. Az szenvtelen marad, akkor is, amikor a húsomba nyúl a férfi, és legszíveseben ordítanék a fájdalomtól. Egyetlen izmom sem rendül meg, és a lelkemre sem tud már hatni. Az ott maradt az egyik küzdelemben, amikor olyan ellenfelet kaptam, akire a barátomként tekintettem. Az életét pedig nem kímélhettem meg.
- Sajnálom, hogy csalódást okoztam. - biccentem előre a fejemet is, és a testtartásom is megadóvá válik. Az ütés pedig már érkezik is a hátamra. Tudom, hogy ez mit jelent. Húzzam ki magamat…
- Ez alkalmas rá. Az ilyen neki csak bemelegítés.  - második ütésre már nincs szükség. Tudom, hogy mi a dolgom, ugyanis az őr hátrébb lép, és kéri a segédjét, hogy hozzon két kardot. Teljes nyugalommal adja a kezembe, mert tudja, hogy sosem támadnám meg. Ezzel is próbálkoztak páran…
A jól begyakorolt koreográfiába pedig bele is kezdek. Azt szeretik, ha látványos mozdulatokat mutatok, és a kard olyan közel kerül a testemhez forgás, illetve ugrás közben, hogy már azt hihetnék, hogy saját magam fogom megvágni vele. Ez azonban sosem történik meg, hiába a szaltók sokasága, és a kitartott mozdulatok sora. A penge érinti, de sosem vágja meg a testemet, és nem azért, mert az élével probléma lenne. Ezt azonban meg is kell mutatni. Így amikor az őr kijelenti, hogy elég lesz, egy másik begyakorolt koreográfiába kezdek bele. Az egyik kardot az alkarom fölé teszem, és gyors mozdulattal vágást ejtek saját magamon. A penge teszi a dolgát, és a vérem azonnal kiserken. A fájdalmat azonban még mindig elnyomom, és titkolom minden erőmmel.
Az őr viszont vidáman összecsapja a tenyerét. Az üzlet megköttetett, és nem is kellett még egy harcot megrendeznie ehhez. Erővel még bírtam volna, de lélekkel már nem. Ez is sok volt, és még mindig nem tudom, hogy helyesen tettem-e azt, hogy beleadtam mindent a küzdelembe. Tanakodni azonban nem marad idő. Ahogy a tranzakció végbemegy, engem a hajóra visznek.
Nem nézek körbe, és az sem foglalkoztat, hogy ez a cella talán még az arénabelinél is kisebb, és sötétebb. Megérzésem szerint nem ez lesz a végleges szállásom, így az sem számít, hogy még egy erőtér is van a helyiség körül. Pihenni úgysem lehet, hiszen bármikor visszaérhet a vevő, és nekem készen kell állni egy újabb harcra. Vagy bármire, amit kíván tőlem…
Az érkezése végül mégis váratlanul ér. Mintha valami más lenne rajta, de elhessegettem ezt a gondolatot, mert nem néztem meg igazán magamnak. Felesleges lett volna. Bármikor tovább adhat valaki másnak, vagy ha rám un, egyszerűen csak ki is lökhet az űrbe. Ez utóbbi ellen nem is ellenkeznék, még a felszín alatt sem.
Néhány pillanattal később, azonban érzek valamit. Múlik a fájdalom, és ahogy a karomra nézek - ahol a legutóbbi vágás van - a sebek zárulni kezdenek. Ezek szerint nem szereti a bőr hibákat, és zavarja őt a vágások látványa. Nem bánom. Így kényelmesebb, és egyelőre nem kell tartanom a fertőzésektől sem.
Szavai azonban ismét meglepetés okoznak, és az is, hogy a cellát körülvevő tér eltűnik a szemem elől. Ezért elakad a lélegzetem, és néhány pillanatig mozdulni sem tudok. Ahogy a helyes válasz is csak azután érkezik, hogy minden egyes elhangzott szót értelmeztem.
- Értem uram. Ez egy színjáték volt. Szeretne egy másikat is? - a nevét megjegyzem, mert könnyen lehet, hogy később majd azt akarja, hogy a nevén szólítsam. Azon viszont meglepődök, hogy tudja az enyémet. Épp csak a továbbiakban nem adom ennek jelét, vagy akár annak, hogy tartok tőle, hogy mi fog most következni. Ugyanis amikor azt hittem, hogy rosszabb már nem lehet a sorom, mindig bebizonyosodott, hogy csak a képzelőerőm túl kicsi…

Csak az első vágás fáj. Élesen szisszenek fel, ahogy a penge kettészeli a húsomat az oldalamnál, ám a következő találatra már érzéketlen maradok. Ez volt a második dolog, amit megtanultam. Figyelmen kívül hagyni a testem és az elmém épségére törő támadásokat. Hiszen az első az engedelmesség volt, még ha az nem is az én választásom volt. Ez a hely, és ezek a lények a mesterei az öntudat szétzúzásának, és hiába próbáltam ellenállni, mindössze egy év után feladtam. Ahogy azt a reményt is elengedtem, hogy egyszer kiszabadulok innen.
Így maradtak a küzdelmek, amiket viszont nem vettem félvállról. A látványos  mozdulatok, az izmok mozgása, mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy a közönség remekül szórakozzon, de az ‘ellenfelemnek’ ne essen komoly bántódása. Kivéve… amikor csak egyikünk hagyhatta el élve a küzdő vermet. Ilyenkor a látvány egy cseppet sem számított.
Most azonban csak térdre kell kényszeríteni az ellenfelem. Egy Draco nagyúr népes kísérettel érkezett, és amennyire tudom, vásárlási szándékkal. Ezért azt a parancsot kaptam, hogy mutassak meg mindent, és tegyek meg mindent annak érdekében, hogy jobb legyek az ellenfelemnél, és én legyek a kiválasztott. Azonban már az ilyen ‘lehetőségek’ egy cseppet sem érdekelnek…
Mégis, a küzdelemnek látványosnak kellett lennie, hiszen, ha látják, hogy nem tettem meg mindent, akár az életemmel is fizethetek az engedelmetlenségért. Néhány alkalommal már gondoltam rá, hogy egyszerűbb lenne feladni… De a kardot tartó jobbom végül mindig lesújtott az ellenfelemre. Most is….
Ezért a küzdelmet követően tiszta ruhát adtak rám. A sebeim begyógyításával nem foglalkozott senki, ahogy azzal sem, hogy az ingen még gombok sincsenek, amivel eltakarhatnám magam. Azt akarták, hogy lássák a húsomat, az oldalomon végig guruló vércseppeket, és a tüzet a pillantásomban.
Én pedig megmutatok mindent. Már nem érdekel sem a szemérem, sem az, hogy mit gondolnak rólam. Az sem számít, hogy a férfi, aki minden egyes porcikámat megvizsgálja, még arra sem veszi a fáradtságot, hogy felálljon a kanapéról. Ugyanolyan, mint a többi hozzá hasonló, és a kísérete sem tűnik irgalmasabbnak. A parancsoknak viszont engedelmeskedni kell, így szó nélkül lépek hozzá közelebb, amikor int, és lassan körbe is fordulok, hogy szemrevételezni tudjon. Széttárom a karjaimat, és miután a fogvatartóm is bólint, megszabadulok az ingemtől. Az izzadság még mindig látható rajtam, ahogy a fehér ing is vörösre mázolva kerül le a padlóra. A dac pedig egy pillanatra sem jelenik meg a szememben, kizárólag a megadás. A gondolat, hogy már nem érdekel mi lesz velem, és csak azt sajnálom, hogy nem az ellenfelem van itt helyettem. Megfordult a fejemben, hogy hagyom magam, és inkább neki segítek, hogy kijuthasson, de ezt a férfit elnézve nem lesz jobb annak sem a sorsa, akit magával visz. Ezért jobb, hogy én vagyok itt… Az arénában legalább már tudjuk, hogy mire számíthatunk.