Adrian Archard

Egyszerre játékos és gondoskodó, odafigyelő. A játékosságát úgy éli ki, mintha be akarná pótolni mindazon hosszú időt, míg önmagától teljesen elszakadva, csak a pusztítást és a magát, az életet túl komolyan vevő énjével rombolt. Önmagát is. Kik ellen harcolt, mára családjává vált olyannyira, hogy valóban beleszületett egy, már itt élő sárkány családba. Saját határait szereti feszegetni, így megismerni önmagát, de nem feltétlenül sanyargató módon.
Lelkesedésével bárkit képes magával ragadni, hatalmas ösztönző és kreatív energiákkal bír. S egyben türelmes mentor is, ha arról van szó, hogy felfedezzen, kifejlesszen valamit magában a másik. Teret is ad, teljesen ellentéteként annak, mikor lelkesen magával sodor mindenkit lélekben és érzelemben. Tudja, hogy tér is szükséges, hogy megismerhessék önmagukat.

Nehezen kap levegőt, de nem is fájhatna jobban, hiszen nem azért fáj feltétlenül, mert mellkason döfték, szívének közelében. Az fáj a legjobban, hogy saját fajtársa tette, megvető hangnemben, mondván, hogy úgyis meg fog dögleni, akkor inkább megkíméli a szégyentől.
Pedig csak pihent, hogy erőre kapjon egy másik sérülésből. A siriusi csata keményebbnek bizonyult, mint várták. Még zajlott, de már csak a végcsengése hallatszódik ide. Még sosem sokkolódott annyira, mint azoktól a szavaktól, s tettől. Saját fajtája tette vele, akik mellett vállvetve harcolt. S képtelen mozdulni, már nem tudja kitépni magából a végzetét okozó fegyvert, így fekszik csak, a földhöz szegezve, sárkány alakban.
Egy halk nyöszörgésre, s zajra lesz figyelmes. Nehezen nyitja ki szemeit, s egy tündércsecsemő nyöszörög, egy kisleány.
Nem érti, mi vezeti erre, de ha már saját fajtársai így bántak vele, akkor legalább ő maga segíthessen. Még éppen eléri, kicsit rántania kell magán, a seb mélyül, felhördül a fájdalomtól s érzi, ahogy vére jobban zubog. De hideg van, s a gyermeknek melege van szüksége, hogy túléljen ebben a hidegben. Földdel együtt emeli fel, hogy karmaival ne sértse meg a kicsi bőrét, s úgy helyezi, hogy a legtovább meleg helyen legyen, hogy legalább ő túlélje. Nem tud kiáltani, torkát már azelőtt megsebesítették, így csak reménykedik, hogy majd rátalálnak a gyermekre.
A hideg azonban hamarabb eléri őt, mint gondolta, s a külvilág lassan tűnik a semmibe. Hirtelen ér hozzá valami, ösztönösen jobban magához öleli a kicsit. Egy halk hangot hall.
- A  kicsi már jó kezekben lesz. S te is, barátom.
Nem tudja eldönteni, melyikre indulnak el könnyei. Hogy a gyermek már biztonságban van, vagy hogy éppen az ellensége nevezi annak, szívből, amit még saját fajtársai is megtagadtak tőle.

Eluéla sikkantva tottyan elé, s tapsikálva kacag.
A gyermek, akit megmentett, hiába fogadta örökbe más tündércsalád, csak mellette kívánt lenni, s akkor nyugodott le, ha karjaiban lehetett. Így ébredt, s a kezdeti ijedelem után még jobban megrémült. A tündéreknél volt, kik még bújkáltak éppen fajtája elől, ám őt szívéllyel s örömmel fogadták, s látták el sérüléseit.
Még nehezen mozog, de Eluéla jelenléte, s mindazon figyelem, amit kap, felnyitották szemeit még jobban: a világ egészen más, mint ahogy mondják neki, s hogy lehet jót tenni, s hogy a hibák megbocsáthatóak.
S már azt is tudja, miként fognak majd kijutni, a dracok figyelő szemei elől egy új hazát keresve. Mert őket már nem fogja elhagyni, s Eluélát sem.

- Mindent szeret, ami kék
- Eluéla azóta is többször visszatért életeibe, szoros kapcsolatot alakítottak ki, s váltak együttesen Tündérvilág védelmezőivé
- imádja a vattacukrot, Terrára ezért időnként le is ruccan, hogy egyen az "eredeti" forrásból