Új élet

Nehezen találom a szavakat, az érzések tengerében, hiszen olyan új, és olyan erős minden… Ez nem csak szeretet, nem is szimplán a szerelem, hanem… az összetartozás érzése is. Amit még sosem éltem át.
Ám most beborít, és sodor magával, visz Emyr felé, a gyerekek felé, és… önmagam felé. Mert ebben az egységben meg találom saját magamat is, azt az énemet, amit elrejtettem, mert azt hittem, hogy senkinek sincs szüksége rá. Most előbújik az árnyékból, és utat talál a… Családomhoz… Védőn fonom körbe őket, és ahogy Emyr a takarót ránk teríti, közelebb bújok hozzá, hogy mindannyi elférjünk az anyag alatt. Aztán csak lélegzem. Csendben és jólesően, életem legszebb pillanatát átélve. A lányunk nevére pedig mosolyogva mondok igent.
- Te megmondtad… - a hangom lágy, a tekintetemmel együtt, ahogy nézem miként ad Emyr finom puszikat abba a kicsi tenyérbe… Nem tudok betelni velük, és Andrew Uriel kicsi öklével a hajam körül. Eszemben sincs elvenni tőle, inkább a vállammal még egy tincset sodrok a szemem elé, ha a másik kezét is használni szeretné. Aztán csak nevetek, Emyr hangját hallva, és elveszve abban, hogy kicsi Rose most csavarta teljesen az ujja köré.
- Ha majd neki is saját hajó kell… - mondom nevetve, a mondatot nyitva hagy mert…akkor minden bizonnyal a körmeimet fogom rágni, mikor elindul az első útjára… Most értem meg igazán, hogy milyen lehet Apának és Anyának. Igenis jár Apának az a rózsaszín köntös…
Mert Rose nem tesz le azon vágyáról, hogy az apja karjába kerülhessen, és ahogy Emyr mozdul érte, megrezzenek egy pillanatra. Egy reccsenés… Ijedten nézek Emyrre, de amikor látom, hogy ő tulajdonképpen észre sem vette, hogy mi történt… hát akkor sem nyugodok meg teljesen. Aggódva tekintek rá, és az energiámat felé irányítva, legalább a fájdalmat megpróbálom enyhíteni, és amennyire csak tudom, próbálom gyógyítani. És érzem, hogy a törött csontok a helyükre csúsznak, majd lassan, de biztosan forradásnak is indulnak. Nem gondoltam volna, hogy ennyire sikerülni fog, de… megértem, és leginkább érzem, hogy mi a titok. Végül elmosolyodom.
- Több csontot azért ne törj, mert nem vagyok menő gyógyító. - egy cseppnyi szemrehányás sincs a hangomban. Mély és lágy a hangszínem, ahogy a szívemig is eljut, hogy mi is történt most. Emyr pedig ki is mondja, a felismerésemet, épp csak valami más vonatkozásában.
- Áhá… szóval először az üzemanyag. - szeretet. Csak ilyen egyszerűen. És ez menni fog. Tudom, hogy igen. Mindhármuk esetében. Most viszont Andrew Uriel van a karjaimban, és ahogy egyetlen ujammal végig simítok az arcán, a mosolya felragyog, majd az egyik ökle az ujjamra szorul. Olyan kicsi…
- Remélem, hogy… az Arcturusiak… meg… tudják gyógyítani azokat a macskákat is,…akik elolvadtak… - alig bírom végig mondani, hangom annyi érzelemmel van tele. Közelebb hajolok Andrew Urielhez, és egy finom puszit adok az arcára. Utána Rose is kap egyet. Majd…
Találkozik a tekintetem Emyrével. Közelebb hajolok hozzá, éppen akkor, amikor ő is ezt teszi. Már nem tudom kimondani, amit érzek iránta, mert az illata, az ajkai érintése az enyémen magával ragad a csókjával egyetemben. Felperzsel, a lehető legjobb értelemben, átmelegít, és velem marad, akkor is amikor már eltávolodunk egymástól. Ha rajtam múlik, nem túl messze…
- Szeretlek… - suttogom én is még az ajkaira, egyik kezemmel az arcát simítva. A másikat Andrew Uriel foglalja le, és… mozgékonyság tekintetében ő is pontosan olyan csintalan, mint Rose. Két kéz, és három személy, akit őrülten szeretek. De valahogy majd biztos ki jön a matek. Egyelőre nem foglalkozom vele, csak elmerülök a pillanatban, és a percekben, vagy akár órákban, amit így négyen együtt tölthetünk el. Egyszer majd biztos ki kell bújnunk a burokból, hiszen többen is vártak Emyr ébredésére, köztük egy immáron kétszeres nagybácsi titulussal is rendelkező tollas fenegyerekkel. Kíváncsi vagyok rá, hogy hány pillanat alatt fog elolvadni ő is…

Végül eltűntek a szavak. Már akkor is, csak mosolyogni tudtam, amikor Emyr kijelentette, hogy a szülők tagadása a gyerekek esetében nem lehetséges, de amikor az energiánk egyesülni kezdett, és testet öltött két élet formájában, képtelen voltam az érzéseimet leírni.
Az pedig eszembe sem jutott, hogy régen még a szemöldököm is felszökött, amikor azt hallottam, hogy csodának nevezik azt, amikor egy gyerek érkezik a családba. Most ugyanis csak erre tudok gondolni. Az, hogy két lélek kapcsolódik, és energiát ad egy harmadik, vagy akár negyedik entitásnak is a létezéshez… valóban csoda. És most már nem tudok betelni vele…
Az pedig még inkább hatással van rám, hogy a kapcsolat nem szűnt meg Emyr és közöttem. Épp, hogy még erősebbnek érzem, mikor már a kezeimben tarthatom a lenyomatát az érzéseinknek. Ezért eltűnt a félelem, az, ami egész életemben árnyékként kísért engem. Elengedtem, mert nélküle képes vagyok szeretni. És az érzéseimet kimondani…
Emyrre tekintve, pedig még csak gondolkodom sem kell. Csak hagyom, hogy a szívem szóljon helyettem, és félretoljon mindent, a szereteten kívül, amit érzek.
A könnyeket pedig észreveszem Emyr arcán ahogy ránézek, és szeretném őt megérinteni, a kezemet az arca köré fonni, és lassan simogatni, miként ráébredek, hogy ez számára is egy fontos pillanat. A két apróságot viszont képtelen vagyok elengedni. Így inkább a homlokom döntöm Emyrének, és mélyeket lélegzek, ahogy még mindig az energiánk örvényében veszek el. Érzem őt, és érzem a gyereket, ez pedig olyan tapasztalat, amire mindig is vágytam. Csak én magam sem tudtam róla…
Így az ébredés az álomból lassú, és nem is teljes. Még mindig csak négyen létezünk, és érzem, hogy a világomnak már új középpontja van. Ők hárman számomra a legfontosabbak, és tudom, hogy mostantól minden döntésem úgy fogom meghozni, hogy nekik jó legynen. A Szélvésznek talán meg fog szakadni a ‘szíve’, de nem érdekel már ez sem. Csak Ők…
- Andrew Uriel… - ismétlem meg fülig érő ajkakkal, ahogy Emyr is kimondja a fiunk nevét.  Majd rá is nézek az ‘érintettre’. Szavak nélkül a véleményét kérdezem, ám a ‘válasz’ nem csak meglep, hanem újabb érzéseket kelt bennem. A boldogság, amit az arcán látok, és az, ahogy az apró kezek a hajam felé nyúlnak… szikrát gyújt, és helyen talál magának a lelkemben.
- Rose? - olyan csendben várt, hogy majdnem azt mondtam, csak külsőleg hasonlít rám, de aztán látom, hogy a kis kéz, Emyr felé indul, és az arca felé nyúl, hogy megérinthesse őt. Pont úgy, ahogy én akartam, és akarom, még mindig… Még egy szikra fellobban…
- Stimmel. Rose. - ő sem tiltakozik, így immáron Rose, és Andrew Uriel pillantásában merülök el. Illetve tenném, ha nem szorulna egy apró ököl az egyik hajtincsem köré, és nem kezdene Rose ficánkolni, továbbá határozottan nyúlni Emyr felé. Önkéntelenül kuncogni kezdek, olyan módon, ahogy szerintem még sosem tettem.
- Vagy húsgombócót akar, vagy téged. De a húsgombóc szerintem még korai. - Emyr felé dőlök, és már adnám is át a kezeibe Rose-t ha… ez egyszerű művelet lenne. Két gyerek, két kéz, de hirtelen nem áll össze a fejemben a mozdulat, amivel ezt megtehetném. Ezért Emyrre nézek, jelentőségteljesen, torkomban bujkáló nevetéssel.
- Jöhet egy gyors lecke az irányító és navigációs rendszerükről. -  vagyis hogyan mozgassam őket, anélkül, hogy fájdalmat okoznék nekik, és persze a ‘célállomást’ is elérjék. Előbb vagy utóbb ugyanis el kell őket engednem. Többek között azért is, hogy Emyr is a karjaiban tarthassa őket. Épp csak jobban esne az utóbb, mert valójában nekem így lenne tökéletes. A kezeimben a gyerekek, én pedig Emyr karjaiban… Rose viszont makacsságban is mutat… hmm… rám utaló jeleket, mert még mindig nem tett le arról, hogy Emyrhez menjen.

Az a bizonyos szó… Minden bizonnyal számos oka van annak, hogy egész életemben rettegtem tőle, de most… egyik sem érdekel. Most először el akarom fogadni, és az érzést, amit takar viszonozni akarom. Ez pedig… nem is olyan nehéz. Amikor már azt hittem, hogy a szívem kőből van, és kizárólag a fém anyagokból készült repülő objektumok tudják megdobbantani, akkor megjelent Emyr és … a lehető legcsodálatosabb értelemben borított fel mindent. Én pedig már nem akarok tiltakozni, egyszerűen csak átélni, és igazán Érezni.
- Az nem baj. Itt az ideje, hogy másra figyeljek helyettük. - talán el kéne mondanom azt is, hogy nem csak a gyerekekre értem, de bízom benne, hogy  az, ahogy kapcsolódom hozzá, többet mond ezer szónál. Ugyanis nemcsak, hogy sosem tettem ilyet, de azt sem tudtam, hogy ez lehetséges. Most viszont át is élem, és a boldogságtól megrészegülve fogadok, és adok mindent, ami én vagyok, és ami mi vagyunk. Az pedig csak egy pillanatra fordul meg a fejemben, hogy ha ez ilyen jó érzés, akkor hogy voltam képes nélküle élni. Rájövök ugyanis, hogy azért történt így, mert Emyrre vártam, még ha tudat alatt is.
Azonban ketten is jelzik, hogy nem csak én találtam rá arra, akit képes vagyok őszintén szeretni. Ők ránk várnak, csendes türelemmel, és csak mosolyogni tudok azon, hogy milyen percet választanak az érkezésre.
- Időzítésben már most is jók. - nevetve csóválom meg a fejem, de végül elfogadom, hogy ennek pont így kellett történnie. És már nincs bennem félelem sem azzal kapcsolatban, hogy mi lesz. Nem számít. Csak az, hogy egy szerető családba fognak érkezni, és mi mindent meg fogunk nekik adni. Nem úgy, mint egy Apa és egy Anya. Úgy, mint egy Igazi Család.
Emyr tekintetét azonban megkeresem, mielőtt az energiámat is szabadon engedném. Látni akarom őt, és érezni, úgy ahogy még nem tettem. És talán emiatt érzek némi változást is. Mintha Emyr nem csak a gyerekek felé nyitna, hanem felém is, és egy olyan oldalát mutatja meg, amit eddig sosem. De ez is ő, és én ugyanolyan szeretettel fogadom, mint azt, amelyiket megismertem. Az ölelésébe pedig még jobban belesimulok, amikor érzem, hogy elindul a folyamat. A szemeimet is lehunyom, mert nem látni szeretném az új élet érkezését, hanem érezni. Az energia hullám pedig magával ragad, és érzem, hogy a levegő is bennszakad. Az élet csodája a karjainkban ölt testet, és mikor újra kinyitom a szemem, érzem, hogy valami bennem is felébred. Valami, ami eddig talán csak csendesen bújt meg bennem, ám most mindennél erősebben, szívdobbanásonként érkezik meg.
A pillantásom pedig sokáig nem tudom elszakítani a két apróságról. Szótlanul, még mindig akadozó lélegzettel nézek először az egyik, és utána a másik szempárba. Megbabonáz, hogy felismerem a vonásainkat, és bizonyosságot nyer minden értelemben, hogy ők a MI gyerekeink. Ezt a csodát, és ezt az érzést pedig Emyrrel akarom megosztani, ezért a pillantását keresem, miközben óvon fonom körbe a karjaimmal a két kicsit.
- Szeretlek… - a szócska úgy csusszan ki, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. És most már tudom, hogy az is. A két gyermek csakis azért érkezhetett meg, mert az érzéseink egymás iránt erősebbek annál, mint amit szavakkal ki lehet fejezni. Ezért ennek a szónak a kimondása már nem ijesztő. Szükséges, akár csak az, hogy lélegzetet veszünk, és hogy dobban a szívünk. Ezért sokáig nem is tudok ennél többet mondani. Csak hagyom, hogy az érzések sodorjanak magukkal. Percek telnek el vagy órák, nem érdekel, és nem is számít. A hangom pedig jóval karcosabb, mikor újra meg tudok szólalni, ezzel is jelezve, hogy sokáig elakadtak a szavaim is.
- El sem hiszem… mintha tükörbe néznénk… Olyan gyönyörűek… - egyikükben a saját képmásomat látom, míg másikuk szakasztott Emyr. Én pedig boldogan nevetek, miközben a tekintetem ismét az övékét keresi. És érzem, hogy néhány könnycsepp is elindul lefelé az arcomon. A boldogság könnyei, ezért eszemben sincs letörölni őket.
- Mit szólnál hozzá, ha az apró Emyrt Andrewnak neveznénk el? - nem tudom pontosan, hogy mit érzékelt abból, ami körülötte történt, de mivel Andrewnak köszönhetjük, hogy most itt vagyunk… nekem egy percig sem kellett azon gondolkodni, milyen nevet szeretnék adni a… fiunknak.

Olyan gyorsan történt minden, hogy nem csak az események menetét, hanem a szívem szavát is képtelen voltam követni vagy meghallani. Pedig most már tudom, hogy ott volt, és rendíthetetlenül mondta a magáét, csak én olyan nagy lendülettel ismételgettem, hogy a Szélvészen és a húsgombócon kívül nem kell más, hogy egyszerűen nem hallottam meg, hogy valami odabent egy nevet suttog. És kivételesen nem az enyémet… De most már hallom, és érzem is. A csókra sem volt szükség ehhez. Mégis, ahogy az ajkunk összeér, és az energiánk egymáshoz simul, képtelen vagyok gondolkodni. Nem létezik semmi más, csak mi ketten. Legalább néhány pillanatig.
Ezért akkor sem jut eszembe kibontakozni a karjai közül, amikor már érezhetően szüksége van levegőre mindkettőnknek. Hagyom, hogy a szívem zakatoljon, a légzésem akadozzon, mert olyan érzések kerítenek hatalmukba, amit még sosem tapasztaltam meg. Hallottam róla történeteket, és láttam is a fonalat, ami a szüleimet köti össze, de én nem akartam gubancot az életemben. Egészen mostanáig.
Ezért, amikor kimondja azt a szót…
Nem esek pánikba. Azt hittem, ha egyszer ezt valaki kimondja, ne adj Teremtő én vennék a szájamra ilyesmit, azonnal aszteroida csapódik a tartózkodási helyemre. De nem történt semmi rossz. Épp ellenkezőleg. A melegség, ami a szívembe költözik felmelegít, tetőtől talpig. És csak mosolyogni tudok. Őszinte, és felhőtlenül boldog mosollyal.
- Nekem… még sohasem mondta ezt senki sem… - legalábbis nem így, hogy a szavak mellé érezhetően társul valami más is. Amit felőle érzek. Most már tisztán, és egyértelműen. Én pedig elfogadom. Ezért mielőtt azt fontolgatnám, hogy én ki tudom-e mondani, egyszerűen csak elmerülök benne, ahogy illatában is. A kezem pedig a tarkójára csúszik, és finoman simítok rajta végig. A távolságot pedig egy milliméterrel sem növelem közöttünk. Hosszú másodpercekig így maradok, és érzem valami azért kikívánkozik. Így elengedem.
- Én sem cserélnélek le, még egy nyuszira sem… - nem sikerült, amit igazán szerettem volna mondani, egyszerűen még képtelen voltam kiejteni, de már nincs bennem rossz érzés emiatt. Tudom, hogy majd ez is jönni fog. Ez ugyanis csak egy szó. Az érzés, amit takar nagyon is bennem van, és ezt láthatja is ha a tekintetem keresi. Az többet mond, minden szónál.
- A-a… - még a fejemet is megcsóválom, de a mosolyom egyértelművé teszi, hogy harag egy csepp sincs bennem.
- Lesz más megoldás. És együtt megtaláljuk. - ha kell, személyesen vadászom le a némbert, akinek ő a hobbija. Keressen magának mást.  Én már lestoppoltam Emyrt egy másik posztra. Nem csak az apaira.
- Neked is. - óvatosan a vállára teszem a fejemet, és az egyik karomat is a mellkasára rakom. Ha érzem, hogy így fájdalmat okozok, akkor elveszem a kezem, de határozottan mellé fekszem, és a szemeimet is becsukom. Azt mondjuk tudom, hogy a pihenés most esélytelen, mert még mindig cikázik az ereimben tulajdonképpen minden, de nagyon is jól esik hozzá bújni, és az illatát magamba szívni. A szívem pedig hiába csendesedik le, még mindig nagyon is élénken kapcsolódik valakihez, az energiámmal egyetemben.
És ahogy érzem, az energiánk összefonódik, csatlakozik még valaki a kettősünkhöz. Jobban mondva ketten is megjelennek…
- Mi? Pont most? - mondom ki végül hangosan is. Biztos vagyok benne, hogy Emyr is érzi, éppen a gyerekek jelentkeztek be. És nem csak jelzésértékűen. Meg akarnak jelenni, a valódi alakjukban. Jó magam nem ezt a pillanatot választottam volna, hiszen lenne még beszélni valóm az apjukkal, de ha ők így akarják… Végül is ez a perc is éppen olyan tökéletes, mint az összes többi. Mert végre újra együtt vagyunk.
- Nos… én azt hiszem készen állok. Te is? - a kezemet az arcához emelem, és finoman végig simítok rajta. Nem kerülöm ki a tetoválásai körvonalát sem, hiszen egyáltalán nem érdekel, hogy rajta van. Én csak őt látom. És már a gyerekek is készen állnak rá, hogy személyesen is megismerjenek minket. De tőle is függ. Mert ők a MI gyerekeink…

Sokáig néma voltam, és a szavak, amiket ki akartam mondani csak a gondolataim örvényének adtak egy újabb löketet. Most viszont már felébredt, itt van épen és egészsé… nagyjából oké állapotban. Ez viszont már elég ahhoz, hogy elmondhassam neki azt, ami azóta bennem kavarog, hogy… azt hiszem már az elrablása előtt is bennem volt, csak hozzá hasonlóan én is egy idióta vagyok…
- Jah. - könnyebb lenne neheztelni rá, amiatt mert rám hozta a frászt, és kis híján picsogó macskát csinált belőlem, de egyszerűen képtelen vagyok már rá haragudni. Akár kimondom, akár nem, tény, hogy boldog vagyok, amiért visszakaptuk őt. És most már az is elég világos, hogy miért érzek így. Csak… még mindig nem könnyű beismerni az ilyet. Sosem tettem meg, hiszen nem is volt még olyasvalaki az életemben, akinek sikerült hatást gyakorolni rám. Erre jött ő és… aaaaaaaaa, most azért bánom, hogy nem bánok jól a szavakkal.
Ugyanis már arra sem tudok mit mondani, hogy tulajdonképpen igazolja azt, amit Dario is mondott. Egyszerre dühít fel, hogy ilyen hülyeséget csinált, és némít el, mert a szeretteimen kívül senki sem tette volna meg ezt. Vagyis… Áh, azt azért biztos, hogy nem…
Az érintése és a közelsége azonban mégis felébreszti bennem a gondolatot, hogy mi van ha mégis? Ha neki sem csak a gyerekek a fontosak, hanem… talán én is… Képtelenség. Nincs bennem semmi különleges, azon kívül, hogy szinte bárkit az asztal alá iszok, és a Szélvésszel kivételes párost alkotunk. Lássuk be, ez még azért kevés egy kapcsolathoz.
Az viszont egészen biztos, ha továbbra is tagadok mindent, akkor tényleg nincsen esély semmire. Nevelhetjük a gyerekeket meg örökbe fogadhatunk egy teljes nyúl családot is, de ha most nem mondom el neki, hogy mit érzek, akkor egy balfék vagyok. Egy gyáva balfék. Na azt már nem.
Ezért szépen lassan, de elkezdem ráborítani a bilit. Engedem, hogy nyilvánvalóvá váljon, aggódtam érte, dühös vagyok rá, és… fontos nekem. Ez utóbbit volt viszont a legnehezebb kimondani. Emiatt várom a közelgő katasztrófát, az elutasítást, vagy akár a mélységes felháborodást, de nem ezt kapom. Még csak nem is szavakat. Hanem egy érintést. Egy finom simítást az arcomon, amibe önkéntelenül belesimulok, és a szemeimet is lecsukom. Aztán ahogy érzékelem, hogy mozdul is, ismét rátekintek. Érezhetően közelít hozzám, és én még nem merem elhinni az okát, de a szívem ritmusa már nagyon is. Érzem a fülemben dobolni, az ereimben cikázni, a légzésem pedig erre reagálva lesz az eddiginél is szaporább. A tekintetem pedig lassan, de biztosan kezd cikázni az íriszei és az ajkai között. Megtehetem? Nem tehetem meg? Mi lenne a helyes? Mit akar ő? És mit akarok én? Csak ez egyértelmű. Emiatt fel is emelem a kezemet, és a hüvelyk ujjam finoman végig siklik az alsó ajkán.
Majd eltűnnek az utolsó centiméterek is. Még mindig tartok tőle, hogy most rontok el mindent, de engedni akarok az érzéseimnek. Életemben először. Így vigyázva rá, hogy ne okozzak neki fájdalmat, óvatosan az ajkait keresem, és további szavak helyett megcsókolom. Nem érdekel, hogy hiba-e vagy sem, mert nem lehet az. Ami újra azt a bizsergést okozza, mint Chris eljegyzésén, és ami most is a lábujjamtól a fejem búbjáig átmelegít, az nem lehet rossz. Én igen, és ezzel tisztában is vagyok. Most viszont ez sem érdekel. Csak  ő.
Idővel viszont szükségem van levegőre, neki pedig pláne. A gondolatok még sem iramodtak meg, sokáig csak hagyom, hogy teljesen elveszítődjek ebben az érzésben. Ugyanis jah, ezt most már így kőbe is lehet vésni. Sikeresen belepistultam ebbe a macskába.
- Hiányoztál… - a kezem az arcát érinti, és a homlokom az övéhez érintve szinte az ajkaira suttogtam ezt a kis semmiséget. De egyáltalán nem volt az. Ezzel én minden lapomat letettem, és a sebezhetőségem is felfedtem előtte. Még sem bánom. Egy tapodtad sem mozdulok, csak továbbra is simítom az arcát, és mosollyal az arcomon tárok fel mindent, ami még bennem maradt.
- A fodrászodat viszont le kell cserélned. És soha, úgy értem SOHA ne csinálj velem ilyet. - érezheti a hangomon a gyengédséget, de azt is, hogy nagyon komolyan gondoltam a kijelentésem. Oké, kapott tőlem egy szívet, király, de arra így vigyázni is kell bakker, és nem elcipelni magával mindenféle kínzó kamrába. Tessék mostantól négy főben gondolkodni kérem szépen. Ezt viszont már nem szavakkal mondom el. Hanem egy újabb csókkal…

Magamhoz képest nagyon türelmesen vártam, hiszen az életveszélyen már túl van. Tehát nem is kéne aggódnom egyáltalán, mert minden rendben lesz. Ehhez képest még sem tudtam teljesen megnyugodni, amíg fel nem ébredt. Túl sok minden történt az elmúlt napokban, és az, hogy ennyire közel került a végéhez… Sok mindenre ráébresztett. Többek között arra, hogy ő egy hülye…
Ugyanis mérges vagyok rá, amiért kis híján megszegte az ígéretét. Hőst kellett játszania, sőt kis híján mártírt, mindezt miért? Dario szerint értünk csinálta. És ha ez igaz, akkor még nagyobb butaság volt. Én ugyanis nem érdemlek ilyet, még akkor sem, ha én vagyok a gyerekeinek az anyja…
Mégis, amikor felém fordul, és látom, hogy könnybe lábadt szemekkel nyúl az arcomhoz, képtelen vagyok kimondani, hogy: “egy idióta vagy”. Még a gondolataimig sem jut el ez a mondat, mert egyszerűen csak boldog vagyok, hogy most itt van. Ezért, amikor végig simít az arcomon, mosolyogva a szemeimet is becsukom néhány pillanatra.
Akkor viszont újra ránézek, amikor érzem, hogy a derekamra fonódik a karja, és maga felé ránt. Szédítően közel kerülünk így egymáshoz, de ezt egyáltalán nem bánom. Néhány pillanatig még habozok ugyan, de mikor látom, hogy megindulnak a könnyei én is köré fonom a karjaimat, és szorosan megölelem. Még mindig egy hülye, de… ő a mi hülyénk.
- Igen. - nem engedem el, sőt, egyre szorosabban ölelem magamhoz, és egyelőre azzal sem jövök: “persze, hogy mi élünk, annak árán, hogy te kis híján feldobtad a tappancsod”. Csak némán, a hátát simogatva várom, hogy egy kicsit megnyugodjon, és persze biztosítson arról, hogy most már nem érzi olyan pocsékul magát. A saját könnyeimmel pedig nem foglalkozom, egyébként sincs belőlük olyan sok. Amikor senki sem figyelt elengedtem őket, és mostanra már nem maradt több.
- Fizikailag remekül. Csak keveset aludtam. - mert itt voltam melletted egész végig, és képtelen voltam aludni… Ugyanis hiába követtem el mindent ellene, én… És ezt most mind el kéne mondani neki… Viszont ez nem olyan egyszerű, még akkor sem, ha még mindig nem engedtem el őt, és a hátát is még mindig simogatom.
- Miért csináltad ezt? - ezt tudnom kell. Mielőtt bármit is mondok, tudnom kell… Az képtelenség, amit Dario mondott. Amilyen állapotban volt… Ezt senkiért sem kéne elviselnie. És tudta, hogy ez lesz, ebben biztos vagyok. Ő mégis engedte, hogy elvigyék…
- Azt hittem, hogy… - miért olyan nehéz kimondani? Magamban már megtettem, akkor hangosan miért ennyivel bonyolultabb? Talán mert én sosem mondtam ilyet. Senkinek. És tényleg megtettem mindent azért, hogy ne kötődjek senkihez a családomon kívül. Erre tessék… Ennek a macskának sikerült befészkelnie magát az életemben, és már tudom, hogy nem csak a gyerekek miatt… Az érzések viszont nem nekem valók egyet kivéve. A haragot nagyon is jól tudom kezelni… Ezért hosszú szünet után végül befejezem a mondatot.
- … el foglak veszíteni. Mert neked baromságot kellett csinálni. Tappancsot akartál dobálni, pedig a gyereknek szükségük van rád. Nekem… - kimondom. Mindjárt meglesz… De előbb egy picit hátrálok, hogy a szemébe tudjak nézni. Láthatja rajtam, hogy dühös vagyok. És nem csak azt… Minden igyekezetem ellenére van bennem más is.
- … szükségem van rád. - fel sem tűnik, hogy miután kimondtam, egy ideig bent tartom a levegőt. Ugyanis várok. Az ébredése ugyan már bekövetkezett, de annak, amit mondtam… Tudom, hogy következményei lesznek.

Minden tiszteletem az Arcturusi gyógyítóké, de azért tényleg nem kapkodták el a dolgokat. Emyr állapotát tekintve, tényleg Andrew csodájára, és az ő szakértelmükre volt szükség, de én kis híján beleőrültem a várakozásba… Megpróbáltak engem ‘nyugodt’ helyre terelni, vagyis ki a szobából, de amikor az Apától tanult Nézésemet is bevetettem, inkább engedték, hogy maradjak. Azért nem zavartam őket, csak a szoba egyik sarkában várakoztam.
Akkor viszont már éreztem, hogy fogy az energiám, amikor a gyógyítók is kimentek. Annyira gyorsan történt minden, és közben mégis csiga lassúsággal, hogy az alvás, mint olyan szóba sem jöhetett. Nekem még az sem tűnt fel, hogy mint kiderült, Brigid tényleg vezette a Szélvészt, és kihozott minket a bolygóról. Nem tudom, hogy fogom megmagyarázni az én kicsikémnek, hogy valaki más kezei közé adtam. Vagyis igazából pontosan tudom… Csak még mindig nem ébredt fel az oka…
Én viszont érzem, hogy a szemeim csukódnak le, még úgyis, hogy egyhelyben állok, avagy néha ülök a sarokban egy széken. Itt akarok lenni, amikor felébred, és nem feltétlenül azért, hogy megverjem… Ám, ha sokáig húzza a Csipkejózsika epizódját, akkor én úgy fogok elaludni, mint a Pegazusok…
Ezért úgy döntök, hogy pihenek egy kicsit, néhány óra alvásra szükségem van. Legalább három napja nem aludtam…
Hogy biztosan felébredjek, amikor ő is kihasználom azt a kis helyet, ami mellette van… A fáradtság ellenére is csak nagyon lassan sikerül elaludni, mert többször is azt érzem, hogy megmozdult, és felébredt. De mindig vaklárma volt… Ezért szépen lassan, de végül elnyomott az álom.
Mozgásra ébredek, a fáradtság alapján talán fél órával azután, hogy elaludtam. Nem is megy azonnal a felkelés, kinyitom a szemem, de még mindig Emyr ép vállával szemezek és csak fekszem, mint a macska, akit ha nem is ütöttek el, de egész éjszaka egerekre vadászott. Csak hogy ez azt is jelenti, hogy valaminek nagyon történnie kellett, hogy felébredtem… És a válla is eltűnt egy pillanatra a látóteremből. Emyr…
Hirtelen ülök fel, és látom, hogy végre tényleg felébredt. Önkéntelenül szalad egy mosoly az arcomra, még úgyis, hogy nem ébredtem fel teljesen. Hiszen most már tényleg itt van… Azt viszont nem felejtettem el, hogy miként is jutottunk ide… Sajnos elég sok időm volt gondolkozni, amíg várakoztunk Chrissel.
- Szia. Jobban vagy? - a “jól vagy” kérdés, egészen biztosan nem lenne indokolt, és azért még ez is erős. De tudnom kell, hogyan érzi magát. Beszélnünk kell ugyanis… De csak akkor, ha elég jól érzi már magát hozzá…