The captain says...

A mosolya kárpótol azért, ami félbe lett szakítva, a szavai pedig megnyugtatnak. Tényleg rendben lesz minden. Mert most már mindkettőnk számára világos, hogy mit érez a másik, és a teret is megadtuk annak, hogy kibontakozhasson valami. Valami csodálatos…
- Ne is. - szélesedik vigyorrá a mosoly. Mert ha már eddig nem siettünk… nem most szeretném elkezdeni. Mindent a maga idejében, a saját tempónkban. A családunktól függetlenül… Többet ugyanis nem fogom engedni, hogy Anya beleszóljon a kapcsolatomba Miopéval. Majd, ha olyan információval szolgálhatok neki, amit ő is szívesen hallana… tájékoztatom. Addig biztosan nem, mert az csak elrontaná azt, ami épp csak alakul.
A családom képe azonban rögtön eltűnik a fejemből, amikor nevetése betölti a teret, és a karjaiban hoz vissza a hajóra. Nevetni kezdek, olyan erősen, hogy a rekeszizmomra kell tennem a tenyerem, amikor már újra a fedélzeten vagyunk. Még egy kicsit maszírozom is, mert fájni kezdett. Nagyon jólesően.
- Köszönöm …a … fuvart. - alig bírom kipréselni ezeket a szavakat, mert még mindig ráz a nevetés, de a pillantását megkeresem, még így is. Az pedig egy kicsit sem zavar, hogy az elvárások szerint nekem kellett volna őt a karjaimban tartani. Majd biztos lesz még arra is alkalom… Előbb viszont.
- Rendben. - bólintok, és nem kezdek magyarázkodásba arról, hogy hol vannak a törölközők. Keresni fogja, tehát meg is fogja találni. Addig pedig beszélek Brigiddel.
Arra viszont még a rémálmaimban sem gondoltam volna, amit Brigid végül feltár nekem. Szinte kedélyesen indult, de aztán kimondott két szót. “Baleset érte”. Érzem, hogy elnehezedik a mellkasom, és szédülni kezdek. Nekidőlök a korlátnak.
- Egy… egy pillanat Brigid… - üzenem vissza, mert feltett egy konkrét kérdést is, amire nem tudok azonnal válaszolni. Az pedig csak most jut eszembe, hogy még köszönni is elfelejtettem. Pedig ez nem jellemző rám…
Miopéra nézek, aki közben megérkezett, és látom, hogy a kezét nyújtja felém. Nem gondolkodom, csak megfogom, finoman szorítva kézfejét. Aztán néhány gondolatmorzsát összeszedve válaszolok ismét Brigidnek.
- Azt mondd meg kérlek, hogy milyen baleset. Hogy van? Megsérült? Oda megyek, amilyen hamar csak tudok. - a torkomat szorongatja egy megérzés. Hogy súlyosan megsérült. Ezért sem tudok konkrétan erre rákérdezni. Mint ahogy az érkezésem pontos idejét sem tudom megmondani még. Előbb Miopéval kell beszélnem. Felé fordulok.
- Dör… Damient baleset érte. A Mintakán. Oda kell mennem… - bízom benne, hogy Miope megérti, most nem maradhatok itt. Viszont nem szívesen hagynám itt egyedül a tenger közepén. Két megoldás van, az egyik, hogy egyszerűen hazamegy. A másik… remélem azt fogja választani.
- Van kedved velem jönni? Nem tudom pontosan mi lesz ott, de látnom kell Damient. És beszélnem kell Brigiddel személyesen. A hajó itt maradhat. Lehorgonyzom. - ha Miope válaszol, és nem azt, hogy mégis inkább egyedül szeretne itt maradni, akkor már el is indulok a horgonyhoz. Ha nem lesz nagy vihar, a hajó itt meg fog várni minket. Ha viszont mégsem lesz kegyes az időjárás… Egy kicsit sem érdekel, részemről akár el is süllyedhet a hajó. Mert minél előbb ott akarok lenni Dörminél…

Sokszor elképzeltem ezt a pillanatot, és regényeket írtam arról, hogy a főhős végre a karjaiban tarthatja a szeretett nőt, ám a képzelet világa meg sem közelíti a valóságot. Nem csak a szavaim, hanem a gondolataim is elapadnak, mikor összeforrnak az ajkaink, és olyan érzések kezdenek cikázni bennem, amiknek a létezéséről sem tudtam. Olyan sokáig vártam erre, hogy azt hittem már sosem fog megtörténni. De ez is bizonyítja, hogy az élet sokkal jobb regényeket ír, mint bárki más…
Ezért sem akarok elmozdulni, vagy bárhová elmenni. Miope ízét akarom, érinteni bőrét, és elmerülni energiája örvényében. Nem válok mohóvá, és azt sem engedem, hogy a vágyaim teljesen magukkal ragadjanak, de érezheti minden mozdulatomban, hogy régóta dédelgetett álmok váltak most valóra. És ahogy nevetni kezd, engem is magával ragad. Még a kezeim is megremegnek - amik a gerince mentén vándorolnak - annyira elkap a jókedv. De tudom, hogy ez csak azért történhet meg, mert ez volt az első csókunk, de már tudom, hogy nem az utolsó…
Így csak a karjaim fonódnak köré, és engedem, hogy visszatérjünk a vízre. Meglehetős biztonságban érzem magam, ahogy tart minket, és nem érzem szükségét, hogy átvegyem tőle ezt a szerepet. Inkább még egy csókot kérek, és ennél még többet is. Őt magát szívét és lelkét egyaránt. Kezeim pedig a derekára csúsznak le, hogy még közelebb vonhassam őt magamhoz, és még inkább elmerülhessek a csókjában.
Ám mintha a sors mindenáron nekem tartogatná a középső ujját, furcsa érzet kúszik be a bőröm alá. Hosszú pillanatokba tellik, hogy felismerjem, a kettőnkén kívül más energiák is jelen vannak. Nem akarok vele foglalkozni, és Miope ajkaitól sem távolodom el, még hosszú másodpercekig. A hátán is felkúszik az egyik tenyerem, néhány pillanatig elidőzve a fürdőruha felsőjének csomója környékén… De aztán mégis tarkón ver a józan ész, az energiaáramlásban ugyanis felismerem Brigid hívó szavát.
Mélyet sóhajtok, amikor eltávolodom Miope ajkaitól, és az egyik kezem is az arcához emelkedik, hogy végig simíthassak finom vonásain. Az viszont már biztos, hogy nem folytathatjuk ott, ahol szeretném. Brigid ugyanis nem szokott ok nélkül keresni. Főleg nem így…
- Sajnálom… - simítok végig még egyszer nyaka ívén, de aztán a kezem is lehanyatlik, hogy vissza tudjak úszni a hajóhoz. Természetesen Miope nélkül nem megyek, és megvárom, hogy ő is észrevegye, már nem annyira háborítatlan a tenger sem. Remélem, hogy nagyon fontos ügyben keres Brigid…
- Gyorsan beszélek vele aztán… - igazából nem, tudom, hogy mi lesz aztán. Amilyen erővel vonzott magához Miope, és az, hogy végre úgy tarthattam őt a karjaimban, ahogy mindig is szerettem volna, olyan erővel szívott vissza a valóság is, amiben nekem elvárásoknak kell megfelelni. Brigid ugyan nem közvetlen családtag, de fontos a számomra, és a barátság sokat jelent nekem. Arról nem is beszélve, hogy valamikor szorosabb kötelék is összekötött minket.
- Hozok neked egy törülközőt. - mondom lágy hangon, még mindig fülig érő mosollyal, miután már a hajó létra közelében vagyunk. Előre engedem Miopét, hacsak másként nem szeretné. Ugyanis bármennyire is sietős Brigidnek, néhány percet várnia kell. Illetve, ha csak rajtam múlna, többet is…

Az isteni sütemény, szinte teljesen elvonja a figyelmemet, de… azért időről időre Miopéra siklik a pillantásom. Így épp észreveszem, ahogy finoman beharapja az ajkát, majd lesüti a pillantását. Egy pillanatra nekem is megáll a falat a számban, és a gondolataim is kihagynak egy ütemet…
- Hmm… erre még sosem gondoltam így. De igazad lehet. Itt úgy kell elfogadni, és megélni önmagunkat, hogy ezt valójában nem tehetjük meg teljes mértékben. - ez pedig… tényleg nem olyan egyszerű. Ellentmondásokat szülhet, és tévedéseket az önismeret útján. Ha pedig nincs mellettünk senki, aki erre felhívhatná a figyelmünket…
- Most viszont levehetjük a kabátot. Is… - kissé hamiskásan mosolyodom el, hiszen a fürdőzéshez tényleg meg kellett szabadulnunk a ruháink egy részétől. Azt pedig egyelőre még én magam sem döntöttem el, hogy kizárólag így értettem-e. Minden bizonnyal nem…
Ám ezzel csak akkor szembesülök, amikor már mindketten a vízben vagyunk. Egymásra figyelünk, és úgy érzem, hogy ha lassan is, de sikerül félretennem azt, ami olyan sokáig béklyót kötött a szívemre, és engedte, hogy kizárólag az eszemmel… hozzam meg a döntéseket. Most jövök rá, elmerülve Miope pillantásában, és érintve arcát, hogy ezzel nem csak saját magamat tagadtam meg, hanem konkrétan butaságot követtem el. Hiszen a logika sem kikezdhetetlen, az is csak egy nézőpont, cseppnyi víz a tengerben. Nem ad semmit, ami örömet okoz, nem tesz boldoggá, sőt még elégedetté sem. A szívem viszont igen, ha hallgatok rá. Miope boldoggá tesz, azóta, hogy először megláttam a zsúfolt bálteremben. Ezért már nem akarok engedeni semmilyen késztetésnek, ami elsodor mellőle.
A sodrás viszont… a vízben szó szerint értendő. Balga módon engedek is neki, még mindig dobogó szívvel, elakadt lélegzettel, de hagyom, hogy elhúzzon mellőle. Ám ekkor… érzem, hogy a derekamra siklik a keze, és a pillantása rabul ejt. A tekintetében égő tüzet felismerem, hiszen ugyanazt látnám a saját tükörképemen is, de szükségem van néhány másodpercre, hogy el is higgyem. Mert ő nem várja el tőlem, hogy megvédjem, sem azt, hogy mindenért vállaljam a felelősséget. Ő… önmagában is olyan erős, amilyen én sosem leszek. Én pedig mindig is csodáltam ezért, csak nem mertem hinni benne.
Most azonban megmutatja nekem az érintésén és a pilllantásán keresztül, hogy képes vagyok rá. Hallgathatok a szívemre a saját döntésem okán. Látom és már érzem is, és csak azért nem mozdulok hamarabb, mert elvarázsol az, hogy ő közeledik felém. Ahogy körénk vonja szárnyait, és ő tart meg engem, elveszek a pillanatban, és csak az arcomon feléledő boldog mosoly, és a tűz a szememben mutatja, hogy még jelen vagyok. Sosem éltem át hasonlót, és örömmel fürdözöm meg az érzésben. Nincsenek elvárások, sem külső hatások. Csak érzelmek két lélek között…
Egyszerre mozdulunk meg, és ahogy ajka az enyémhez ér, érzem, hogy valami végleg eltűnik. Gyengéden fonom derekára a kezemet, engedve, hogy teljesen ő tartson minket, ám a csókban még többet kérek, finoman, de érezhető szenvedéllyel. Annyira új, és mégis annyira ismerős az íze, hogy felborít bennem mindent, majd gondosan a helyére tesz. Oda ahová mindig is tartozott, megadva a végszót, és a tökéletes befejezést a történetnek, mely eddig félkészen árválkodott a megsárgult papír lapokon. És elindítja az új fejezetet is, egy könyvben, aminek a szereplői talán ugyanazok, de már beértek, és elérték az utat, amin haladni szeretnének…
Épp csak egy pillanatra húzódom el tőle, mosolyogva tanulok újra lélegezni, csukott szemmel, az arcát finoman érintve. Már képtelen vagyok követni a ritmust, de nem is akarom, csak egyetlen dolgot. Egy újabb csókot… Talán még mindig ő tart minket, ám ez kicsit sem foglalkoztat, amikor szorosabban vonom őt magamhoz. Gyengéd, de határozott csókot ejtek nyakszirtjére, majd lassan haladok felfelé ajkai ívéhez. Épp csak néhány pillanat, amíg újra megízlelem, ha engedi nekem, és ezúttal minden vágyam, minden kimondatlan kérésem, és megbánt tettem ott van a csókban. Kezem a gerincén simít végig, ismerkedve a forrósággal, amit magamban is érzek, és amit benne érzek. Nem akarom elengedni őt. Soha többet…

Mosolyogva bólintok. Bár magamnak be kell vallanom, hogy nem feltétlen a hajóhoz illő néven gondolkodtam… Inkább egy emlékeztetőt szeretnék, amiről mindig az ő tekintete jut eszembe… Ám ez igen nagy butaság annak fényében, hogy most itt van.
- De. A valódi indok az íz. - ha azt mondtam volna, hogy “finom”, csak egy egyszerű szóvá vált volna. Az ugyanis többet mond, hogy lelkesen fogyasztom a süteményt. Annak ellenére is, hogy nem vagyok kifejezetten éhes…
- Inkább csak szeretnék, de ha szerinted jól megy… - akkor… Nos nem tudom pontosan, hogy mi van akkor. Ugyanis vannak dolgok, amiket nem szeretnék előle titkolni… Ám, ha minden gondolatomat látná, minden bizonnyal úszva menne vissza a partig. Hiába lenne gyorsabb a teleportáció… Most viszont elengedem ezt az aggodalmat, és inkább a mosolyából nyerek erőt. A titokzatos nézésével együtt ugyanis… a hűvös szél miatt sem kell már aggódnom.
- Milyen értelemben dolgoztam meg érte? - nem hiszem, hogy arra gondol, én férfinak születtem, így inkább megkérdezem, mi jutott eszébe, mielőtt félreértenék valamit.  Ez ugyanis pont egy olyan lecke, amit ideje lenne már megtanulni… Nem feltételezni előre semmit, főleg akkor nem, ha fájdalmat okoz a következtetés…
Azonban mire a vízbe ugrok, már nincsenek bennem sem a múltra, sem a jövőre vonatkozó gondolatok. Csak a jelen van, és ahogy a víz lágyan ringat. Remélem, hogy Miopénak is olyan jól fog esni, mint nekem…
- Figyelek. - mondom mosolyogva, és valóban figyelem minden mozdulatát. Részben az óvatosság, részben pedig… khm… valami egész más miatt. A csobbanást pedig magamban tíz ponttal, hangosan egy kacagással értékelem.  Örülök, hogy ilyen jó kedve van. Mintha kapnék egy édes cseppet a boldogságból… A meglepetés ugyanis…
Míg először félek, hogy valami baja történt és hagyom, hogy a védelmező ösztön felülkerekedjen rajtam… úgy mikor felbukkan, és megérinti az arcomat… más jellegű érzések ébrednek fel… Önkéntelenül tartom vissza a lélegzetem, és a szívem menthetetlenül zakatolni kezd, ahogy a következő mozdulatomat készítené elő. Tudom, hogy nem kéne ezt tennem, hiszen ez nem helyes, de… nem húzódik el. Annak ellenére, hogy a kezem már az arcát érinti, és a tekintetem kérlelhetetlenül cikázik a pillantása és az ajka között… Nem mozdul. Még a kezét is a derekamra teszi… és mintha közelebb is lenne már hozzám…
Ez azt jelenti, hogy ő is arra vágyik, amire én? Hogy a barátságunk neki is többet jelent? Nem a családunk miatt, hanem… az elvárások ellenére? Bárcsak tudnék most olvasni a gondolatai között…
Ám mivel erre nem vagyok képes, egy pillanatra becsukom a szemem, és… mikor kinyitom már szilárd bennem az elhatározás. Talán hibát készülök elkövetni, de… nem következtethetek elhamarkodottan. Inkább kérdeznem kell. Épp csak ez alkalommal nem szavakkal…
Ezért az egyik kezem a derekára csúszik, és ahelyett, hogy közelebb húznám magamhoz, egy finom mozdulattal, én csalom le a köztünk lévő távolságot. Még van annyi hely köztünk, hogy tudjunk a vizen tempózni, ám az ajkaink közötti teret… centiről centire kezdem elcsalni. Azzal pedig már nem foglalkozom, hogy nem emlékszem rá, mikor vettem utoljára levegőt. Csak meg akarom őt csókolni. Olyan régóta szeretném…
Azonban mielőtt megtehetném, hideget érzek a lábamnál. Ez épp csak egy pillanatra zökkentene ki, ha nem érkezne vele együtt egy enyhe sodrás is. Ösztönösen veszem el az egyik kezem róla, hogy tempózni tudjak vele, és tartani tudjam magunkat, amíg… visszatérek ahhoz, amibe belekezdtem. Ám az utolsó pillanatba, amikor már szédítően közel vagyok hozzá… a sodrás erősödni kezd. Határozottan…
Így végül elengedem, mert így nem biztonságos. Szükségünk van a kezünkre. Az energiámmal pedig már körbe is fonom magunkat, és leginkább vizsgálom, hogy mi változott. Nem a delfinek, és nem is valami ragadozó… Sokkal kisebb, és nagyobb is egyben… Halak… Egy halraj…
- Megérkezett a delfinek ebédje… - mosolyogva mondom, de… van benne némi keserűség is. Ugyanis átkozom magam, amiért hagytam, hogy eltereljék a figyelmem. Talán soha többé nem adódik ilyen alkalom. Vagy ami még rosszabb, talán ez egy jel volt…

A nevetésért máris megérte kimozdulni a komfortzónámból, és az ő hangja önkéntelenül csalja elő az enyémet is. Egy másik érzéssel egyetemben…
- Ááá… ez lett volna a harmadik tippem. - egy ideig még képes vagyok tartani a komoly hangszínt, de aztán a visszatartott nevetés miatt kuncogásként tör ki belőlem a jókedv. Ez pedig erősen meglep, mert sosem szoktam kuncogni. Úgy tűnik Miopénak több képessége van, mint hittem… Ez a felhőtlen hangulat viszont eltűnik egy pillanatra, amikor… megbántottam? Vagy zavarba hoztam? Nem tudom eldönteni, és kissé be is feszülök, mert… egyik sem állt szándékomban.
- Persze, ez csak egy ötlet… - hirtelen viszketni kezd a nyakam, és forróságot érzek az arcomon. Így inkább megköszörülöm a torkomat és… rendezem a gondolataimat. Ha pedig kiderül, hogy valami rosszat mondtam, elnézést fogok kérni tőle. Egyelőre csak reménykedni tudok abban, hogy nem értett félre. Bár a pír az arcán… Már nem tudom hova tenni. A szél azért csalóka tud lenni.
- Dörmi nevében is nekem kell fogyasztani. A családunk neve forog kockán… - próbálok visszatérni az oldott hangulatomhoz, de… egyelőre ennyire sikerült. Egy mosoly, ami kíséri azt, hogy nem a sütievés fog nevet adni a családunknak. Bár… ha ez így működne az élen járnék, amennyiben Miope sütijéről van szó.
- Tagadnom kell, akár így van, akár nem. Még a végén elmúlik a titokzatosság varázsa. - sokan értékelik, és van benne valami pezsdítő, hogy a másik személy mindig meg tud téged lepni. De én inkább a nyílt és őszinte kommunikáció híve vagyok, kivéve… néhány esetet. Például az olyan bonyolult kapcsolatokat tekintve, mint amilyen az enyém Miopéval… határozottan magamban kell zárnom néhány érzést. Ennek pedig nem örülök ugyan, de egyelőre szükségét érzem. Épp csak egyre nehezebb, amikor mosolyogni, vagy épp nevetni látom…
- Könnyebb dolgom volt.  - nem irigylem a nőket. A Terra annyi elvárást támaszt velük szemben, hogy szinte képtelenség megőrizni a saját énjüket. Ezért én mindig becsülöm azokat, akik szembe menve a követelményekkel a saját útjukat akarják járni. Miope is éppen ezt teszi, csak feltételezésem szerint neki más nehézségekkel kell megküzdenie. Nem tudom pontosan, hiszen olyan könnyedén képes, saját magát adni mindenkinek, hogy… akár azt is hihetném, hogy ez a természetes. De tudom, hogy nem, és valójában erős jellemre van szükség, hogy erre valaki képes legyen. A tiszteletemet ezzel vívta ki, a hódolatomat pedig azzal, hogy a személyiségével már az első találkozásunk alkalmával elbűvölt…
Ez az érzés pedig nem múlt el, és a társaságában egyre több teret merek neki engedni. Vele merek játékos lenni, néha akár kicsit pimasz is, kizárólag a jó hangulat jegyében. Így nevetve szaladok el a víz irányába, és csak halványan hallom, hogy még mondani szeretett volna valamit. Ezért mikor már tetőtől talpig vizes vagyok, és újra a vízfelszínre jövök, felé fordulok, és figyelek rá, hogy meg tudjam hallgatni a mondandóját.
- A sznorkel. De nekem azt hiszem már nem aktuális. - igazából szemüveg nélkül is látok a víz alatt, és a lélegzetemet is tovább vissza tudom tartani, mint egy Terrai. Meg… egyre kevésbé akarok a delfinekre figyelni. Ahogy felkapaszkodik a korlátra azért eláll a lélegzetem, és egy ideig csak bámulok, mint egy újszülött kiscsikó a füves rétre. Aztán egy pillanatra azért érzem, hogy megfeszülnek az izmaim, mert féltem, hogy nehogy leessen, és megsérüljön. Az egyensúly érzéke viszont tökéletes, így már látom is, hogy ugrani, majd landolni készül. Hangosan nevetni kezdek, és nem zavar, hogy egy nagyobb korty vizet is nyelek így.
- Hibátlan ug… - még azelőtt beszélni kezdtem, hogy felbukkant volna, reménykedve abban, hogy az ugrás szóra fog megérkezni. De még nem jött fel a víz felszínére… Így néhány másodperc után keresni kezdem. Talán túl hideg a víz, és az izmai nem engedelmeskednek? Azt sose bocsátanám meg magamnak, ha valami baja esne…
Így ismét megfeszülök testben, és lélekben egyaránt,  ahogy egy karcsapással megfordulok, majd lebukok a víz alá is, őt keresve. Nem lelem, így visszajövök a felszínre, újra fordulok, és… érintést érzek. Nem tudom, hogy az lepett-e meg jobban, vagy maga a “Meglepi” szó, mikor végül meglátom, de ösztönösen nyúlok a víz alatt a dereka felé mindkét kezemmel, és kapaszkodom meg finoman benne a két oldalán. Talán a meglepetés helyett pontosabb lenne az, hogy azért megijedtem…
- Meglepi… - a hangom szinte elhal a szélben, és kortyolok egy nagyot a levegőből, mert rájövök, hogy legalább egy fél perce nem gondoskodtam az oxigén pótlásról… A kezemet pedig még mindig nem vettem le a derekáról. De legalább már nem kapaszkodom. Egészen biztos, hogy nem kéne így maradnom… A kezemet viszont egyelőre képtelen vagyok mozdítani, mert leginkább nem is akarom. Inkább feljebb vezetem az egyik kezemet az oldala mentén, és a karját átugorva, a tenyerem az álla alá helyezem a nyakán. A tekintetem pedig az övét keresi, és egy pillanatra az ajkára is letéved. A fejemben pedig cikázni kezd egy mondat: “Devon.. ez még mindig nem az úriemberhez illő érintés… ”

Elmosolyodom, miként elmeséli, hogy mi történt, bár elég biztos vagyok benne, hogy ez nem a szavai miatt történt. Inkább a mosolya vonzza az enyémet is…
- Hmmm… és melyik reakció érkezett előbb? A csodálkozó szájtátás, vagy az “ő őrült” fejbiccentés? - megpróbálom mindkettőt egyben elmutogatni, de nehéz, úgy “ó” betűt formázni a számmal, hogy közben továbbra is mosolygok. A fejemet viszont sikerült oldalra biccenteni. Pont úgy, nézhetek így ki, mint Apa kiskutyái, amikor először hallanak hajtóművet beindulni, és nem tudják elhelyezni a gondolataikban ezt a hangot.
- Remek. - érezhetően lelkesebbé válik a mosolyom, mert szeretek úszni. A legjobban lóként, de humanoid alakban sem rossz. Illetve… most társaságom is akad ebben a tevékenységben… Ez pedig határozottan felfelé görbíti az ajkaimat.
- Nem az a fontos, hogy nekem mi tetszik, hanem, hogy mi illik hozzá. - jelentem ki csendesen. Azt ugyanis nem lenne ildomos kimondani, hogy tetszik, de a Miope név jobban… Van viszont egy megoldás.
- Lehet akár Carpe Diem Miope is. - nem úgy ismertem meg, mint valaki, aki ne tudná megragadni a pillanat szépségét, és az élet magját, de lehetséges, hogy bizonyos dolgokban neki is követnie kéne a megérzéseit. Nekem viszont bizonyosan… Így, ha lesz még egy hajóm, az Carpe Diem Devon lesz…
- Rendben. - bólintok még mindig mosolyogva, és elindulok az italokért. Választék van bőven, mert nagyobb társaságra készültem… Most viszont már nem bánom, hogy így alakult. Ugyanis van egy olyan érzésem, hogy Miope is jól érzi magát a társaságomban. Ennek pedig szívből örülök… Illetve, ahogy mondta megérkezett a nassolni való is, így közelebb hajolok a finomságokhoz, és az illatával ismerkedem. A sütiével. Is…
- Isteni az illata. - szívem szerint már ki is vennék egy szeletet, de megvárom, hogy előbb Miope falatozzon. Ez meg is történik, épp csak… mintha látnék rajta valami mást is. Bárcsak be tudnám azonosítani…
- Igen. Köszönöm. - csak másodpercekkel később nyúlok ténylegesen a sütiért, mert észreveszem a pírt az arcán, és az is elbűvölt, hogy a lelkesedés következtében még a rágásról is megfeledkezett néhány pillanatra. Ez már egyértelműsíti, hogy tökéletes süteményről van szó, és nagyot is harapok belőle, mikor én is elveszek egyet. Még hümmögni is kezdek a falattal a számban, ugyanis nem tévedtem, az íze isteni.
- Ez egész biztosan el fog fogyni az utazás végére… - ha illetlen is, kénytelen vagyok egy második szeletért nyúlni. Túlságosan is finom… és ha nem érkeztek volna meg a delfinek, talán a harmadik süti is lecsúszna. Mindenek előtt viszont koccintani szeretnék Miopéval.
- Egészség. - kis híján azt mondtam, hogy a barátainkra, de még mielőtt kimondtam volna, inkább egy másik tósztot választottam a koccintáshoz. A kapcsolatom Miopéval ugyanis jóval bonyolultabb annál, hogy barátságnak lehessen nevezni. Vonz, minden értelemben, és több érzést kelt bennem annál, ami beleférne a barátság határaiba. Így inkább fel sem hozom ezt a szót…
- Összeillenek… - határozottan hozzá kéne tennem, hogy a sütemény és a bor… De… nem fogom. Ugyanis hiába kaptam már jeleket arra vonatkozóan, hogy nekünk nem lehet közös jövőnk, én még hiszek benne. Épp csak nem szeretném, ha ez kényszer lenne bárki számára is. Már pedig… a családom azért nem könnyíti meg a helyzetemet az elvárásokkal, amit irányomba támasztanak…
- Rendben. Ráérünk. - nem siettetem, elvégre addig maradunk, ameddig csak akarunk. Nekem nincs sürgős munkám, és egyébként is, akár itt is tudnék dolgozni. Vagy csak olvasni, ahogy a tenger elringatja a hajót…
- Oh. Készültél. - jegyzem meg mosolyogva, ugyanis én is ezt tettem. Tény, hogy nekem egyszerűbb dolgom van, mert csak a pólómat kell levennem. Neki viszont… Egy pillanatra rásiklik a pillantásom, viszont mikor épp megjegyezhetném magamban, hogy a fürdőruhája kiemeli a bőre bársonyosságát… Inkább erősen a delfinek irányába fordulok, mert nem szép dolog bámészkodni… Illetve lélegezni is újra tanulok, mert önkéntelenül bent tartottam a lélegzetem, mikor öltözni kezdett…
- Rendben. De vigyázz, mert csalni fogok… - hogy ez pontosan mit is jelent, az azonnal kiderül. Ugyanis amint befejeztem a mondandóm, már szaladni is kezdtem, hogy én ugorhassak elsőként a vízbe. Nem a versenyszellem hajtott, szimplán, csak már a vízben akarok lenni, mikor ő is csobban, hogyha történik valami, rögtön segíteni tudjak. És nem mellesleg, nem lenne szerencsés, ha figyelmetlenség okán, véletlenül ráugranék…
- Oh… a felszerelésről megfeledkeztem… - nevetni kezdek, mikor már a víz felszínén tempózom, ugyanis olyan lelkesen ugrottam, illetve ugrottunk a vízbe, hogy tényleg nem gondoltam a sznorkel felszerelésre. Ám még vissza is mehetünk érte, vagy úszhatunk anélkül is. Miopén múlik, ugyanis őt figyelem végig. Látni akarom, hogy mit reagál arra, hogy a delfin csoport határozottan felé tart. Vagy… lehet, hogy felénk. Ugyanis közel maradok hozzá, és előfordulhat, hogy tempózás közben véletlen hozzáérek…

Félmosoly húzódik az arcomra, de a mögötte lévő érzelem pont olyan, mint egy teljes-é.
- Valóban? Mi történt? - önkéntelenül lépek egy lépéssel közelebb hozzá, és hallgatom a történetet, ha elmeséli nekem. Biztos vagyok benne, hogy remekül fogok szórakozni, bármilyen történetet is oszt meg velem. Ugyanis már a mosolyában is teljesen el tudok merülni…
- Az-az ismerkedés lehet akár úszós is. Van a hajón snorkel felszerelés is. - amikor egyedül jöttem vízre, gyakran úsztam egyet, és alkalmanként csatlakoztak a delfinek is. Szívesen megmutatnám ezt a csodát Miopének is. Még akkor is, ha esetleg már volt hasonló tapasztalata. Az ugyanis nem úgy történt, hogy együtt voltunk.
- Ó. Ez remek hír. - nem tudom miért lesz pont attól fülig érő a mosolyom, hogy a grillezett lazac a kedvence. Talán azért, mert titkon szeretném meglepni őt, és kellemessé tenni számára ezt az utat, ha már Dörmi nem tudott eljönni. Bár… egyre ritkábban jut eszembe az öcskös, és azt is el kell ismernem, hogy egyre kevésbé bánom azt, hogy csak ketten vagyunk…
Főleg, amikor a hajó vezetérése ‘tanítgatom’. Nem szívesen mozdulok el mellőle, de rá kell jönnöm, hogy nincs szüksége a segítségemre. Remekül boldogul, és mikor érzem, hogy a hullámokkal is barátságot köt, már teljes mértékben át merném adni neki az irányítást. Ezért meg is teszem. Az alkalmat pedig arra használom, hogy őt figyelhessem. Egészen megváltozik az arckifejezése, és olyasmit látok rajta, amit még sohasem. Nem tudom, hogy mi az pontosan, de elbűvöl vele…
- Mintha mindig is ezt csináltad volna. Akár Miopénak is hívhatnák a hajót. - jegyzem meg miközben egy szelíd mosoly is az arcomon van. A pillantásomat pedig csak akkor veszem le róla, ha épp rám figyel. Ugyanis nem akarok tolakodó lenni, így mielőtt találkozhatna a pillantásunk, inkább a horizontot kémlelem. Viszonylag gyors mozdulatot követően… Jobb, ha inkább hozok magunknak ételt és italt.
- Én még nem vagyok éhes, de egy kis nassolásra bármikor kapható vagyok. Az italokat hozom, és bármit, amit te szeretnél. - vagyis valóban elindulok, és vagy csak az italokkal, vagy az általa kért étellel is térek vissza. Nekem most elég az ital is, de ha valami finomság fog előkerülni, esélyesen megkóstolom. Főleg, ha ő készítette. A kezem pedig tele is van mikor visszaérek, de az időzítés remek. Megérkezett a várt társaság.
- Arrafelé. - bökök a fejemmel a furcsa hullámzás felé, ami nagyobb élőlényekre utal. Ezt követően viszont a másik irányba fordulok, mert Miope jelzi, hogy ő is látott valamit. Most már biztos, hogy onnan is jönnek.
- Nahát… ilyen sokan még sosem voltak. Vonzod őket. - a négy lábúakra (különösen egy bizonyos példányra…) gyakorolt hatását már tapasztaltam, de ez egy másik szint. Bárhogyan is hívta őket a hajóhoz, sikerült egy népes delfin családot megszólítania. Én pedig egyre jobban szeretném őket közelebbről is látni. Előbb viszont odaadom neki az italt, és ha kért, akkor az ételt is úgy pakolom, hogy kéznél legyen.
- És a delfinekre is. - ahogy emeli a poharát én is azt teszem, és koccintok vele. Azt pedig már meg is bántam, hogy a delfineket tettem hozzá a köszöntőhöz. Valójában azt akartam, hogy igyunk a kellemes társaságra is… ám ehhez nem volt merszem.
- Van kedved úszni egyet? - a motort itt már nyugodtan leállíthatjuk, és a sodrás sem akkora, hogy nélkülünk hajózzon tovább a Carpe Diem. De Miopén múlik, hogy mit szeretne. Én mindenképp úszok egyet, ezért le is veszem a felsőmet, és készülök a merülésre…

Kuncogni kezdek. Igazából nem tudom, hogy pontosan miért, mert nem tartom valószínűnek, hogy Miope viccet mondott, de a hangulatom elég jó ahhoz, hogy minden apróság fokozza a hangulatomat. Akár az is, hogy elképzelem, a Terraiak mit gondolnának a mi dolgainkról.
- Jogos meglátás. Azt hiszem már azzal is meg tudnám lepni őket, ha elárulnám, hogy a legelés az egyik hobbim. - a másik pedig az írás… amiről még senkinek sem beszéltem. Továbbra is álnéven adom ki a regényeket, és eszemben sincs felhívni rá az ismerőseim figyelmét. Arra mondjuk kíváncsi lennék, hogy a Terrán hosszabb időt eltöltők (mint például Miope…) megtalálta-e a könyvesboltok polcán, és ha igen, vajon sejti-e, hogy a legutóbbi könyvem, tulajdonképpen róla szól…
- Akkor rád bízok mindent. A halat pedig, amit nekik hoztam, majd megsüthetjük vacsorára. - nem vagyok egy jó horgász, így arra még csak véletlenül sem gondoltam, hogy majd kifogjuk a vacsorát. Inkább hoztam halat, elsősorban a delfineknek. De nekünk is jut, feltéve, hogy Miope szívesen fogyaszt ilyesmit.
- Szereted a grillezett lazacot? - van lazac, és persze egy kisebb grillező is, így ez a legkézenfekvőbb. De a vacsora olyan távol van még, hogy ennél komolyabban még nem tervezném meg a jellegét. Legfeljebb azt, hogy izgalmas lenne már a nyílt vízen megtenni, egy pohár bor társaságában…
- A társ kapitánynak is. - mutatok az ő sapjákájára, és egy széles mosoly is az arcomra költözik. Néhány másodperc múlva azonban ráeszmélek, hogy pontosan mit is mondtam, és egy kicsit zavarba jövök. Még szerencse, hogy a háta mögé kerülök, és így nem láthatja a minden bizonnyal vörös árnyalatban tetszelgő arcomat. Ezen az állapoton pedig egy cseppet sem segít, amikor véletlen hozzáérek a karjához. A jóleső melegség az érintése nyomán azonban rögtön eltünteti a szél csípős, hideg érzését. Egyáltalán nem fázom.
- Öhm… igen… dobálni is szoktak. - egy pillanatig nem tudom felidézni, hogy minek a vonatkozásában került szóba a dobálás, valami ugyanis feltűnik. A hangja… mintha más lenne, és az energiája is egészen… simul az enyémhez? Meglehet, hogy a közelségem, ugyanolyan hatással van rá, mint az övé rám? Néhány alkalommal már gyanítottam ezt, de valami mindig történt, ami felülírta bennem ezt az érzést. Most viszont nincs semmi, csak egy nagybetűs TALÁN, amiből nem szeretnék már engedni, és azt sem akarom, hogy “biztos nem”-mé változzon. Annak ellenére sem, hogy végül eszembe jut, a hullámokról volt szó…
- Hajrá. - támogatom végül szavakkal is, és viszonzom egy mosollyal a tisztelgést. Remélhetőleg már nem annyira vörös az arcom, bár, ha szóba kerül, szemrebbenés nélkül a szélre fogom. Annak pedig eljött az ideje, hogy hátráljak. Épp csak a pillantásom marad hosszabban rajta, ahogy kormányozni kezd.
- Igen. És ahogy fordulsz, a szél is vagy a barátod lesz, vagy az ellenfeled. - egészen más a hajó testen keresztül érezni a légáramlást. Az első alkalommal le is nyűgözött. Most már csak elmerülök benne, ahogy abban is, hogy nekem… igazából most semmi dolgom nincsen. Ez pedig azt is magával hozza, hogy nem aggódom semmin. Már azon sem, hogy Dörmi végül nem jött el. Ennek azt hiszem így kellett lennie.
- Nyugodtan menj, amerre jól esik. Távolodjunk a parttól, de nem kell sietve. - részemről kacsázhat is, a hajó biztosan nem fog felborulni. Ha viszontagságos lenne az időjárás, akkor a biztonság kedvéért inkább átvenném a kormányt, de erről szerencsére szó sincs. Szabadon azt tehet, amit akar. A hajóval. Is…
- Hozzak neked valami italt? Ételt? Esetleg berakjak valami zenét? - eddig bírtam a semmittevést. Bár, ha őszinte vagyok magammal, akkor beismerem, hogy nem, a tettrekészség vezet, egyszerűen csak élvezni akarom Miope társaságát. Azt pedig nehéz, ha szótlan maradok. De ez számomra nehéz, így az ital, és az étel felajánlása, pont kapóra jön.
- Nézd csak… ott van egy kis mozgás. - jelentem ki kicsit később, akár itallal felszerelkezve, ha kért valamit. Pont jókor néztem oldalra, ugyanis ha az ösztöneim nem csalnak, nagyobb élőlények mozgását láttam. Akár delfinek is lehetnek, ezért érdemes közelebb menni.

A mosolya most is magával ragad, pedig az évek során megpróbáltam pajzsot építeni ‘ellene’. Azonban, amikor azt hittem, hogy ezen törekvésem sikeres lett, megjelent és… kezdhettem mindent elölről. Nem bánom egyáltalán hiszen így legalább láthatom őt, de azért már belefáradtam ebbe a folyamatba. Sokkal kellemesebb lenne csak engedni, hogy megtörténjen az, aminek meg kell történnie. Avagy pont, hogy ne történjen meg, ha az van megírva… nekünk. Hiszen könnyen lehet, hogy csak álmokból építettem várat, ahhoz pedig már koros vagyok.
- Igen. - önkéntelenül töltöm meg a tüdőm friss levegővel. Már itt is egészen más, és ezt jól esik egy nagy sóhajjal magamba szívni. De igaza van Miopénak, majd kint lesz az igazi. És most már tényleg nem sok minden van hátra az induláson kívül.
- Valóban. De azért el tudom képzelni, hogy a Tuna Colada rekeszeiben miket hagyhattak a tulajdonosai. - nem volt szimpatikus a tulajdonosa. Azt éreztem rajta, hogy a vagyonszerzésen kívül más nem igazán érdekli. Míg a Carpe Diem előző tulajdonosa láthatóan szerette a hajóját, és csak azért vált meg tőle, mert anyagi gondjai támadtak. Ezért sem jutott eszembe alkudni az árból, inkább kifizettem a maximális árat, és még a régi kis csónakomat is felajánlottam csere alapként, hogy azért megmaradjon legalább a kapcsolata a tengerrel.
- Szívesen. - nem azért tettem bármit is, mert köszönetet várnék érte cserébe, de jól esik, ha nem támasztanak elvárásokat velem szemben. Miopén még sosem éreztem azt, hogy ezt tenné, de találkoztam már olyanokkal az életem során, akik pontosan ilyen kihívások elé állítottak, ezért már óvatos vagyok. Arra viszont vágyom, hogy elhagyhassam ezt, mert nekem sem kellemes, hogy a legapróbb gesztusok mögött is a magyarázatot keresem. Jobb lenne csak egyszerűen megélni a pillanatokat, de ebben Dörmi sokkal jobb nálam. Hiába ő a fiatalabb és bizonyos értelemben még gyerek, valójában sokat tanulhatnék tőle.
- Megpróbálhatjuk. Én már próbálkoztam azzal, hogy halat szórtam ki nekik, az volt, hogy meghozta a kedvüket a hajó vizsgálathoz. De ha van más módszered, kipróbálhatjuk. - én valószínűleg csak figyelni fogom. A delfineket is. Nem tagadom, hogy mivel így alakult, és csak kettesben vagyunk, a táj kevesebb figyelmet fog kapni tőlem az előzetes terveimhez képest. De talán éppen ez volt Dörmi célja. Azért elbeszélgetek majd vele a későbbiekben.
- Minden bizonnyal. - ha megbecsüli Dörmit, részemről az lehet Rose, aki csak lenni akar, és a kapcsolatuk minősége is teljesen lényegtelen. De tény, hogy jól kijöttek, és az ilyen barátságok fontosak az életben. Én is megbecsülöm a barátaimat, illetve azokat is, akiket… igazából nem is tudom, hogy hova kéne sorolni. Miope az örök rejtély az életemben, hiszen akár a barátomnak is nevezhetném, de… nem csak a szüleim, hanem én is más jellegű kapcsolatot képzelnék el vele. Csak amikor lépnék is, valami mindig történik, és ezt már nem lehet a véletlen számlájára írni. Ezért egyelőre türelmes vagyok, és hagyom, hogy az idő eldöntse, hogy mi lesz. Épp csak gyakran nézek az ‘órámra’.
- Sapkát? - egy kicsit tanácstalanul nézek körbe, mert nekem ilyen nincsen. Néhány másodperccel később, viszont Miope intézkedik, és látom, hogy a bőröndből előkerül kettő sapka is. Mikor az egyiket felém nyújtja, önkéntelenül fogom vissza még a levegő vételt is, és kicsit lehajolok, hogy kényelmesen rám tudja rakni. Viszont, amikor meglátom, hogy a saját fejére is tesz egyet, szélesen elmosolyodom, és a pillantásom hosszan rajta marad. Nem tudom, hogy azzal bűvölt-e el jobban, hogy a fejére került a sapka, vagy azzal, hogy rám is gondolt, és én is kaptam egyet, de talán mindegy is. Ugyanis a kedvessége mélységesen meghat, és ez hatással van rám még akkor is, amikor már a hajó vezetése kerül a központba.
- Köszönöm.  - láthatja is rajtam, hogy mennyire jól esett ez  az ajándék, még akkor is, ha ideiglenes. És mintha a sapkával némi magabiztosságot is kaptam volna, mosolyogva vezetem Miopét a kormány felé. Illetve más dologban is érzem, hogy bátrabbá válok.
- Persze, természetesen. - helyet adok Miopénak, és mutatom is neki, hogy hol van az ideális pozíció. Aztán később esik le, hogy így nehezebben tudom megmutatni mivel indítsa be a motort, deeee… végül is nem megoldhatatlan. Mögé állok, arra azért figyelve, hogy ne lökjem meg, aztán a jobb kezemmel elnyúlok mellette a sebesség karig.
- Ezzel szabályozod a sebességet. Érdemes fokozatosan növelni a tempót, akkor a hullámok is szelídek lesznek. - ha megmozdult meglehet, hogy hozzáértem a karjához, de szánt szándékkal természetesen nem törekedtem ilyesmire. Véletlenek azonban lehetnek főleg, amikor a másik kezemmel is elé nyúlok, és szinte átölelem hátulról. Azt pedig teljes mértékben figyelmen kívül hagyom, hogy érzem felforrósodni az arcomat, és a levegőnek is híján vagyok.
- A kormány pedig az irány, és szerintem próbáld ki, hogy érezd miként mozdul. Csalóka egy kicsit. - néhány pillanatig még tartom a kormányt, utána viszont elengedem, és hátra is lépek egy lépésnyit. Az irányítás innentől kezdve teljesen Miope kezében van. Nem csak a hajóé. Én pedig veszek egy nagy levegőt, mert jó pár légzés kimaradt, amíg a szívverésemet próbáltam egyensúlyba hozni…

Már a kuncogására is szélesebb lesz a mosolyom, de a nevetése magával is ragad. Legalább egy percbe telik, mire újra meg tudok szólalni.
- Egyetértek. - még mindig bújkál bennem a jókedv, de már képes vagyok a továbbiakban kommunikálni is. Illetve elvégzek minden tevékenységet, ami ahhoz szükséges, hogy el tudjunk indulni. Például Miope és a csomagjainak az elhelyezése a hajón, és az utaslista kérdésének a tisztázása… Ez utóbbi engem erősen feszélyez, de amennyire tudom inkább elrejtem a zavarom. Kár, hogy nem végzek tökéletes munkát…
- Remélem. - tiszteletben tartom Dörmi magánéletét, és ha most nem érinte engem is, szóba sem hoznám. A jelen helyzetet tekintve azonban annak örülnék, ha legalább Miope elégséges információt kapna arra vonatkozóan, hogy miért is alakult így. Hiszen nekem nem állt szándékomban így szervezni a hajókázást, még akkor sem, ha a végeredménnyel teljes mértékben elégedett vagyok…
Főleg, amikor nem csak szavakkal, hanem az érintésével is maradásra bír. Hirtelen nem is tudok megszólalni, csak bólintok, és persze maradok mellette. Annak pedig kifejezetten örülök, hogy inkább az üzenetet nézi, mert érzem, hogy az arcom forróbbá válik, és az érintése helyén az alkarom is.
- A-a. Azt inkább a vámpírokra hagyom. Én szeretem a fokhagymát. - igyekszem egy mosollyal is leplezni, hogy ismét zavarban vagyok. Illetve a csomagok és a szobák kérdését is rendezni akarom, így a hajó belseje felé indulok. Miopéval az oldalamon… Egy nagyobb adag levegőt is a tüdőmbe juttatok.
- Remélhetőleg igen. Illetve a csend, ami ott kint van… Semmihez sem fogható. - csak a hullámzó tenger, és az érintetlen természet hangja. Egyre kisebb a Terrán az a terület, ahol lehetőség van ennek a megtapasztalására, így én mindenképp útra kerekedtem volna, akkor is, ha egyedül utaztam volna. Így viszont határozottan kellemesebb lesz…
- Én is így vélem. Kettőnk tudását összerakva nem akadhat megoldhatatlan feladvány még odakint sem. - egy Terrainak ebben a formában persze nem javasolnám az utazást. Ugyanis hiába az időjárás előrejelzés, a vihar és a hajók viszonya az évszázadok alatt sem rendeződött megnyugtatóan. Nekünk azonban nem kell emiatt aggódnunk.
- Ennek örülök. Vannak rejtett tárolók is a padló alatt, illetve a szekrények is mélyebbek annál, mint kinéznek. A mentő felszerelés például itt… - odébb lépek két lépésnyit, és dobbantok egyet azon a részen, ahol a padló alatti tároló van. A lépésem nyomán láthatóvá is válik, hogy a padló azon a részen kiemelkedik egy kicsit.
- … található. - most már minden lényeges információt elmondtam, így tényleg csak a szoba, illetve az indulás van hátra.
- Köszönöm. Igazából az összes szoba szabad most. Ez pedig az én kabinom. - bökök a fejemmel a saját szobám ajtaja felé, pedig… ez nem biztos, hogy létszükségletű információ volt. Valamiért én mégis szeretném, ha tudná hol talál, ha… bármi történik.
- Rendben. - kérésének megfelelően lerakom a csomagjait a földre, és a továbbiakban az indulásra koncentrálok. Egy mosollyal nyugtázom, hogy ő is velem tart, és bármilyen kellemes is, így mindenképp lassabban haladok. Hiszen főleg rá figyelek.
- Igenis Kapitány. - nevetem el magam, miközben valóban felhúzom a horgonyt és bevonom a hajókötelet. Majd beindítom a motort is és távolodni kezdünk a stégtől.
- Ó. Ez nagyon figyelmes. Köszönöm. - jelenleg nem vagyok éhes, de kíváncsi vagyok rá, hogy mivel készült. Ezért biztosan kóstolgatni fogok.
- Igen. Nagyobb esélyünk van látni őket, ha már leállítottuk a motort a nyílt vízen. De érdemes azért már előtte is nézelődni. - van, amikor egészen látványosan úsznak a hajó mellett, és személy szerint én azt mindig ámulattal szoktam nézni. Ugyanakkor arra is van esély, hogy egy időre elbújnak, így egyelőre én maradok a kormány közelében. Ha pedig már kellő távolságra vagyunk a kikötőtől, Miope felé fordulok. Azonban mielőtt fel is tehetném neki a kérdést, ami a fejemben van, ő tesz fel egyet. El is gondolkozom azon, hogy milyen választ kéne adnom.
- Ez egy nehéz kérdés. Nekem még sosem számolt be róla, hogy romantikus értelemben érdeklődne valaki iránt. Illetve azzal a lánnyal pontosan úgy viselkedett, mint mindenki mással. Ez persze még nem zár ki semmit, de… Az én megérzésem az, hogy csak barátok. - külön hangsúlyozom, hogy ez csak az én véleményem, elvégre arról szabadon beszélhetek is, anélkül, hogy megsérteném Dörmi magánéletét.
- Van kedved vezetni egy kicsit a hajót? - állok odébb egy lépésnyit a kormánytól, hogy ha van kedve ide tudjon jönni, és átvehesse az irányítást. De természetesen nem erőltetem. Ha inkább csak nézelődni van kedve, vezetek én.

A  társaságában igen hamar el szoktam felejteni azt, hogy komolyan kéne viselkednem. Elég egyetlen mosolya, és máris… láthatóan jobb kedvem lesz. Továbbá miután megmutatja, hogy tényleg elkésett, még a nevetés is bújkálni kezd bennem, de egyelőre nem engedem, hogy előtörjön. Épp csak a mellkasom rándul meg néhány alkalommal, és a mosolyom nagyon szélessé válik.
- Nos ezzel nem tudok vitába szállni. Ahogy látom… - közelebb hajolok, hogy meg tudjam nézni, bár innen is látom. - kettő percet. Áthidalható ez a hiba, azzal, hogy két perccel tovább maradsz majd. - egyébként nekem nem számít, főleg két perc nem. De ha ennyire ragaszkodik ahhoz, hogy késett, ‘büntetésként’ igazán maradhatna tovább majd… Feltéve, hogy végül elindulunk-e, mert a legfontosabb változást, még nem említettem neki. Inkább kihasználom, hogy segíthetek neki a csomagokkal, mert így kapok néhány pillanatot a gondolkodásra is.
- Szívesen. - szeretek másoknak segíteni, még akkor is, ha egyébként egyedül is meg tudnák oldani az adott szituációt. Miope is elbírná a csomagot könnyedén, de így lehetőséget kapok rá, hogy megmutassam, figyelmes vagyok az irányába. Nekem ez fontos, és nem csak az ő esetében. Ezért követem az autójához, és amikor kinyitja a csomagtartót, felveszem a csomagokat. És már el is indulok, remélhetőleg vele együtt a hajóra. Csak még mindig nem szóltam Dörmiről…
- Igen. Két azonos típusú hajó közül tudtam választani, de a név döntött. A másik hajó neve Tuna Colada volt. - értékelem a humort, de nem éreztem úgy, hogy az a hajó lenne a nekem való. Ez viszont megtetszett a nevével együtt. És az, hogy az ő kedvére is való, most még mosolyt is csal az arcomra. Ugyanis szeretném, ha jól érezné magát, főleg annak fényében, hogy Dörmi társaságára már nem számíthat. Ezt pedig meg is mondom, először játszi könnyedséggel. Ahogy viszont láthatóan érez némi mögöttes szándékot Dörmi távolléte mögött, nagyon zavarba jövök.
- Nem tudom, hogy pontosan mi történt… - még mindig fogom a csomagokat, így a viszkető tarkómat nem tudom megvakarni. Ahogy azzal sem tudok mit kezdeni, hogy az arcom forróbb lesz. Jobban mondva egy dolgot tudok. Nem nézek rá, és inkább Dörmire terelem a témát.
- Áh. Remek. - kifújom a levegőt, amiről eddig nem is tudtam, hogy bent tartottam. Dörmi üzent… Így kevésbé kínos a szituáció. Azt viszont nem tudom, hogy pontosan mit mondott Miopénak, hiszen, amikor megnézte az üzenetet félre vonultam egy kicsit, hogy ne zavarjam. Csak akkor fordulok vissza Miope felé, amikor már megnézte Dörmi monológját.
- Csak nehogy egyszer megegyem… véletlenül… - akár keménynek is tűnhetnének a szavaim, de mosolyogva csóválom meg a fejem. Tényleg ennivaló, és ezért sem tudok haragudni rá. Mondjuk most igazán itt lehetne, mert én még mindig nem tudom, hogy mit kéne kezdeni ezzel a helyzettel. Túlságosan is bonyolult, és én az egyszerűséget szeretem.
- Öhm… igazából semmire. - Miope láthatóan pontosan tudja, hogy mit tegyünk most: induljunk. Ettől pedig nagyon megkönnyebbülök. Ahogy fellép a hajó fedélzetére, én is utána megyek, épp csak a csomagjaival először az egyik hálószoba felé indulok meg. A kérdése azonban megakaszt, így megállok, mielőtt lemennnék a hajó lakrészébe.
- Többfelé is mehetünk. Első napra azt gondoltam, hogy kihajóznánk olyan messzire, hogy a part már ne látszódjon, és ott lehorgonyoznánk. Ha minden igaz az időjárás marad ilyen jó, ezért nem kell aggódnunk a nyílt vízen töltött este miatt. - szerintem a hajók akkor izgalmasak, ha a vizen vannak, és bár érdemes majd végig hajózni a part mentén is, legelőször a nyílt vízre szeretnék kimenni. Ha bármi baj történne, csak egyszerűen máshova teleportálunk, így a hajón kívül másban nem keletkezhet kár. Azért pedig nem ejtenék könnyeket, annak ellenére sem, hogy szeretem ezt a ‘vén ladikot’.
- Rendben. - mosolygok a lelkesedése miatt, és arról jó pár pillanatig megfeledkeztem, hogy én még mindig állok a csomagokkal a kezemben. Aztán azért eszembe jut, és az is, hogy meg kéne mutatnom a szobáját.
- Gyere kérlek, megmutatom a szobádat. - ha követ, akkor a lépcsőn, óvatosan le tudunk menni, és a nappali konyha helyiségbe érkezünk. Meglepően tágas, még ahhoz képest is, hogy nagy méretű a hajó. Még egy hatalmas L alakú kanapé is van, ami természetesen le van rögzítve a padlóra. És látható innen egy kis folyosó, ahonnan nyílik az öt szoba és a két fürdőszoba. Láthatóan nem egyedülálló férfiakra tervezték ezt a hajót, még a hatalmas italos szekrény ellenére sem.
- Ez lesz az. - mutatok arra a szobára, ami az enyémmel szemben van. Kinyitom az ajtaját, és egyelőre az ágyra rakom a csomagot. Aztán kilépek, és hagyom, hogy berendezkezjen, ha szeretne. Én pedig vissza megyek a fedélzetre, mert érdemes lenne indulni lassan.
- Beindítom a motort. - akár velem tart, akár nem, én mindenképp a kormányhoz megyek. És nem csak a motort indítom be, de a horgonyt, és a hajó kötelet is kiengedem.

Többször is előfordult már, hogy Dörmi kellemetlen helyzetbe hozott, de sosem kerítettem ennek túl nagy jelentőséget, haragot pedig pláne nem tápláltam emiatt az irányába. Megesik az ilyesmi, néha még velem is, és a helyzetet mindig meg lehet menteni. Csak vannak alkalmak, amikor komplett stratégia szükséges ehhez…
Ez a szituáció is ilyen, ebben már most is biztos vagyok. A nagy mentő ötlet viszont nem igazán akar megérkezni, hiába töröm a fejem. Nem tudom, hogy mit fogok mondani Miopénak, ha megérkezik, azt pedig még kevésbé tudom, hogy így érdemes-e egyáltalán elindulni. Személy szerint én nem teljesen bánnám, ha útrakelnénk a kurta létszám ellenére is, de nem én döntök ebben a kérdésben. Ő fog. Mert, amint megérzem a jelenlétét, a maradék stratégiai érzékem is eltűnik… Önkéntelenül kúszik egy mosoly az arcomra, ahogy meg is látom, az integetést pedig viszonzom a szokásosnál jóval szélesebb mozdulatokkal. Magamban pedig megjegyzem, hogy Dörmi jön nekem ezért egy csomag csokoládéval…
- Szia. Semmi baj. Időben jöttél, és egyébként sem sietünk. - meg nem is várunk már senki mást… Erre viszont még mindig nem állt rá a szám. Még mindig azt próbálom kitalálni, hogy miként is prezentáljam a létszám változást, de nem igazán jut eszembe elfogadható magyarázat. A nyilvánvalóan igazságon kívül, amit viszont teljes joggal értene félre.
- Öhm… - eddig nem mondtam semmi rosszat, de a zavart már erősen érzem. A folytatás ezért nagyon lassan jönne, de mielőtt bele is kezdenék, Miope rájön, hogy a táskáját elfelejtette.
- Ó. Segítek. - követem az autójához, és ha meglátom a táskáját, én magam veszem kézbe, ha engedi. Kiváló alkalom volt ez arra, hogy néhány pillanatig elmélkedhessek, de még mindig nem jutottam komolyabb eredményre. Így kezdeném a nyers tényekkel, és már veszek is egy nagy levegőt, hogy egyben kimondhassam. De aztán Miope figyelmét a hajó kelti fel.
- Igen. Carpe Diem a neve. Tetszik? - nem tudom, hogy miért érzem fontosnak ezt a kérdést, de valamiért feltettem. Minden bizonnyal az időt akartam húzni. De ezzel tovább rontanám a helyzetet, így végül belekezdek a monológba.
- Dörmi küldött nekem egy üzenetet, hogy még sem tartanak velünk. Akadt valami, egyéb elfoglaltságuk. - már éppen elégedetten kihúznám magam, hiszen ez nem is volt olyan vészes, amikor azért észreveszem, hogy úgy fogalmaztam meg a kijelentésemet, hogy az fel sem merül benne, hogy így nem indulunk el… Pedig fel kéne ajánlani ezt a lehetőséget a számára. Leginkább az előtt, hogy a csomagját - amennyiben engedte, hogy én hozzam - le tenném a hajó fedélzetén. Vagy legalább nem kéne fellépni a Carpe Diemre. Késő…
“Természetesen, ha Dörmi kedvéért jöttél, megérteném, ha így már nem lenne kedved az utazáshoz” Ezt kellene mondanom, hangosan, de az-az igazság, hogy nem igazán szeretném… Pedig ez a szituáció nekem is kellemetlen, de így, hogy már megérkezett… Helyette valami mást mondok inkább.
- Üzent neked is? - ez pont jó lesz. Talán értesítette őt is, csak nem vette még észre. Ha így lenne, elengedem Dörmi csokoládé tartozását. De ha nem…