First dance

After everything

Súlyosabb érzelmek lapulnak Brandonban, mint amire számítottam, és más körülmények között nem is így zajlana a beszélgetésünk. Mindent megtennék azért, hogy segítsek neki, elvégre ő nem az ellenségem, és… hasonló nyomás alatt kell élnünk az életünket. Azonban képtelen vagyok kétfelé szakadni. A tudat, hogy Queil veszélyben van, és a büszkeségem miatt jutott ide, felülír mindent. Brandonnak talán van valaki az életében, aki mellette áll, és megadja neki azt, amire szüksége van, de Queilnek nincs senkije… Ő feláldozott mindent azért, hogy engem megvédjem, és engem terhel a felelősség, ha valami történik vele. Ez pedig azt jelenti, hogy nem eshet baja. Nem engedem. Nem érdekel, hogy kit kell eltaposni, vagy kivel kell… semmi sem érdekel. A harag örvényként tombol bennem.
Egészen addig, míg oda nem érünk a terembe, ahol… fogva tartják Queilt. Ekkor eltűnik belőlem a düh, és csak a félelem marad, hogy el fogom veszíteni őt. Így fog véget érni, azután, hogy sikerült őt kiszabadítani arról a helyről, és olyan sok mindenen mentünk át… együtt… Ez nem történhet meg.
Minden erőmre szükségem van, hogy ne törjenek elő a könnyeim, de akkor is visszatartom őket. Nem oldana meg semmit sem, és az is lehet, hogyha egyszer megindulnának, sohasem állnának le. Ugyanis érzem, hogy Queil mennyire gyenge és én semmit sem tudok tenni ez ellen.
Brandon viszont igen.
Kétségbeesetten kérem a segítségét, és szinte fojtogatom a tekintetemmel, amíg nem kapok tőle választ. Szívem szerint kiáltanék, hogy csináljon valamit, de tudom, hogy az sem oldaná meg a helyzetet. Egyedül a türelem, és a lélegzetem önkéntelen visszafojtása, amíg el nem indul Queil felé. Odébb húzódom egy kicsit, hogy Brandon hozzáférjen, és amikor megérinti rögtön a tekintetét keresem, mintha abból ki tudnám olvasni, hogy mekkora a baj. Persze nincs ilyen képességem, ezért Queil kezét még ekkor sem engedem el. Az univerzum összes kincséért sem…
Ereimben azonban megfagy a vér, amikor meglátom, hogy mi van Brandon tenyerében, és elhangzik egy bizonyos szó is. A mozaik darabkák hirtelen állnak össze egy képpé, bennem pedig ugyanazzal a lendülettel összetörnek valamit. A mellkasom szorítani kezd, és érzem, hogy a levegőt is egyre nehezebben veszem. Talán ezért fogom Queil kezét mégerősebben, és továbbra sem áll szándékomban, akárcsak egy pillanatra is elengedni…
Néhány pillanattal, vagy akár órákkal később viszont megérkeznek még hárman. Csak lassan értem meg, hogy ők segíteni akarnak, és Queil náluk biztonságban lesz. Hiszen elviszik innen. Hosszan nézek Brandonra, szavak nélkül, de végül elengedem Queilt, és csak a pillantásommal követem, míg elviszik. Nem kérdezem, hogy hová, nekem elég az, hogy messze az Apámtól…
- Időt? - a légzésem még mindig akadozik, akárcsak a figyelmem. Meg kell magamban ismételni, hogy mit mondott Brandon. Aztán megértem.
- Időt. Rendben. - felállok, és kihúzom magam. Talán könnyebb leplezni, hogy szétestem, ha magammal is elhitetem, hogy minden szuper. Megadjuk nekik, amit akarnak, és utána rendben lesznek a dolgok. Legfeljebb Queilt az univerzum másik végébe menekítem, és gondoskodom róla, hogy többé ne legyen okuk megkeresni…
- Készen állok. - lépek közelebb Brandonhoz, és ha engedi belé is karolok. A műmosolyt, még nem tudom magamra erőltetni, de hamarosan az is menni fog.
- Van tanácsa, hogy miként lehetnénk hitelesek? - azon kívül, hogy verjük szét az egész kócerájt. Az őszinte lenne a részemről… Ám végtelenül távol áll attól, amit elvárnak tőlünk. Ezért is érzem fontosnak, hogy mielőtt visszatérünk a forgatagba még elmondjak valamit Brandonnak. Ha kell akár meg is állok egy pillanatra.
- Köszönöm. - nem kell kimondanom, hogy mit. Biztos vagyok benne, hogy látta ő maga is…

Queil & Madison

After everything

Érzek Brandon felől valami furcsát, de nem tudom hova tenni. Jobban mondva most nem akarom hová tenni. Queil körül forog minden gondolatom. Őt kell megtalálnom. Őt kell biztonságba helyeznem. Minden más lényegtelen.
- Értem. - már elindultam közelebb hozzá, így nem fordulok vissza. Akkor viszont megtorpanok, amikor kijelent még valamit. A szememben pedig villan valami sötétség is…
- A pincsiknél? - erősebb lesz a hangom, és haraggal teli. Kezd ugyanis az a gyanúm támadni, hogy mégis tud valamit. Netán az ő keze is benne van a dologban? Akkor nem fogok jót állni a szavaimért…
Ám ez végül nem derül ki. Nem úgy, ahogy gondoltam… Ugyanis ahogy a pohár felé nyúlok, a furcsa, és már egyértelműen negatív érzet erősebb lesz. Az ijedtség az arcán pedig… Ez nem egy olyan férfi ábrázata, aki bántana másokat. Ez egy olyan tekintet, ami…
Most nem vállalhatok felelősséget mindenkiért. Ha nem éppen ebben a helyzetben lennénk, megtenném, és magamban meg is fogadom,  hogy segíteni fogok Brandonnak is, ha megtaláljuk Quilt. Ha…
- Aki? - felszökik az egyik szemöldököm. Nem tudom ugyanis, hogy miként akarta befejezni a mondatot. Szerintem elmondtam mindent. És a hanghordozásomból az is egyértelmű lehet a számára, hogy nem viccelek. Queil fontos nekem. És pont. Ha nem lenne az, akkor sem hagyhatnám, hogy az történjen, ami… ezt a mondatot meg én nem akarom befejezni, még magamban sem… Főleg mert… Azt hiszem megértettem, hogy mit csinált itt Brandon. Vagy legalábbis van egy erős sejtésem az alapján, ahogy ‘megsemmisíti’ az italt. Ez pedig azért elülteti bennem a bűntudat magját. Könnyű úgy védelmezni valakit, hogy nem ártunk vele senkinek, na de ha az érdekek ütköznek… Azzal nagyon nehéz mit kezdeni, és most nem is megy. A kezem viszont… önkéntelenül emelem fel, és teszem finoman Brandon hátára. Nem szólok semmit, csak… ott tartom a hátán néhány pillanatig a kezem, aztán vissza teszem magam mellé, egy mély sóhaj keretében. A határozottságból vissza kell vennem azt hiszem…
- Rendben. - mozdulnék is, figyelmen kívül hagyva, hogy említette a cipőt is, de amikor rámutat mégis lehajolok érte. Marad a kezemben, mert eggyel úgy sem megyek sokra. A sarka mondjuk elég hegyes…
De egyelőre nem akarok senkit sem bántani, csak a kétségbeesést visszafogni. Egyre rosszabb érzések keringenek bennem Queillel kapcsolatban, és Brandon jelenléte sem tud megnyugtatni. Épp ellenkezőleg. Vele kapcsolatban azt érzem, hogy őt is ki kéne mentenem. Queillel együtt be kéne ülniük a hajómba, és… elmenni messzire innen. Csak úgy lennének biztonságban mindketten… Brandon esetében viszont nem ismerek minden körülményt, és leginkább őt sem. Még egy kicsit sem… Remélem azért meg fogom.
Amikor viszont megérkezünk egy helyre, ahol egyértelműen katonai szolgálatot teljesítő egyének vannak éppen… eltűnik belőlem az együttérzés. Feléled a haragom, és a tekintetemben megjelenik az a sötétség, amit nem szívesen lát senki. Mert semmi jó nem következhet, amikor az megjelenik.
- Bemegyünk. - jelentem ki egyszerűen, és nyersen, és még az egyszem magassarkú cipőt tartó kezem is felemelem… fenyegetően? Nem terveztem, de ösztönös mozdulat volt. És végeredményben nem számít, mert bejutunk. Valószínűleg nem a kijelentésem, hanem Brandon jelenléte miatt. De ezen a ponton csak értékelem az eredményt.
Ugyanis amikor kinyílik az ajtó, már nem érdekelnek sem az őrök, sem Brandon. Hallom, hogy még mond valamit, de én már szaladok Queil felé, még ha nem is látom, csak az energiáját érzem. Nagyon halványan…
- Queil… itt vagyok... Sajnálom… Ennek nem lett volna szabad megtörténnie. - úgy zúdítom rá a vallomást, mintha ébren lenne, mintha semmi sem történt volna. Csak egy apró félreértés… Tényleg az, mert nem gondoltam volna, hogy ilyesmire is képesek a szüleim. Vagy talán csak az Apám. Nem számít már ez sem.
- Kiviszünk innen rendben? - mondom még mindig Queilnek, lágy hangon, miközben a kezét is megfogom, de a tekintetem Brandon felé fordítom. A többes szám ugyanis miatta hangzott el. A segítségét kérem, némán, csak a tekintetemmel, és cserébe én is mellette fogok állni bármit kér. Előbb viszont Queilt kell biztonságba helyezni.
- Meg tudja gyógyítani? - kérdezem Brandontól szavak nélkül. A könnyeimet pedig elnyelem, mielőtt megérkeznének az arcomra. Nem adom meg Apámnak ezt az örömet. Még akkor sem, ha most épp nem láthat…

Queil & Madison

After everything

Míg a vacsora közben csak vánszorognak a percek, érzem, hogy a homokszemek csak úgy peregnek az órában, amikor Queilt keresem. Egyre sebesebben futok, és egyre kevésbé érdekel, hogy minden bizonnyal már hiányolnak a vacsoráról. Ez ugyanis nem normális. Queil nem hagyna itt. Még akkor sem, ha nem tudná, hogy mennyire rettegtem ettől az estétől. Nem avattam be minden részletbe… Csak azt mondtam neki, hogy nem fogok engedelmeskedni a szüleimnek, de ez nem lesz egy könnyű menet. Hogy mi is az ellenállás tétje… Azt nem mondtam el.
Most viszont muszáj. Tudnia kell, hiszen a harcnak vége. Ők győztek. És ahogy egyre biztosabbá válok abban, hogy erőszakkal vitték el, azt érzem, hogy még ezzel is elkéstem… Pedig ezen a ponton már abba is belemennék, hogy most azonnal legyen meg a szertartás, ami örökre Brandon mellé köt. Bármit, csak ne bántsák Queilt…
És mintha a gondolat testet öltene, Queil helyett Brandonba futok bele. Szó szerint. Megállok, de kapkodom a levegőt, és az ajtófélfában kapaszkodom meg. Az egyik cipőmet elhagytam valamikor út közben, de csak most veszem észre. Lerúgom ezért a másikat is, és így fogom folytatni az utat. Előbb viszont megkérdezem, hogy látta-e. Nem érdekel, hogy italozás közben zavarom meg. Bár a poharat elnézve rájövök, hogy a folyadékpótlás nekem is jól jönne…
- Őt keresem. Nem látta? - már akkor tudom, hogy buta kérdés, amikor felteszem, hiszen ki is jelentette, hogy nem látja velem. Vagyis nem valószínű, hogy tudja hol van. Esetleg… nem kombinálok, és nem is feltételezek inkább megvárom a válaszát, ha már feltettem a kérdést. Közben közelebb sétálok, és mivel az egyetlen iható folyadék az ő kezében van, egy finom mozdulattal megpróbálom elvenni tőle. Nem túl erőszakosan, de… azért határozottan.
- Szabad? - teszem fel a költői kérdést, mert a pohár a kezemben fog landolni, ha csak nem húzza el a kezét. Ebben az esetben persze nem nyúlok utána, csak csalódottan sóhajtok egyet. Jól esett volna valami erős, mielőtt kimondom azt, amit… nem akartam, de ha már épp Brandonba botlottam bele Queil helyett…
- Tartok tőle, hogy… éppen az történt, amire korábban célzott. És az… nem történhet meg… - épp csak egy pillanatnyi szünetet tartok, mielőtt folytatni kezdem. Nem fog örülni annak, amit mondani fogok, de sajnálom… ez van. Ezért határozottan megállok előtte, a levegőt még mindig szaporán véve.
- Nem engedem, hogy baja essen. Egy haja szála sem görbülhet. Megmentette az életemet. Tartozom neki az enyémmel. Vagyis, ha a házasság szükséges ahhoz, hogy őt elengedjék… akkor meg kell történnie… - utálom magam, amiért már én is ezt a nótát fújom, de nincs más választásom. Nyertek, és ezt kénytelen vagyok beismerni. Brandonnak is be kell, mégha Queil nem is jelent neki semmit. Ő is egy lélek, és ezt figyelembe kell vennie, akkor is ha most látta életében először…
- Sajnálom. Tudom, hogy nem ezt akarja és én sem. De másvalaki életét nem kockáztathatjuk azért, mert nem fűlik a fogunk az elrendezett házasságokhoz. - legszívesebben arcon köpném magamat. Éppen azt jelentem ki, amit megesküdtem, hogy soha sem fogok. Mert azt mondtam, hogy nem adom fel, és ha kell a családomat is elhagyom. Ezt számításba vettem, és elfogadtam, mint lehetséges következményt. Azt viszont nem, hogy Queilnek esik baja. És én hoztam ide… hogy lehettem ennyire ostoba?

Queil & Madison

After everything

Azt hittem, hogy csak magyarázkodást fogok kapni, buta közhelyeket arra vonatkozóan, hogy miért is lenne jó, ha egybe kelnénk, de Brandon nem ezzel áll elő. Logikus érvet kapok, amit nem csak megértek, hanem el is fogadok, tekintve, hogy pontosan az hangzott el, amit én is érzek. Illetve  látom, hogy miként kúszik be az ő bőre alá is a tehetetlenség kínzó érzete, ez pedig azt jelenti, hogy semmi okom haragudni rá. Ebben a történetben ketten vagyunk, csak nem abban az értelemben, ahogy a szüleink kívánják. Valójában a hierarchia áldozatai vagyunk, és még csak tenni sem tudunk ellene. Hogy neki mi az indoka, azt nem tudom, de biztos vagyok benne, hogy nem véletlen, hogy süket füleket talál maga körül. Nekem pedig… ott van Queil. Aki a védelmezőm, és bizalmasom, amióta csak megismertem. Ezért nem hagyhatom, hogy rajta csattanjon minden.
- Ismerős… - talán ezt ki sem kellett volna mondanom, de mivel Brandon őszinte volt velem, én is az leszek. Legalább ennyivel segíthetjük egymást, ha már mást nem igazán tudunk tenni. Azonban mikor tanácsol még valamit, megfagy az ereimben a vér, és mozdulatlanná dermedek néhány másodpercre.
- Ennyire? - a mellkasomba mar a a félelem, és szikrája a szememben is kigyullad, miként eszembe jut, hogy talán már akkor sem védhetem meg Queilt, ha engedelmeskedem Apám, és az Uralkodó akaratának. Ő a biztosíték, most már egyértelmű, de hogy együttműködésem esetén végül békén hagyják-e… Abban bíztam, hogy igen, de Brandon szavai inkább azt sugallják, hogy nem… Ettől pedig hiába békélek meg a gondolattal, hogy nincs választásom a házasság ügyében, azzal nem tudok, hogy mi lesz Queillel. Főleg, mert még mindig nem látom őt, hiába keresem a tekintettemmel akkor is, mikor Brandon karjába kapaszkodva, lelépünk a tánctérről.
A vacsora közben pedig már megkeresni sem tudom. Szigorú ültetési rend, meghatározott beszéd téma, és persze folyamatos figyelem a részem. Apám le sem veszi rólam a szemét, mert tudja, hogy csak arra várok, hogy kimehessek. Abban ugyanis szinte biztos vagyok, hogy Queilt nem fogják beengedni a vacsora helyszínére. Még csak erőszakra sincs szükség ehhez, szimplán hivatkozhatnak arra, hogy a rangja nem teszi lehetővé, hogy együtt vacsorázzon az uralkodó családdal. Illetve azon sem lepődnék meg, ha egy pincér, már ‘megsúgta’ volna neki, hogy a leendő vőlegényemmel töltöm épp az időt…
Ez pedig nem is zavarna, ha nem javasolta volna Brandon, hogy tartsam magam mellett. Anélkül a kijelentés nélkül nyugodt lennék, hogy most már biztonságban van. Ehelyett viszont képtelen vagyok akár egy falatot is lenyelni, és minduntalan az ajtóra tekintgetek. A beszélgetésbe kizárólag akkor kapcsolódom be, amikor Anyám (aki a jobbomon ül) finoman a lábfejemet érinti figyelmeztetés képpen. Ekkor néhány percig képes vagyok Bűbáj Madisont előhalászni, de aztán ismét az ajtóra nézek.
Így még pont észreveszem Brandon távolódó alakját. Gondolom levegőre van szüksége. Nekem is jól jönne… Még sem emiatt keresem én is az alkalmat az észrevétlen távozásra. Queilt akarom megtalálni. Ha látom, hogy biztonságban van, visszajövök, és belegyezem mindenbe. Még mosolyogni is fogok hozzá. De előbb beszélnem kell vele. Csak néhány szót…
Így néhány perccel később, amikor Apám nagyivű történetbe kezd, és Anyám segítségét is kéri a nagyjága alátámasztásához, már mozdulok is. Anya észrevesz ugyan, de ő nem szól egy szót sem. Csak bólint… így szinte futva megyek már az ajtóhoz.
A szívritmusom pedig vészesen magas tartományba ér, amikor az ajtó mögött sem látom Queilt. Egyre kétségbeesettebben tekintek körbe, és az épület alaprajzát felidézve, már el is indulok abba az irányba, ahol talán megtalálhatom. Nem állok meg egy percre sem, csak szobáról szobára, helyiségről helyiségre járok, őt keresve. A mellkasom pedig egyre jobban szorít… Mert egyszerűen nem látom őt sehol. Brandont viszont észreveszem, és egy pillanatra meg is állok…

Queil & Madison

After everything

A szüleimnek még a szeme sem rebben. Számukra természetes, hogy ha a klánvezér vagy éppen a helyettese kér valamit, akkor nekik azt teljesíteniük kell. Az nem számít, hogy én azóta távol akarom tartani magam ettől a világtól, amióta az eszemet tudom. Ők tisztelettudóak, és engedelmesek, így minden genetikailag hozzájuk tartozó ‘egyednek’ is annak KELL lennie. Tehát az uralkodó elé kell vonulni? Rendben. Szükség lesz ledér táncra is? Arra nem, csak a kíséret. Nem probléma. Számukra. Nekem az, ezért is titkolják előlem, hogy hova kell menni. Én pedig túl későn veszem észre, hogy mi is folyik. Brandon pedig…
Nem tudom, hogy pontosan mit is látok rajta. Túlságosan is elvakít a szüleim árulása, amit ellenem követtek el… Tudják, hogy én ezt nem akarom, hogy én már nem tartozom ide. De nem számít. Hiába tartottam magam elé pajzsként a Tanácsot, kisodorják a kezemből, az egész életemmel együtt. Brandon szavai pedig még jobban megerősítik ezt az érzést.
Ezért nem is tudok azonnal megszólalni. Nem csak a szavakat keresem, hanem az érzéseimet is, és saját magamat a harag fullasztó mocsarában. A pillantásom pedig egyszerre árul el mindent, és semmit. Túl sok mindent takar, túl sok kimondatlan szót, és szitkot. A szoknyám enyhén fel is libben, mintha a szél fújná, ahogy az erőm is túlcsordul a sok visszatartott gondolattól.
- Valóban? - a kezem önkéntelenül szorul ökölbe, olyan erővel, hogy a körmeim apró félhold alakú nyomot hagynak a tenyeremen. A fájdalom viszont semmi az örvényhez képest, ami tombol bennem. Kitörni pedig egyszerűen képtelen. Hiszen ordítani akarok, de nem Brandonnal. Vagy… igazából nem tudom, hogy ebben a történetben mekkora az ő része…
- Ön ezt akarja? - a szememben villan valami, minden bizonnyal a csapda árnyéka, amit nem tud kikerülni. Erre ugyanis nincs jó válasz. Akár igennel felel, akár nemmel, könnyedén a haragom célpontjává válhat. Én pedig nagyon ki akarom adni, de még mindig nem megy.
- Igen. - bárcsak Queil lenne itt. Amikor vele táncoltam boldog voltam, és gondtalan. Most meg csak arra tudok koncentrálni, hogy ne rendezzek jelenetet, és ne álljak bele Brandon arcába. Nem ő hibázott. Én voltam az. Nem kellett volna idejönnöm és leginkább meg sem kellett volna születnem, ebben a formában…
- És ha én még ezelőtt a bizonyos vacsora előtt távozom, akkor nem csak a családomat árulom el, hanem az uralkodót is? - mit tennének velem? Erőszakkal vissza hoznának? Láncokat tennének rám? Próbálják csak meg… Én ugyanis el akarok futni. Most azonnal. Csak Queilt kell megkeresnem. Ő megvédene. Nem engedné, hogy bárki is erőszakkal vissza hozzon. Akár az életét is…
Nem mehetek el…
- Köszönöm a táncot Brandon. Megtiszteltetés volt. - most értettem meg, hogy mi forog kockán, és miről szólt ez az egész. Persze, hogy engedték, hogy hozzak kísérőt. Tudniuk kellett, hogy ki az, aki olyan fontos a számomra, hogy hajlandó vagyok akár a szabadságomat és az életemet is feladni, hogy megvédhessem őt. Az ugyanis már biztos, hogyha én nem engedelmeskedem, akkor Queilnek fog baja esni. Azt pedig nem engedem… Legalább ezt nem.
- Részemről indulhatunk. - nem véletlenül volt elég a táncból. Most már tudom a dolgom. Épp csak az arcomon végig guruló könnycseppnek nem tudok parancsolni…

Queil & Madison

After everything

Csak néhány percig, de elhittem… Elhittem, hogy ez az este még szép is lehet, hiszen minden félelmem ellenére remekül érzem magam. Quillel… Mindig is szerettem a társaságában lenni, de ma új oldalát mutatta meg nekem, és ez az új oldal… lenyűgöz. A mozdulatai, a figyelmessége, az, hogy még most is vigyáz rám… És akkor még a csokornyakkendő nem is került szóba.
De túlságosan is optimista voltam. Hagytam, hogy a hangulat, és Queil könnyedsége magával sodorjon, és óvatlanná váltam. Nem számoltam a támadásra, amit a szüleim intéztek ellenem. Ez ugyanis egyértelműen az. Nem tudom másként felfogni.
Ugyanis észreveszem Brandont. Már ekkor tudom, hogy semmi jó nem következhet, de még mindig bízom egy kicsit. És ebben az is segít, hogy Queilt keresem a tekintetemmel. Azonban akár megtalálom akár nem, nem csak Brandon, hanem az egész ‘násznép’ megérkezik. Az arcomról pedig egyértelműen eltűnik a mosoly.
- Üdvözlöm Brandon. - a szemeim villámokat szórnak, de nem a férfi felé. A szüleim felé irányul. De mesterien hagyják figyelmen kívül, és az apám még int is, hogy lépjek közelebb Brandonhoz. Szó sem lehet róla. Inkább Queilt kezét szorítanám meg, hogy most adjon erőt. Erre viszont már nincs lehetőség…
- Köszönöm. - egy halvány mosoly végül megjelenik az arcomon, mert Brandonra nem haragszom. Látom rajta, hogy ő is csapdában van. Akárcsak én. Épp csak még sosem éreztem ilyen szorosnak a láncokat…
- Természetesen. - még a fejemmel is biccentek, azt viszont nem vagyok hajlandó kimondani, hogy “örömmel”. Más körülmények között megtenném, mert semmi bajom Brandonnal. De a hátam mögött szövődő tervek sajnos automatikusan a másik oldalra állítottak engem. Arra amelyiken még mindig tiltakozom az egész ellen, csak kezdek lassan ráébredni, hogy ez hiába való.
Az viszont jól jön, hogy a tánc alkalmat ad rá, hogy eltávolodjunk a szüleinktől, és váltsunk néhány szót. Lenne, mit mondanom… Ezért, ha és amennyiben elindulunk a táncparkett felé, és már nincsenek hallótávolságban a szüleink, megállok egy pillanatra és Brandon felé fordulok.
- Mi ez az egész? - ha nem elég nagy a távolság, akkor telepatikusan váltok vele szót. A választ pedig megvárom. Én addig egy tapodtat sem mozdulok. Csak kellemesen mosolygok, hogy ha valaki lát minket, ne érezhesse a feszültséget, ami bennem van.
- Én nem egyedül jöttem. - ezt jobb, ha tisztázzuk, még akkor is, ha azt a részletet egyelőre kihagyom, hogy Quiel nem a párom, hanem a testőröm. Nagy kár, hogy ettől nem tud megvédeni, még ő sem. Ugyanis szinte biztos, hogy a szüleim már készülnek az ismertetésen kívül valami másra is…

Queil & Madison

After everything

Sok mindenre felkészültem az estével kapcsolatban, mondhatni részletes vész forgatókönyveket ‘gyártottam’, szinte minden eshetőségre. Azzal viszont nem számoltam, hogy míg én a háttérben tevékenykedtem, a szüleim is pontosan ugyanezt tették.
A ‘jövendőbelim’ meghívójáról ugyanis engem senki sem értesített. Az uralkodó család jelenlétében reménykedhetett a nagyérdemű, de az, hogy a szüleim által biztosított nyugodt percek, valójában annak szólnak, hogy mindent előkészítsenek, hamarosan fájdalmas perceket fog eredményezni Queilnek és nekem. Ugyanis, amint a szüleim tudomást szereznek arról, hogy Brandon is megérkezett azonnal nekilátnak a logisztikai problémák elsimításának. Hagynak elég időt a családnak, hogy magukban is tudjanak váltani néhány szót, azt követően viszont apám (oldalán az anyámmal) az uralkodó és családja elé járul.
A protokollnak megfelelően üdvözli a feljebb valóját, és Brandon olyasvalamit kap az apámtól, amit nem hogy Queil, de még én sem érdemeltem ki az este folyamán. Egy mosolyt. Egy őszinte, szinte ragyogó ábrázatot, ő maga ugyanis nem is lehetne büszkébb a tökéletesnek ítélt jövendőbeli nász miatt. Az anyám öröme is hibátlan az arcán ő maga viszont érzi a feszültséget is, amit ez az egész helyzet okoz. Apám viszont meggyőzte őt arról, hogy idővel nem csak a felszínen, hanem a valóságban is tökéletes párt fogunk alkotni Brandonnal. Anya szeretne ebben hinni, hiszen beleszólása nincs ebbe az ügybe.
- Madisonnak még egyelőre nem szóltunk. Legyen a számára meglepetés. Ezért egy barátja kísérte el az estélyre. Nem kell vele foglalkozni, csak egy táncos, aki minden bizonnyal hamarosan úgyis elmegy italokért. - apám nem csak a levegőbe beszél. Szinte az összes pincér azt a megbízást kapta, hogy jelentsék neki, ha Queil és én bármikor is külön vonulunk. Így a terv az, hogy amennyiben Queil egyedül hagy engem, már oda is vezetik hozzám Brandont. Amennyiben viszont ez nem történik meg, a találkozóra akkor is sort kerítenek. Csak ebben az esetben az anyám fogja szóval tartani Queilt. Bármi is a szituáció, egy pincér már apám elé is járul, és tájékoztatja arról, hogy alkalmas az időpont a találkozóra.
- Indulhatunk? Úgy tűnik Madison pihen egy kicsit. - ebben nem téved, a táncteret már valóban elhagytuk eddigre. Az már más kérdés, hogy Brandon hajlandóságot mutat-e arra, hogy megközelítsen engem, illetve, hogy Quiel hol tartózkodik éppen. A szüleim alkazmazkodnak a helyzethez, ezért is indulnak el mindketten, és reményeik szerint Brandonnal együtt az én tartózkodási helyemhez. Apám szinte repül a boldogságtól (büszkeségtől…), és a tömeg úgy válik szét előtte, mintha a gondolataival irányítaná mindenki mozgását. Anyám viszont figyelmesebb ennél, és amikor Apa nem figyel, bátorítóan megérinti Brandon vállát. A szelíd mosolyát sem rejti el, épp csak akkor fordul ismét felém, amikor már kifejezetten közel érnek hozzám.
- Madison. - apám határozott megszólítása eljut hozzám, így természetesen az érkezők felé fordulok. A szívem viszont abban a pillanatban az acél súlyával kezd el húzni lefelé.

Queil & Madison

After everything

Queil szavait követően szélesebb lesz a mosolyom, és néhány percig elhiszem, hogy nem lesz semmi baj. Egyszerűen csak szórakozni fogunk egyet. Ránk férne egyébként. Ha pedig mégis adódik valami nehézség, akkor együtt megbirkózunk vele.
Pár perc múlva viszont rájövök, hogy túl sokat kértem Queiltől. Nem vettem figyelembe, hogy ő kényelmetlenül fogja érezni magát ebben a helyzetben, tulajdonképpen attól függetlenül is, hogy mit fognak tenni, vagy mondani a szüleim. A kérdése ugyanis láthatóan nagyon nehezen érkezik meg, és mi tagadás én is zavarba jövök egy kicsit tőle. Ezt viszont igyekszem a lehető legkevésbé mutatni, mert nem akarom még kellemetlenebbé tenni számára ezt a szituációt.
- Minden rendben lesz. Mert, ha fel is szisszennek valamiért, engem egy kicsit sem fog zavarni. - szívem szerint hozzátenném, hogy:  “Sőt. Pont ezt akarom elérni.” De Queilt nem akarom ilyesmivel terhelni. Ha velem marad az este folyamán, akkor bármit is tesz, én nagyon hálás leszek neki. Ugyanis biztos vagyok benne, hogy én is fogok kapni rendesen a pillantásokból, és hosszú távon azért engem is megvisel az ilyesmi. Nagyon is jól jön a támasz. Csak a mai estén nem a fizikai…
Az elején viszont még jól bírom, mert engem szinte teljesen figyelmen kívül hagynak a szüleim. Nem is bánnám, ha ennek nem az lenne az ára, hogy Queil hátába döfik pillantással a késeket. Ezért is próbálom telepatikusan biztosítani arról, hogy erről nem ő tehet. Nem tudom, hogy így könnyebb lesz-e a számára elengedni, de rontani nem ronthatok a helyzeten.
- Láttam. De ne vedd fel. Bármit tettél volna, vagy bárki lenne most itt mellettem, ugyanezt tette volna. - legalábbis megérzésem szerint. Azért tényleg erősen végigmérte, és erre még én sem számítottam. Túl optimista vagyok…
Akkor viszont valóban megnyugszom egy kicsit, amikor érzem, hogy Queil is megszorítja az én kezemet. Nem zavar a megjegyzés, amit a ruhára kaptam. De az, hogy még egy ilyen apró gesztussal is támogat, nagyon jól esik. Főleg, amikor szóban is ‘megvéd’. Rá is nézek, és a mosoly, ami az arcomra kerül, nem is lehetne őszintébb.
- A szavazatok összesítése után a ruha megfelelőnek ítéltetett. - jegyzem meg apám szemeibe nézve. A pillantásomban pedig benne van,  hogy valójában nem a ruháról beszéltem. De kétlem, hogy ezt megértené. Anyám viszont a keze elé kapja a kezét, hogy ne lássa senki, hogy épp most kuncogott egy aprót. Vagyis ő érti…
Azonban hiába ez a győzelem, a csatának még nincs vége. Számomra nem okoz gondot a nyitótánc, de Queilt féltem. Ő tényleg nem szokott az ilyesmihez. Ezért sem válaszolok addig, amíg ő a beleegyezését nem adja ehhez. Azt nem tudom, hogy mennyire érzi ezt most kellemetlennek, de végül belemegy. És ettől ismét őszinte lesz a mosolyom.
- Rendben. - válaszolom hangosan, de ez a kijelentés nem csak apámnak, hanem Queilnek is szól. Ugyanis amint elindulunk a tánctér felé a zenészek felé fordulok, és azt a dalt kérem, amire szívesen táncolnék.
A dallamok felcsendülésére azonban várnunk kell egy kicsit, mert az estét méltóképpen nyitja meg a ceremóniamester, és név szerint is bemutatnak minket. Számos szempár felénk fordul, és minő meglepetés, a társaság nagy része érdeklődéssel, és nem megvetéssel pillant ránk. Főleg azután, hogy Queil a tánctérre vezet, és én a vállára teszem a kezeimet.
- Köszönöm. - nem csak a kijelentésének szól ez a köszönet, hanem annak, hogy most itt van. Nem volt jogom ezt kérni tőle, ő mégis megtette a kedvemért.  És hiába nem látom most rajta, tudom, hogy ez neki nehéz. Ezért igyekszem támogatni, amennyire lehet.
Azonban amikor felcsendül a muzsika és táncolni kezdünk hirtelen eltűnik belőlem minden aggodalom. Queil ugyanis annyira magabiztos, és annyira támogató…  Az már a gyakorlásnál is feltűnt, hogy nagyon is van érzéke a tánchoz, de ez minden bizonnyal egy új szint, és ezt a közönség is látja. Bár én csak a tapsot hallom, ugyanis a figyelmem kizárólag Queilé. A pillantását keresem, és ahogy halad a zene egyre jobban el merem engedni magam. A szám vége felé már letörölhetetlen a mosolyom, és többször is felnevetek. Csodálatosan érzem magam.
Ezért azt sem veszem észre, hogy idővel a szüleim is a táncparkettre lépnek, és elkezdődik a bál érdemi része. Miután ők is táncba kezdtek szinte minden vendég csatlakozik. A helyiség óriási, de mégis annyian tömörültünk hirtelen egybe, hogy a harmadik számnál már egyszerűen nem ugyanaz az érzés. És nem mellesleg eszembe jut, hogy bármikor felkérhet akár valaki más is egy táncra, pedig én Queilen kívül mással nem igazán szeretnék ilyenbe bele menni. Ezért…
- Van kedved inni valamit? - már nem irányul ránk a figyelem, ezért szinte senkinek sem tűnne fel, ha egy kicsit elhagynánk a táncteret. Az este folyamán biztos vissza kell még térnünk, de nekem jól esne egy kis szünet. Illetve köszönetet is akarok mondani Queilnek, de nem itt ebben a tömegben. Ezért csak akkor szólalok meg újra, ha már egy kicsit arrébb vonultunk, vagy a tánctér tisztult egy kicsit.
- Köszönöm Queil. Te tényleg profi vagy ebben. Egyértelműen neked szólt a taps. - én sem vagyok ügyetlen, de Queil nélkül nekem sem ment volna így. Ezért nagyon szélesen mosolygok rá, és a kezét is megfogom, ha esetleg elengedtük egymást.

Queil & Madison

After everything

Érzem, hogy Queil zavarban van, pedig semmi oka rá. Ez a ruházat annyira természetellenes, nem csak számára, hanem szerintem mindenkinek, hogy teljesen normális, ha nem boldogul vele. Viszont tény, hogy nagyon jól áll neki…
- Semmi baj. Itt vagyok. És leszek is végig. - ha háromszor kell újrakötni, azzal sem lesz semmi gond. Elvégre nem biztos, hogy nekem sikerült stabilra. Egyelőre viszont tökéletes lesz, és el is engedném Quilt. Ha menne. Valamiért nem sikerül azonnal…
- Az lesz. Legfeljebb együtt esünk. - nevetni kezdek, mert én ezt sem bánnám. A szüleimnek egészen biztosan az arcára fagyna a mosoly, és már ezért is megérné… De egyébként nem aggódom emiatt. Tudom, hogy Queil elkapna. Mint ahogy mindig megvédett az elmúlt tíz évben, és sajnos úgy adódott, hogy szükség is volt néhány alkalommal a mentésre. Amióta az álcázó anyagon dolgozom különösen fáj rám a Dracok foga, így egyedül már nem is igazán merek elmenni sehova, ami azt illeti. És szeretek Queil társaságában lenni…
Ezért legalább abban biztos vagyok, hogy mi ketten jól fogunk szórakozni, így nem is halasztanám tovább az indulást. Legyünk túl rajta… Queil viszont megérinti a vállamat, ahogy indulnék, és meg is szólít.
- Igen? - nézek rá, és mikor észreveszem, hogy valami kellemetlen témát akar felhozni, önkéntelenül elmosolyodom, hogy bíztatni tudjam. Előttem ugyanis nem tud semmi olyat mondani, amitől zavarba jönnék.
- Hogy érted, hogy máshogy? - őszintén érdeklődöm, mert nem tudom, hogy mire gondolhat. A következő kérdéséből viszont kezdem sejteni. Először meglepetést láthat rajtam, de végül mégis elmosolyodom. Most már ugyanis értem miért van zavarban. Azt viszont nem, hogy én miért csatlakoztam hozzá ebben az érzésben…
- Egyáltalán nem baj. Sőt. Igazából… - a klíma tökéletesen működik, egyenletes hőmérséklet van a szobában, én mégis melegebbnek érzem…
- Hogy hiteles legyen az egész, ez azt hiszem szükséges is. Legalábbis annyiban, amennyiben nem kényelmetlen a számodra. Én is… hozzád fogok érni jó pár alkalommal, ha megengeded. - máskor ez olyan természetes, de így… tényleg érzem, hogy azért a hibátlannak tűnő tervemben vannak logikai bukfencek rendesen. Azt pedig már nem bírom ki vöröslő arc nélkül, hogy még jobban belemenjek a ‘részletekbe’.
- Ha a csípő vonalamnál lejjebb érne a kezed, akkor a szüleim egész biztosan felszisszennének. Ezen kívül szerintem nagy baj nem lehet. - próbálok, amennyire csak lehet biztatóan mosolyogni, mert én természetesen akkor sem lennék mérges rá, ha lejjebb tévedne a keze a domborúbb részekre. Csak… hát tényleg nagyon furcsa lenne. Ebben a helyzetben legalábbis.
Azonban mire elindulunk, már nyoma sem marad bennem a zavarbaejtő érzésnek. Inkább aggódom amiatt, hogy mit fognak tenni, illetve mondani a szüleim. Nem magam miatt. Queilt büszkén mutatnám be a páromként… ha az lenne. Attól tartok, hogy meg fogják alázni, és erre… sajnos nagy az esély. Talán tényleg nem volt jó ötlet pont őt kitenni ennek… Queil viszont…
Ahogy megérkezünk tényleg mássá válik. Olyan magabiztos, olyan erős… Ez csak egy szerep lenne? Akkor nagyon jól megy neki… Ezért idővel én is oldódni tudok, az épület felé már könnyebb léptekkel tudok menni. Épp csak belépve érzem megint a fojtogató érzelmeket, amit hamarosan személyesen is meg kapunk… Abban a pillanatban, ahogy meglátnak minket a szüleim. Hatalmas levegőt veszek mielőtt megszólalnék, és Queilre is ránézek. Nem akarom, hogy neki rossz legyen…
- Apám. Anyám. Bemutatom Queil Grytht. A páromat. - látom, hogy Queil az illemnek megfelelően üdvözli a szüleimet, és mivel tényleg nem akarok bajt, inkább én is így teszek. Anyám a kezét nyújtja felém, és közelebb von magához, hogy egy puszit is tudjon nekem adni, de még rajta is érzem, hogy egyáltalán nem erre számított. Apám pedig… A haragja szinte tapintható, hiszen bárkit is hoztam volna ide, az akaratának mondtam ellent. Már kinézte nekem ugyanis a ‘férjet’, és mivel az nem Queil, esélye sem volt szegénynek arra, hogy melegebb fogadtatásban legyen része.
- Köszönjük. - szólal meg Anyám, mert Apám még mindig Queilt méregeti. Olyan erősen vizsgálja arcának minden négyzetcentiméterét, hogy én jövök zavarba tőle… Ezért erősebben meg is szorítom Quiel kezét, és próbálom neki az érintésemmel is sugalmazni, hogy minden rendben lesz.
- Nagyon jól csinálod. Ne engedd, hogy a fejedbe férkőzzön. Nem miattad ilyen. Hanem azért, mert én ellent mondtam neki. - üzenem telepatikusan Queilnek, de nem nézek rá. Az arcomon egy tökéletes mosoly van, amit direkt a szüleim kedvéért fejlesztettem ki.
- Látom a dress codeot nem sikerült elolvasni. - néz végig jelentőségteljesen Apám az öltözetemen. Én pedig éppen ettől könnyebbülök meg. Legalább már nem Queillel foglalkozik, hanem velem. Én bírom a gyűrődést. És szándékosan jöttem ebben a ruhában.
- Szerintem remekül mutatunk egymás mellett. - még mindig virít a mosoly az arcomon. Ettől pedig még jobban lekonyul Apám szája. Már ezért megérte eljönni… Akkor viszont nekem sem lesz őszinte a mosolyom, amikor tovább folytatja.
- Akkor nyissátok meg ti a bált az első tánccal. Kár lenne elszalasztani ezt az alkalmat. - megfagy bennem a vér. Erre tényleg nem számítottam. Ezért Queilre nézek, és reménykedem benne, hogy telepatikusan megüzeni nekem, hogy ehhez mit szól…

Queil & Madison

After everything

Számos buktatója akadt a tervemnek, de volt egy valami, amiben biztos voltam. Queilben. Nem ismerek senki mást, akiben megbíznék annyira, hogy egy ilyen titkot rábízzak. A színjáték - főleg az ilyen jellegű - hiába nem az ő asztala, abban biztos vagyok, hogy nem találtam volna nála alkalmasabbat arra, hogy a szüleim előtt eljátsszuk a ‘szerelmes’ párt. Ugyanis tudom, hogy ő nem fog elárulni, míg mások gond nélkül megtennék, ha kapnának egy jó ajánlatot az apámtól. Az pedig, hogy ‘jól’ fog-e szerepelni vagy sem, szinte lényegtelen. A szüleim ugyanis mindenképp belefognak kötni, akár tökéletesen táncol, akár nem.
Azért igyekeztem felkészíteni mindenre, de biztos vagyok benne, hogy lesznek így is meglepetések. Igazából még nekem is, mert ahogy kijön a szobájából, az elegáns öltözetben, amit neki vettem…
Csak néhány másodperccel később veszem észre, hogy nemes egyszerűséggel elfelejtettem levegőt venni. Még sosem láttam így őt, és… a nagyon elegáns, nem is elég kifejező jelző…
- Köszönöm. Neked is nagyon jól áll a… - szmoking. De már nem tudom befejezni a mondatot, mert látom, hogy kioldódik a csokornyakkendője. Ösztönösen nyúlok oda, hogy megkössem, és megint nem veszem észre, hogy a levegőt is visszatartom. Ez nem is okoz gondot, amíg a megbokrosodott ruhadarabra koncentrálok, de amikor nagyjából szimmetrikusra sikerül megkötni, zavarba jövök. Érzem, hogy az arcom forróbb lesz annál, mint eddig volt.
- …szmoking. - Queil valamiért elnézést kért, de én fel sem fogtam a szavait. Csak másodpercekkel később. És némi levegőt is magamhoz vettem a biztonság kedvéért mielőtt válaszoltam volna neki.
- Semmi baj. Ez egy rakoncátlan szerkezet. A legrutinosabbakon is kifog néha. - a nyakkendő már tökéletesen áll, de még mindig nem vettem el a kezem róla. Most megteszem, egy hirtelen mozdulattal. Aztán csak állok Queil előtt, mintha egyébként nem lenne semmi tervünk az estére.
- Nekem a magassarkú a mumusom. Még mindig képes vagyok bármikor hasra esni benne, pedig nem először van rajtam. - igyekszem biztatóan mosolyogni Queilre, mert látom, hogy feszült. Valójában én is az vagyok, de valami más is van bennem. Ugyanis a Kelly által elhangzott vádak ellenére sem gondoltam rá soha, hogy férfiként tekintsek Queilre. Ebben az öltözetben viszont… nem tudom nem észrevenni, hogy valójában az…
- Induljunk. A szüleim még a bál kezdete előtt beszélni akarnak… velünk. - próbáltam kibújni ez alól, de nem sikerült. Ragaszkodtak hozzá, hogy mutassam be nekik a páromat, vagyis Queilt, mielőtt megnyitnák a bált. Igazából ettől a résztől féltem a legjobban… Nem akarom, hogy bántsák őt. Azok után, amit az évek során értem tett, egyszerűen nem érdemli meg. És valójában senki sem érdemli meg azt a bánásmódot, amit kapni fog. Tudom, hogy nem fogja a szívére venni, de akkor is… Lehet, hogy nincs olyan rangja, mint nekem, de ő is egy ugyanolyan érző lény, mint bárki más. És a titulusokkal egyébként is ki lehet törölni a… Menjünk inkább.
Ezért, ha Queilnek nincs ellenvetése, vagy bármilyen mondandója, elindulok a kijárat felé. A kishajóval fogunk menni, ami kétszemélyes, és néhány perc alatt eljutunk vele a szüleim villájához. A ház óriási, így már ahhoz is háromnapi hideg élelem kell, hogy az egyik végéből eljussunk a másikba. De ha minden igaz a szüleim a kettes számú ebédlő teremben fognak várni minket, az pedig közel van a bejárathoz.
A műsor viszont már akkor elkezdődik, amikor leszállunk a hajóval a birtokon. Innentől kezdve minden lépésünkre figyelni fog valaki, így amint megálltunk Queilhez sétálok. Előfordult már korábban is, hogy belekaroltam, így remélhetőleg nem fogja meglepni, hogy most is ezt teszem. A különbség csak annyi lesz, hogy most szinte egész este így kell majd maradnunk…

Queil & Madison

After everything

A megjelenésem kifogástalan… kéne, hogy legyen. Még arra is kaptam ‘ajánlást’ a szüleimtől, hogy milyen színű ruhában érkezzek. Fehér. Ebből teljesen egyértelmű volt, hogy fekete ruha lesz rajtam… Legalább ennyi ‘ellenállásra’ szükségem van…
Egy másik kérdésben ugyanis nem ajánlás, hanem konkrét fenyegetés érkezett az apám részéről. Vagy hozom a saját partnerem, vagy ő biztosítja nekem azt, akit egyébként is kinézett nekem. Még esélyt sem akartam erre adni… A meghívást az estre viszont meglehetősen későn kaptam meg, és jelenleg nincs túl sok olyan barátom, aki tartozna egy szívességgel… Csak kéréssel állhatok elő, és ezen oknál fogva nagyon fontos volt számomra az, hogy olyas valakit találjak, akiben megbízom. Nem kellett sokáig gondolkodnom, mert jelenleg csak egy ilyen személy van. Quiel…
Mielőtt megkérdeztem volna tőle, hogy eljönne-e velem, természetesen ismertettem vele a tényeket, és azt, hogy egy komplett színdarabot kell előadnunk, tánccal meg minden hasonlóval. Megelőzendő a hasonló alkalmakat ugyanis az jutott eszembe rögtön hosszú távú partnerként fogom bemutatni Quielt. Ebbe viszont természetesen bele kellett egyeznie, mint ahogy abba is, hogy közvetlenebb módon kell viselkednünk egymással. Nem irigylem szegényt…
Mondjuk magamat sem… Ez már nagyjából az utolsó kétségbeesett próbálkozásom az ellenállásra, és az, hogy csak úgy tudok viszonylagos nyugalmat erőltetni magamra, hogy mint egy durcás gyerek, bosszú ruhában megyek… Nem igazán jellemző rám. Ráadásul félek tőle, hogy a szüleim gorombák lesznek Queillel. Bár igazából ez szinte elkerülhetetlen. Ezért is említettem meg Queilek azt is, hogy ne vegyen komolyan mindent, amit a szüleim mondanak neki. A haragjuk felém irányul, különösen apámé…
Én pedig nem fogok ezen segíteni, legalábbis nem úgy, ahogy ő akarja. Legyünk túl az estén, aztán egy ideig megint tudom kerülni a társaságukat. Hirtelen nagyon elfoglalt leszek a munkámban azt hiszem…
Most viszont már csak az indulás van hátra. Én elkészültem, és már Queilnek is odaadtam egy elegáns szmokingot, amit az este során viselhet. Az mondjuk meglepett, hogy én készültem el előbb, de lehet, hogy ő már rég kész van és a szobájában vár. Igazából nem beszéltük meg, hogy hol találkozunk. Ezért mikor már részemről minden meg van az induláshoz kopogok az ajtaján.
- Queil? Készen vagy? - még nem vagyunk késésben, de örülnék neki, ha nem kéne túl sokat rá várni. Szörnyen ideges vagyok, és ezt láthatja is, ha majd kijön a szobájából. Amíg nem teszi meg csendesen várakozom az ajtó melletti falnak dőlve.

Queil & Madison