Makkaláma

Alexander & Helena

A Terrai munkáimat mindig is komolyan vettem, mert amikor úgy döntöttem, hogy egy másik életet akarok, vállaltam azt is, hogy valamiből meg kell élnem. Lehetne másként is persze, de a szorgalom nem áll tőlem távol, főleg, ha értékelve is van az, amit csinálok. Alexander több mint rendes volt velem mindig is, és mióta jobban megismertem tudom azt is, hogy nem csak azért, mert én az voltam aki. Ő mindenkivel így viselkedik. Egyszerű figyelmesség, amit én észreveszek és értékelek.
- Rendben. De azért a teljes visszaérkezésig nem várok, mert biztosan elfelejtem. - önkéntelenül viszonzom Alexander mosolyát, és amikor zavartan a tarkómhoz nyúlok halványan el is nevetem magam. Angyalként nem volt olyan számomra, hogy feledékenység, azóta viszont… van, és még mindig csak próbálom megszokni.
- Jól hangzik. Szívesen kipróbálnám. - igazából akár most is, mert a gyümölcsöket nagyon szeretem. Meg a zöldségeket is persze. Húst viszont ritkán fogyasztok, mert az íze jó ugyan, de tudom, hogy milyen nagy ára van annak, hogy az asztalra kerüljön ez a fajta étel.
- Ó. Köszönöm. - hálásan mosolygok Alexanderre egyrészről azért, mert esés nélkül le tudtam szállni a vonatról a segítségével, másrészt az sosem baj, ha szabad a kezem. Nem tudom, hogy pontosan miért, de táskákkal nem tudok olyan szabadon nézelődni. Ezért, amikor megemlíti, hogy a lámák nem csak dísznek lesznek… Olyan széles lesz a mosolyom, mint egy cukorkát és játékautót egyszerre kapó kisgyereknek.
- Tényleg? - még szerencse, hogy Alexandernél van a bőröndöm, mert biztos leejteném, ahogy a kezem összeérintem és még ‘tapsolok’ is egy kisebbet. Már nagyon várom, hogy találkozhassak ezekkel a csoda lámákkal, és ez látható is azt hiszem minden mozdulatomból.
- Szuper. Akkor szerintem ehetnénk is valami helyi dolgot, ha lehet. Ki szeretnék próbálni mindent. Idővel persze. - nem most azonnal, mert azt már megtapasztaltam, ha nagyon sokat eszem nemes egyszerűséggel elnyom az álom. Bárhol. Állva még csak az igazi alakomban aludtam persze, de még az emberiben is, elég akár egy kényelmetlen szék, vagy a föld. Még azt sem tudom, hogy horkolok-e ilyenkor.
- Na sebaj. Az a lényeg, hogy tudjak képeket csinálni a lámákról. És másról is persze. - igazából illene dokumentálnom a kirándulásunkat, de nem tudok ellene tenni… már most tudom, hogy több kép lesz a lámákról, mint a tájról. Remélem ez nem lesz probléma.
Viszont mielőtt ezt komolyabban is végig gondolhatnám, furcsa hangot hallok. Láthatóan megtorpanok, és mivel nem tudom, hogy mi ez jelentőség teljesen nézek Alexanderre.
- Tikka? Vagyis már ide is lámával jön Sebastian? - tulajdonképpen vigyorogni kezdek, és bárhova is indul Alexander, követem. Ugrálni azért nem fogok, mert komoly, felnőtt pegazus vagyok. De azért… Mikor odaérünk Sebastianhoz, hát nem őt nézem meg először magamnak. Le sem tudom venni a pillantásom a lámáról, csak amikor már bemutatkozásra is sor kerül, és kifejezetten udvariatlan lenne a részemről, ha nem figyelnék.
- Alejandro? - sandítok azért Alexanderre, mert így szerintem még nem nevezte senki sem. De ez is azt mutatja, jól ismerik egymást, ami kifejezetten jól jön egy ilyen utazás során.
- Örülök a találkozásnak Sebastian. - nyújtom a kezemet kézfogásra, de ha nem fogadja el, nem fogok erősködni. Sokan nem szeretnek nőkkel kezet fogni, és ezt tiszteletben tartom. Azt látom persze, hogy végig mér, de ez azt hiszem természetes. Én is végig hordoztam rajta a pillantásom, bár a lámáján továbbra is többet időzök ugye.
- Van babaláma is? - ismét a fülig ér a szám, és nem tehetek ellene, egy apró ugrást is kivitelezek valahogy. Aztán inkább komolyabb lesz az ábrázatom.
- Akarom mondani, ha van, szívesen megnézném majd. Még csak fényképen láttam lámákat. - ezzel remélem meg is magyaráztam a rajongásom okát. Viszont ennyivel még nem elégszem meg, és ahogy a csomagok felkerülnek Makkára közelebb megyek én is hozzá.
- Meg lehet simogatni? - nézek Sebastianra, és természetesen amíg nem engedélyezi az érintést, tartom a távolságot. Ha viszont szabad, biztos, hogy megérintem, és ha csak nem szólít fel valaki, hogy most már indulni kéne, maradok is a láma közelében. Az ételről és az italról pedig már teljesen megfeledkeztem.

Alexander & Helena

Viszonylag csendes voltam az utazásunk során, mert azért szokatlan volt ez a tömeg. Annyi ember, annyi utazó, annyi személyiség… A többség szimpatikus volt, de például az a férfi, aki a feleségével üvöltözött, mert nem pakolt neki papucsot… Nem tudtam őszintén mosolyogni akkor. Nem az én dolgom, és nem is érdekel az ilyesmi, de nem szívesen hallok ilyeneket. Lehet normálisan is kommunikálni, és ha nekem megy, akkor neki is kéne.
Alexander viszont más eset. Az ő társaságában gyakran zavarban érzem magam, és hosszú idő kellett hozzá, hogy tudjam miért. Most már tudom, és így könnyebb is, de ez még nem jelenti azt, hogy vele úgy tudok társalogni, mint bárki mással. Ha vele beszélek, mindig átgondolom, hogy mit mondjak, hogyan mondjam, meg úgy általában, mit csináljak. Ezért az olyan spontán interakciók, minthogy megkínál a mogyoróból csak lassan érkeznek meg hozzám. Látom, és már nyúlnék is, mert jól esne pár falat, de mire meg is mozdulnék, már látom, hogy másra figyel. A telefonhívásra, amit igazából nekem illett volna intézni. Nem szokott felelősségre vonni, és mindig is nagyon rendes volt velem (főleg az előző főnökömhoz képest…), de szeretném jól végezni a munkám. Ebbe pedig beletartozik az, hogy elintézek mindent, ami az ügyfelekkel kapcsolatos. Csak mint ebben az esetben is, neki több ismerete van, az adott illetőről.
- Te megmondtad. - önkéntelenül mosolyodom el, ahogy ránézek és nevetni kezd, aztán mikor ezt észreveszem, inkább visszafordulok a táj felé. A mosolyom viszont nem tűnik el azonnal.
- Ha megérkeztünk felírom. Már elpakoltam mindent. - meg is jegyzem az ilyesmit, de természetesen rögzítek minden fontos információt. Ez pont az, így semmiképp sem fogok megfeledkezni róla. Az persze egy másik dolog, hogy az, megérkeztünk, megint későn éri el a tudatomat. Csak nézek fel Alexanderre pár másodpercig értetlen pillantással, amikor feláll.
- Ó. Igen. Köszönöm. - felállok én magam is, és ha leveszi a bőröndömet átveszem. Hozzá képest kifejezetten alacsony vagyok, így a segítség mindenképp jól jön. Egy rövidebb szoknya van rajtam, és azzal nem szívesen nyújtoznék ekkorát. A szél így is az ellenségem, és már megbántam, hogy nadrág  helyett egy ruhára szavaztam. Miután a táska megvan, követem Alexandert a kijárat felé. Szerencsére itt már nincsenek annyian, mint a reptéren, így akadálytalanul tudunk mozogni.
- Ananász és mangó? Szerintem ezt még így együtt nem is próbáltam. - ha nem róla lenne szó, ezt természetesen nem mondanám, mert a Terraiaknak azért különös lenne, hogy én sok mindent nem próbáltam még. Ő viszont tudja, hogy én még nem régóta vagyok itt, és megérzésem szerint erre az utazásra is azért hozott magával, hogy ‘világot’ lássak. Teleportálni persze nekem egyszerűbb lenne, de ez a vonat út kifejezetten tetszett.
Egyedül a legvége zavar megint össze. Látom, hogy Alexander a kezét nyújtja felém, azt viszont nem tudom, hogy a bőröndömet akarja levenni, vagy engem? Ezért pár másodpercig csak állok zavarral az arcomon, és végül döntésképtelenség híján a kezemet és a bőröndömet egyszerre nyújtom felé. Bármiért is nyúl, végül mindenképp leszállok, és szerencsére még csak meg sem botlom. Na az lett volna még a szép…
- Rendben. De kérlek mondd meg neki, hogy szeretném megnézni a lámákat. Olyan mókásnak tűnnek a képeken. - készültem, mert tudni akartam hova fogunk jönni, de leakadtam a lámák fényképeinél. Annyira szürreálisak, hogy látatlanban is csak imádni lehet őket. A macskáknál persze nem lehetnek aranyosabbak, de ki tudja… Azért ők jóval nagyobbnak tűntek.
- Sebastiannál van valami ananászos mangós? - mert ha nincs, akkor előbb szerezni kéne azt. Már veszem is elő a telefonomat, hogy a neten keressek valami közeli helyet, de az internet itt nem igazán akar bejönni. Erre nem számítottam.
- Húha… tényleg nagyon messzire jöttünk otthonról. - nevetem végül el magam, és el is rakom a telefont, miután beírtam azt, hogy másfél hónap múlva lesz a nagy dupla ügyfél találkozó. Aztán Alexanderre nézek, és szétteszem a kezem. Internet nélkül teljesen rábízom magam.