France in the '50s

Devon & Miope

- Természetesen. - bizonyos részleteket talán nem gondoltam át kellő gonddal, de másokat nagyon is. Illetve akkor is felajánlottam volna a vásárlás lehetőségét, ha nem róla lenne szó. Az viszont kétségtelen, hogy ha más lenne itt, nem érezném hevesebben dobbani a szívemet, amikor arra gondolok, még találkozni fogunk. Utólag megbántam, hogy abban a bálban már nem kértem fel újra, de társasága akadt közben. Nem akartam őt zavarni. Most viszont… Nem úgy tűnik, mintha ellenére lenne a társaságom.
- Ha úgy érzi szükséges, természetesen. - bármiben állok a rendelkezésére. Valójában, ha mások megsegítéséről van szó, engem mindig számításba lehet venni. Mindig is fontosnak tartottam, hogy mások igényeit és érdekeit is szolgáljam, de a Terrán eltöltött idő formált igazán olyanná, amilyen most vagyok. Rájöttem, hogy a legkisebb kedvesség is, valakinek a világot jelentheti. Eleinte ez a saját önbecsülésemet táplálta, de most már egyszerűen csak jól érzem magam, ha tehetek valami hasznosat. Vagy jelen esetben nem annyira hasznosat, de egy kérést teljesítve. Ezért, ha elindul, és mutatja az utat követem, de egyébként felteszek még egy kérdést. Meg is torpanok, amikor nem érkezik válasz, és mivel azt látom, nem értette meg a kérdésemet, óvatosan ismét felteszem.
- Úgy értem, hogy most a buszon fogok utazni. Szeretném téríteni a menetjegy árát. - ha úgy érzi nem szükséges, nem fogok erősködni, de fontosnak tartom megemlíteni az erre való hajlandóságom. Előbb viszont… az autómat kell megfelelő helyre vinni, mert az út közepén semmiképp sem maradhat. Jóval később ébredtem erre rá, mint illendő lett volna, de amikor ránézek… a gondolataim teljesen elkalandoznak.
- Ésszerűen hangzik. Nincs nagyobb poggyászom, csak néhány irat, amit… - nekem ma át kéne adnom… Nos. Azt hiszem nem fogom. Ha telefon közelébe kerülünk inkább holnapra időzítem a találkozót, mert nincs nálam olyan anyag, amit szükséges lenne a mai napon átadni. Szívesebben vele tartanék a végállomásra, utána pedig… ahova kívánja. Azonban mivel belekezdtem egy mondatba, találnom kell neki egy befejezést is.
- … a kezemben is tudok tartani. A későbbi utazásom pedig megfelelő, ahogy önnek kényelmesebb. - udvariatlanság lenne elvárni tőle, hogy személyesen fuvarozzon haza, főleg annak fényében, hogy én okoztam a balesetet. Ezért nem mondom ki, hogy ezt a lehetőséget szimpatikusabbnak találom. Ettől függetlenül, magamban határozottan így gondolom.
- Az sosem baj, ha készenlétben marad. - mosolygok rá önkéntelenül, mert ahogy érzem, segíteni szeretne nekem, melegséget érzek. Azonban nem vagyok annak a híve, hogy ‘áldozatot’ játsszak, így a vontató kötél nélkül is megoldom az autóm odébb mozgatását. A motor nem annyira hálás érte, mert még mindig nem koncentrálok eléggé a vezetésre, de sikerül kivitelezni az elképzelésemet. A mappát - amiben a legújabb tanulmányom vázlata van - magamhoz veszem, és valóban, minden ingóságom, ami az autóban volt, elfér a kezemben. Egyedül a napszemüvegről feledkeztem meg, de már nem szeretnék visszamenni érte. A buszra fellépve igazából teljesen ki is kerül a gondolataim köréből, hogy nekem az is van.
Ugyanis az utazás során csak minimális figyelmet fordítok a környezetre, vagy magamra. Egy-egy kanyarnál persze figyelek, hogy a város melyik pontja felé haladunk, de a pillantásom leginkább az ő alakja felé vetődik. Arra természetesen figyelek, hogy ne legyek udvariatlan, és a kelleténél hosszabban ne függjön rá a tekintetem. De a gyakoriság… már egy másik kérdés körbe tartozik. Időnként megzavar, hogy többen is szóba akarnak elegyedni velem, mert természetesen nem ignorálom az ilyesfajta megkereséseket. Készséggel válaszolok, avagy elegyedek könnyed csevejbe, de valódi társalgást senkivel sem tudok folytatni. A türelmetlenségem ugyanis felüti a fejét, hiszen várom, hogy megérkezzünk a végállomásra. A helyemről persze nem mozdulok el addig, amíg ő sem, de egyébként már készen állok rá, hogy az utunkat tovább folytassuk egy másik járműben. Egyedül abban nem vagyok biztos, hogyan hozzam fel azt, hogy a vásárlásra szívesen sort kerítenék, még ma… Az általa elmondott tervekben ez ugyanis nem szerepelt, és nem szeretném, ha megfeledkezne róla…
- A végállomáson van használható telefon? - kis híján megfeledkeztem róla. Pedig a találkozó lemondása szükséges, ha nem akarom más idejét is rabolni azzal, hogy vár rám, amikor én biztosan nem leszek ott.

Devon & Miope

Egyáltalán nem vagyok nyugodt, hiszen minden gondolatom tiltakozik az ellen, hogy ártatlanoknak sérülést okozzak. Most viszont talán ez megtörtént. Az én hibámból. Ezért sem foglalkozom azzal, hogy velem mi lesz, kizárólag az elszenvedett sérelmek enyhítése a célom. Viszont, ahogy az ajkait beharapja, de még így is mosolyog… Nem tudok az ápolónőre figyelni, hiszen valójában nem is akarok.
- Sajnálom. - egy valamit annyira nem… Nagyon váratlanul ért, de örülök neki, hogy láthatom. Mindig is bosszantott, hogy a Terraiak ‘történelme’ egészen más képet festett a találkozásunkról, de nem teljesen véletlen, hogy végül azokat a szavakat vetették papírra. Már akkor is gyönyörűnek láttam, de az élet úgy hozta, hogy nem találkoztunk többet. Egészen mostanáig…
- A valós felelősséget? - nem vagyok benne biztos, hogy ez mit is jelent. Egy valami viszont világos a számomra. Ő nem hibázott, és ha megtette volna, akkor is kötelességemnek érezném, hogy a károkat én enyhítsem.
- Önt nem terheli felelősség. Kizárólag engem. - határozott a hangom ugyan, de nem vagyok erőszakos. Szimplán így érzem helyesnek. Ha nem töltöttem volna életem nagy részét a Terrán valószínűleg akkor is így vélekednék.
- Ennek örülök. - egy mosoly is jelzi a szám sarkában, hogy ez valóban jó hír. Ennek ellenére nincs jó érzésem. Néhány pillanattal később ki is derül, hogy miért.
A szerencsének köszönhetően időben elkapom, és nem esik nehezemre megtartani őt. Valamiért pedig az a gondolat is befészkeli magát a fejembe, hogy nem is akarom elengedni… Hiszen először csak csukott szemmel keres kapaszkodót a karomban, utána viszont találkozik a pillantásunk. Nehezebben veszem a levegőt, és ehhez semmi köze nincs annak, hogy az izmok még mindig feszülnek a karomban. Inkább ahhoz, amit utána mond… Hatalmasat dobban a szívem a szavaira. Ugyanis merek arra gondolni, hogy emlékszik rám. Nem lehet véletlen, hogy éppen úgy mond köszönetet, ahogy akkor is…
- Szívesen. - azt hiszem még mindig nem engedtem el. Pedig ez lenne a kötelességem. Sem a hely, sem az idő nem alkalmas arra, hogy egy kedves gesztusnál ez többet jelentsen. Ezért végül a karjaimba veszem és egy üléshez viszem. A zavart viszont biztosan érezheti rajtam. Nehezen találok vissza a gondolataim fonalához, és ez abból is egyértelmű, hogy a szívem ritmusát érzem a mellkasomon. Szükségem van egy mély és megnyugtató belégzésre. Megtörténik.
- Igen. Van másik pár cipője? - valamit kihagytam. - Itt.. - megnyugodva szusszantok egyet, mert enélkül butaság lett volna a kérdésem. Biztosan várja számos pár cipő az otthonában, de én úgy értettem, hogy most le tudja-e cserélni. Bár, ha itt van talán nincs olyan messze az otthona sem…
- Csak óva… - ismét nem tudom befejezni a mondandómat, mert mielőtt figyelmeztetném, hogy a cipője nélkül inkább ne mászkáljon a tisztának semmiképp sem nevezhető utcaköveken, már el is tűnik. Néhány másodpercig csak döbbenten állok az ülés mellett, ahol helyet foglalt, de idővel követem én is. A kár. Majdnem megfeledkeztem róla. A beszélgetés fonalát már akkor veszem fel, amikor éppen azt közli a rendőrökkel, hogy valaki a segítségükre sietett. Újabb másodpercek telnek el, mire ráeszmélek, hogy rám gondolt.
- Az én tulajdonom az autó, ami a busznak ütközött. - mutatok a járművem felé, aminek még… Mindig megy a motorja? Erről is megfeledkeztem.
- Mi a teendőm ebben a helyzetben? - kárpótolni szeretnék mindenkit, akár történt személyi sérülés, akár nem. Őt sem fogom kihagyni, hiszen akár az ijedtség is az én szememben már kellemetlenségnek számít. Előbb viszont feltélezem, hogy a rendőrökkel kell szót értenem. Most nem örülök neki, hogy nincs sok tapasztalatom a rendvédelmi szervekkel.

Devon & Miope

Képtelenség. Annyi év után, éppen itt, és éppen így… Káprázatnak vélem, de… annak nagyon is valós.
- Valóban. - igyekszem amennyire lehet a zsebkendővel eltüntetni az ütközés nyomait, de ez természetesen csak a látványomat javítja. Nem mintha ebben a helyzetben az fontos lenne. De mégis… Miként közelebb lép hozzám, és az arcomra teszi a kezét a rövid időtartamú gesztus ellenére is érzem az energia áramlását. A fájdalom is enyhül, és minden tekintetben jobban érzem magam. Illetve más is nyilvánvalóvá válik. Ez tényleg ő. Az energiát már nem tudom én magam elképzelni. Még úgy sem, hogy nagyon is ismerős, még mindig. Emiatt sem tudok egy ideig megszólalni, és válasz nélkül hagytam a szavait. Pedig ez nem szokásom.
- Nem volt senki az autóban. Egyedül utaztam. - még szerencse. Bár Dörminek sem esett volna komolyabb bántódása, ha velem lett volna, de ettől függetlenül nem örülök neki, amikor ilyen helyzet áll elő. Az én esetemben persze ez semmiség. Ennél komolyabb sérülésekkel is megbírkóztam már, és még mindig ugyanazokat a szárnyakat viselem. És erre ő is emlékezhet… Bár már akkor sem mutattam, hogy valójában a vállam nem épp a legjobb formában volt. A kérdés persze az… ő vajon emlékszik rám? Biztosan nem…
- Nem szükséges. Jól vagyok köszönöm. - talán mégis van némi zavar a fejemben, mert nem emlékszem rá, hogy miként került egy idegen nő mellém. Nem rá figyeltem… Most viszont kénytelen vagyok, ugyanis szeretném ha tiszteletteljes elutasításnak venné a szavaimat. Egy finom mosoly emiatt jelenik meg az arcomon. Már túl vagyok a nehezén, így egy vizsgálat, csak olyan kérdésekhez vezetne, amire egyébként sem adhatok választ. Annak viszont engedek, hogy ő az egyik ülés felé terel. Ez valóban nem árthat, bár szükségét egyébként ennek sem érzem.
- Áh. Nos, semmilyen tehén nem volt érintett a jogosítványom megszerzésében, de kétségtelen, hogy hibáztam. - utólag bánom ezt? Ahogy bájosan utánozza is a tehén hangját, arra gondolnék, hogy nem. De egyébként határozottan kéne, mert kárt okoztam, jó esetben csak azt.
- Ó. - ő a sofőr? Ezen nem kéne meglepődnöm. Már akkor is kitűnt a tömegből, és most is pontosan ezt teszi. Ha nem látnám az utasok pillantását is, illetve nem válna így nyilvánvalóvá a készségessége, akkor meg is kérdőjelezném. Így viszont elfogadom, hogy vele kell rendeznem az esetet.
- Én jól … - nem tudom befejezni a mondandóm, így azt sem tudom megkérdezni, hogy ő megsérült-e. Elnémít, és nem csak az érintésével. Az ádámcsutkám jól láthatóan megmozdul, mikor nyelek egyet. Mikor lett ilyen meleg?
- Erre nincs szükség. Vállalom a felelősséget. - akkor is így tennék, ha nem az én hibám lett volna a baleset. Így viszont még inkább szükségét érzem, hogy enyhítsem valamiként a történtek súlyát. Anyagi és persze egyéb értelemben is.
- Ön is jól érzi magát? - most már meg tudom kérdezni, és természetesen a válaszára is figyelek. Az illem szabályait figyelembe véve óvatosan a pillantásom is végig siklik az alakján, hogy vizuálisan is megtudjak bizonyosodni van-e sérülése. Ez a folyamat azonban megszakad. Ahogy elindul, már látom, hogy a mozdulata nem fog semmi jóra vezetni. Ám az, hogy el is tudom kapni, mielőtt elesne, csak annak köszönhető, hogy rá figyeltem. Nem esik nehezemre megtartani őt, hiszen a súlya, mint egy tollpihe. Kiegyenesedni, és elengedi őt azonban… sokkal nezehebben megy. És a lélegzés is nehézkes, bár ennek az okát egyáltalán nem értem. Nem tudom, hogy mennyi ideig tartom így…
- Szerintem le kéne ülnie. - ha engedi nekem, finoman feljebb emelem, és a karjaimba fogom. Ha nem ütközök ellenállásba óvatosan afelé az ülés felé veszem az irányt, ahol én ültem korábban, és leteszem.
- Tudna segíteni valaki a kár felmérésében? - szívem szerint ragaszkodnék hozzá, hogy ő pihenjen egyelőre, én pedig nem szívesen hagynám most itt. Az aggodalom az arcomra is kiül, hiszen valami mégis történt, ha így elvesztette az egyensúlyát. Nagy szerencse, hogy épp ott álltam…

Devon & Miope

Kifejezetten szégyellem a történteket, hiszen nem csak, hogy megvan a lehetősége annak, hogy megsérült valaki, de ráadásul az én figyelmetlenségem miatt. Ennyit természetesen egy találkozó sem ér meg, pontos érkezési idő ide vagy oda. Talán emiatt is igyekszem minél hamarabb eljutni a busz elejéhez, és a saját sérülésemmel sem foglalkozom egy kósza orr érintésnél bővebben. Belehalni semmiképp sem fogok az ütközésbe, innentől kezdve, pedig nem igazán foglalkoztat az, hogy velem mi lesz. Amikor viszont kinyílik a busz ajtaja… Biztossá válik, hogy nem csak az orrom, hanem a fejem is sérült, ugyanis olyasvalaki jelenik meg a szemeim előtt, aki biztosan nem lehetne itt. Meg is rázom a fejemet. Kétszer. És a biztonság kedvéért egy harmadik alkalommal is. De nem tűnik el. És még beszél is hozzám.
- Jól vagyok. - lehet, hogy kérdezett még valamit, de nem igazán a szavaira figyeltem… öhm… és még mindig nem tűnt el. Vagy nagyon bevertem a fejem, vagy… ez tényleg Ő lenne? Nem derül ki, mert érzem, hogy az arcomon folyni kezd valami. Az orromhoz nyúlok. Mégis vérzik. Remek időzítés… Előveszem a zsebkendőmet, és az orrom alá nyomom. Remélem idővel eláll a vérzés.
- Tehén? Mit ért tehén alatt? - talán nem ugyanaz a definiciónk arról a bizonyos kérődző állatról? Megérzésem szerint nem, mert én még nem találkoztam jogosítványt osztogató tejet adó állatokkal. Persze az is lehet, hogy ez is egy olyan szófordulat, amit nem szó szerint kell értelmezni. Azokkal időnként nehezen boldogulok. Igyekszem gyakorlatot szerezni azért ebben is, de amikor zavarban vagyok, gyakran elfelejtem, hogy mit is tanultam.
- A sofőrt merre találom? Egyeztetnünk kéne a káreseményt. - keresném a tekintetemmel a sofőrt, de csak néhány pillanatra tudom levenni róla a szemem. Mindig visszatérek. Ugyanis ha a képzeletem szüleménye is, azért igen kellemes látvány. Ugyanakkor viszont tisztában vagyok vele, hogy ez nem túl udvarias, így a pillantásomat mindenképp elvezetem… az utasokra például. Azért jöttem, hogy ellenőrizzem, megsérültek-e tehát ez abszolút helytálló viselkedés a részemről…
- Elnézésüket kérem. A figyelmetlenségem okán balesetet okoztam. Remélem nem szenvedett senki sem sérülést. - ahogy láttam ő sem. Alaposan meg kellett néznem, hiszen ő is megsérülhetett. Ha tényleg itt van…