The future is bright

"The future you see is the future you get"

Valóra vált egy álom, de a ‘varázslat’ mégsem ebben rejlik. Hanem abban, hogy tudom, ha ez nem történik meg, akkor is ugyanígy lennénk itt együtt, egymást támogatva, érzéseinket megosztva egymással.
- Igen. - most már el merem hinni, és még abban is tudok bízni, hogy minden rendben lesz. Talán ez az érzés nem fog sokáig tartani, hiszen természetes, hogy aggodalom is van bennünk, mert nem akarjuk, hogy a szeretteinket bántódás érje. Márpedig a mai napon csatlakozott még valaki a családhoz, akit nem ismerek még ugyan, de tudom, hogy feltétel nélkül szeretek már most is.
Marcel karjaiban viszont nem csak rá gondolok, hanem arra is, hogy ezt a pillanatot valóban együtt élhetjük át, és hogy így mennyivel jobb, mintha esetleg én már korábban sejtettem volna, hogy ez fog történni. Így tökéletes, és ahogy eldőlünk az ágyban, teljesen bele ringatom magam ebbe az érzésbe. Többször is fészkelődöm ugyan, de csak azért, hogy még közelebb lehessek Marcelhez, hogy egy-egy csókot ejthessek az állára, a nyakára, az ajkára. Nem tudok vele betelni, és az idő megszűnt létezni. Csak hárman vagyunk, békében és harmóniában.
- Ó igen. És apu is. Csak ő előtte szeret mindenkit megizzasztani. - halk, de hosszú nevetés hagyja el az ajkaimat, mert apuból néha még egy mosolyt is nehéz előcsalni. De ott van az, csak sokszor anyunak kell mondania, hogy már nem a seregben van. Igazából ehhez már egy nézés is elég anyu részéről.
- Csak nyugodtan. Nem sietünk sehova. - valóban nem, és bármikor is jön vissza, ugyanolyan örömmel fogadom őt, de mikor visszanéz rám még az ajtóból önkéntelenül rákacsintok. Nagyon szeretnék vele menni, de a pihenés jelenleg elsődleges. A második pedig az étkezés, bár az nehezebben megy. Ezért mielőtt enni kezdenék, megkeresem a tökéletes helyet, ahol Marcel társaságát is ugyanúgy élvezhetem.
- Több nem is biztos, hogy lenne. - nevetem el magam, mert természetesen ha kérné, az egész levest neki adnám, én pedig ennék valami mást. De mivel ez nem történik meg, csak mosolygok mikor megemlíti, hogy finom, és folytatom tovább az étkezést. Az utolsó kanálig elfogy minden, annak ellenére is, hogy a jóleső étkezéstől azért ez távol állt még a mennyei íze ellenére is.
- Ahogy nekünk jó… - pontosítok egy picit mosollyal, és miután a tenyerembe ejtett egy csókot, a pillantását keresem. Nem tudok ellenállni neki, és néhány másodperccel később az ajkaihoz is közelítek, hogy lopni tudjak egy csókot.
- Jó délutánt csók. - mosolygok még mindig töretlenül, de már keresem azt a helyet, ahol aludni is tudok. Az illatába burkolózom és a karjaiba, így az álom hamar meg is érkezik.

Csendes, de mégis érezhető izgalommal vártam a látogatásunkat az orvoshoz, annak ellenére is, hogy számomra megszokott mindenféle vizsgálat. Ez most mégis más, hiszen egész pontosan tudom, hogy mire számíthatok. A reggeli rosszullét még erősebb volt, mint tegnap, így tudom, hogy minden rendben van. Viszont addig nem igazán szeretnék szólni a történtekről, még anyunak sem, amíg az orvos is meg nem erősítette az állapotom.
- Iiiggeeen, egy pillanat. - magamhoz veszem a táskámat, és ellenőrzöm, hogy megvan-e minden. Hoztam magammal egy üveg vizet, meg némi kekszet, hogy a vizsgálat után tudjak valamit enni.
- Mehetünk. - ha tudom megfogom Marcel kezét is, mert vele együtt szeretnék bemenni. Az épületbe érve viszont az izgalom a tetőfokára hág, és nagyon nehezen tudok már bármi másra is koncentrálni. Szeretném őt látni, és hallani azt, hogy minden rendben van vele, és egészséges. Talán ez még korai, de akkor is ez az első és legfontosabb gondolatom.
- Bejössz velem a vizsgálóba ugye? - nézek Marcelre, mert szeretném ha mindent együtt csinálnánk végig. Nem vagyok az a típus, akinek minden pillanatban fogni kéne a kezét, vagy megrettenne bármitól is, de azért most pontosan ezt szeretném. Egyébként is nehézkes minden mozdulat, mert a fáradtság állandósult az elmúlt napokban. Nem tudok eleget aludni, annak ellenére sem, hogy mindenféle megerőltető dolgot mellőzök. Ezért akár egyedül megyek be végül a vizsgálóba, akár együtt megyünk, a hangom mindneképp kásásnak mutatkozik. Csak a mosolyom töretlen.
- Szép napot. Ultrahangos vizsgálatra érkeztünk. - utóbbi mondat valójában fölösleges, de olyan furán éreztem magam, ahogy beléptünk. A szívem még magasabb fokozatra kapcsolt, ahogy bezárult mögöttünk az ajtó. Valahol a tudatom hátuljában megjelenik, hogy talán vetkőzni sem ártana egy bizonyos pontig, de olyan messze van, hogy nem érem el. Csak állok, tulajdonképpen parancsra várva, és csendes türelmetlenséggel, mert… Mert…

Marcel & Olivia

"The future you see is the future you get"

Reggel még nem gondoltam volna, hogy a délután folyamán erről fogunk beszélni. Valahogy mindig is úgy képzeltem, hogy ha eljön az ideje már tudni fogok róla, és nem csak sejtem, hanem biztos leszek benne. Marcelt pedig majd meglephetem azzal, hogy ÓRIÁSI hírem van. Nem így történt, és még abban sem vagyok biztos, hogy ez már az a hír. De bármennyire is akarom tagadni magam előtt, nagyon szeretném, ha már az lenne…
- Igen kérlek. - nem tudom, hogy pontosan mennyit is kéne, ezért sem mondok semmit. Hiszen valójában semmit sem tudok. Utána akartam nézni mindennek, tanácsot kérni és persze olvasni, még azelőtt, hogy valóban eljön a várandósság ideje, de nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar már meg lehet az esélye. Ezért most csak döbbenten ülök saját magamban, hogy talán még nem is készültem fel úgy, ahogy kellene. Biztosan emiatt jelenik meg előttem olyan élénken az a kép is… Néhány másodperccel később találok vissza a valóságba, és talán most a szokásosnál is jobban ‘kapaszkodom’ Marcelbe. Hiszen ő számomra a biztos pont.
- Rendben. - tényleg nem tudok semmit még a vitaminokról sem. Ez pedig kifejezetten aggasztó azzal a tudattal együtt, hogy talán most már tényleg kéne. Ezért csatlakozik a gondolataim örvényéhez az is, hogy mi lesz, ha tényleg szülők leszünk? Lesz elég időm arra, hogy felkészüljek és mindent megadjak a gyerekünknek, amire szüksége van? És Marcelnek? Amilyen tisztán láttam ezt magam előtt, és amennyire vágytam, és vágytunk rá, most annyira ijesztőnek tűnik. Mert nem tudom, hogy elég vagyok-e ahhoz, hogy MINDENT megadjak azoknak, akiket szeretek.
Ez a kétség az összes többivel együtt pedig utat tör magának a lelkemben, annyira, hogy Marcel is megérzi, egyelőre még nem tudok felhőtlenül reménykedni. Bizonytalan vagyok ebben a pillanatban szinte mindenben. Csak egy valami biztos. Szeretem Marcelt. Mindennél és mindenkinél jobban. Az évek nem halványították az érzéseimet egy szemernyit sem.
- Én is szeretlek. - és összekulcsolódó kezeinkbe, illetve ebbe az érzésbe, most valóban kapaszkodom. Mert igaza van. Az életünk gyönyörű, már most is. És bárhogy is alakul, meg fogjuk oldani. Ő pedig már indulna is, hogy a végére járjunk, hiszen ez az ő számára is fontos. Megnyugodni (valamelyest) viszont akkor sikerül, amikor a kézfejemre és a homlokomra is csókot ad. Hosszan hunyom be a szemeim, és az illatát is mélyen magamba szívom. Nem akarom őt most elengedni, de muszáj. Így lesz mindkettőnknek a legjobb.
- Rendben. Pihenni fogok. - miként elindul, isten a tanúm rá meg is próbáltam. Még Marcipán és Grafit is csatlakozott hozzám, hogy az ágyból ne is tudjak kimozdulni. Ezzel nem is próbálkoztam. De az alvás, vagy akár csak gondolati szinten is a pihenés… Egyáltalán nem jött össze. A telefonommal szemeztem számos alkalommal. Ujjaim már a kijelzőre írták volna a “várandósság” szót, hogy most hirtelen minden információt meg tudjak keresni, amire szükség lehet. De nem mertem rányomni. Hiába kezdtem el már reménykedni benne, hinni még nem tudok. Ezért számos alkalommal letettem a telefonomat, és lefeküdtem az ágyban, lecsukva a szemeimet. Hogy aztán újra a telefonomhoz nyúljak, és megint a pixeleket ellenőrizzem. Épp a kezemben tartottam a készüléket, mikor először a macskák, majd én is hallottam, hogy Marcel megérkezett. A szívem zakatolni kezdett, és hirtelen már egyáltalán nem tűnt fontosnak a telefon. Leraktam valahova, de hogy hova, nem tudnám megmondani. A feszültség ismét visszakúszik a bőröm alá, és ahogy hallom Marcelt lépdelni finoman a kezem is remegni kezd. Őt meglátva viszont érzem, hogy enyhül a félelem.
- Bőven. - még egy finom mosoly is az arcomra kúszik. Nem csak én izgulok, bár erre csak most jövök rá igazán, ahogy öt tesztet hoz. Ezért miután a homlokomra adott egy csókot a kezét is megkeresem. Mert ezt is, mint mindent, együtt fogjuk végig csinálni.
- Izgulok. De a fürdőszobáig biztosan eljutok. - óvatosan kelek fel, nem foglalkozva azzal, hogy Marcipánnak már az álmát is megzavarom. Még nem állok fel. Előbb Marcel mellé ülök, és a pillantását keresem. Mélyen magamba szívom a levegőt is. Most már választ fogunk kapni. Előbb viszont még szükségem van valamire. Még egyetlen egy dologra… Ezért közelebb hajolok Marcelhez, és ha tudom óvatosan megcsókolom. Nem érdekel, hogy még mindig gyengének érzem magam, és az sem, hogy szívem szerint rohannék a fürdőszobába. Most még csak rá akarok koncentrálni, és az érzésekre, amit csak vele tudtam megosztani. Csókomban ezért ott van az első alkalom bizsergető érzése, és az együtt eltöltött évek összes emléke. Ajkaiba fullasztom a félelmeimet, a vágyaimat, a szerelmemet. Mindent, amit vele együtt éltem át az elmúlt időkben.
Aztán elhúzódom. Óvatosan állok fel. A lábaim gyengének érzem ugyan, de végül elindulok. A fürdőszobába már egyedül kell eljutnom. És sikerül is. Hogy aztán néhány másodpercre egyedül maradjak a dobozokkal, és az útmutatókkal, amit alaposan elolvasok. Egyáltalán nem hosszú a várakozási idő a teszt után, de mikor látom leírva, azért ugrik egyet a gyomrom. Sejtettem, hogy az utolsó pillanatokban lesz a legkínzóbb a várakozás, de akkor sem nézek idő előtt oda. Mikor letelt akkor sem, pedig magamban nagyon is számoltam a másodperceket. Együtt nézünk szembe az eredménnyel, és annak minden következményével.
A lépteim ezért már biztosabbak, ahogy kijövök a fürdőből, és visszamegyek Marcelhez. Nagyon nehezen bírom ki, hogy legalább egy kósza pillantást ne vessek a kezemben tartott tesztekre. De előbb akkor is leülök az ágy szélére és Marcel felé fordítom, először csak az egyiket. Majd én is ránézek…
Néhány pillanatra eltűnik minden gondolatom, és minden érzés az arcomról. Csak a két csíkot látom. Aztán megnézem a többit is. Mindenhol csíkok, összesen tíz darab. Tudom, hogy ez mit jelent. Nagyon is pontosan. A mosoly mégis csak lassan kúszik az arcomra, ahogy el is merem hinni.
- Kisbabánk lesz… - még szükségem volt erre a szóra, hogy magamban is megerősítsem. Mert lehetnek tévedések, fals eredmények, de ennyi? Biztosan nem. Ezért amint ez a gondolat és bizonyosság eléri a tudatomat és a szívemet is, az öröm könnyei záporozni kezdenek az arcomon. A boldogságom, pedig Marcellel is azonnal megosztom, ahogy a karjaim köré fonódnak, és megölelem őt. Nem engedem el, még nagyon sokáig nem. Nem érdekel, hogy a könnyeim a ruháján is nyomot hagynak. Csak mosolyogni tudok, hiszen a boldogság íve az arcomon még sosem volt olyan kifejező, mint most. És szépen lassan persze gondolkodni is.
- Most mit csináljunk? - Marcel íriszeit keresem, hiszen látni akarom őt is. Vannak még bennem kérdések, de ezek már mind örömteliek. A kétségek hirtelen változtak át egyszerű megoldandó feladattá. Ami együtt biztosan sikerülni is fog.

Marcel & Olivia

"The future you see is the future you get"

Talán nem borultam volna el akkor sem, ha Marcel nem kap el, de így sokkal jobb érzés. Sosem féltem attól, hogy rá kell támaszkodnom, mert tudom, hogy számíthatok rá mindenben. Ő valóban az a társ, akire mindig is vágytam. Egészségben és betegségben is.
- Az ágyikó, most tényleg nagyon jó lesz. - szívem szerint hozzábújva aludnék egyet, de természetes, hogy a nap közepén ő nem akar pihenni. És már azzal is a ki nem mondott kívánságomat váltotta valóra, hogy hazajött.
- Akkor jó. - Marcel természetesen sokkal jobban ismeri Ericet, mint én, így ha azt mondja, hogy valószínűleg nem esett rosszul neki, akkor elhiszem. Nagyon megkedveltem az évek során Ericet, így nem szeretném, ha kellemetlenül érezné magát bármikor is.
- Ez igaz. És most biztos nem menne. - van egy pont, amikor már pont, hogy segít, ha kerül valami az üres gyomorba, de ez még nem az a perc. Jelenleg még nem tudok ételre gondolni.
Azonban amikor rájövök, hogy több oka is lehet a rosszullétnek, átrendeződnek a dolgok a fejemben. Lassan ugyan, de megfogalmazódik bennem a gondolat, hogy van rá esély, most már nem csak az számít, hogy nekem éppen jól esik-e az étel vagy sem. Talán már szükséges, hogy erre odafigyeljek… Nem. Ez képtelenség. Ez csak az én vágyam, és nem a valóság…
Még sem hagy nyugodni a gondolat. Egyre jobban belecsavarodom abba, hogy mégis sikerült, a családunk biztosan bővülni fog… Talán már tényleg a gyermekünket hordom a szívem alatt… De… erre még mindig nincsen semmilyen bizonyíték, és amikor szembesülni fogunk vele, hogy ez még vaklárma, az nagyon fog fájni. Mindkettőnknek. Mert tisztán emlékszem rá, hogy milyen boldogok voltunk akkor, amikor eldöntöttük, hogy belevágunk. És ez még semmi ahhoz az örömhöz képest, amit akkor éreznénk, ha már nem csak egy terv lenne. Emiatt nem merek mindkettőnk érzéseivel játszani, egy esélyesen túlpörgött gondolat miatt. Valahol viszont mégis el kell kezdenünk.
- Igen. - már épp nagy levegőt vennék, hogy ki is mondjam, pontosan milyen tesztre gondoltam, de Marcel végül megelőz. A tekintetét keresem, de már a kérdéséből is nyilvánvalóvá válik a számomra, hogy már ugyanarról beszélünk. Ettől pedig egyszerre könnyebbülök meg, és leszek ideges. Mert most már nincs vissza út. Hamarosan vagy részünk lesz életünk legboldogabb napjában, vagy az egyik legrosszabban.
- Igen kérlek. És többet is. Menjünk biztosra. - nem csak az eredmény miatt, hanem azért is, mert a terhességi tesztek lehetnek akár gyári hibásak is. Türelmes alkat vagyok, de ebben a helyzetben nagyon nehezen viselném, ha még egy tesztért el kéne Marcelnek mennie a gyógyszertárba. Nem akarom őt még jobban terhelni. Mert miként kijelenti, hogy hoz is, látom felragyogni az íriszeit. Önkéntelenül reagálok rá én is. Nem csak, hogy az én arcom és felragyog, de elengedem a képzelgéseim köré tekert béklyót is néhány pillanatra. Megjelenik gondolataimban, ahogy egy kis apróság - akinek éppen olyan örvénylően kék íriszei vannak, mint Marcelnek - a lábainknál szaladgál… és akkor pillanatra valóban látom is. Egy szempárt, ami pontosan olyan, mint Marcelé, de mégis más. Mintha előttem lenne, szinte meg is tudom érinteni. Nagyon valós. Aztán eltűnik… Finoman megrázom a fejemet azért.
- Köszönöm. De csak magadat hozd. - a kezéért nyúlnék, de mielőtt a mozdulatot meg is indítanám eszembe jut még valami. Fontos az is, és hirtelen ismét az idegesség lesz úrrá rajtam. Mert teljesen szét estek a gondolataim, pedig… most nagyon észnél kéne lennem.
-  Esetleg még… terhességi vitaminokat is hozhatnál. Az jó akkor is, ha még nem… szóval azt is kérlek. - még mindig az a valószínűbb, hogy ez csak vaklárma, és szeretném, ha ezzel Marcel is számolna. Nem akarom, hogy beleélje magát. És én sem akarom, bár szinte biztos vagyok benne, hogy már… megtörtént. És emiatt még feszültebbé válok. Védeni akarom magunkat a csalódástól. Ezért ösztönösen érintem meg a hüvelykujjammal a gyűrűmet, és kezdem forgatni finoman az ujjam körül. Nem tudom, hogy ezt végül Marcel észrevette-e, de azt biztosan, hogy feszült vagyok. Jó pár másodpercig hallgatok, és mielőtt válaszolnék is a kérdésére, a kezét keresem, és megfogom szorosan.
- Félek tőle, hogy csalódni fogunk. Hogy beleéljük magunkat, pedig… ez még nem az. - leginkább őt féltem. Az nincs bennem, hogy esetleg én okoznék neki csalódást. Mert tudom, hogy támogat bármi is lesz. De láttam a pillantását, amikor a család alapításról beszéltünk… és láttam most is. És biztos vagyok benne, hogy az enyémben is ugyanaz volt.

Marcel & Olivia

"The future you see is the future you get"

Halvány ugyan a mosolyom, mert tényleg csak lelkileg érzem jobban magam, de azért az arcomon marad. És akkor szélesedik is, amikor finoman int, hogy magamra is kéne figyelnem.
- Akkor hivatalosan is az ezredes úrra bízok ma mindent. Magamat is. - még a kezeimet is szétteszem néhány pillanatra, de ez annyira nem volt jó ötlet, így inkább megkapaszkodom Marcelben. Azt hiszem tényleg nem kéne tovább halasztani az alvást sem. És mindig jobban megy, amikor ő is mellettem van.
- Köszönöm. - ha több erőm lenne nyújtoznék egyet, hogy egy puszit is adhassak neki, de egyelőre a tökéletes fekvő pozíciót sem találtam meg, így eszemben sincs mozgolódni. Finoman azért megszorítom a kezét, hogy érezze, mennyit jelent nekem, hogy itt van. Talán ez még az alvásnál is többet segít. De azért, ha megtámadnak az álommanók, nem fogok tiltakozni.
- Remélem Ericnek nem esett rosszul, hogy lemondtam a mai programot. Tegnap nagyon lelkesen ajánlgatta a fagyijait. - állítja, hogy ő maga készíti, és ugyan még sosem láttam a konyhában a mosogatáson kívül bármit is csinálni, de elhiszem neki. Ugyanis nagyon jól esett, hogy kifejezetten nekem akart fagyit hozni.
- Rendben. - a víz biztos jót fog tenni, és remélem jól is fog esni. Más ételre vagy italra egyelőre nem tudok gondolni. Az viszont, hogy ennek talán más oka van, mint eddig gondoltam, csak akkor jut eszembe, amikor Marcel végül elmegy vízért. A gondolatok sűrű egymásutánban kergetik egymást a fejemben, és ez talán Marcel számára is nyilvánvalóvá válik, amikor csak halvány “köszönöm” érkezik válaszként a pohárra, és le is teszem az éjjeli szekrényre anélkül, hogy innék. Hirtelen egyáltalán nem tűnik fontosnak a víz.
- Öhm… - nem válaszolok azonnal, mert próbálok rájönni, hogy vajon ugyanarra gondolunk-e. És arra jutok, hogy valószínűleg nem. Ő biztos arra gondol, hogy valami komolyabb bajom van. Ez talán jobb is így. Hiszen biztosan nem sikerült még, ezért nem akarom, hogy reménykedni kezdjen. De mi van, ha mégis az történt, amire én gondolok? Vagy én is csak reménykedem? A bázisunk orvosának említettem, hogy mit tervezünk, és ő azt mondta, hogy az én koromban ez már időbe telhet. Ha egyáltalán sikerül… Ezért sem gondoltam rá, hogy máris szükség lenne valamire, amivel meg lehetne bizonyosodni arról, hogy ez milyen rosszullét is valójában…
- Szerintem várjunk még. - ha kimondom, hogy miért, akkor tudni fogja, hogy nekem milyen lehetőség jár a fejemben. És azt nem akarom. Mert, ha mégsem, akkor csalódni fogunk. Én biztosan… De valahogy mégis ki kéne deríteni, hogy mi a helyzet… Akkor viszont csak egy megoldás van.
- El tudnál menni a gyógyszertárba? Mielőtt felhívnánk az orvost inkább… itthon kéne tesztelni valamit. - most már bánom, hogy én nem gondoltam rá. Most itt lenne kéznél, és nem kéne ki tudja mennyit várni. Ugyanis most már tudni akarom, bármi is a válasz. Ha nem, akkor tudni fogom, hogy még türelmesnek kell lennem. Ha viszont igen… Nem, az képtelenség. És ezért sem fair, hogy éppen Marcelt kérem meg, hogy menjen el a gyógyszertárba. De én most képtelen lennék rá… Ááá… ez így sehogy sem jó. Ráadásul már azt sem tudom elrejteni, hogy mennyire feszült vagyok. Ugyanis önkéntelenül nyúltam a vízért, és húzóra megittam az egész poharat. A levegő is sokkal élesebben kúszik ki a tüdőmből, mint korábban, viszont egy valamiből nem engedek. Marcelre nézek, minden pillanatban, és figyelek arra, hogy benne vajon mi zajlik le. Meg igyekszem nem rázúdítani az érzelmi vihart, ami most bennem van…

Marcel & Olivia

"The future you see is the future you get"

Nagyon kellemes meglepetésként ért, hogy Marcel hazajött, hiszen nem kértem tőle ilyet. Ez csak egy egyszerű gyomorrontás. Legalábbis próbálom magammal elhitetni, hogy gyomorbaj és… kimerültség. Azért sűrű napok vannak mögöttem, bár az tény, hogy talán ennyire nem…
- Fizikailag nem, de lelkileg nagyon is. - főleg, ahogy érzem végig simít az arcomon és a hajamon… Nagyon jó érzés, és tényleg jobban érzem magam tőle. Ha tudnék én még maradnék is így, de állni nehézkes. A fekvés és azon belül is az alvás, ami nagyon vonz most.
- De. Az ágy, határozottan jó ötlet. - én is gondoltam rá, de nem tudtam összeszedni rá az erőt. Beértem volna a kanapéval is. De az ágy határozottan kényelmesebb, és ott arra is van esély, hogy egy idő után elalszom. Bízom benne, hogy az abban is segíteni fog, hogy fizikailag is jobban érezzem magam.
- Ráér. A nagyját, már megcsináltam. - biztos, hogy vannak még szétmarcangolt wc papír darabok elszórva, de a legnagyobb kupit már eltüntettem. Ezért sokkal jobban örülnék annak, ha Marcel inkább velem maradna egy kicsit…  és persze már az is nagyon jól esik, hogy segít nekem eljutni a hálószobáig.
- Inkább velem maradnál egy kicsit? - ha dolga van, természetesen megértem, de biztosan hamarabb el tudnék aludni, ha ő is velem lenne. Főleg, ha már hazajött. Hálásan mosolygok rá, amikor azt mondja, hogy szóljak, és jön. Egy gyomorrontás miatt természetesen sosem rángatnám őt haza, de nagyon jól esik, hogy ezt felajánlja.
- Egyelőre nem. Szerintem egy kiadós alvás és egy kis diéta után jobban leszek. Ha mégsem, akkor majd holnap felhívom az orvost. - régebben mindig anyut hívtam először, hiszen ő házi orvos volt. De már leszoktam róla, mert tudom, hogy mit mondana. Menjek el orvoshoz...
- Ennek örülök. - a mosolyom most határozotabban ragyog fel. Megnyugodtam, hogy ő jól érzi magát. Majd idővel biztosan én is jobban fogom magam érezni. Úgy tűnik nekem már nincs vasból a gyomrom, mint régen. Bár nem is ez zavar annyira, hanem az, hogy semmi erőm… ha Marcel nem segítene, valószínűleg bezuhantam volna az ágyba. Így viszont szépen finoman érkezem meg, és már az oldalamra is fordulok, hogy kissé összegörnyedve tudjak feküdni.
- Inkább csak egy kis hideg víz. - az most tényleg jól esne, de az sokkal jobb, ahogy a kezem fogja. Ezért én nem is engedem el, addig, amíg nem akar távozni. Akár marad még, akár hoz nekem végül vizet, a fogaskerekeim mindenképp elkezdenek pörögni. Mert én teljesen meg voltam eddig győződve róla, hogy a reggeli tej a ludas a történtekért. De ha ő jól van… és az is, hogy ennyire gyenge vagyok… Talán mégsem ártana egy orvos. Vagy… Hirtelen villan be valami. De az nem lehet. Még nem…
Felülök az ágyban, és még a szememet is becsukom, olyan erősen gondolkodom. Már tegnap reggel is kavargott a gyomrom. Nem annyira, mint ma, de tegnap tényleg nem ettem semmi olyat, ami erre okot adna. És van még más is... Amivel nem foglalkoztam, hiszen teljesen normális, hogy ennyi idő és komoly változás után felborul egy kicsit a rendszer. Szóval önmagában ezt még nem is kéne túl gondolni. De ez plusz a rosszullét és gyengeség…
- Marcel? - akkor szólok hozzá, amikor már biztosan a szobában van, és amikor rám figyel, folytatom.
- Szerinted van rá esély, hogy… nem a reggeli miatt érzem magam rosszul? - hiába jutottam arra a következtetésre, hogy ez akár reális esély is lehet, még mindig nem tudom elhinni. Hiszen mintha csak tegnap lett volna, hogy eldöntöttük, bővíteni szeretnénk a családunkat. Nem lehet, hogy máris… sikerült. Ezért nem akarok hiú reményeket ébreszteni Marcelben. És magamban sem. De… mi van ha mégis eljött az ideje?

Marcel & Olivia

"The future you see is the future you get"

Természetesen senki sem szeret betegeskedni, de én különösen nehezen viselem, amikor ledönt valami a lábamról. Nem is feltétlen amiatt, mert így nem tudok dolgozni, bár tény, annak sem örülök, amikor cserben kell hagynom a fiúkat. Inkább az nyomaszt, hogy nem tudok itthon sem helytállni, és nem tudom ilyenkor megadni Marcelnek azt, amire szüksége van. Azért megpróbálok mindent, és ezt az is mutatja, hogy a vacsorát sem alibiztam el, hiába lett volna egyszerűbb csak rendelni valamit, és hiába tett volna jót a gyomromnak ha nem nézek rá egy darabig semmilyen ételre. Én akartam készíteni, pontosabban előkészíteni a vacsorát, akkor is, ha ehhez számos segédeszközt és persze energiát fel kellett használnom. Megérte így is, mert tudom, hogy örülni fog neki én pedig… majd pihenek később. A kanapén, mert a hálószobáig biztos, hogy nem mászom el.
Viszont mielőtt elérném a kanapét hallom, ahogy nyílik az ajtó, ezért megállok ott, ahol vagyok, és a konyhaszigeten támaszkodok meg. Hiába érzem magam szörnyen gyengének, egy mosoly ösztönösen az arcomra kúszik, mert csak egy valaki léphet be ilyen magabiztosan a házba. Mikor meg is látom, óvatosan elengedem a pultot, és kissé görnyedve ugyan, de teszek néhány lépést Marcel felé. Mintha kitalálta volna, hogy mire vágyom a legjobban át is ölel, és a szokásosnál most picit jobban támaszkodom rá, mikor én is köré fonom a karjaimat.
- Szia. Nem, de most már sokkal jobb. - valóban így gondolom, de ehhez kell az is, hogy még szorosabban öleljem Marcelt, és a vállgödrébe is belefúrjam az arcom. Egészen sokáig így maradok, ha engedi nekem, de idővel persze elengedem, mert nem esik most túl jól állni.
- Még nem tudtam az alvó állapot közelébe sem eljutni. Feladatot adtak. - jelentőség teljesen bökök a fejemmel Bogyó irányba, aki éppen az egyik kismacskában próbálja tudatosítani, hogy bármilyen csábító is, de a füle nem játék.
- Azt hiszem ideje lenne nevet adnunk a kismacskáknak. Csak, hogy tudják pontosan kinek is szól az “ejnye”. Mondjuk ma szerintem pont mindegyiknek. - nagyon azért nem tudok haragudni rájuk. Sőt. Egyáltalán nem haragszom. De a maradék erőm is elfogyott, ezért a nappali felé veszem az irányt, és kényelmesen elhelyezkedem a kanapén. Remélem, hogy Marcel is velem tart, mert nagyon jól esne hozzábújni egy kicsit. Mégis, először Marcipán éri el a kanapét, és mindenkinél gyorsabban az ölemben helyezkedik el. Most nem esik jól, de hagyom egyelőre, ha legalább Marcel vállára rá tudom dönteni a fejemet.
- Köszönöm, hogy hazajöttél. - ezt remélni sem mertem, és nem is kértem tőle. Mégis, nagyon hálás vagyok érte, és leginkább boldog, mert ez legalább jó a mai napban. Szívesen adnék egy csókot is Marcelnek, mert hiány érzetem van, amiért nem tudtam úgy üdvözölni, ahogy szerettem volna, de ez most nem az a perc, amikor ez alkalmas lenne.
- Te nem érezted rosszul magad ma? - remélem, hogy neki nincs semmi baja, de ugyanazt reggeliztük, így lehet, hogy neki sem a mai a legfényesebb napja. Ha viszont igen, akkor velem van a baj, és az alapján, hogy mennyire pocsékul érzem magam, talán nem is kicsi. Nem is emlékszem rá, hogy mikor volt utoljára, hogy ennyire elszálljon minden energiám.

Marcel & Olivia

"The future you see is the future you get"

Még sosem fordult elő velem, hogy amiatt kellett egy munkanapot már a közepén ott hagyni, mert rosszul éreztem magamat. Természetesen arra már volt példa, hogy valami ledöntött a lábamról, és kénytelen voltam beteget jelenteni, mielőtt beértem volna a bázisra, de arra, hogy egy szimulációs gyakorlat közben nem csak szünetet kellett kérnem, de végül teljes visszavonulást is, egyáltalán nem volt még példa. Győzködtek is a fiúk, hogy nézessem meg magam az orvossal, de nem akartam engedni nekik, mert amellett, hogy pocsékul érzem magam, a fáradtság is teljesen levert a lábamról. Ezért tisztában voltam vele, hogy a legjobb orvosság az lesz, ha haza megyek és kialszom magam. Legfeljebb, ha holnap is rosszul érzem magam, akkor elmegyek egy orvoshoz is. Az mondjuk igaz, hogy már tegnap reggel sem voltam kifejezetten friss, de az idővel elmúlt, így nem is hoztam fel senkinek. A mai nyavaja viszont makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy minden erőmet elszívja, így csak reménykedem benne, hogy az alvás tényleg elég lesz majd.
Ezért minden intelem ellenére hazafelé vettem az irányt, csak Marcelnek küldtem indulás előtt egy sms-t, miszerint hazamegyek, mert a tej és a műzli nem minden esetben jó reggelinek. Azt is megírtam neki, hogy valószínűleg aludni fogok, és lemondom Eric látogatását, ha nem bánja. Tegnap még nagyon is jó ötletnek tűnt, hogy hoz nekünk, vagyis valamiért kifejezetten nekem fagyit, de jelenleg gondolni sem merek rá. Így miután Marcelnek elküldtem az üzenetet, Ericnek is írtam egy kevésbé megfogalmazott, majd máskor bepótoljuk szösszenetet. Imádom Ericet, de ma csak Marcel társaságára vágyom, és az övére is most kivételesen úgy, hogy én pihenhessek közben.
Hazaérve viszont nem megy minden úgy, ahogy elterveztem. Megérzésem szerint Bogyó és a kismacskák bandát alapítottak, egyelőre még tetoválások nélkül, és közös erőfeszítéssel tesztelni akarták, hogy mekkora rendetlenséget lehet csinálni a fürdőszobában. Az eredmény: nagyot. Így kénytelen voltam először rendet tenni, és ha már így alakult, akkor a vacsorát is előkészítettem annyira, hogy már csak be kelljen rakni a sütőbe. Persze minden nagyon lassan ment, és többször is leültem közben, sőt, a vacsorát konkrétan úgy csináltam meg, hogy mindent az ebédlő asztalra pakoltam, és széken ülve készítettem elő mindent. Erre is utoljára akkor volt példa, amikor mindketten lebetegedtünk, és nem kicsit, hanem úgy nagyon… Most viszont csak ez maradt, és ez sem volt elég, ugyanis mire elkészültem, már annyi erőm sem maradt, hogy elmenjek a hálószobáig. A kanapé sokkal közelebb volt, ezért ott dőltem ki, sokáig bámulva magam elé, és persze kérve bárkitől, aki meghallgat egy röpke ima formájában, hogy minél gyorsabban el tudjak aludni végre. Viszont ez az utóbbi kérésem nem hallgattatott meg, így bármennyire is próbálkoztam elaludni, nem sikerült. Inkább a telefonomat kezdtem el nézegetni, kaptam-e a választ azóta bármelyik üzenetemre. Nagyon szeretném fel is hívni Marcelt, mert nagyon jól esne akárcsak a hangját is hallani, de nem akarom őt zavarni, és valószínűleg a keserves nyögdécselésen kívül amúgy sem tudnék sok mindent kipréselni magamból. Így csak csendben, vagy néha nem annyira csendben szenvedek és alvás híján valami figyelemelterelő filmet teszek be, és persze nagyon várom már, hogy Marcel is hazaérjen. Egy ölelés, most nagyon jól esne…

Marcel & Olivia