But I can't help falling...

Az ébredés fájdalmasabb mindennél, mint ami korábban történt, és a túlélési ösztön olyan gyorsan kapcsol be, hogy szinte eszmélni sincs időm. Nem tudom, hogy pontosan ki a támadó, azt még kevésbé, hogy miért akar bántani, csak azt tudom, hogy szabadulnom kell. Azonnal…
Az elmém ezért minden gondolatot, és cselekedetet eköré épít, a támadás a legjobb védekezés, így elrántom a férfit. Nem pont úgy, mint terveztem… De a helyzet még nem reménytelen. Kaptam kiképzést az ilyen közeli küzdelemre is.
Azt pedig továbbra sem értem, vagy fogom fel, hogy mit mond. Csak az jár a fejemben, hogy el kell őt távolítani magamtól. Egy rúgás majd egy lökés, erre épp jó lesz…
Hirtelen és erővel emelem a térdem, ott rúgva meg, ahol éppen elérem. Ez esélyesen fájni fog neki, mert vagy a hasát, vagy az ágyékát találom el, amennyiben nem mozdul el. Ezzel egyidőben pedig a kezét is elengedem, és lökök rajta egyet. Ha ez sikerül, oldalra gurulok, és felpattanok, amint tehetem.
Az viszont nem jut eszembe, hogy mi vezetett ehhez az egész helyzethez. Hogy a zuhanás során talán megsérültem, és egy ilyen hirtelen mozdulat… talán akkor sem jó ötlet, ha a ruházat megvédett.

Minden jól megy, kiüríteni ugyan nem sikerül azonnal a fejem, de jól érzem magam. Ahogy fogásról fogásra jutok magasabbra, mintha csökkenne a súly, ami a mellkasomat nyomja, és… levegőt is egyre könnyebben kapok.
De elég egy rossz fogás, egy óvatlan lépés, és… már csak abban lehetek biztos, hogy menthetetlenül le fogok zuhanni. Egyszerűen nem vagyok elég erős…
A sötétség kellemes, szinte elringat, éppen ezért fájdalmas, ami a tudatom ismét bekapcsol, és érzékelni kezdem a környezetet, és a saját testemet. Nem tudom azonnal, hogy mi történt, csak a zuhanás, és az ébredés foszlánya van meg, a kettő közötti logikai kapcsolat még messzi. Ahhoz is idő kell, hogy érzékeljem, van velem valaki, ahhoz pedig még több, hogy rájöjjek… egy idegenről van szó.
Reflexszerűen mozdul a kezem, nyúlnék a fegyveremért, de nem találom a helyén. Hanyatt fekszem, a csípőmnél kéne legyen, de csak a testemet érzem. És azt, hogy valaki megérint, és finom kényszerrel visszanyom a földre.
A szívem veszettül zakatolni kezd, a pánik miatt fel sem fogom, hogy mit mond a férfi. Nincs nálam a fegyverem, nem tudom megvédeni magam, nem tudok megvédeni senkit…
Legalábbis a fegyveremmel nem…
A jobb kezem mozdul, valamiért nem fáj, és ezért igyekszem fogást találni a férfi csuklóján. Pillanatnyi habozásnak tűnik, ahogy erőt gyűjtök, magamban számolom a forgás pontot, ahonnan a legtöbb erőt tudom kifejteni. Kevés lesz, nem fogom tudni átdobni magam fölött, de a kezét… magammal ránthatam. Ez kell legyen ahhoz, hogy fölé kerüljek, és elvegyem a fegyverét, amennyiben nála van.
Ha sikerül végre is hajtom ezt a tervet, a csuklóját erősen szorítva gurulni kezdek, és húzom őt magammal. Először a karja kerül alám, és ha tovább tudok gurulni, és őt teljesen a földre tudom rántani, akkor némi támaszték után fölé tudok kerülni. És azonnal keresni kezdem a fegyverét.

Az elmúlt néhány nap… fizikailag, és érzelmileg is sűrű volt. A szabadnapjaimon sem tudtam igazán kikapcsolódni, pedig egyszer még néhány pohár italt is megittam a társaimmal, de így sem tudtam igazán békére lelni. Még mindig… eszembe jut a legutóbbi személyes beszélgetésem Brandonnal, és az, hogy mit kellett volna másként tennem vagy mondanom. Valószínűleg sosem fogok rájönni.
Éppen ezért eszembe jutott, hogy amikor fiatalabb voltam, mennyire szerettem a hegyekben sziklákat, és egyéb meredek képződményeket megmászni. Rendszeresen jártam kirándulni, majd amikor csatlakoztam a sereghez már ritkábban, és mire testőr lettem… teljesen elmaradt a kikapcsolódás ezen formája. Egy hirtelen ötlettől vezérelve ezért úgy határoztam eljött az ideje, hogy felelevenítsem az emlékeket. Hogy kitisztítsam a fejem, amennyire csak lehetséges.
Egy egész napos túrára való italt, és élelmet pakoltam be, mert a sziklamászáson kívül egy kirándulásra is nagyon vágyom. Nem zavar, hogy egyedül megyek, épp a gondolataimat, és érzéseimet szeretném megtisztítani, ezt pedig csak önmagamban tehetem meg. És úgy, ha fizikailag igazán igénybe veszem saját magamat…
Vagyis a legmagasabb, és legmeredekebb sziklát választottam ki (a gyalog ösvény mellett), és nem fogom köteleket használni. A ruházatom majdnem olyan ellenálló mint  a páncélom, ezért nem tartok attól, hogy egy esés esetén komolyabban megsérülök. Ráadásul… nem tervezek leesni. Fel szeretnék mászni, problémák nélkül.
De… valamiért mire odaérek a sziklafal aljához, arról megfeledkezem, hogy hosszú évek óta nem csináltam ilyet…
Az első néhány méter leküzdése magabiztosságot ad, könnyedén találok fogást, és a lábam is biztos támasztékot kap. Az idő kellemes, a kesztyűm kiváló tapadást biztosít, ezért nem látok okot arra, hogy visszaforduljak. Majd a szikla tetejéről körbenézek, és látni fogom milyen utat tettem meg. Fizikai, és egyéb értelemben is…
Az utolsó fogás előtt viszont… letörik a kiszögellés, amin a jobb lábam nyugszik. Meg tudok kapaszkodni, nem zuhanok azonnal a mélybe, a kezem… végül csúszni kezd, és az izmaim is erős remegéssel tiltakoznak a megerőltetés ellen. Addig a pontig míg… végül menthetetlenül fogást vesztek, és érzem, hogy zuhanni kezdek. A ruha meg fog védeni, ez az utolsó gondolatom. Az éles fájdalom a lábamban szintén csak pillanatnyi.
De ennek ellenére is, csak a sötétség fogad…