Big Change

Jobban megszorul a kezem Queil tenyerében, de még ezt sem valószínű, hogy rajta kívül bárki is érzékelte.
- Abban leszek. Mert mellettem maradhatsz… - talán nem most azonnal, még lesz egy átmeneti időszak, amikor nem lehetünk annyit együtt, mint most, de azt már fél lábon is ki fogom bírni, amennyiben később már senki nem szólhat bele abba, hogy milyen kapcsolat van köztünk. Remélem, hogy az-az idő is eljön majd egyszer…
Végül távozunk, a magam részéről legalább egy mázsával könnyebb súllyal. Tudom, hogy még nem oldódott meg minden probléma, de a remény… még sosem volt ilyen szinten látható, és érezhető.
És ez a könnyedség érezhető rajtam, akkor is, amikor még a testőr és védenc ‘álcát’ kell fenntartani, és amikor már távol vagyunk mindenkitől, és újra önmagunk lehetünk. A mosolyom persze ekkor élénkül fel igazán, és amint lehetőségem van rá, Queil felé fordulok.
- Bármikor… - igazából ez nem teljesen igaz, amíg kizárólag a testőröm lehet, addig figyelnünk kell, hogy ki láthat minket, és ki nem. De szeretném, hogy tudja, nem kell engedélyt kérnie ahhoz, hogy megérintsen engem. Ezt egyedül így tudom neki elmondani, és persze a várakozó mosollyal, amivel én is közelebb megyek hozzá egy lépéssel. Majd ahogy átkarol, én is köré fonom a karjaimat, és a vállán nyugtatom a fejemet.
- Én sem. Már beletörődtem, hogy ennek így kell lennie. És most… nagyon régen voltam utoljára ilyen boldog… - talán még soha. De most nem akarom ezt hangoztatni. Érzem, hogy Queil még mindig zaklatott, és ahogy elindulnak a könnyei, még szorosabban ölelem őt át, és egy finom csókot lehelek a nyakszirtjére.
- Én is szeretlek… - nem fogok egy ideig szólni, szeretném megadni Quilnek az időt és a teret is arra, hogy feldolgozza, ami az elmúlt néhány órában, és napban történt. Itt vagyok mellette, és egy tapodtat sem fogok mozdulni, de a szavaimmal egyelőre nem akarom zavarni. Csak az energiámat fonom köré, a szeretetet, amit iránta érzek, és azt, hogy mennyire fontos nekem, hogy ő boldog legyen.
Az pedig nem számít, hogy mennyi idő telik el, akár órákig is itt maradnék vele. És csak akkor szólalok meg újra, ha érzem, hogy egy kicsit megnyugodott, ha az elfogadás, és feldolgozás első hullámán már túl van.
- Brandon a testvéred. Tudom, hogy nincsenek véletlenek, de ez… majdnem a sógórnőd lettem… - ez… annyira abszurd, hogy hirtelen nevethetnékem támad. Először csak finoman megrázkódik a vállam, aztán kibukik belőlem a nevetés. Jólesően, és leginkább nagyon megkönnyebbülten…