When the awan is ready...

Egy pillanatra a férfira emelem a tekintetem, és, ha rajtam múlik, tartom is a szemkontaktust. Ugyanis arra próbálok rájönni, hogy mire célzott ezzel a kijelentéssel.
Aztán rájövök, hogy nem fogom tudni kideríteni. És minden bizonnyal csak arra, amit ki is mondott…
- Rendben. - ha nem számít… és az sem, hogy mások szemében sem volt minden tettem jó… akkor nincs több kérdésem. Továbbra is furcsának gondolom az Erő ízlését, de elfogadom, hogy engem választott. Azt persze, hogy ez pontosan mit jelent… még mindig nem tudom.
- Mindenkinek van rá lehetősége, de én magam még nem tapasztaltam, hogy sokan lennénk a csapatban… - szét teszem a kezemet, mert igazából… egy kicsit sem értek a világ dolgaihoz. Könnyen lehet, hogy valójában épp az a néző pont az általános, ami nekem is van. Küzdeni, amíg élünk, aztán ha bundát váltunk, újra kezdjük a harcot. De ezen irányú tapasztalatokat nem tudok megosztani Dariellel. Ahogy arról is markáns véleményem van, ha valaki okkal választja azt hogy egész életében szívjon.
- Az mazohista. És halasztja a valódi problémáinak megoldását. -  semmi jogom itélkezni, mert… én sem tervezek a mostani utamról letérni, de… Nos ilyen személyeket ismerek. Egy valaki különösen ilyen… de már rálépett a problémamegoldás útjára, így eszemben sincs megemlíteni a nevét, vagy akár gáncsoskodni. Csak mellette leszek, amíg meg nem oldja, és le nem számol az összes démonával.
- Nem. Lehet ivás, és huncutkodás is, de az előbbi a tegnapi programom volt, az utóbbi meg… bocs, de nem veled tervezem. - azért egy huncut mosoly… annak ellenére is megjelenik az arcomon, hogy Darielnek jóval kevesebb domborulata van annál, mint ami vonzó a számomra. Önkéntelen reflex. Aztán persze eltűnik, mintha soha nem is lett volna. Mintha… az arc izmaim képtelenek lennének mosolyra húzódni.
- Vagyunk? Ezek szerint együtt fogunk küldetésre járni? - hmm… lehet, hogy mielőtt nagyon lelkesen belemegyek ebbe a “fogjuk, vagy húzzuk meg az erőt” dologba, tisztázni kellett volna, hogy ez pontosan mit is takar. De az tény, hogy… én itt most felesleges vagyok. És ki tudja, hogy meddig maradok még az…
- Ez most hivatalos eseménynek számít? - a szememben ez csak evés, de… tudom, hogy nem mindig ítélem meg pontosan az ilyen szociális eseményeket. Kérdezni viszont nem félek, és persze… ha elakadok, minden bizonnyal csak Dariel Mesternek fogom szólítani, és akkor biztos nem lesz gond.
- Persze. - először csak bólintok, de aztán fel is állok. Van bennem némi késztetés, hogy most én álljak fölé, úgy ahogy ő tette korábban, de… inkább csak maradok a helyemen állva, és csendben várakozom. A mester szót pedig… hát Rosenak biztos elmesélem. Csak, hogy tudja, pontosan kiért is rajong annyira kicsi Rose… Tuti örülni fog…
- Hol edzünk?

Sok mindent tettem már az életem során, és… ez a férfi most tulajdonképpen rákérdez, hogy pontosan mit. Nem szokásom titkolózni. De a dicsekvés sem.
- Nem vagyok büszke a tetteimre. Így nem gondolom, hogy érdemes lennék bármire is. Pláne nem egy ilyen erőre. - az izom, és a képességek az más. Ez valami több, valami, ami tényleg kiválasztott. Csak épp azt nem tudom, hogy mi volt ennek a követelménye. De már nem is vitatom. Főleg annak fényében nem, hogy Dariel már a második, aki ezzel kapcsolatban megkeres…
- Tulajdonképpen bármikor. Addig itt leszek a Lyrán, amíg Rose és a családja is. Itt pedig nem kell megvédenem őket senkitől, tehát… - azért egy jelentőségteljes pillantást vetek Darielre. Ugyanis edzés, és tanítás ide vagy oda… Kicsi Rose miatt mindig rajta lesz a fél szemem.
- … akár most is. Nincs dolgom. - illetve ami van, az várhat. Legfeljebb majd elhívom Rynalt is az edzésre. Amennyiben lehet ilyet. Igazából fogalmam sincs, hogy miként működik ez.
- Nem. Azért akarok fejlődni, hogy ne haljon fájdalmas halált az, akit védelmezek. Nekem tulajdonképpen mindegy. Ugyanígy jövök vissza akkor is, ha virág szedés közben ér a vég, vagy ha hosszúra és kellemetlenre nyúlik.  - azt azért nem tagadhatom, hogy a kínzástól… borsódzik a hátam. Akkor már inkább puff, és kész vége. De az is benne van a pakliban, ha veszélyes helyre dugom a mancsom. Már pedig… szinte mindig oda tolom..
Dariel pedig úgy tűnik, hogy megérti ezt. Vagy csak azt, hogy nem szokásom feladni. Addig nem, amíg van esély… Kismacsek is ezért lehet most itt, és persze azért, mert ebben… nagyon is hasonlítunk egymásra Rosesal. Neki sem mondhatja senki azt, hogy “nem”...
- Nem feltétlenül tombolni. Csak csinálni akarok valamit az üldögélésen kívül. - a gyerekekkel egész jól el tudok játszani, de ők azért az idő nagy részében Rosesal vannak. Rám csak akkor van szükség, ha ő épp pihen, és se Rynal, se Regulus nem ér rá. Tehát tényleg csak üldögélek. Kihívást viszont még így sem intézek Dariel felé. Ha ráér ma, örülök neki, de ha nem, elfogadom. Számolom a perceket, de elfogadom…
- Egyébként ez az Erő, meg Rend, meg edzés… mennyire nyilvános dolog? Titkolnom kell a barátaim előtt, vagy megoszthatom velük? - még mindig nem vagyok a titkok macskája, de… ha kell, tartom a számat. Ahogy az ábrázatomat is. Sürgetés nélkül kifejezéstelenül nézek Darielre. Vagyis…
- Mesternek kell szólítanom téged? - számomra természetes a rang szerinti megszólítás, így ha ő is az, és megköveteli, ellenvetés nélkül fogom így szólítani. De van, amikor én is jobban örülök annak, ha egyszerűen csak Darionak szólítanak. Így neki is feldobom ezt a lehetőséget.

Meglepődöm a szavain. Az erő engem érdemesnek talál… Ezt nem tartom túl valószínűnek. Olyasmiket tettem, hogy… igazából semmire sem vagyok érdemes. Ellentétben azokkal, akiknek a védelmére esküdtem fel.
- Furcsa ízlése van az erőnek… - nem vitatkozom, mert már régen megtanultam, hogy a sorsommal felesleges vitatkozni. Az úgyis sodor magával oda, ahová akar. Én meg megyek vele. Ha meg nem tetszik, ahová vitt, akkor küzdök. Foggal és karommal…
- Nah… végre egy jó hír. Mikor kezdjük? - nem mondom azt, hogy kizárólag az ökleimet szeretem használni. Nagyon szeretem a fegyveremet is. És… szívesen megtanulnék egy közelharci fegyvert is forgatni. Mindössze három napnyira vagyok attól, hogy Rynalt kérjem meg arra, hogy mutassa meg miként lehet értelmesen használni a szigonyát. De mivel az-az ő fegyvere… ezt arra az esetre tartogattam, ha már tényleg nem bírom tovább a semmit…
- Igen. Az esetek többségében. Mert aki fájdalmas halált hal, az általában nem akarja még egyszer átélni. Inkább a békés életet választja, és nem azt, hogy tovább fejlődjön a harci tudása. - vannak kivételek. Például én biztos nem fogok répát termeszteni, legyen bármilyen kínzó is a vég. Inkább visszajövök és… némi továbbképzés után lefutom újra a meccset azzal, aki eltett tappancs alól…
Ám minden bizonnyal nem ez a férfi lesz az, aki tigris bundában fog járni, így viszonylag derüsen, fordulok felé, és hozom szóba, hogy én most is szabad vagyok. Ma egyedül Rynallal akarok majd pár szót váltani. De az ráér…
- Ez is lehetséges. De valószínűbbnek tartom, hogy ha elég volt, azt onnan fogod tudni, hogy már egy szót sem szólok. - tehát én ájulásig szoktam küzdeni. De ha annyira meg tud izzasztani, hogy már szavakkal kérem a pihenést… legyen úgy. Végre valaki meg tudná tenni…
- Akkor ma vagy tényleg csak holnap? - láthatja rajtam, hogy lelkes vagyok. Vagyis van némi kifejezés az arcomon. Azt hiszem mások a kíváncsiság hoz szokták hasonlítani. Tényleg az vagyok.

Jellemző. Nem értem, hogy miért lenne az. Biztos vagyok benne, hogy azért nem áll össze a kép, mert hiányosak az információm. De attól még nem örülök neki, hiszen a tudatlanság veszélyes dolog.
- Mármint mire jellemző? - az arckifejezésem nem változik, nem válik sem értetlenné, sem csodálkozová. Egyszerűen csak… van. Gondolom. Igazából nem szoktam irányítani, bőven elég a lábamat meg a karomat.
- Akár. De nem a kézen fogva futást. Az nem kihívás. - az bal kezemmel megfogom a jobb öklömet, és roppantok egyet a csonton. Aztán a másik kezemmel is megcsinálom ugyanezt. Vagyis… ütni akarok. Ha ő edzés alatt ezt érti, és még vállalkozik is… jóbarátok leszünk.
Aztán kiderül, hogy nem, hanem… nem tudom a megnevezést. De kiderül, hogy a Rendhez van köze, ahogy elvileg nekem is. És ő fog… tanítani? Azt hiszem igen. Tanítani.
- Rendben. - nekem jó. A fejlődést sosem utasítom vissza. Még akkor sem, ha ez az Erő dolog… nekem nagyon mesebelinek hangzik. De… többé kevésbé nyitott vagyok. Illetve tényleg meg akarok védeni mindenkit, aki fontos nekem…
- A harci képességeket mindig hasznos fejleszteni. Nincs olyan, hogy befejezett képzés. Illetve van, azt hívják halálnak. - legalábbis én úgy gondolom, addig nincs vége, amíg lélegzek. Ennek pedig éppen az-az oka, hogy lélegezni akarok. Még sokáig. Ugyanis a Kismacsekhoz hasonlóknak nélkülem… tulajdonképpen annyi. Rose pedig biztosan kicsinálna engem is, ha történne valami a macskájával.
- Áh… szóval Thram… Nagymester… ezért keresett meg? - sejtettem, hogy nem a két szép szememért (bár én biztosan nem tiltakoznék ez esetben sem…). És akkor ezek szerint ő is ezért van itt. Bár… nem is tudom. Ha van bennem Erő, és benne is… nem kéne éreznem? Hmm…
- Nekem jó. Akár ma is. Csak az a testedzés, tényleg testedzés legyen… - most nem fogom újra ropogtatni az ökleim. Ellenben elmosolyodom. Nem azért, mert megakarnám verni ezt a férfit, de… valakit már meg akarok ütni. És ha ő meg ezt pont bírja… Akkor remekül ki fogunk jönni egymással.

Bólintok szavaira, és azt csak magamban teszem hozzá, hogy nem csak a gyerekeit védelmezi. Ott van Kismacsek is. Azt mondjuk még mindig nem értem teljesen, hogy miért őt választotta, amikor… lett volna más opciója is…
Aztán viszont a férfi választja inkább a szavak helyett a mutogatást. Rögtön ráfog a… fegyverére. Megállom, hogy elmosolyodjak, de a szememben biztos csillan némi vidámság. Engem ugyanis ilyesmivel nem lehet megijeszteni. Csak azért, mert valaki fegyvert hord, ahogy Rose mondaná: nem tojom össze magam. De kétségtelen, most már erre is figyelni fogok. És Kicsi Rosera még inkább, ha pont egy ilyen “fegyverem van, jó vagyok” fazon választott egy másik… “fegyverem van, szívesen használom” csíkos helyett…
- Élesedtek azt hiszem. Meg a reflexeim… akár egy macskáé. - nem poénnak szántam. A Terrai kis- és nagymacskák jutottak eszembe. Ravasz kis bestiák. Meg egész aranyosak. Ez utóbbi azt hiszem nem igaz rám, de… igyekszem a legjobb modoromat elővenni. Nincs okom ugyanis arra, hogy belekössek Darielbe. Egyelőre…
- Egyébként igen, lehetne segíteni. Ha lenne tennivalóm… - az edzés jó, de nem elég intenzív. Kevesen akarnak ‘párbajozni’ velem. Pedig van, amikor még hagyom is maga, hogy ne érjen olyan gyorsan véget a menet. Talán ez a férfi is ilyesmit akar? Na abban benne lennék…
- Értem. - szóval véd. Helyes. Kolléga. Így… máris érdekesebb a mondandója, és a kérdései. Egyedül azt nem tudom pontosan, hogy miért is fontos annyira, hogy mi van velem… Aztán ahogy folytatja végül megértem.
- Igen, azt akarok. És akkor ezek szerint… te vagy az, aki nekem ebben segíteni tudna? - nem becsülöm le a segítséget még akkor sem, ha… mondjuk olyan forrástól érkezik, aki képzetlen a harcban. Apró trükköket ugyanis bárki képes megtanulni. És szeretnék én is minél többet a magaménak tudni.
- Miért lesz ez jó neked? - nekem senki sem szokott önzetlenül segíteni, így feltételezem, hogy itt is lesz majd egy árcédula. Nem baj az, csak szeretnék tudni róla. Meg… igazából most már bármibe belemegyek, csak történjen valami…

Bólintok, mert nem Dumielnek hívják. Tulajdonképpen részletkérdés, mert… nem tartom valószínűnek, hogy túl sok ősz hajú, sárga szemű, és bőrnadrágos fazon szaladgálna a Lyrán. Aki tetszik Kicsi Rosenak!
- Rendben. - tőlem… Engem sem zavar, ha nem a nevemen szólítanak. A “Hé te…” is elégséges megszólítás, mert a hangerő a lényeg. Bár az utóbbi időben, szerintem még a hallásom is jobb lett egy kicsit. Meg van még más is, ami változott, amióta itt vagyok…
Ezért szemernyi félelem sincs bennem, amikor kijelentem, hogy rajta fogom tartani a szemem. Teljesen komolyan gondolom. Ő mégis elneveti magát. Meglepődöm ugyan rajta, mert kevesen szoktak egy ilyen után nevetni, de… igazából örülök neki. Az mindig jól jön, ha az ellenfél lenéz…
Aztán persze folytatja, és kiderül, hogy… hmm… nem tudom, hogy akkor végül is miért nevetett. Ezért nagyon figyelek. A mozdulataira is…
- Igen? - felszökik a szemöldököm. Önkéntelenül. - Akkor miért? - továbbra sem mutatom sem az aggodalom, sem az erő jelét. Ha van is rajtam valamilyen érzelem az legfeljebb a kíváncsiság. Mert még mindig nem tudom, hogy mit lát benne Kicsi Rose, amit… bennem nem… Én is ilyen mogorva vagyok.
- A nagy is az. De ez ne tévesszen meg. Ketté tudja harapni a torkodat, és… ha a húsgombócához nyúlsz, lehet, hogy ketté is fogja. - Rose nagyon heves természet, bár azt észrevettem, hogy amióta családja lett sokkal… nyugodtabb. Nem unalmasan. Csak mivel boldog, nem pöccen be olyan gyorsan.
Azt pedig már nem teszem hozzá, hogy ha Kicsi Rosessal lesz valami, akkor meg én harapok torkot. Ezt már tisztáztuk. Le is teszi a kardját az asztalra. Helyes. Békében szeretek enni.
Aztán viszont elmondja, hogy ő honnan ismer, és… megértek néhány dolgot. Az erőről van szó, meg a nőröl, aki felkeresett. Ezek szerint őt is ismeri. Ez a férfi mindenkit ismer?
Nem szólalok meg egy ideig. Mérlegelem, hogy elmondjam-e neki, hogy mit tapasztaltam, avagy sem. Aztán úgy döntök, hogy igen. Valószínűleg neki is köze van az erőhöz, akkor meg fölösleges is lenne titkolózni.
- Sokkal erősebbnek érzem magam. Telekinézis szintjén is. Még annak ellenére is, hogy a semmittevéstől pocakot eresztettem. - Rose hasfalán már jobban lehet reszelni, és ez nem a hiúság miatt zavar. Praktikum. Minél erősebb vagyok annál jobban harcolok. És egyelőre nem teszem fel azt a kérdést, hogy ezt miért kérdezte. Gondolom majd kiderül. Más érdekel.
- Szép szálka. - bökök a fejemmel jelentőségteljesen a kardra. - Ezzel szeretsz rendet tartani? - nem nyúlok hozzá, mert én is nagyon csúnyán néznék, ha valaki a fegyveremet akarná polírozni. Már mint az igazit… A másikat… hahh… azért remélem Kismacsek majd életem végéig tartó étel és ital jeggyel fog ellátni a végén.

Megköszöni, ezért érzem, hogy a jómodor fenéken bólint. Most már mondanom kell neki valamit…
- Nincs mit. - továbbra sem az én asztalom, és még csak nem is az én ételem. Persze ha épp az én tányéromat kérné, nem tudnék kedvesen rámosolyogni… De nem is próbálkozik szerencsére ilyesmivel…
Idővel pedig… beugrik, hogy miért is érdekes a számomra, azon kívül, hogy udvarias, és nagydarab. Rose… Sejthettem volna, hogy még mindig bukik a bőr cuccokra…
- Nem Dumiel? - komoly ábrázattal nézek rá, mert éreztem én magam is, hogy ez nem stimmel. Tippnek azért remélem jó volt. Meg azt is, hogy nem sértettem meg.
- Igen. - nem tudom, hogy ez hogy jön ide, de tényleg Darionak hívnak. Így még bólintok is. Az étkezést pedig… már befejeztem ugyan, de még éhes vagyok…
- Dariel. Elnézést. - ez tényleg nem volt szép, de a nevekben nagyon rossz vagyok. Most viszont meg fogom jegyezni. Több ok miatt is…
- Rose mesélte, hogy kicsi Rose nagyon oda van érted. Ez pedig azt jelenti, hogy rajtad kell tartanom a szememet. - vannak, akik az ilyen kijelentések után fenyegető mozdulatokat tesznek, vagy meg akarják mutatni, hogy mennyire veszélyesek, és mennyire nem kéne kekeckedni velük. De én nem vagyok ilyen. Elég mélyen a férfi szemébe nézni, és ezzel vicc helyett komollyá tenni a kijelentést. Mert nem akarom, hogy tudja, veszélyes vagyok. Azt csak  akkor fogja megtudni, ha Kicsi Rosenak meggörbül az egyik hajszála…
- És te honnan tudod a nevem? - kézenfekvő válasz Rose lenne, de nem hiszem, hogy éppen rólam mesélne egy idegennek. Valami mást sejtek a dolog mögött. Így ismét rá is nézek a férfira… Próbálok nem a “meg foglak verni” nézésemmel…

Felesleges lenne tagadni, hogy szeretek enni… Nyersen, sütve, gyümölcsöt, húst… tulajdonképpen jöhet minden. Főleg, amikor a semmittevés leszívja minden energiámat…
Nem nekem találták ki a várakozást. Egyrészről örülök neki, hogy a Kis Család biztonságban van másrészről viszont… még annak ellenére sincs semmi dolgom, hogy megszólított az erő. Vagy mi. Nagyon zavaros…
Ezért ha nem a macska kölykökre vigyázom… többnyire eszem. Tartok tőle, hogy már látszik a pocakomon is… Látom, hogy… gömbölydedebb.
Az étel íze viszont mindig elfeledteti velem, hogy akció híján, most csak a sima edzésre számíthatok. Ami nekem semmi. Kevesebb erőbe kerül (és kevesebbet is ad…), mint hogy ülök, és tömöm a fejem. Akkor pedig elég egyértelmű, hogy melyiket választom.
A társaság viszont… tud meglepetéseket okozni időnként. Megszoktam, hogy a Lyrán rengetegen vannak, de az még mindig furcsa a számomra, hogy itt nem kell senkitől se tartanom. Ha pikkelyes avagy velük ‘szerződésben’ álló magánvállalkozó dugná ide a fejét… Igen hamar seggberúgással távozna. És akkor még örülhet, hogy csak annyival… Ez meg azt jelenti, hogy… itt mindenki nagyon boldognak tűnik. Nem bánom, még örülök is neki, csak… engem hagyjon mindenki békében enni…
Ám ez túl nagy kérésnek bizonyul. Mikor épp a legfinomabb falatot forgatom a számban, érzem, hogy valaki továbbhaladás helyett megáll az asztalomnál. És még árnyékolja is a tányérom…
Sóhajtok…
Felnézek a fazonra, és… hmm… nagydarab. És nem látok rajta unatkozó testőr pocakot sem. A számba veszek egy újabb falatot, és folytatom az étkezést. Láttam, megverném, de nem tehetem, így inkább a kaja. Legalábbis addig, amíg meg nem szólít.
Ismét ráemelem a tekintetem, és hosszan gondolkozom azon, hogy… mikor válaszoljak neki. Természetesen nem vagyok bunkó, nyugodtan leülhet az asztalhoz, mert nem az enyém. De még épp rágok. És olyan finom a falat, hogy nem fogom csak azért gyorsan lenyelni, hogy válaszolhassak neki. Meg fölösleges lenne egyébként is erre szót pazarolni.
Így leteszem az ételt a kezemből a tányérra, és a mutató ujjamat a szabad szék felé irányítom. Eddig udvarias volt, és nincs okom arra, hogy megtagadjam a kérését. Az ugyanis nem elég, hogy szívesebben eszem egyedül…
De aztán akár helyet foglal, akár nem, újra rátekintek a férfira, és jobban megfigyelem. Hosszú ősz haj, bőrnadrág és sárga szemek. Nem egy hétköznapi figura.
Hmm… tényleg nem az. Beugrik, hogy Rose mesélt valakiről. Bőrgatya meg sárga szem. És Kicsi Rose nagyon oda volt érte…
Befejezem az étkezést, mert tartom a fontossági sorrendet. Ez legalább öt percet igénybe vesz, ha nem tűnik el időközben a fazon. Akkor persze hamarabb szólok. Egyébként legyen tele a pocak, és majd utána ‘dumálunk’.
- Te vagy Dumiel? Te találkoztál Rosesal? Mindkettővel. - azt hiszem Rose ezt a nevet mondta. Igazából csak a “D”-ben meg az “iel”-ben vagyok biztos. Úgy nagyjából... Ezért újra a férfira nézek, és várom a válaszát.  A szemkontaktust határozottan tartva…