Nothing as it is

Feszülten figyelem, amíg választ nem ad. Még a levegőt is önkéntelenül tartom bent, annyira tartok tőle, hogy valamiként kapcsolatba került az anyaggal. Ezt persze csak akkor veszem észre, amikor válaszol, és megkönnyebbült sóhajként kúszik ki belőlem a levegő. Az pedig egy kicsit sem érdekel, hogy ő észrevette-e ezt a gesztust vagy sem, mert a legfontosabb, hogy most… még nem történt baj.
- Johhh.. ez jó hír. - azt nem tudom pontosan miért is mondtam ezt ki, mert egy bólintás is elég lett volna. De mindegy. Csak az a fontos, hogy most biztonságban van. Arról pedig gondoskodni fogok, hogy a jövőben is így legyen…
Ezért sem akarok távozni, még ha azt is érzem, teher számára a jelenlétem. Kiderül, hogy jól döntöttem, mert félreértettem a megjegyzését.
- Oh… Bocsánat. - mosolyodom el kissé zavartan, azt viszont megállom, hogy megdörzsöljem a tarkómat. A mozdulat elindult ugyan, de észbe kaptam, és inkább a hajam tűrtem a vállam mögé. Egy fokkal jobb, bár a lazítástól még ez is távol áll. Nem mintha arra lenne esélyem a társaságában… És addig nem is áll szándékomban, amíg ki nem derítem, hogy mi történt.
Ez azonban…
Nem pont úgy sikerül, ahogy én azt gondoltam. A szavai és a gesztusa ugyanis arra utal, hogy… tudott róla. Nem tudom, hogy ez esetben miért kezeli ilyen nyugodtan ezt az ügyet, és miért nincs most is mellette valaki. Minden bizonnyal nem látom a teljes képet. Még…
- Igen szeretnék. Mert ezt nem értem. Tudott a méregről? És a szolgálatban lévő testőre? Ilyen esetben neki értesíteni kell azokat is, akik nincsenek szolgálatban. Ez nem történt meg… - nem ez az eljárás. És ha eltértek tőle az… Vagy hibára utal, vagy arra, hogy Brandon kérte, hogy ez így legyen.
- Egyedül volt? - ha valaki hibázott… akkor beszélnem kell vele. Nem szokásom bemártani a társaimat, mert mindenki véthet időnként, de beszélnünk kell a történtekről, hogy a jövőben ilyen ne történhessen. Kivéve, ha… a szolgálatban lévő testőrének semmi köze az ügyhöz. Vannak pillanatok, amikor egyedül kíván lenni, és akkor nem sok eszköz van a kezünkben. Most is bármikor elküldhet, még akkor is, ha nem vagyok szolgálatban. Ha viszont rajtam múlik, amíg nem bizonyosodom meg róla, hogy a veszély tényleg elmúlt, maradok.

Nehéznek éreztem a szívem, amikor a lakosztálya felé lépkedtem, de ez szinte semminek bizonyult ahhoz képest, ami akkor kerített hatalmába, amikor be is léptem. Mintha egy örökké valóság telt volna el azóta, hogy legutóbb én őriztem, és talán még több azóta, hogy utoljára nevetni láttam… Ez pedig annak fényében, amit az erkély alatt láttam, több mint aggasztó.
- Igen. Láttam, hogy elejtett egy poharat, amikor… - olyan helyen voltam, ahol nem feltétlen kellett volna… De ez most nem számít, és a büntetés is vállalható, ha cserébe sikerül megakadályozni, hogy az életére törjenek. A méreg ugyanis biztosan ott volt…
- … kint voltam a kertben, és épp az épületet néztem. - nem fogok ferdíteni. Ahogy nekem, úgy neki is ismernie kell a tényállást. Épp csak az nem tartozik szorosan a munka körömbe, hogy inkább őt néztem és nem az építészetet… De ez a részlet már a történet szempontjából irreleváns.
- Ivott a pohárból? Vagy került a folyadékból a bőrére? - ismereteim szerint a szer - aminek az illatát éreztem - csak elfogyasztva veszélyes, de alapos akarok lenni. Többek között azt is tudnom kell, hogy ő maga érzékelte-e a veszélyt. Lehet, hogy épp a testőre mondta, hogy dobja el, csak én őt nem láttam. Ebben az esetben hülyét csinálok magamból, de azt is vállalom. Viszont mielőtt erre is rákérdezhetnék, megakaszt egy egyszerű kijelentéssel. Tényleg nem vagyok szolgálatban, és emiatt zavarba is jövök. Minden bizonnyal pihenne, vagy ügyeket intézne, és ezért említi meg, hogy nekem nem itt lenne a helyem. Vagy szimplán csak nyomon követi a védelmező csapatot, és épp engem küldene pihenni? Nem hiszem. Nem is ismer…
- Sajnálom. Valóban nem vagyok. - egy lépést hátrálok is, hogyha mégis azért említette meg mert zavarom, legyen lehetősége arra, hogy későbbre halassza ezt a beszélgetést. Ám a tekintetem, és az, hogy magamtól nem távoztam egyértelműen arra utal, hogy ha rajtam múlik, addig nem térhet nyugovóra, míg nem tisztázzuk, hogy mi történt. Mindannyian az életünket visszük vásárra, azért, hogy ő biztonságban legyen, és az ilyesmi nem múlik el, csak azért, mert nem vagyunk már szolgálatban. Legalábbis esetemben semmiképp… Így ha nem szólít fel kifejezetten a távozásra, maradok, és tovább folytatom a megbeszélést.
- A pohár szilánkokra tört, de maradt benne néhány csepp ital. Megvizsgáltam és veszélyes méreg anyagot éreztem. Az ilyesmi pedig nem történik véletlenül. - hagyok neki egy kis időt, hogy ha ez új információ a számára, akkor legyen ideje feldolgozni. Normális esetben ugyanis csak a biztonság kedvéért vannak testőrei, és nem azért, mert valódi veszély fenyegeti. De ahogy ránézek, biztos vagyok benne, hogy ez nem egy normális eset. Illetve amiatt sem folytatom azonnal, mert még kiderülhet, hogy tud mindent. Ebben az esetben nekem kell feldolgozni ezt-azt…

Ott akartam lenni az estélyen. Magam sem tudom, hogy miért, hiszen sem a rangom, sem a személyem nem elégséges ahhoz, hogy a közelében legyek, de szerettem volna őt látni. És azt is, hogy egyszer láthasson engem ő is, amikor nem az egyenruhámban vagyok…
Ám a magamfajtát… nem hívják meg az ilyen előkelő estékre. Hiába bizonyítottam már számos alkalommal, és kaptam elismerést is a teljesítményemért, az uralkodó családhoz még csak távolról sincs semmi közöm. A családom mindig is távol maradt a hatalmi harcoktól, és engem sem szántak sohasem magasabb pozícióba. Ez pedig nem is zavart, egészen addig míg rá nem jöttem, így nem lehetek teljesen szabad. Nem szerethetek akárkit…
Az viszont szíven ütött, hogy még ahhoz is külön engedélyt kellett kérnem, hogy szolgálatot teljesíthessek az ünnepségen. A normál meghívásra esélyem sem volt, de legalább a munkám révén a közelbe kerülhettem. Ugyan nem vehettem fel szép báli ruhát, de a hajamat legalább kiengedtem, és dús fürtökben omlott a vállamra akkor is, amikor még a bejáratnál őrködtem. A társaim furcsán is néztek rám, de egy cseppet sem érdekelt.
Brandont kerestem a tekintetemmel, és őszinte mosoly szökött az arcomra, amikor láttam, hogy ő is megérkezett, és olyan elegáns, mint talán még sohasem. Sohasem beszéltem neki az érzéseimről, és magamnak is csak nemrég ismertem be, de… a jelenléte máris jobb kedvre derített.
A szolgálatot viszont akkor sem szoktam félvállról venni, ha a szívem a terembe húzna. Kérlelhetetlenül álltam őrt a bejáratnál, és teljesítettem minden parancsot, amit kaptam. Azonban, amikor eljött a szolgálati időm vége… nem akartam azonnal távozni. Bár a bálra nem kaptam meghívást, a kertben maradhattam egy ideig. Elbűvölt az épülettel együtt, annak ellenére is, hogy tudom, én sosem fogok ilyenben élni. Sosem érdekeltek az anyagi javak, és a rangok sem. De másképp épülne fel a társadalmunk, sokkal könnyebb lenne…
Ezért is dobbant hatalmasat a szívem, amikor megéreztem Brandon energiáját a távolban. Ha nem hangolódtam volna rá olyan sokszor, nem ismerem fel, de így rövid nézelődés után őt magát is megtaláltam, ahogy éppen egy erkélyen áll, és leejt valamit a földre. Nem mentem oda azonnal, még csak nem is álltam fel a fűből, ahová leültem, mert azt hittem, ez teljesen megszokott egy ilyen banketten. De valami mégis azt súgta, hogy érdemes lenne megnéznem, hogy mit dobott le. Akár biztonsági kérdés is kerekedhet ebből…
Megvártam, míg az alakja eltűnt az erkélyről, majd oda sétáltam az erkély alá. Egyszerű kristály szilánkok, láthatóan egy pohár maradványai. De valami még így is azt súgta, hogy nézzem meg alaposabban. A folyadékot, amit tartalmazott, már beitta a talaj, de a szilánkokon, még maradt pár csepp. Ami éppen elég ahhoz, hogy azt megszagolva, legalább halvány sejtésem legyen arról, hogy mi lehetett benne. Görcsbe rántotta a gyomromat a rémület, amikor felismertem…
Nem figyelt rá a testőre? Vagy ez csak puszta véletlen? Cikázni kezdtek bennem a kérdések, és tudtam, hogy nem várhatok a válaszokkal másnapig. És erről nem is szólhatok akárkinek… Itt valami olyasmi történt, amit én nem értek, de potenciális veszélyt jelenthet a leendő klánvezérre. Brandonra…
Ezért türelmetlenül vártam a kertben, gondolkozva azon, hogy mi lenne a helyes lépés, de akkor jutottam csak elhatározásra, amikor láttam, hogy Brandon távozik. Nem tudom, hogy pontosan mennyivel később, de láthatóan épen és egészségesen indult el. Ami persze azt is jelenthetné, hogy csak túl aggódom a dolgot, hiszen nem vagyok elfogult vele szemben…
Mégis, úgy éreztem, hogy beszélnem kell vele, akár kitalálni valami mondva csinált okot arra, hogy meglátogathassam, de meg kell bizonyosodnom arról, hogy a veszély már elmúlt. Így a leglogikusabb útirány felé mentem, a lakosztályához…
Kissé félénken kopogok a lakosztálya ajtaján, de miután megtettem, már kihúzott vállakkal, magabiztosan állok az ajtóban. Érzem, hogy bent van, de ennél beljebb nem merészkedem az energiámmal. A látogatásom minden bizonnyal így is… váratlan lesz a számára.
Ha viszont bebocsátást nyerek, nem habozok sokáig elfoglalom az ajtó mellett a helyem. Láthatja rajtam, hogy már nem vagyok szolgálatban, az egyenruha ugyan még rajtam, de a fegyvereket már leadtam. Köszöntöm, ahogy illik, és aztán… egyelőre maradok a helyemen. Előbb a szobát veszem szemügyre, és őt magát. Olyan… más. Hiányzik belőle a könnyedség, sőt… még talán az öröm is. A rossz érzés komoly aggodalommá növi ki magát, így végül megszólalok, a tárgyra téve.
- Találtam valamit az épületnél, amit ön ejtett el. Beszélhetnénk róla? - talán túlfeszítek minden határt, így fel vagyok készülve rá, hogy el fog küldeni. De mind a tartásom, mind a hangom kérlelhetetlennek tűnik, és csak némileg aggódónak. Azt igyekszem mélyen elrejteni…