Jump

Az ajkam féloldalas mosolyra húzódik, ahogy kijelenti, ez a bocsánatkérés már jobban tetszik neki. Mert tetszik a szókimondósága. Még akkor is, ha… épp úgy teremt le ezzel, mintha kisgyerek lennék. Bizonyos értelemben igaza is van. ‘Új’ vagyok a bolygón.
- Áhh… - fordulok abba az irányba amerre mutat, és már emelném is a kezemet integetésre. Amikor rájövök, hogy nincs itt rajta kívül senki. Csak a fák. Visszanézek a nőre, majd újra a fákra. És végül leesik.
- Óóóó értem már. Bocsánat, hamar ítélkeztem. - a fákat tartja a testvéreinek. Derék és csak egy ici-picit furcsa egy Terraitól. De nekem ezzel abszolút nincs gondom. Ha ő így érzi jól magát, rám nem lesz panasza. Végül mégis integetek a fáknak.
- Sziasztok. - még mosolygok is, mert szimpatikusabbak azok a fák, mint néhány Terrai. Ez a nő kivétel. Egyre érdekesebb a furcsasága. Csak meg kéne lesni…
- Pardon… - fordulok ténylegesen el, amikor rajta kap, hogy óvatosan azért, de… kukkoltam. A lényeget így is láttam. Öltözik, mert még sem jó neki a takaró ruha.
- Oh. Árulja is őket? Vagy csak magának készít? - tetszenek a kézműves dolgok. Az igazi művészek a lelkük egy darabját is beleteszik az alkotásaikba. Ez pedig különösen figyelemre méltó, egy Terraitól. Hiszen ők nem is tudnak erről, önkéntelenül teszik. Az persze más kérdés, hogy most… nem csak a takaróra gondoltam…
- Jajj… Isten ments,  hogy elől… - akkor már feküdnék a fájdalomtól. A humanoid, és férfi alak igen csúnya mellékhatása az érzékenység, azon a bizonyos ponton. De tény, az is fáj, ha máshol ér találat. Főleg, amikor egyáltalán nem voltam rá felkészülve…
- Eszemben sincs számon kérni. Csak kíváncsi vagyok. De köszönöm akkor a válaszát. - mert vargányát szed. A testvérei társaságában. Tiszta sor. Most már nekem is illik válaszolni.
-  Csak meg akartam járatni a kicsikét. - hátra nyúlok, és finoman végig simítok a motoron, hogy biztosan tudja, róla beszélek. Aztán folytatom.
- Szeret a természetben dorombolni. Én meg szünetet tartani a fűben. Épp most jött el az ideje. - a zsebembe nyúlok, és előveszem a három Milky Wayt. A LEGJOBB Terrai találmány. De sosem voltam irigy, így közelebb lépek hozzá, és nyújtom felé a kezem, amiben tartom.
- Kér egyet ön is? - azért nem véletlenül mondtam, hogy egyet… Én élből kettőt szoktam enni. De persze, ha kéri, és ízlik neki, a harmadikat elfelezhetjük. Bárhogy is dönt, én leülök a fűben, karnyújtásnyira tőle, és enni kezdem a csokimat. Úúúú de finommmmm...

Már megszoktam, hogy a Terrán minden megtörténhet, de azért vannak helyzetek, amiket még mindig nem értek teljesen. A váratlan találkozás sima ügy, hiszen ez egy nyilvános hely, bárki megfordulhat itt. Ám a hiányos ruházat… Ilyet leginkább akkor látni, ha két személy romantikus hangulatba kerül (és akkor nem csak a hiányos ruházat a feltűnő…), de ez a nő egyedül van. Vagy talán mégsem? Azért nézem egy ideig a takarót, hogy nem lapul-e alatta még valaki, akitől elnézést kell kérnem.
- Öhm… Sajnálom. - mindent. Az ugrást, azt, hogy úgy állok, mint egy szamár, és azt is, hogy egy kicsit tényleg megsérültem. De ezt egyelőre nem fogom beismerni, mert a fájdalom jellege (és legfőképp a helye…) inkább ciki, mint veszélyes.
- Egyedül van itt? - kérdezek rá végül, mert ha ennyire megijesztettem, akkor nem érzi biztonságban magát. Valakinek meg kéne védeni őt, ha önmaga nem képes erre. Meg ami azt illeti… most már jó lenne tudni, hogy direkt öltözött-e alul, vagy csak nagyon rossz pillanatban érkeztem meg. A Terraiaik azért nem szoktak annyit pucéron járkálni, mint az univerzum többi lakója…
- Ja igen. Persze. - fordulok el, bár nem teljesen egyértelmű, hogy miért. Mégis öltözni akar? Akkor nem direkt választotta ezt az öltözetet. Vagy csak előttem szégyenlős? Fölösleges. Én nem szoktam kukkolni… úgy, hogy az érintett is észrevegye. Ezért most is, csak finoman fordítom oldalra a fejem, és óvatosan nézek magam mögé, hogy még mindig mozog-e, vagy úgy összességében mit csinál. Ha nem kap rajta akkor elég ideig nézem, hogy rájöjjek, csak öltözködik. Ha lebukok akkor… a francba, tényleg észrevett szerintem… Inkább látványosan egyenesbe fordulok, mintha vééééééégig magam elé néztem volna. De azért… elmosolyodom magamban, és nem bírom ki megjegyzés nélkül.
- Szép takaró… - a kíváncsiság miatt jobban is megnézném, de most már értem a szituációt. Indokolatlan pucérkodáson kaptam rajta, és még meg is ijesztettem. A továbbiakban ezért nem akarok otromba lenni. Addig nem mozdulok amíg nem szól, hogy megfordulhatok. És akkor is csak lassan, a szememet először eltakarva, és csak lassan leengedve teszem.
- Nincs sérülésem. Csak rossz felemmel tompítottam az esést. - ahogy megemlítem, bele is nyilall a fájdalom a tomporomba, de csak azért sem nyúlok oda. Már többször hallottam, és a pályán néhányszor láttam is, hogy a Terrai férfiak hősök, ezért én is az leszek. Amennyire tudok…
- Ön milyen ügyben jár erre? - talán ezt nem illik megkérdezni, de nem túl bölcs ezen a bolygón egyedül, és nőként járkálni. Ruha nélkül pláne nem… Na de most már felöltözött azért. Így is több, mint csinos azért…

Egy ugrás itt, egy ugrás ott, sosem okozott még komolyabb gondot. Igazából most sem, azon kívül, hogy rossz felemmel tompítottam az esést, és teljes mértékben figyelmen kívül hagytam azt a tényt, hogy ez a hely, nem tartozik a tulajdonjaim közé. Praktikusabb lett volna a saját kis telkemen ‘játszani’ a KTM-mel, de ott már az összes buckát ismerem. Akkor meg hol van az izgalom?
Hát… néha váratlan helyről érkezik, és semmi köze a motorokhoz. Hallok valami sikolyfélét, de csak akkor fogom fel, hogy van forrása is, amikor már leszálltam a motorról, és olyan helyet keresek, ahová letámaszthatom, míg a fájó testrészemet ápolom. Igen váratlanul ér, hogy nem csak egy nőt látok magam előtt, hanem… hát a ‘ruházata’ is igen szokatlan. Ehhez még párosul a minden valószínűség szerint ijedt tekintet is, amit… nem nehéz eltéveszteni, éppen rám irányít. Vagy a motorra. Ez talán mindegy, hiszen már majdnem egyek vagyunk.
- Öhm… elnézést? - a hangom udvarias, de azért a kérdő hangsúly ott van. Még nem tudom, hogy elkövettem-e valami bűnt, netán… nekem is közöm van-e a szokatlan, takaró által nyújtott ruházathoz. Azt pedig végképp nem tudom, hogy ilyen helyzetben rá kéne néznem, vagy udvariasan valahová máshová? A tanácstalanság által vezérelve, inkább neki dőlök a motoromnak (nem tomporral!), és a kezeimet is lazán magam mögé rakom, ahol végig tudok simítani a mostanra kissé forró fém vázon. Ha én nem is, a KTM biztos megijedt attól, hogy ilyen bénán ugrottunk.
- Bocsánat, ha megzavartam, azt hittem, hogy nincs itt senki. Segíthetek esetleg valamiben? - ellépek a motortól, és már indulok is a nő felé, csak a mozdulattól éles fájdalom hasít a legkerekebb testrészembe. Önkéntelenül nyúlok oda, és markolok is rá a sérült pofára, most egyértelműen nem azért, mert ismerkedem a humanoid testemmel…
- Egy kicsit… elszámítottam magam a landolásnál. - gondoltam némi magyarázatot adok arra, hogy nem neki nyújtom a kezem bemutatkozáshoz. Ami egyébként… hát megint nem tudom, hogy ildomos-e. Mert ha nem tartja a takaróját a helyén, akkor… Több mindent fog megmutatni magából, mint a KTM, amikor szétszerelem, és tisztítom az alkatrészeket…

Bukósisak, gerincvédő, telefon, és három szelet Milky Way. Meg természetesen a motor, de az nem csak a túrák alap kelléke, hanem mindené. Mostanra elég jól összenőttünk a KTM-mel, mondhatni baráti a viszonyunk. Tisztítás után, amikor szépen dorombol, talán annál szorosabb is…
Épp ezért gondoltam, hogy ‘sétálunk’ egyet, és belevetjük magunkat a Terrai rengetegbe. Némileg behatárol, hogy eddig még nem találtam olyan szállítót, aki jó szívvel elvinné a KTM-et is - hogy más bolygókkal ismerkedhessen - de végülis okkal töltöm mostanában az időm nagyrészét a Terrán. Valahogy… izgalmas elmerülni, és ellenállni azoknak a behatásoknak, amit korábban csak kívülről szemléltem. És nem mellesleg, itt kapom meg a legintenzívebben azt a tapasztalatot, ami miatt az új életre vállalkoztam.
Viszont, amikor beindítom a motort, és forogni kezdenek a kerekek… gyorsan eltűnnek a magvas gondolatok, és csak a menetszél markolása marad a mellkasomon. Semmi sem tud úgy a jelenhez kötni, mint a száguldás a kétkerekű járművekkel, és a kockázat, amit a humanoid test felvételével vállalok fel. Valószínűleg tudnék kompetens segítséget hívni, vagy rám találna valaki, aki legalább az életemet meg tudná menteni egy komolyabb sérülés esetén, de mi van ha mégsem? Ez a megválaszolatlan kérdés mindig arra ösztönöz, hogy új trükköket próbáljak ki, és még jobban feszegessem a határokat.
Először viszont… megfelelő helyszínt kell találni. A szokásos pályakat nem szeretem, mert ott mások is vannak. Nincs bajom másokkal, és ami azt illeti, már barátaim is vannak a Terrán (helyiek, és nem annyira helyiek…), de van annak egy külön romantikája, hogy csak ketten vagyunk a KTM-mel. Szerintem még néhány hét, és a becenevünkön fogjuk szólítani egymást…
Vagyis ez alkalommal is hosszan járom az erdőt, míg olyan emelkedőket, vagy buckákat találok, amik alkalmasak egy-két trükkre. A helyszín fontosabb, mint a társaság, vagyis csak minimális figyelmet fordítok arra, hogy vannak-e mások is rajtam kívül az ösvényen vagy sem. Ha nagyon közel érek valakihez azt úgyis érezni fogom. És akkor még mindig van idő eldönteni, hogy kikerülöm, avagy átugrom. Ez utóbbit egyébként szívesen kipróbálnám, ha lenne önként jelentkező…
De egyelőre nincsen, és én egyébként is már úgy rá vagyok hajolva a KTM-re, hogy a külső szemlélő akár azt is hihetné, hogy eggyé váltam vele. Látom a távolban a homokbuckát, ami pont akkora, hogy már át kelljen gondolnom a landulást. Magamban már kalkulálom, hogy mi férne bele, hány métert fogok emelkedni a földtől, és az elég-e egy szaltóra. Ez inkább ösztönös “hmmm… jó lesz ez”, mint komoly matematikai számítások sora, mert a lényeg számomra a kockázat. Azt meg a matek el tudja rontani rendesen.
Ez viszont azt jelenti, hogy a földetérés nem mindig tíz pontos. A magasságot jól belőttem, és azt is, hogy ebbe milyen trükk fér bele, de a KTM ülését, még mindig nem párnázták ki úgy, ahogy azt az ilyen esetekre kéne. Éles fájdalom nyilal a hátsómba, ahogy megtalálom a motor oldalát vele, és szégyenszemre kénytelen vagyok lelassítani az ugrás után, majd leszállni, hogy magamban dicsőítsem a Teremtőt, még a szalonképes, és tiszteletteljes szavakkal. Arra pedig már régóta nem figyelek, hogy egyedül vagyok-e vagy sem… Inkább a fájdalmat tompítom a jobb kezemmel…