At Home

Elmosolyodom, és rá is kacsintok Marcelra. Azt pedig nem mondom, hogy én azt fogom figyelni, ő figyel-e…
- Oh. Azt megköszönöm. - még biccentek is, és viszonzom mosolyát, mert bármilyen kicsi is a pók probléma, nekem elég. Meg egyébként is érdekes, hogy egy vadászgépben nem félek, de a lakásomban igen, mert az egyik szekrény mögött megbújt egy nyolclábú. Engem nem ver át senki, mindegyik gonosz.
Marcel szavai viszont nem azért esnek nagyon jól, mert rögtön megoldást is kínál a gondra. Hiszen, ahogy azt mondja, jó nálam lenni, úgy érzem, hogy nem csak a pókokra gondol. És ez különösen annak a fényében dobbantja meg a szívem, hogy van valami, amiről egy ideje már beszélni szeretnék vele…
- Köszönöm. - talán még egy kicsit el is pirulok, ezért inkább lehajtom a fejem. És csak azért nem nézek Marcelra, és csókolom meg, mert azt érzem, hogy haladni szeretne a pakolással. Tudom, hogy nehéz volt neki rászánnia magát, ezért nem szakítom félbe most semmivel. Még azzal a bizonyos kérdéssel sem.
- Azt hittem, hogy az-az alapszolgáltatás része, és nem a borravaló. - nevetem el magam, mert tőlem, és tudom, hogy Marceltől is, korlátlan mennyiségben és feltétel nélkül kapnak simogatást és vakarászást. Csak jelen kell lenniük, és nem a ruhák között szunyálni.
Szelidebbé és szeretőbbé válik a mosolyom, ahogy látom Marcelt a múltbe révedni néhány pillanatra. És azt is észreveszem, hogy nagy levegőt vesz, és nem a kimerültség miatt. El sem tudom képzelni, hogy milyen nehéz lehet neki egyedül, a családja nélkül. Ezért remélem, hogy támasza tudok lenni, amikor ezzel szembenéz.
- Én nem láttam másik pöttyös holmit. De nézd meg te is. - közelebb hozom a bőröndöt, hogy hozzáférjen ő is, és felé fordítom. Aztán persze nevetni kezdek, amikor előkerül a csodaeszköz.
- Kettő is van. Én a pókriasztót is annak veszem. - egy ideig még nevetek, de egyre csendesebben. Ugyanis, ahogy haladunk, érzem, hogy Marcelnek egyre nehezebb. Segíteni szeretnék neki, és a szórakoztatás az most valószínűleg nem működne.
- Rendben. - mosolyogva bólintok, és leteszem, ami éppen a kezemben van. Oda sétálok Marcelhez, és azzal folytatjuk, ami nála van. Ha oda nyújtja nekem a cimkézőt, én fogom használni. Egyébként inkább figyelek, és azt pakolom odébb, amivel már végzett. A bibliát viszont jobban megnézem, ahogy átadja nekem. Észre is veszem, hogy néhány oldal mintha viseltesebb lenne, ezért oda lapozok. Nem látok semmilyen jelzést, de nekem mégis az-az érzésem, mintha okkal lennének épp azok az oldalak viseltesebbek.
- Szerintem ez lehetett valakinek a kedvenc passzusa. - mutatom Marcelnek a lapokat, és vissza is adom neki a Bibliát. Hiszen megérkezik a fotóalbum is, és örömmel nézem meg azt is. Egészen közel állok Marcelhez, hogy a vállunk összeérjen. És ha találkozik a pillantásunk, rámosolygok. Azért persze a képeket is megnézem…
- Oh… azt hiszem látom kitől örökölted a sármodat. - mosolyodom el, és mutatok egy férfira, aki nagyon hasonlít Marcelre. Talán az üknagypapája lehet, az évszám alapján. De erre most nem kérdezek rá, hiszen annak is örülök, hogy egyáltalán megmutatta nekem.
Aztán később, ahogy haladunk észreveszek valamit, ami nagyon fellelkesít. A kisrepülő láttán az én emlékeim is megelevenednek, és mosolyogva fordulok Marcel felé. De aztán észreveszem, hogy elhallgatott, és… úgy tűnik, mintha megbántottam volna. Talán a repülő idézett fel benne egy fájó emléket, vagy az esett neki rosszul, hogy hagytam vigyen magával a lelkesedés, és kérése ellenére, én vettem ki valamit a dobozból. Ezért csak visszateszem a repülőt oda, ahol volt, és a továbbiakban inkább nem nyúlkálok.
- Tudsz fát faragni? - nézek inkább rá, mosolyogva, és igyekszem nem arra gondolni, hogy minden bizonnyal megbántottam őt. Visszavonni ugyanis sajnos már nem tudom. Illetve a válaszára is kíváncsi vagyok, mert ha tud, és szokott is, akkor most megtudtam róla valamit, amit eddig nem.
- Apa mindig a fák fölött repült, és sosem dolgozott velük, de amikor megtudták, hogy úton vagyok, ragaszkodott hozzá, hogy ő faragja a kiságyat. Ennek az lett a vége, hogy az utolsó pillanatban inkább mégis vettek egyet, mert nem ítélte elég biztonságosnak, amit csinált. Félt tőle, hogy szálka fog menni az ujjamba. - emlékszem nagyon nevettem, amikor értesültem erről a sztoriról, és most is megmosolyogtat. De nem hagyom, hogy túlságosan magával vigyen, inkább továbbra is Marcel mellett állva, nézem, hogy melyik dobozt választja ki következőnek.

Jóleső és mély sóhaj kúszik ki belőlem, amikor puszit ejt a vállgödrömre. Vannak akik észre sem veszik az ilyen apró gesztusokat, de nekem nagyon sokat jelentenek. Emlékeztetnek rá, hogy miért választottuk egymást, és arra is, hogy megérte ennyit várni. Még a sötét múlt ellenére is…
- Nem baj. Bízom benned. - egy pár pillanatig még szorosabban bújok hozzá, jelezve, hogy nem csak a gasztronómiai képességeiben bízom. Apa és persze a hadsereg is arra tanított, hogy baj esetén képes legyek magam megvédeni, de az érzelmi biztonságról nem esett szó. Marceltől viszont épp azt kapom meg, amellett, hogy az oldalán nem félnék a város legrosszabb környékén sem sétálgatni éjszaka.
- Bizony. És amikor azt látod, hogy még az ajkaimat is beharapom… akkor nagyon stírölök. - önkéntelen reflex, és főleg akkor történik meg, amikor ingben van. Vagy anélkül… Tehát nagyjából minden alkalommal, amikor kettesben vagyunk. Ha a bázison vagyunk, és összefutunk, azért igyekszem nem túlságosan kizökkenni. De nehéz, mert szívem szerint ott is nagyon bátran… stírölnék.
- Ó tényleg? Milyen márka? Nekem is jól jönne, mert ugyan nem laknak már nálam, de néha visszajönnek nyaralni. - szerencsére a lakásban nincs annyi pók, mint a régi házunkban volt, de nekem egy is elég az álmatlan éjszakákhoz. Bevetés előtt pedig igen rosszul veszi ki magát, ha azért nem vagyok kipihent, mert bemászott a szekrény mögé egy nyolclábú… Ezért időnként bevetek ezt azt, de tartós megoldást semmi nem hozott. A tűzerővel pedig a szomszédok miatt inkább nem próbálkozom, bármilyen csábító is a gondolat.
- Áháááá… megérzésem szerint ők majd akkor szállnak be a buliba, ha előre megkapják a borravalót, ehető formában. - lágyabbá válik a mosolyom, amikor én is a macska felé pillantok, mert nagyon szeretem mindkét puhatappancsút. És megtiszteltetésnek veszem, hogy ők is elfogadnak engem, és csak ritkán néznek rám csúnyán, amikor Marcel rám fordítja a figyelmét.
- Huh… az nem kis munka, főleg, ha többet is csinált. - és amennyire látom, nagyon szépek is ezek a darabok. Ezért Marcelre nézek, és a pillantásom hosszaban rajta marad. Ugyanis az ilyen holmik megtartásának kérdése nem csak attól függ, hogy szükség van-e rá vagy sem. Ilyenkor az emlékeiről dönt az ember, és Marcel most nagy dózisban kap mindent. Jót és rosszat is. Így mielőtt tovább haladnék a pakolással, finoman végig simítok Marcel hátán, és ha elkapom a pillantását, egy szerető mosolyt is küldök neki. Ennél jobban viszont nem kívánom megzavarni.
- Nagyon tetszik. És köszönöm. - most nem próbálom fel, mert ahogy magamhoz emeltem jónak tűnik a méret, és nem szeretném elvenni az időt a pakolástól, de egyszer körbefordulok vele - miközben magamhoz szorítom - hogy a szoknya része fellibbenjen. Tánchoz tökéletes, ezért el is határozom magamban, hogy egyszer majd felveszem, amikor Marcellel nem csak hallgatjuk a dallamokat, hanem lépkedünk is rá. Szigorúan kettesben…
- Rendben. Jelöljem én is valamiképp ezeket? - mutatok a bőröndre, amit átnéztem alaposan, tekintve, hogy a ruhákon kívül akár más is lehet benne. Később viszont észreveszem, hogy Marcel cimkézővel is készült, így nagy “óóóóó” kíséretében végül elnevetem magam. Így valóban egyszerűbb, és átláthatóbb is. Illetve látom, hogy nem csak Marcel édesanyja precíz, ha pakolásról van szó… Ezért Marcelt követve én is megjelölöm a dobozokat, avagy bőröndöket, természetesen csak azután, hogy Marcelnek is megmutattam a tartalmát. Nélküle nem pakolok el semmit, a döntés minden esetben az övé. Amikor viszont megáll, vagy talál valamit, mindig oda megyek hozzá, és finoman megérintem a derekát. A biblia esetében közelebb is hajolok hozzá, hogy én is megtudjam nézni.
- Nahát… mennyi név… - ha elérem a jobb kezemmel, óvatosan végig futtatom az egyik ujjamat a neveken. El is olvasom mindegyiket, alulról fölfelé haladva. Még sosem láttam hasonlót, ugyanis a mi családfánk nincs ilyen messzire visszavezetve. Illetve elgondolkozom rajta, hogy mostanra már csak egy név és egy születési dátum maradt, ám Marcelen, és az újabb generációkon, mégis nyomot hagytak ezek az emberek. Most mégis csak egy bejegyzés egy régi bibliában, ami akár évekig is itt porosodott volna még, ha most nem jövünk fel. Az életnek viszont ez a rendje. Bármennyire és fáj belegondolni abba, hogy halandók vagyunk, ha nem így lenne nem is tudnánk úgy értékelni az életet, ahogy azt kéne.
- Belenézünk az albumba is? - fordulok Marcel felé, és a kérdésemben nincs sürgetés. Kíváncsi lennék, de csak akkor, ha ez számára nem okoz nehéz perceket. A fényképek ugyanis még több emléket tudnak felidézni, és a mulandóságra is jobban emlékeztetnek. Annak fényében pedig, hogy Marcel szülei már nem élnek, ezzel óvatos lennék.
Ezért csak akkor pillantok bele a fotóalbumba, ha Marcel is belenéz, és én leginkább csak kukkolok. Nem szakítom félbe, és az ő tempójában haladok. Ha pedig végeztünk visszatérek egy újabb dobozhoz. Úgy tűnik, hogy arany kezem van, mert találok egy dobozt, amiben régi játékok vannak, és rögtön a tetején egy nagyon érdekes darab van.
- Húúúúú...  - kiáltok fel nagyon vidáman, amikor a fajátékok között észreveszek egy repülőt. Ki is veszem a dobozból, és a magasba emelem.
- Ilyenem nekem is volt. De elveszett, amikor még kicsi voltam. - mostanra már el is felejtettem, hogy volt egy pont ilyen repülöm, de ahogy látom ezt, bevillan az emlék. Mindig felmásztam a Csodakuckóba, és onnan repítettem, hogy minél tovább a levegőben legyen. Aztán persze lemásztam érte, és újra fel. Gyerekként pedig gondolom sosem fáradtam el.
- Ez a tiéd? - kérdezem, mert réginek tűnik, de az akár amiatt is lehet, mert sokat játszottak vele. Marcelt ismerve, nem lepődnék meg rajta, ha ez így lenne…

Magával ragad a nevetése, így én is önkéntelenül kuncogni kezdek. Már jól ismer, tudja, hogy a gyengém a tej. Meg más is…
- Rendben. - bólintok is, és szinte már érzem az ital ízét a számban, de nem sietek. Ez a nap Marcelé, és szeretném, hogy az emlékek súlya ellenére is örömteli legyen a számára. Mindent meg fogok tenni ennek érdekében.
- Ilyen lovagias ajánlatnak nem lehet ellenállni… - nem csak annak, és igazából még szívesen bámészkodtam volna, amíg inget keresett. A választása viszont tökéletes, így hátat is fordítok, és bebújok az ingbe. Talán egy kicsit közel is álltam hozzá, ezzel lassítva az öltözési folyamatot, de mint mindig most is, egyszerűen csak jól esik, hozzá érni, és megérinteni őt. Az elhangzott szótok pedig még szélesebb lesz a mosolyom. Közelebb is lépek hozzá, és teljesen elmerülök csókjában. A gerincem mentén jóleső libabőr fut végig, ahogy arcomat is érinti, és mozdulatát viszonzom hátán és derekán, finom simítás képében. Nagy és mély sóhaj szükséges ahhoz, hogy el tudjak indulni a konyhába, de a mosolyt még így sem tudom letörölni az arcomról.
- Én meg akkor bekészítem a borravalót. - kacsintok rá egy gyors mozdulattal, de nem bírom ki, azonnal át is nyújtom neki. Illetve egy kicsit magamnak is… Ez az ölelés most egy kicsit többet jelent, mint a korábbi.
- Mindig stírölök. Amikor azt hinnéd, hogy nem… akkor is. - jelentem ki nevetve, hiszen ez mindig is így volt. A jelenléte sosem volt észrevétlen a számomra. Épp csak az változott, hogy most már nem kell tagadni az érzéseimet senki előtt. Átadhatom magam nekik…
- Hmm… rendben. - így is jól hangzik, és azt hiszem sejtem, hogy miért szeretné, ha az én nevem lenne elől az új limonádénknál. Nekem bárhogy jó, mert nekem az a fontos, hogy ízletes is legyen a számára. Ezért képtelenül széles lesz a mosolyom, mikor látom, jól eltaláltam az arányokat.
- Egészségedre. Ha kérsz még csak szólj, és csinálok még. Több lime van nálam, mint ruha. - nem túlzás, és ezt az is mutatja, hogy az ő ingjében vagyok. Az ujját majd biztos fel kell tűrnöm, ha komolyan pakolni kezdünk, de biztosan nem fogom levenni egyhamar. Túlságosan is kényelmes…
- Áááá… gyorsan lebuktam. A pókokat viszont még így sem vállalom. - legnagyobb hőstettemként tartom számon, hogy egy gyakorlat közben még úgyis megőriztem a hidegvéremet, és tökéletesen a feladatra koncentráltam, hogy észrevettem egy nagy pókot a pilótafülkében. A gyorsulást és a forgást viszont nem igazán szerette…
- Oh. Mire gondoltál? - ezek szerint félreértettem, és nem a szokásos eldugott helyeket kedvelő élőlényekre gondolt? A gyakorlatban persze mindegy, mert ha azt mondja már nem lesznek meglepetések, akkor az úgy is van.
- Kíváncsi vagyok a baba Marcelre is ám… - a tekintete minden bizonnyal akkor is olyan átható, volt mint most. De természetesen úgy haladunk, ahogy ő szeretné, mert én elsősorban segíteni vagyok itt. Másodsorban, csak hogy együtt legyünk…
- Rendben. Akkor szépen sorban pakolok én is. - kívülről befelé, az ablak irányába. Tiszta sor. Már hajolnék is, hogy megfogjam az első kezem ügyébe kerülő dobozt, ha nem jutna még eszembe egy apróság.
- Ha zavar, vagy túl hangos, kérlek szólj. - készültem, és be is rakok egy lágy swing számot, hasonlót, de nem ugyanazt, mint amit a faházban hallgattunk. Épp, hogy csak hallhatóra veszem a hangerőt, hogy zavartalanul tudjunk beszélgetni, ám ha esetleg Marcel meghallja a szöveget észreveheti, hogy ez a dal egyértelmű himnusz a Mini-Marceleknek. Aztán leteszem a telefont, és mindent előkészítek a pakoláshoz.
- Köszönöm. - mosolyodom el, főleg azon, hogy a saját fejére mutat. A copfokat pedig meg is rázom egy kicsit.
- Ezzel már láttad minden titkomat. - nevetem el magam, és mivel időközben már idehozott egy dobozt, először abba nézek bele, és csak utána indulok én magam is egy másikért.
- Horgolt neked is valamit? - csak óvatosan érintem meg a dobozban lévő horgolt darabokat, mert láthatóan nagyon gondosan vannak becsomagolva. Ha látok esetleg olyasmit, ami sapkára vagy egyéb ruhadarabra emlékeztet, a doboz tetejére rakom, de nem áll szándékomban kibontani semmit. Inkább Marcelre nézek, és arcvonásait az emlékezetembe vésem, miként megosztja velem az egyik emlékét. Többet pedig egyelőre nem kérdezek, inkább hagyom, hogy a saját tempójában dolgozzon fel mindent.
- Hozok én is egy… - körbe nézek, hogy mi van a legközelebb - … bőröndöt. - régi darabnak tűnik, ezért óvatosan fogom meg, alulról megtámasztva. Odaviszem, ahol a másik doboz van, hogy szépen egy helyen legyenek azok a holmik, amiket már átnéztünk. És hasonlóan gondosan járok el akkor is, amikor kinyitom.
- Erre jól ráéreztem… - már a nyitáskor látszik, hogy női ruhák vannak benne, és a legfelül lévő már a mintázata alapján is érdekesnek tűnik. Marcelre nézek, hogy nem bánná-e, ha kivenném, és ha azt látom rajta, hogy nem okoz  a számára gondot, kihajtogatom az első darabot. Egy fekete, fehér pöttyös, kis ruhácska, klasszikus ötvenes évekbeli fazon.
- Úúúúú… ez gyönyörű… Az anyukádé volt? - fordulok úgy, hogy Marcel is jól láthassa a ruhát. Láthatóan vigyáztak rá, akár azt is hihetném, hogy teljesen új. Ám megérzésem szerint inkább története van…

Imádom a tejet. Így ha választani kell… egyértelmű, hogy mindenhogyan jöhet.
- Legyen mindkettő. A bocitej külön, a kókusztej kávéhabként. - mosolygok szívből, és végig simítok Marcel kezén. A kedvencem mindig ez lesz. A tej csak a második lehet.
- Hmm… válassz te. - önkéntelenül kacsintok Marcelre, és persze közelebb megyek, hogy azért lássam, miként választ nekem inget. Így egyszerűbb, mert ő tudja, hogy melyiket lehet akár a pakolásra is befogni, én pedig… Mosolyogva nézelődhetek, amíg ő a gardróbban van. Ha pedig megkapom az inget, rögtön felveszem.
- Köszönöm. Jól áll? - kérdezem egy huncut mosollyal az arcomon, majd közelebb megyek hozzá, és egy csókkal köszönöm meg, hogy már akkor is fogom érezni az illatát, ha nem állok hozzá közel. Azért persze… érdemes még így is a közelében maradni. Jólesően sóhajtok, amikor végül elindulunk a konyhába.
- Kíváncsi vagyok. - nem csak a kávéra, hanem a Marcel féle francia reggeli minden elemére. Végül viszont kiderül, hogy ezt a kávéfőzőt még sem kell bemutatni nekem. Egy fájdalmas emlék jut eszembe, ami… már nem érdekel egy kicsit sem.
- Igen. És már régen is ittam, így jól fog most esni. - széles lesz a mosolyom, és önkéntelenül lépek közelebb Marcelhez, hogy szorosan megölelhesem őt, és egy kicsit elbújhassak a karjai között. Ugyanis nagyon sokat jelent nekem a figyelmessége. Hogy elfogadja akár azt is, hogy nekem máshoz lenne kedvem. Hálás vagyok érte, így egy puszi is érkezik, mielőtt eltávolodnék tőle.
- Uuu…. ez nehéz kérdés. Mindkettőhöz van kedvem. Ezért a te szavazatod dönt, és most csak stírölök. - azt mondjuk nem tudom, hogy a szorgoskodás nézése honnan kell történjen, így a közelében maradok, de nem állok az útjába persze, és nem akadályozom őt. Egggészen jól elvagyok így, és a limonádé is csak jóval később jut eszembe. Amikor viszont jelzi, hogy kér, lelkesen összeérintem a tenyereimet.
- Óóó… akkor kipróbálok valami újat. Az ananászlével. - ha eltalálom az arányt… akkor szerintem egész finomat ki lehet belőle hozni. Így neki is látok. Számos alapanyag kerül bele, épp csak a reggelihez kevesebb jeget rakok bele, mint amikor frissítőnek csinálom. Az ananászlé pedig óvatosan kerül bele, kanállal, hogy külön réteget képezzen. Rögtön kettőt készítek, egyet Marcelnek, és egyet persze magamnak, mert nekem is kóstolni kell, hogy milyen lett így.
- Nos kész is van. És így már Marcel és Olivia Limonádé a hivatalos neve. - felemelem a poharakat, hogy láthassa is, és ha kéri, már most is megtudja kóstolni. Egyébként az asztalra teszem, a reggeli mellé. Nem fogok sietni, mert minden megvan, amit szeretek, egy helyen. Tej, kávé, étel, limonádé, és a legfontosabb… Marcel. Képtelen vagyok abbahagyni a mosolygást, és jóízűen eszem, mindent megkóstolva. Tökéletes minden, és kívánni sem tudnék ennél szebb reggelt. Ezért természetesen meg is köszönöm Marcelnek a reggelit, nem csak szavakkal…
- A túrára igen, de a hegylakókra nem. Elfelejtettem a kardomat. Biztos a ruhámban hagytam…  - komoly ábrázattal szétteszem a kezem, amolyan, most nem tudom mi lesz mozdulattal, de a szám sarkában még így is megbújik egy mosoly. Ugyanis felkészültem mindenre, és ennek jegyében finoman meg is simítom Marcel hátát, bíztatás, és persze a szeretetem jeleként.
- Egyedül? A Mini Marcelek nem segítettek? - mosolyogva csóválom meg a fejem, mert ez így nem járja. A ház és legfőképpen Marcel védelme a feladatuk, ezért nagyon remélem, hogy tisztességesen helytállnak. Még a végén nem fogok nekik jutalomfalatokat hozni ha lustálkodnak. Vagyis nem olyan sokat…
- Már nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy mit fogunk fent találni. - ha tudom megfogom a kezét, és vele együtt megyek fel. Ahogy felérünk, kíváncsian nézek körbe, pillantásom mégsem a holmikon időzik sokan, hanem többször Marcel felé siklik. Egy bíztató mosollyal lépek hozzá közelebb, és az egyik karommal átölelem a derekát.
- Szeeeeerintem itt nagyon sok fénykép lesz. - huncutabbá válik a mosolyom, mert tisztán emlékszem még a beszélgetésünkre a hegyi házikóban, és arra is, hogy milyen emlékek várják itt.
- Hol kezdjük a kincskeresést? - nézek körbe ismét, de aztán Marcelen marad a pillantásom. Ő tudja, hogy miként szeretne hozzá fogni, és haladni, így alkalmazkodom hozzá. Én inkább rá figyelek, és arra, hogy neki miként tudok segíteni. Nem csak a pakolásban…
- Oh… rakjak be valami zenét a pakoláshoz? - a telefonomat azért zsebre vágtam, mert nem igazán rakhatom el sohasem teljesen… Így viszont ha szeretné, be tudunk rakni egy kis zenét. A telefon hangszórója pont elég lesz, és nekem lenne is egy ötletem, hogy mit hallgassunk… Meg mivel pakolás, és takarítás lesz… eljött az ideje, hogy prezentáljam a takarítós copfokat is…

Nem tudom, hogy pontosan mennyi ideig figyeltem őt, és merültem el az illatában, de már régóta nem is foglalkoztat az ilyesmi. Az időérzékemet mindig elveszítem a társaságában, és éppen ettől válik meseszerűvé minden. Még azok a reggelek is, amikor fáradt vagyok, amikor tudom, hogy nehéz nap áll előttem, vagy a stressz már ébredéskor is hevessé teszi a szívverésem. Ha vele vagyok, ez mind eltűnik, és azt érzem, hogy rossz dolog egyszerűen nem történhet. Főleg, amikor a mosolyával is megajándékoz… Most ez különösen sokat jelent, mert tudom, hogy ez nem feltétlenül az örömteli emlékek napja lesz a számára. De szeretném neki megkönnyíteni, amennyire csak lehet.
- Ennek örülök. - önkéntelenül lesz szélesebb a mosolyom, és ahogy a felkaromat simogatja a jóleső libabőr és végig kúszik a bőröm alatt. Ez tényleg sokkal kellemesebb mint az ébresztő óra, még akkor is, ha engem már nagyjából éber állapotomban talál meg az érintése. A csókjába pedig szinte beleolvadok, de most nem akarok teljesen elveszni benne. Ez az ő napja, és szeretném, hogy minden pontosan úgy történjen, ahogy neki kényelmes. Így amikor ki is mondja, hogy először egy reggelire vágyik, még egyszer szorosan hozzá bújok, és mozgásra bírom azt a felemet is, amelyik képes lenne egész nap az ágyban maradni, a karjaiban.
- Jól hangzik. Főleg, ha jár hozzá tej is. - kávé nélkül még képes vagyok elindítani a napot (nehezen ugyan…), de tej nélkül nem. A gyerekkoromra emlékeztet, amikor a kávé még nem volt opció. Illetve finom… a zab tejet kivéve az összes változata. A sorrend pedig nem is számít. Van, hogy éppen az a legjobb, hogy egy korty kávé, egy korty tej.
Itt viszont még nem tartok, mert először boldog mosollyal fogadom a puszit, utána meg egy ideig csak elmerengve nézem, ahogy öltözik. Aztán rájövök, hogy nekem sem ártana… Megkeresem a ruháimat, bár legszívesebben Marcel egyik ingjét venném fel. Végülis… ha nem fogunk ma kimozdulni…
- Kérhetek tőled egy inget? - kérdezem mielőtt még elindulna a konyhába, és akár kapok, akár nem, viszonylag gyorsan felöltözöm én is. Ha a kertbe is megyünk, még mindig ráérek a saját ruhámba bújni. Addig viszont érezni fogom az ő illatát az ingjén… De ettől függetlenül is vidám mosollyal érek be a konyhába, és mielőtt a reggeli készítés folyamata beindulna, egy puszit is adok Marcelnek az arcára.
- Szerintem még nem. Vagy ha igen, nem tudtam, hogy az francia kávé. - most viszont figyelni fogok, és magamban jegyzetelek mindent. Még az apró részleteket is, hogy hová nyúl a polcon, és persze milyen beállításokat használ a kávéfőzőn. Amit végül nem használ… Nevetni kezdek.
- Áááá… ezt tényleg ismerem. - sőt. Egy időben ilyet használtam a reggeli első kávé elkészítésére. Aztán Logan úgy döntött, hogy ihatatlan, és a látványos kávé kiköpés után a kukába dobta a french presst. Akkor ez nagyon fájt. Most csak egy emlék villanás, amit azonnal elfeledtet, hogy Marcelre nézek, és boldognak látom őt. Talán ezért sem jut eszembe, hogy elmenjek a közeléből…
- Hozzak valamit? Az étvágyamon kívül? - mosolygok Marcelre, aztán közelebb lépek hozzá, és végig simítok a hátán. Szívesen segítenék neki, de megértem, ha egyedül szeretné készíteni a reggelit. Elvégre a francia ételeknek és kávénak ő a szakértője, illetve ha megfigyelem, hogy mit csinál, később én is el tudom készíteni neki. Ezért akár tevékenyen részt veszek a reggeli előkészítésében, például a tányérok kipakolásával, akár nem, mindenképp lelkesen várom a közös étkezést. Annak ellenére is, hogy az étvágy csak akkor érkezik meg, amikor megérzem az első illatokat is. Illetve eszembe jut még valami.
- A különleges, Olivia féle limonádét majd a pakoláshoz kéred vagy a reggelihez is? - készültem azért, és a táskámban több citrom és lime lapul, mint smink kellék. Nem mintha ez nem lenne egyébként is megszokott a számomra. Gyümölcs szinte mindig van nálam, bárhová is megyek.

Mosolyogva ébredek. Hiába a kései lefekvés az elhúzódó munka miatt, és a kérlelhetetlenül beszűrődő napfény a függönyök között, egyszerűen csak boldog vagyok. Marcel karjaiban ébredni olyan érzés, amit képtelen vagyok megunni, ami energiával tölt fel, és ami varázslatossá teszi minden napom. Főleg, ha nem kell sietnünk, és ahelyett, hogy kipattanok az ágyból még közelebb húzódom hozzá, és mélyen belélegzem az illatát. Ilyenkor nem sietek, és nem nyomaszt semmilyen gondolat vagy akár feladat. Csak őt érzem, és szeretet iránta. Persze mindig óvatosan mozdulok felé, hogy közelebb legyek, de azért ne ébresszem fel. Szeretem nézni, ahogy alszik, és érezni hogy a mellkasa lassan, és finoman emelkedik, majd süllyed vissza minden egyes lélegzetvételnél. Imádom, hogy még ilyenkor is azt érzem, hogy biztonságban vagyok mellette, és hogy az a nap, ami így indul csakis tökéletes lehet. A kósza hajtincsek - amik megzabolázhatatlanul terülnek szét a párnáján - pedig mindig mosolyt csalnak az arcomra. Szeretném, hogy még pihenjen, amennyit csak tud, de közben várom az ébredése első jeleit is. Akkor engedhetek a csábításnak, és gyengéden végig simíthatok az arcán, majd a kusza hajszálakon is, hogy ezzel tereljem el az álma utolsó pillanatait, és köszöntsem őt az új napban.
Egyre erősebben érik bennem a gondolat, hogy szeretnék minden reggel így ébredni… Gondtalanul, mosolyogva, az álmok földjét csak lassan elhagyva, a karjaiba hosszan és szorosan burkolózva. Tudom, hogy most is annyi időt töltünk együtt, amennyit csak lehet, és a gyakorlatban talán nem változna meg a kapcsolatunk attól, hogy minden nap ugyanarról a helyről indulnánk el a dolgunkra. De szeretném, hogy legyen egy hely, amit mindketten az otthonunknak hívunk. A közös otthonunknak. Az pedig egy kicsit sem számít, hogy ez hol van.
Viszont tudom, hogy ez nagy lépés Marcel számára, és igazából nekem is. Nem gondoltam volna, hogy lesz még valaki az életemben, akibe szerelmes leszek, akivel megélhetem a tiszta és őszinte érzelmeket. De megtörtént, és amennyire felkavart az elején, annyira hozott békét és harmóniát az életembe. Ezért is szeretnék még inkább elmerülni benne, egy közös otthont, és közös életet felépíteni Marcellel… Vagyis mielőtt felteszem számára a kérdést - amit már régóta szeretnék - tudnom kell, hogy ő is erre vágyik, és nem csak azért ad választ, hogy tekintettel legyen rám. Rossz válasz ugyanis nincsen. Mert vele együtt szeretnék haladni, akkor is, ha ez időnként türelmet jelent. Rá az idők végezetéig is képes lennék várni…
Ez viszont valószínűleg még nem az a nap lesz. Tudom, hogy a padlás átnézése számára megterhelő érzelmileg, így ma csak mellette akarok lenni, és támogatni őt érzelmileg. Most ezért sem készítettem előre reggelit vagy hagytam itt a takaró melegét. Itt leszek vele, amíg csak szeretné, amíg ezzel mosolyt csalhatok az arcára. Remélem ez már akkor is sikerül, amikor látom, hogy megmozdul, és a légzése erőteljesebb lesz. Az arca helyett viszont most a mellkasát simogatom meg, lassú, és finom köröket leírva az ujjaim hegyével. Először…
- Jó reggelt. - csak suttogok, hogyha még lerázná magáról az ébredési folyamatot, legyen rá lehetősége. Ám, ha azt látom, hogy már készen áll az új napra, az egyik kezem végül felsiklik az arcára, és a nyakára is finom csókot lehelek.
- Gondoltam kellemesebb lesz erre kelni, mint az ébresztőórára… - bennem már kialakult az-az önkéntelen reflex, hogyha nem magamtól kelek, még szorosabban bújok hozzá. Bár jobban belegondolva ébresztés nélkül is pontosan ezt teszem… Csak az utóbbi esetben már nem akarok visszaaludni. Így most sem.
- Készen állsz egy új napra? - én még nem teljesen, de tudom, hogy mi hiányzik hozzá. Ezért feljebb kúszom egy picit, és ha tudom, megcsókolom. Így ugyanúgy visszakerülök az álomvilágba, csak a valós, és bizsergető formájába. Amiben már biztosan csak mi ketten vagyunk…