They get to know...

They get to know

Szavai őszinték, és ezért nem kérdezem meg, hogy miért akar segíteni. Csak elfogadom. Az más kérdés, hogy nem bízom abban, hogy most, egy csapásra, mindent meg tudunk beszélni. Hiszen nem is ismerjük egymást… És amíg ez nem történik meg, nem lehetünk abban sem biztosak, hogy kinek milyen segítségre van szüksége.
- Igyekszem elmondani mindent, ami fontos lehet, de nem tudom mindenre a választ. - hasznos kérdés a “Miért” és tényleg előre tud vinni egy beszélgetést. De nem mindegy, hogy mikor hangzik el. Amíg én magam sem tudom a választ, inkább másik utat kell választani. Hosszabb, de egyszer mindegyik célba ér.
- Megoszlik a figyelmem. Mert hiába vannak olyan pillanatok, amikor mások nem igénylik a figyelmet, és elméletben gond nélkül magamba nézhetnék, először fel kell mérni a helyzetet. Törődnöm kell a másikkal, hogy tudjam, valójában nincs szüksége a törődésre. - kimondva ez furcsán hangzik, de az érzet bennem szilárd. Mert ahogy ő segíteni akar nekem, én is ezt szeretném adni másoknak. Ha kell akár azzal, hogy nem teszek semmit, és inkább arra koncentrálok, hogy én egyensúlyban legyek. De ezt nem látom át azonnal.
- Ha belefeledkezem egy virág szépségébe, mi lesz a másikkal? Az nem gyönyörű? Vagy a fűszál, ami meghajlik a szélben, az nem érdemes a figyelemre? Minden és mindenki ad valamit, én pedig szeretném elfogadni. Hogy az egészet lássam, amit az egyek alkotnak. - ha úgy vesszük, ez is a belefeledkezés. De épp abba, hogy ott van mindenki. A harmónia számomra az, hogy a környezetben minden egyensúlyban van. Ha kicsi a környezet, könnyebben létrejön az egyensúly.
- Például a kettőnk kapcsolata. Úgy rendeltetett, hogy kiegészítsük egymást, és együtt működve segítsük a népünket. De vajon így lesz? Ezt még nem tudhatjuk. Csak most találkoztunk. Egyelőre még azt sem tudom, hogy kiegészítjük-e egymást. - van amiben igen. Ő kérdez, én válaszolok. Ez tényleg működik. De ebben nincs egyensúly. Én már olyan dolgokat mondtam el neki, amit még senkinek, ő viszont… a nevén kívül, és azon, hogy segíteni akar nekem, nem fel semmit. Pedig kíváncsi lennék.
- Néhány kérdésedben már ott a válasz. Azt kérdezted, hogy miért helyezem mások boldogságát előtérbe. Nem azt, hogy ezt teszem-e. Így ott az állítás, hogy te így látod. Aztán megkérdezted, hogyha szeretném, miért nem teszem meg. A következő kérdéseddel pedig megfogalmaztál egy feltételezett választ. Majd levontál egy következtetést, miszerint nem az ő életüket kell élnem, hanem a sajátomat. Mindezt anélkül, hogy én közbeszóltam volna. és megválaszoltam volna az eredeti kérdést. - mivel még mindig azt érzem rajta, hogy az érdeklődése őszinte, és nem  a játszma kedvéért teszi fel a kérdéseit meg is válaszolom őket, ahogy kérte. Épp csak sóhajtok egyet előtte.
- Nem tudom miért helyezem mások boldogságát előtérbe. Nem áll szándékomban. Mert úgy gondolom, hogy a kettő egyenlő. A harmónia és az egyensúly az, hogy az én és a mások igényei összhangban vannak. Ami boldoggá tesz engem, az boldoggá tesz másokat, és ugyanez fordítva is igaz. Arra visszatérve pedig, hogy miért nem teszem azt, amit szeretnék… legyen egy konkrét példa. Ha csak rajtam múlt volna, most nem lennék itt. Úgy gondolom, hogy nem vagyok alkalmas arra a szerepre, amit szántak nekem. De rendelkezem akkora tudással, hogy ezt meg tudjam ítélni? Lehetek annyira öntelt, hogy azt mondjam, nekem van igazam? Nem. Ezért meg akartam adni az esélyt, magamnak, és magunknak. Hiszen, lehet, hogy alkalmas vagyok, és az is lehet, hogy anélkül is téged választottak volna a páromnak, hogy szertartásosan ide lettünk kísérve. Ezek esélyek, és szeretném megadni mindennek, még akkor is, ha nekem nem ez lenne az első ötletem. - meglehet, hogy kihagytam valamit, mert sok mindent zúdított rám egyszerre, és nem hagyott időt arra, hogy bármit is végig gondoljak. De csöndben maradok, ezzel pedig jelzem a számára, hogy ha van még valami, amit szeretne elmondani, avagy kérdezni, figyelek rá. Bár… egyre biztosabb vagyok abban, hogy még nálam is zárkózottabb. Mindent felém fordít, és csak a nagyon egyértelműen megfogalmazott kérdéseimre válaszol. Vagyis, ha szeretném megismerni… nem tudom még pontosan miként is kéne megközelítenem… De azt már legalább tudom, hogy nem élt még a Terrán…

Akkor viszont érezhetően megváltozik bennem minden, amikor elmegyünk egy másik helyre. Felszabadulok, akár saját magam által kreált teherről van szó, akár nem. És így azt is tudom értékelni, ami, és aki előttem van. Még a bókot is.
- Köszönöm. - még szélesebb lesz a mosolyom, talán észre sem veszi, de így van. Jól esik a kedvessége, az, hogy egyáltalán kimondja, függetlenül attól, hogy pontosan mit is. Én inkább megszoktam tartani magamnak, akár jót gondolok, akár rosszat. De el kell ismernem, hogy ahogy ő teszi… sokkal kellemesebb.
Üres bókokat azonban akkor sem áll szándékomban osztogatni, ha ezzel kedvesebbnek tűnnék. Még nem tudtam igazán megnézni a mosolyát, vagy bármi mást vele kapcsolatban. Most viszont ránézek, és figyelem a gesztusait. Az ő mosolya is szép, bár épp, hogy csak el tudom kapni. A nevetése viszont velem marad, miként válaszol a kérdésemre.
- Áh… akkor szeretsz kirándulni is? Bejárni a Spica minden szegletét? - még mindig felé fordulok, és ránézek, tekintetét keresve. Úgy tűnik válaszol ő is, csak a megfelelő kérdéseket kell feltennem neki. És… most végre megtudtam róla valamit. Valójában többet is annál, hogy mi a kedvenc helye.
- Dallamos a nevetésed. És megnyugtató. -  jegyzem meg csendben, de határozottan. Percről percre nyugodtabb vagyok, és kezdem igazán jól érezni magam. Még a kezeimmel is megtámaszkodom magam mögött, hogy a testem is kényelmes pozícióban legyen. Aztán ahogy folytatja ismét elmosolyodom.
- Oh. Értem. És köszönöm. - figyelmes, ám ezt most látom igazán. Amikor a kérdéseit tette fel nem éreztem ezt. Mert nem volt tekintettel arra, hogy bizonyos dolgokat meg akartam tartani magamnak. Ám ez a gesztus más. Bárhová mehettünk volna, de ő azt a helyet választotta, ami nekem kényelmes. Ezt értékelem, még akkor is, ha ő bárhol jól érzi magát. Ez pedig abból is látszik, hogy hátrébb dőlök, és félig fekve a könyökömön támaszkodom meg. A tekintetem viszont még mindig ráemelem.
- Szeretsz rajzolni? A felhőkbe? - kérdezem rátekintve, de amint válaszolt, függetlenül attól, hogy mi lett az, az ég felé emelem a tekintetem. Megkérdezem a felhőket, hogy van-e kedvük a játékozhoz, és elmosolyodom, amikor igennel felelnek. Aztán a hátamra fekszem, és az égbe emelem az egyik kezemet, mutatóujjal elől. Majd mozgatni kezdem, mintha az ujjam egy ecset volna. A felhők úgy mozdulnak el, és nyúlnak vagy éppen mennek össze, hogy abba a mintába rendeződjenek, amit én az ujjammal mutatok. Elnevetem magam, amikor az egyik felhő azt mondja, hogy ő túl kicsi ehhez, és inkább válasszak valami másik játékot. Találok neki is helyet, és ettől jobb kedve lesz. A forma pedig idővel el is készül, ha Rhyan nem kívánja másként.
- Ennek az unikornisnak gömbölyű szarva van. - leteszem a kezem, és mosolyogva nézem, hogy a kis felhő, nagyon boldogan vállalta a bizonyos gömbölyű szarv szerepét. A rajz egészen apró, csak azért látjuk nagyobbnak, mert közelebb jöttek a felhők. És az ég persze végtelen, így ha Rhyannek is van kedve rajzolni, bőven van helye. A felhők kíváncsiak rá.

They get to know

A mosolyom nem tűnik el azonnal, de a szemréseim enyhén összeszűkülnek, ahogy próbálom megérteni, amit mond. És ahogy azt is, hogy miért. Ez utóbbira egyelőre még ötletem sincs.
- Segíthessünk? Segíteni szeretnél? - még a fejemet is enyhén félrebillentem, mert ennek az okát végképp nem értem. Úgy gondolom, hogy már kifejeztem, hogy mit szeretnék. Elmenni innen. Ha ez nem kényelmetlen a számára, akkor nem értem, hogy miért nem tehetünk így. Kereshetjük az okokat, és nem is tiltakozok (egyelőre…) semmi ellen, amit mondott, mert minden bizonnyal igaza van. De nem lenne sokkal gyorsabb csak elmenni máshová, és ott folytatni a beszélgetést? Úgy tűnik, hogy szerinte nem.
Ezért egy hatalmas sóhaj kíséretében, végül elmondom, hogy mi van bennem. Nem szívesen tettem, de ha ő ezt szeretné, nem fogom megtagadni tőle, még akkor sem, ha én nem könnyebbültem meg. Épp ellenkezőleg. Még nem ismerem annyira, hogy megosszak vele ilyesmit, még akkor sem, ha úgy tűnik, hogy nyitott könyv vagyok a számára.
- Mások jelenlétében nehezebb magamba nézni, és eldönteni, hogy mit akarok tenni. - azt nem állíthatom, hogy teljes mértékben megakadályoz a cselekvésben mások jelenléte, és azt sem, hogy minden esetben zavarnak. Ám most feszélyez, és tudom, hogy könnyebb lenne, ha csak kettesben lennénk. A hiba minden bizonnyal bennem van, de nem tartom valószínűnek, hogy ez egyik pillanatról a másikra megváltozna. A helyszín váltás viszont garantáltam siker. De egyre inkább kezdem azt érezni, hogy az meg őt zavarná. Csak akkor miért nem mondja ki? Egyedül nekem kell beszélni? Ez nem feltétlenül jó így.
- Nem. Ám nehezen tudok annyira belefeledkezni bármibe is. - valamiért mindig ott motoszkál bennem, hogy mások is ott vannak. Egyedül a növények és az állatok azok, akik teljesen el tudnak lazítani, és segítenek igazán belefeledkezni a pillanatba. Ám ez ritka. Sajnos.
- Nem akarom azt tenni, amit elvárnak tőlem. Azt szeretném, hogy ne legyenek elvárások. - talán tényleg nincsenek is, és csak én képzelem őket, ahogy arra ő utal. De egyelőre még érzem őket. És bárki is tekerte rám a láncokat, ez nem olyan, hogy csak fogom és leteszem őket. Legalábbis nem egyik pillanatról a másikra. Illetve a legfontosabb, most nem ezzel akarok foglalkozni. Vele szerettem volna megismerkedni, és nem a saját lelkemet simogatni. De egyelőre csak annyit tudtam meg róla, hogy szilárd meglátásai vannak, és úgy tűnik, hogy nagyon ragaszkodik hozzájuk.
- Szeretnél választ is kapni ezekre a kérdésekre tőlem? Vagy már eldöntötted, hogy mindenképp úgy van, ahogy te látod? - tudom, hogy ezzel félbeszakítom a gondolat menetét, meg igazából a sajátomat is, de erre kíváncsi vagyok. Kezdek ugyanis összezavarodni, és azt érezni, hogy kérdez tőlem, de ő válaszolja meg. Amíg nem olyasmit mond, ami nem igaz, nem zavar, ám érdekelne az oka. Ezért figyelek rá, és néhány pillanatra tényleg elfelejtem, hogy nem csak kettesben vagyunk. Ezt persze nem fogom most kimondani…
- Nem. És te éltél már ott? - egyszer gondolkoztam rajta, de aztán másként alakult. És nem is bánom. Örülök neki, hogy végül a Spicára jöttem. Ez a hely minden, ami a Terra sohasem lesz. Az ottaniak mást akarnak, és ezt tiszteletben tartom, de én nem mennék oda. Vajon ő igen? Remélem kiderül. Eddig ugyanis jó pár kérdésemet kikerülte, és egyáltalán nem lehetek biztos benne, hogy erre válaszolni fog. Mint ahogy abban sem, hogy a következő kérdésemre válaszol-e. Végül igen, és ettől el is mosolyodom. Ugyanis ezt is vissza fordítja felém, ahelyett, hogy magáról beszélne. Talán még sem én vagyok az kettőnk közül, akinek nehéz megnyílni.
- Rendben. - abba az irányba fordulok, amerre mutat, és tényleg nem maradtak már túl sokan. Egy nagyobb sóhaj ezért ki is csúszik a tüdőmből. De még mindig nem látom az okát annak, hogy miért ne lehetne más hová menni. Továbbra sem mondta, hogy ő nem akar elmenni, így tényleg nem értem, hogy ez miért baj. De nem szólok többet. Úgy veszem, hogy ő maradni akar. Legalábbis addig, amíg végül mégis másik helyre érünk. Körbe sem kell néznem, hogy a maradék gátlásom is elússzon az éterben, és persze a hála mosolya megjelenjen az arcomon.
- Igen. Köszönöm. - bólintok felé, és bármilyen csábító is a környezet, nem merülök el benne. Inkább ahogy látom, hogy helyet foglal, én is mellé ülök. Egy ideig magam elé bámulok, teret hagyva neki, és magamnak is arra, hogy megismerkedjünk az új hellyel. Ugyanis ez után jöhet az is, hogy egymás felé forduljunk. Meg is teszem, és keresem a pillantását, ha tudom.
- Ez a kedvenc helyed? Vagy miért pont ide jöttünk? - amellett, hogy már tényleg nem akarok magamról beszélni, érezheti rajtam, hogy tényleg érdekel, mit gondol. Most már teljes mértékben tudok is rá figyelni. Végre…

They get to know

A gyümölcs ízletes, Rhyan társasága egész kellemes, de nagyon nehezen tudok erre koncentrálni. Túl sok a zavaró tényező, és azt hiszem a saját elvárásaim is az utamban állnak. Valahogy azt képzeltem, hogy amikor találkozunk, azonnal érezni fogok valamilyen kapcsolatot vele. De egyelőre csak a távolságot érzem kettőnk között, és nem tudom, hogy ennek mi az oka.
- Köszönöm. - a mosoly újra megjelenik az arcomon, és most tovább marad az arcomon, mint korábban. Megérzésem szerint ugyanis ez a gesztus több volt a részéről, mint a gyümölcs, és ezt értékelem.
- Sajnálom. Nem áll szándékomban megnehezíteni a helyzetet. - valóban nem. Ám nem tudom mosollyal fogadni azt, ami nem okoz örömet. És ez a helyzet a jelenlegi formájában, számomra nem kényelmes. Csűrhetjük, csavarhatjuk még, de kis esélyt látok rá, hogy ez változna. Főleg, hogy rajta azt látom, neki ez nagyon könnyen megy. Ettől pedig rajtam még erősebb a nyomás. Én miért nem tudok önmagam lenni? Ha számára egyszerű, nekem miért nem?
- Rendben. - bólintok végül, mert egy kérdésemre nem válaszolt, de elfogadom, hogy nem is tudott rá. Nekem sem megy azonnal, épp csak nekem az érzéseimről kéne beszélni. Nagyot harapok a gyümölcsbe, és néhány pillanatig csak az ízére koncentrálok. Szükségem van erre a néhány másodpercre, hogy átgondoljam mi az, amit már meg tudok vele osztani, és mi az, amit még nem. Az mindenképp segít, hogy azt látom rajta, valóban érdekli, de én még mindig nem látom az értelmét. Viszont… bízom abban, hogy csak az önnön vakságom miatt. Erre utal az is, hogy… teljesen kizökkent egy pillanatra. Ahogy a mosolyomat dicséri, zavarba jövök, de… jólesően. És önkéntelenül keresem a pillantását, és a mosolyát én is.
- Köszönöm. - a te mosolyod is gyönyörű, ám ezt nem mondom ki. Nem ezt akarja hallani. Hanem valami mást. És, ha ezzel tényleg előrébb jutunk, legyen. Egy nagy sóhajt azonban nem tudok visszatartani előtte.
- Szeretném, ha a társammal valódi kapcsolat alakulna ki köztünk. Bizalom és szeretet, annak okán, hogy képes vagyok vele kapcsolódni és harmóniában élni. Nem azért mert így rendeltetett, vagy ez lenne a helyes a népünk számára. Szabad döntés folytán. Egy ilyen elhatározást pedig nagyon nehéz számomra úgy meghozni, hogy nem csak én vagyok benne és a társam, hanem egy teljes család, és nép. A jelenlétükkel az elvárások is együtt járnak. A figyelmemet pedig rád szeretném fordítani, és nem rájuk vagy az elvárásokra. - ha ezt is kifogásnak véli, vagy az igazság elkendőzésének, azzal már nem biztos, hogy fogok tudni mit kezdeni. Ezzel ugyanis olyasmibe avattam be, amibe még a családomat sem. Némi megkönnyebbülést… mégis érzek. Kimondtam és… nem történt semmi rossz. De vajon jó fog?
- Benned nincs hasonló érzés? - kérdezem, mert meglehet, hogy tévedtem, és számára sem megy ez olyan könnyen. Az is lehet, hogy benne valami más mozog, és ezért nem akar elmenni. Ha így van, elfogadom, de akkor neki kell mondani valamit.

They get to know

Néhány pillanatig a felém közelítő gyümölcsöt nézem, majd őt. Nem értem, hogy miért épp ezt ajánlja (talán egy kicsit túl erősen is), amikor én nem ezt kérdeztem. Az érdekel, hogy neki ízlik-e. Ezért elveszem ugyan, és megkóstolom, de egyelőre nem mondok semmit, és a jelét sem adom annak, hogy nekem a kedvemre való-e vagy sem. Inkább megvárom a választ, ha érkezik. És… Megérkezik. Egy kérdéssel egyetemben.
Mielőtt azonban válaszolhatnék, megjelenik egy tál is előttem, néhány szem gyümölccsel. Már az illatából tudom, hogy ez éppen a kedvencem. Ezért a válaszom jóval rövidebb lesz annál, mint terveztem.
- Ez. - egy mosoly árnyéka is az arcomra húzódik, de hamar el is tűnik. Ugyanis helyet foglalok, és így még furcsábban érzem magam. Úgy tűnik, neki könnyen megy. Én viszont még csak a közelében sem vagyok annak, hogy feloldódjak. Pedig tudom, hogy már nagyon kéne…
- Szívesen. - kortyolnék az italból, de aztán látom, hogy koccintani szeretne. Egy újabb mosoly, és újabb gyors illanás. Kedves, és könnyed. Olyan, amilyen én sosem leszek. Így mire én is megemelem a kezem, hogy koccinthassunk, már nincs érzelem az arcomon. Eltűnt, mert… így sokkal egyszerűbb. Sosem szerettem a hosszas magyarázatokat. Időnként viszont szükségesek, és… úgy tűnik, hogy ez is egy olyan pillanat lesz. Ő ugyanis velem ellentétben nem a hallgatást választja, és a csendes feldolgozást. Feltéve persze, hogy neki van-e egyáltalán mit. Egyelőre csak azt érzem felőle, ami… teljesen ellentétes azzal, ami bennem van.
- Úgy érzed, hogy ettől a kérdéstől lesz komikus a helyzet? - én nem érzek semmi komikusat a helyzetben, éppen ellenkezőleg. Inkább nyomasztó. Teher, amit nem kéne éreznem. És épp ez adja a súlyát. Ördögi kör, és letenni nem megy egyik pillanatról a másikra. Nekem legalábbis nem. A tippekre viszont nyitott vagyok. És persze a változásra is.
- Ha én kimondom, te is válaszolni fogsz a kérdéseimre? - elvégre én csak azt kérdeztem, hogy van-e kedve elmenni. Gondolhatnám akár azt is, hogy nem, és ezért hagyta figyelmen kívül a kérdést. De valószínűleg csak az foglalkoztatja, hogy én miért nem vagyok olyan nyitott, mint ő. Ha ezen múlik, hogy elmehessünk…
- Nem számít, hogy én mit gondolok. Ebben az esetben nem. A dolgoknak megvan a rendje, és ez hiába feszélyez, nem fog megváltozni egyik pillanatról a másikra. Ha számítana, hogy én mire gondolok, nem így találkoztunk volna. Vagyis vagy az érzéseimet kéne megváltoztatni, vagy egyszerűen csak a cselekvésre koncentrálni. Ami most azt jelenti, hogy ha nem akarok itt lenni, akkor elmegyek. - nem is emlékszem mikor beszéltem ilyen hosszan utoljára… Mindegy. A számára ugyanis nincs nagy jelentősége annak, amit mondtam. Vagy talán mégis. Nem fog kiderülni, mert amíg itt vagyunk, nekem nem fog menni.
- Örülnék neki, ha velem tartanál. - újabb mosoly, de most óvatosabb, és hosszabban marad az arcom. Egy valamiben ugyanis biztos vagyok. Vele nincs bajom. Csak a helyzettel. És magammal…

They get to know

Várok. Egyre türelmetlenebbül, hiszen a világomat a feje tetejére állították, és egyelőre én még abban sem vagyok biztos, hogy melyik irányban van az arcom. Hasznos lenne Rhyanét biztos pontként megragadni, de… egyszerűen túl sokan vannak itt. Ismerjem meg, de mégis hogyan, ha minden szempár ránk szegeződik? És még ha csak ez lenne…
Az elvárást, hogy ez a kapcsolat majd változást hoz, és a birodalmat egyesíti… Nem az fogja feloldani, hogy tudom melyik gyümölcsöt szereti. Szerintem ez lényegtelen. Vagy jól kijövünk egymással, vagy nem. Ez viszont csak akkor derül ki, ha egyszer TÉNYLEG kettesben maradunk. Vagy legalább a látszata megvan ennek…
Ezért én várok. Akkor is, amikor látom, hogy ő nem mozdul. Nekem mehetnékem van ugyan, de tiszteletben tartom, hogy neki meg maradhatnéka.  Majd biztosan meg lesz ennek a közös nevezője, csak még néhány lépéssel menjenek a ‘nézők’ távolabb… A terasz ajtó csukódása után még hosszú másodpercekig csak állok Rhyant nézve, szenvtelen ábrázattal.
Aztán megjelenik az asztal, és minden földi jó. Közel akarnak minket tudni… Nem örülök.
Azt viszont figyelem, hogy helyet foglal, és a gyümölcshöz nyúl.  Végignézem ahogy mozdul a keze, és az ujjai a gyümölcs köré fonódnak. Szép keze van.
- Ízlik? - kérdezem, ha már nem érzem másokat túlságosan közel, és meg is kóstolta az ételt. Mozdulni viszont csak akkor fogok, ha válaszol nekem. Ebben az esetben odasétálok én is az asztalhoz, és helyet foglalok az egyik széken. Nem érdekel, hogy az mellette, vagy vele szemben van-e. Én egyelőre csak a vízért nyúlok, és töltök magamnak egy pohárral. Aztán neki is, de csak óvatosan tolom hozzá közelebb a poharat.
- Szeretnél kérdezni tőlem valamit? - igyekszem az ábrázatomról eltűntetni a “meg ne próbáld” nézést. Főleg mert nem is neki szólna, hanem az egész helyzetnek. Feszélyezve érzem magam, és a ‘kényelem’ meg a finomság, csak mégjobban erősíti benne azt az érzést, hogy ennek működnie KELL.
- Lenne kedved inkább elmenni… bárhova máshová? - nekem nincs szükségem a ceremóniamester segítségére, a családéra meg pláne nem. Van elég fény, gyertyát tartania senkinek sem kell…