Long time no see

Nem tudok azonnal válaszolni, de szándékomban áll. Ha már kimondtam, ami bennem van, nem fogom válasz nélkül hagyni a kérdéset.
- Sokáig téged hibáztattalak, még akkor is, ha tudom, hogy nem volt hozzá jogom. Úgy tudtam elengedni ezt az érzést, hogy elraktam magamban, az emlékekkel együtt. Most viszont előjöttek. És így nem tudok úgy örülni neked, ahogy megérdemelnéd. - nincs okom haragudni rá. Nem akarok… Minden logikus érv ellene szól. Ám úgy tűnik, hogy mégis van bennem még ellenérzés. Mert ő ment el végül…
Igyekszem egy sóhajjal eltüntetni magamból ezt a rossz érzést. Mert amellett, hogy én is hibáztam, most már belátom, hogy jól döntött. HIszen boldog. És ha nem távozik időben, erre esélye sem lett volna. Ezért rá is emelem a pillantásom, és igyekszem erőt nyerni az ő fényéből. Mert mindig azt szerettem volna, hogy ő boldog legyen, és lám… legalább ez sikerült.
Mikor újra megszólalok, már jóval könnyebb a hangom, mégha a mosolyom egyelőre még láthatatlan is marad.
- Akkor és még utána is úgy éreztem, hogy helyesen döntöttem. Hogy megéri küzdeni azért, hogy ha csak családon belül is, de jobb hely legyen a világ. Egy ideje viszont már látom, hogy felesleges volt a törekvésem. Nem jutottam semmire. Magamra zártam a cella ajtaját, és jó messzire dobtam a kulcsot. - van még valami, amire egész pontosan akkor jöttem rá, amikor megláttam őt. Amit még magamban sem mondtam ki. Most szeretném, mert hiszem, hogy oka volt annak, hogy most találkoztunk. Hogy most kaptam egy esélyt, hogy lezárjam azt, amiről azt hittem, már megtettem. Tévedtem, ebben is. De ha feldolgozom, idővel könnyebb lesz.
- Ahogy megláttalak, eszembe jutott, hogy mit, és kit vesztettem el azzal, hogy akkor rosszul döntöttem. És persze megerősítette, amit már egy ideje érzek. - hogy tényleg nincs már maradásom a családomban. Hogy velük maradni, főleg ennyi idő után, épp olyan értelmetlen, mint feladni. A reménynek ugyanis már a szikrája sem ég. Vagy ők, vagy épp  én magam, szépen csendben eloltotta. Ezen viszont már nem változtathatok. Csak arra tudok hatással lenni, ami ezután fog történni… Ennek fényében pedig fontosnak érzem, hogy még valami elhangozzon.
- Sajnálom David. Még ha hiszem is, hogy a jó szándék vezérelt… nem volt fair ilyen helyzetbe hozni téged. - ahogy ezt kimondom, a harag maradéka is eltűnik. Már csak egy valaki irányába táplálok nehéz érzéseket. Saját magam felé. De ezen is dolgozni fogok…

Nem szeretem a csapdákat, és másokat is igyekszek megóvni attól, hogy olyan élethelyzetbe kerüljenek, amiből nem tudnak, vagy még rosszabb esetben nem is akarnak szabadulni. De időnként minden szándék ellenére is előfordul, hogy a kocka - amivel életünk eseményeire dobunk - a rossz oldalára fordul. Még azokkal is megeshet, akik látják előre a csapdákat, és valamikor meg volt bennük az akarat a szabadságra. Ez pedig azt jelenti, hogy bármennyire is szeretném, én sem tudom elkerülni őket…
Arra viszont nem számítottam, hogy ilyen sokáig benne ragadok. Bíztam benne, hogy ha elég erős leszek, és elszámolok legalább a saját lelkiismeretemmel, akkor változás fog bekövetkezni. De nem így lett. És David jelenléte erre most nagyon erősen emlékeztet…
- Nem csodálom. Varázslatos ez a nyugalom. - ezt még úgyis érzem, hogy most szinte minden kavarog bennem. Egy forgalmasabb helyen, vagy egy városban minden bizonnyal nem közelítettem volna meg Davidet. De így… sokkal jobb. És nem igazán tudom már magam előtt sem tagadni, hogy igenis szerettem volna vele még találkozni. Épp csak azt nem tudtam, hogy erre lesz-e még alkalmam…
- Ez esetben jól választottam. - mire kimondom észreveszem, hogy nem feltétlen csak a helyszín választást lehet érteni a szavaim alatt. Ettől pedig teljesen befeszülök. Ugyanis idő kellett hozzá, de végül beláttam, hogy nagyon is rosszul választottam. Önként tettem bilincset a csuklómra, és sokáig nem akartam szabadulni. Ezzel pedig őt is elvesztettem… De igyekszem elrejteni, hogy ez is eszembe jutott, és csak egy egyszerű tényközlésként venni a saját szavaimat.
- Akkor sikerült. - mosolyodom el őszintén. Ugyanis mindig is ezt kívántam neki. Illetve nekünk… De ha már neki része lehet benne, az is valami. Talán majd én is meg fogom találni a boldogságot. Vagy egyszer új álmokat keresek…
Ám az biztos nem most fog megtörténni. A jelenléte felkavarja azokat az érzéséket, amit már feledni véltem. És nem tudok úgy tenni, mintha nem történt volna semmi. Mintha nem vele akartam volna leélni a teljes életemet. Mintha nem ő jelentett volna számomra mindent. És mintha nem kellett volna szembesülnöm azzal, hogy még ez is kevés egy kapcsolathoz…
- Hogy ennyi idő után sem tudok úgy tenni, mintha nem történt volna semmi. - könnyebb lenne mindkettőnk számára, de elsősorban neki. Hiszen láthatóan ő megtalálta azt, amit keresett. Talán azt is, akit keresett… Én pedig most akarva akaratlanul, belegázolok a nyugalmába. Ehhez nem igazán van jogom. Ahogy viszont a kabátjáért nyúl, és felveti a távozásának a lehetőségét, apró csomóba ugrik a gyomrom. Ha már úgy alakult, hogy ennyi idő után találkoztunk, nem akarom, hogy ilyen hamar véget érjen. Különösen annak fényében nem, hogy érzem, mégsem zártam le mindent, vele kapcsolatban…
- Nem… - biztosan gyorsabban, és határozottabban ejtem ezt ki, mint illendő lenne, de visszavonni nem akarom a szavaim. Annyi kérdésem lenne… Ezért csak igyekszem, egy hatalmas sóhajjal kiengedni, ami nyomaszt, és tiszta lap helyett legalább megfordítani az oldalt.
- Gondoltál rá azóta, hogy mi lett volna, ha másként döntünk? - sokáig a nyakába akartam varrni mindent, de már nem teszem ezt. Hibáztunk mindketten, vagy az is lehet, hogy csak így kellett lennie. De sokáig vittem magammal a fájdalmat, amit okozott, és a szép emlékek sokkal halványabbak lettek, majd el is tűntek. A pillantásában elmerülve azonban azok is visszajöttek most…

Határozottan felé fordulok, ahogy nevetni kezd, és néhány pillanatra az én mosolyomból is eltűnik a keserűség. Olyan rég hallottam ezt a halk, és derűs nevetést, hogy annak ellenére is könnyebb lesz a lelkem, hogy még mindig bennem van, a találkozó nem jó ötlet. Azzal tennék jót, ha most távoznék, de… mégsem teszem…
- Nem csak rám. - jelentem ki, és már nincs bennem bűntudat azért, mert ‘szigorúan’ bánok a családommal. Életciklusokon keresztül védelmeztem őket, racionális érveket adtam az irracionális érzéseiknek, de már belefáradtam. És nem csak ebbe…
- Gyönyörű hely. - nézek hosszan a víz irányába, még akkor is, amikor már leülök mellé. A szívem és az eszem egyszerre súgja, hogy pont jó helyen vagyok, és azt, hogy távoznom kéne. Épp csak azt nem tudom, hogy melyik mire bíztat… Így egyelőre csak próbálom megtisztítani a gondolataimat, félretenni azt, ami nyomaszt, és egyedül erre a pillanatra koncentrálni. Ám arról képtelen vagyok megfeledkezni, hogy ő van itt mellettem…
- Igen. Most először járok itt. - és teljesen véletlenül jöttem éppen ide… Ám ezt egyelőre nem mondom ki. Ugyanis nem igazán hiszek a véletlenekben, és a jelenléte akár bizonyíték is lehetne arra, hogy okkal böktem éppen erre a bolygóra a navigációs rendszerben. Feltéve, hogy egy minimálisan is számítottam arra, hogy valaha még találkozni fogunk… Valójában már abban bíztam, hogy már el is felejtettem, hogy ő már csak egy fejezet egy könyvben, amit olyan régen olvastam, hogy nem emlékszem sem a cselekményre, sem arra, hogy milyen hatással volt rám a könyv. Úgy tűnik ebben tévedtem… Visszajön minden emlék, az érzések, a boldogság, és aztán a fájdalom, amikor távozott… Haragudtam rá, de legfőképpen magamra. Mert tudom, hogy én is dönthettem volna másként… Ezt az érzést viszont már elengedtem azóta.
Van viszont… amit még nem sikerült. Ahogy felteszi a “Hogy vagy most” kérdést, és a napom felől érdeklődik… nem válaszolok azonnal. Felé fordítom a tekintetem, és ha tudom a pillantását keresem. Tudom, hogy ő nem tenné fel ezt a kérdést, ha nem érdekelné a válaszom. Egyikünk sem a csevegésről híres. Ám tudatosítani kell magamban, hogy ő már nem ugyanaz. Évmilliók teltek el azóta, és a változás ennyi idő után óhatatlanul elér mindenkit. Még engem is… Reménykedtem benne, hogy egyszer majd visszatér, vagy épp én kereshetem meg őt azzal, hogy már megváltoztak a körülmények. Nem következett be, de hosszú idő után elengedtem, és újra megnyitottam a szívemet. Sokáig nem gondoltam volna, hogy erre képes leszek… Hiszen nem küzdöttem a magány ellen, egyszerűen csak elfogadtam azt. Ez viszont… mára már megváltozott.
Ő viszont… nem tudhatom, és igazság szerint már feltételezni sincs jogom. Ha nem tudom a választ, egyszerűen csak a megérzéseimre kell figyelni, függetlenül a tapasztalatoktól. Az pedig azt súgja, hogy tényleg nem kérdezte volna, ha nem érdekelné. Ahogy hellyel sem kínált volna, ha terhére lenne a társaságom.
- Jól vagyok. Bár most épp feltöltődni jöttem. A hétköznapok… még mindig elviszik minden erőmet. - ez persze akkor, és most sem jelenti azt, hogy nem szeretném, amit csinálok. Elégedettséggel tölt el, hogy másoknak segíthetek, és támasz lehetek azok számára, akiknek nem adatott meg a család vagy a társ szentsége. Még mindig sokan vannak az univerzumban, akik félnek segítséget kérni, ám ha megérkezik, tárt karokkal fogadják. Még mindig szívesen vagyok ott nekik. De az energia más kérdés. Azt tudom adni, amivel én is rendelkezem, és ehhez szükségem van az elvonulásra. Az utóbbi időben már egyre hosszabbakra…
- Igyekszem a kevésbé szerencséseknek segíteni. - nem mondom, hogy pont úgy mint régen… Azzal… túlságosan is egyértelműen hívnám vissza az emlékeket. Már így is túl sok jött vissza… A vonásai, és az energiája túlságosan is emlékeztet arra a férfira, akivel nem csak megosztottam az életem, hanem a szívem is neki adtam. És talán sosem kértem vissza…
- Te mivel töltöd a napjaid? - teszem fel a kérdést, de aztán meg is bánom. Olyan… furcsa ez így. Érdekel, valójában minden, ami azóta történt vele, de ez… így nekem nem fog menni. Megvárom ugyan a válaszát, és figyelek is rá, a tekintetem az övébe fúrva, de aztán… visszafordulok a víz felé.
- Sajnálom. Nem számítottam rá, hogy még valaha találkozni fogunk. Itt pláne nem. - igyekszem elrejteni minden nemű érzés a hangomból, pedig nem könnyű. Túl sok van belőlük, és mindegyik akar magának, legalább egy kicsi részt. Ezért egyelőre csak engedem, hogy rendezzék magukat, találják meg azt a helyet, ahol legalább néhány percig nyugalomban lesznek… Én addig a vizet nézem, a térdeimet a két karommal átfogva, fejemet a kézfejemre téve.

Nem könnyű meghozni egy ilyen döntést. Hiába, csak néhány lépés, találkozó egy régi ismerőssel, minden egyes megtett méternek jelentősége van. Ugyanis hiába vált el az utunk évmilliókkal ezelőtt, bizonyos dolgokat nem felejtünk el. Még emlékszem mindenre…
Úgy tűnik… ő is. Első gondolata ugyanis nem az üdvözlésé. Még csak nem is az örömé. Épp azt említi meg, ami elsodort minket egymástól. Amivel egyikünk sem akart igazán szembenézni…
- Megvetően felhorkantanának, és magukban, vagy akár nyíltan is, ostobának neveznének. - keserű mosolyra húzódik az arcom, bár ezt nem láthatja. Ahogy azt sem érezheti ilyen távolságból, hogy fájóan nagyot sóhajtok. Ugyanis tudatosodik bennem, hogy nem változott semmi sem. Hiába maradtam a családommal, hogy segítsek nekik felülemelkedni az irracionális berögződéseken, nem jártam sikerrel. Még csak a közelében sem járok…
Vagyis nincs jogom most oda menni hozzá. Képtelen volt megbirkózni a családommal, és úgy döntött, hogy máshol kezdi újra. Én pedig nem tettem ez ellen semmit. Ez pedig azt is jelenti, hogy tőlem is távol akart lenni. És mivel a helyzet pontosan ugyanolyan… nem boríthatom fel újra az egyensúlyt.
Ám, ahogy elveszi maga mellől a ruhadarabot… Meghagytam számára a teret, és csak óvatosan közelítettem felé. Mégsem ment el… Talán… már maga mögött hagyta az egészet? Ha igen, akkor már csak az a kérdés, hogy én miért nem, és miért ver olyan hevesen a szívem, amikor azt próbálom eldönteni, hogy oda menjek-e mellé… Ez az, amit már végképp nincs jogom rázúdítani.
Így egyelőre várok. Figyelek a testemre, és próbálom csendesíteni a szívverésem. Igyekszem elhitetni magammal, hogy ő már nem az a férfi, akivel leéltem egy életet, és már én sem vagyok ugyanaz a személy. Csak régi ismerősök vagyunk. Barátok… Percekbe telik, de végül működik a mantra. Egészen addig, míg közelebb nem megyek hozzá.
Ekkor ismét nekikezd a dobbanó, és szilaj ritmust vesz fel. Visszafordulni azonban már nem lehet. Nem akarok neki hátat fordítani. Úgy nem, ahogy ő tette…
- Most itt élsz? - kérdezem nyugalommal, már hangosan feltéve a kérdést. Eddigre ugyanis már mellette állok. És mire felteszem a kérdés, helyet foglalok mellette. A szívemre pedig már nagyon határozottan rászólok…
- Régen találkoztunk. - jelentem ki, pontosan úgy, mintha azt jegyezném meg, hogy már régen ettem gyümölcsöt… ám ennek oka van. A jelenléte és az energiája túlságosan is ismerős, és sorban jönnek elő az emlékek. A kellemesek, és a nem annyira hízelgőek is…