4 évesen
Csendesen ülök a padon, várjuk a vonatot. A lábamat már nem lóbálom, anya rámszólt, hogy nem illik. De tényleg, kit zavar az, ha a lábam lógatom, miközben nem ütögetek senkit? Elment a kedvem a kirándulástól, pedig a táj nagyon szép, olyan, mintha a hegyek között lennénk. Szeretem az eső utáni világot. De most nem tudok örülni. Miért baj az, ha lóbálom a lábamat?
14 évesen
- Olyan felesleges dolgokkal tudsz foglalkozni. Minek neked az?
Anya megint lesemmizi azt, amivel foglalkozom, s mondhatom, mint mindig, most is rosszul esik.
- Hogy téged bosszantsalak.
Nagyon elegem volt, neki is, kaptam is egy hatalmas fülest, hogy ne szemtelenkedjek vele.
Pedig nem akartam. Csak nem értem, mi a baj azzal, ha érdekel a múlt, s honnan jöttünk?
18 évesen
Izgatottan állok az első egyetemi napon. Nem mondtam el a szüleimnek, hogy felvételiztem a világ másik felébe egy egyetemre. Menekülni akartam abból a közegből, úgy éreztem, hogy megfulladok. S persze anyám lesújtó véleménye követett volna egész úton, ha nem dobtam volna ki az ablakon az első kanyarnál. Végre szabad vagyok!
Már évek óta rejtegettem előtte a rajzaimat, s álnéven kezdtem el mangákat publikálni, meglepetésemre elég jó sikerrel. Arról is meglett volna a véleménye, amire nem voltam kíváncsi.
És egyáltalán nem közgazdász képzés áll a papíron, amit beadtam nekik. A filozófiát és teológiát választottam, mert hiszek abban, hogy azon keresztül végre megértem a világot.
27 évesen
Nagyon szokatlan volt annyi évtized után megérteni azt, hogy anyám miért is volt velem olyan, amilyen. Muszáj voltam elmenni terapeutához, mert szavai még mindig kísértettek, és nagyon nem szerettem hazajárni, a címemet meg még csak véletlenül sem árultam el, nehogy meglátogasson, és mérgező szavaival feldúlja kicsiny oázisom.
Nem én vagyok az oka, hogy ilyen velem. És még csak nem is ő maga. Generációkon keresztül jött mindez, s ha hagyom, akkor én is átveszem tőle. Nem tettem, elmenekültem, s azóta az életem száznyolcvan fokos fordulatot vett.
Nem vet fel a pénz, de meg tudok élni, és sosem volt az elsődleges gondolataim között ez, nem érdekelnek az anyagi dolgok úgy, ahogy az emberek többségét. Mindig van mit a tejbe aprítani, annyi nekem pont elég.
Ellenben minden rossz érzésemet elfújta a szél, s kivirágoztam.
Egészen addig, míg anyám fel nem hívott, hogy annyi év után toljam a képem hozzájuk, mert milyen szar gyerek is vagyok, hogy nem teszem.
Egyből görcsben volt a gyomrom, s úgy döntöttem, hogy egyelőre kibújok alóla, másrészt eljutottam odáig, hogy szembenézek mindezzel.
Jól tettem.
Megérteni azt, hogy anyámat voltaképpen szeretem, azt nem, amit tesz és ahogyan, és hogy nem én vagyok az oka, tonnányi súlyt rakott le belőlem.
Az már más kérdés, hogy ezután három napig ki sem mozdultam a mellékhelyiségből...
27 évesen, Hálaadás napján
Ülök az ebédlő asztalánál szüleim házában, és teljesen le vagyok döbbenve. Anyámat kenyérre lehet kenni. Várom, hogy mikor bújik ki belőle valódi arca, ám már órák óta nem történt meg vele. Apám derűsen markolja meg vállam, s tesz a kezembe egy pohár bort. Lehet, csak én képzeltem, hogy anyám olyan volt, amilyen?
Milyen kár, hogy ez nem így történt, a terapeuta szavai hangzanak fülemben, s inkább felhajtom az italt, ezúttal a felismeréstől: magamban tegyek rendet, azzal minden rendben lesz.
S valóban: pár óra múlva kibújt anyámból valódi énje, ám lepergett rólam, s ezúttal ő ismerte fel: vesztett. Soha többet nem keresett és nem hívott meg magához.
29 évesen
Totális izomláz, életem első edzése után. Akkor még nem tudtam, hogy évekkel később már magam is tanítani fogom, mert ezzel pecsételtem meg belső békém végső állomását.