One breath

Bólintok a nővér szavaira, és igyekszem erőt meríteni abból, hogy az ő mosolyában legalább nincsen neheztelés. Kár, hogy nem sikerül…
- Köszönöm nem. Csak ennyit szerettem volna... - tudtam, hogy ez lesz, csak nem akartam elhinni. Abban bíztam, csoda történik, és ahelyett, hogy a vádak miatt nem engednek be hozzá, inkább azt közlik, hogy már egészséges, és ki is engedték. Képtelenség, de valamiért mégis bíztam benne. Talán mert emlékszem, hogy milyen állapotban volt, amikor behoztam, és ahhoz képest már az is varázslat, hogy túlélte… Illetve… emlékeim szerint talán mégsem a természetfeletti műve volt… És ebben megerősít, hogy Doktor Nym megjelenik.
- Rendben. - biccentek a nővér felé is, köszönet, és elköszönésként, mielőtt kérésének megfelelően követném Doktor Nymet. De megtorpan és vele együtt én is. Még szerencse, hogy nem voltam mögötte szorosan, mert csak néhány lépéssel később kapcsoltam.
- I… - végül nem mondom ki, lenyelem az “igen”- t, mert megértem, hogy nem hozzám beszélt. Illetve kellőképpen határozott ahhoz, hogy ne legyen szüksége az egyetértésemre. Nem bánom, mert tudom, hogy szívességet tesz nekem. Nem lenne kötelessége beszélnie velem, főleg a történtek fényében…
- Természetesen. - talán nem úgy gondolta, hogy pontosan azon a helyen várjak, ahol ‘hagyott’ engem, de úgy teszek. Nem mozdulok, még a pihenő állást sem engedem meg magamnak. A tartásom feszes, mint az újoncoknak, és bármeddig képes lennék így állni, még most is.  Néha viszont még furcsa, hogy már veterán vagyok. Mintha a múltam egy korábbi élethez tartozna. És akkor még ott vannak azok az emlékfoszlányok is, ami… tényleg egy másik élethez tartozik.
Halványan elmosolyodom, amikor Doktor Nym megérkezik. Megnyugtat a jelenléte, mert, amit érzek rajta arra utal, hogy… nem őrültem meg teljesen. Illetve, ha mégis, az hamarosan ki fog derülni, mert továbbra is hajlandó beszélni velem.
- Nekem bármelyik megfelel. - valóban, és ha nem így lenne, akkor sem állna szándékomban nekem választani. Ő érzi, hogy a műszakja után melyik lenne számára a kellemesebb, így továbbra is csak állok a közelében, és igyekszem… magamon tartani a mosolyt. Bár egyre kevésbé megy, mert rájövök… fogalmam sincs hogyan kéne belekezdenem… Ő pedig bele is trafál, mert ahogy kilépünk az épületből, szinte rögtön megérkezik az egyébként teljesen jogos kérdés.
- Öhm… nos nem is tudom hogy kezdjek bele… - inkább kimondom ezt, mert így legalább érteni fogja, hogy miért nem leszek összefüggő. Azt ugyanis nem gondolnám, hogy arra kéne rögtön rákérdezni, hogy jól érzem-e, hogy ő egy földönkívüli. Ha ugyanis tévedek… egyenes út a kórházba, a vigyorgó részlegre… Ezért egy mély levegőt veszek és… megpróbálom a legelején felvenni a fonalat. Ha tudom elhúzom addig, amíg megérkezünk a parkba avagy a kávézóba, de ha érzem rajta, hogy szeretne már túllenni a beszélgetés érdemi részén, akkor ‘belekezdek’.
- Talán azzal illene kezdenem, hogy elmondom, sajnálom a korábban tanúsított viselkedésemet. Az összeomlás határán voltam, mert… tudom, hogy milyen súlyos állapotban volt Josh. Egy csodára volt szükség ahhoz, hogy jobban legyen. Én pedig rajta kívül nem tudtam figyelni senki és semmi másra. - ahogy ezt kimondom, és az emlék újra testet ölt, úgy érzem, mintha megint ott lennék. A pulzusom felszökik, és érzem, hogy az élmény újra maga alá akar temetni. De most nem hagyom. Emlékeztetem magam, hogy Josh odabent van, és… jól van. Doktor Nym megmentette az életét… De még így is szükségem van egy nagy sóhajra, hogy ne lihegjek, mint Newfie, amikor a labdája után szalad…
- De még így is feltűnt valami, és… ahogy most megláttam önt, újra ugyanaz az érzés kerített hatalmába. Hogy… - na ezt hogy mondjam ki úgy, hogy ne nézzen bolondnak? Igazából mindegy. Azzal, hogy eljöttem, vállaltam, hogy akár tévedhetek is, annak pedig következményei vannak. Így végül kimondom, egy újabb nagyobb sóhaj után.
- Mi ismertük egymást… régebben. - talán ez így még nem is vészes. És ha igazam van, most feldobtam a labdát, amit lecsaphat. Nagyon szeretném, hogy lecsapja… megkímélne, egy potenciális szívzörejtől…

A másodpercek óráknak érződnek, amíg Josh nevét keresik a rendszerben. Ez pedig egyáltalán nem tesz jót az egyébként is magas fokozaton pörgő elmémnek… Először engedek annak a félelemnek, hogy tényleg nem fognak beengedni hozzá. Akár távolságtartási végzést is kérhetnek rám… De nem ez lenne a legrosszabb persze. Ugyanis már az is eszembe jut, hogy azért tart ilyen sokáig a keresés, mert már nincs is a kórházban. Vagy legalábbis nem ugyanazon az osztályon… Ez a gondolat pedig jeges rémülettel tölt el, és érzem azt is, hogy szánkázni kezdenek az izzadság cseppek a hátamon. Ehhez képest szinte megkönnyebbülés, hogy csak nem engednek be hozzá. Szinte…
- Értem. És köszönöm. - a zavart mosoly, talán összejönne, de az nem lenne jó senkinek sem, így csak átadom a plüss kutyát. Ugyanis minden erőm arra megy el, hogy a bőröm alatt terjedő forróságot megfékezzem, és a gyomromban lévő görcsöt is enyhítsem. Számítottam erre, de kimondva mégis olyan, mintha kést vágtak volna a combomba, és a precíz elhelyezés jegyében, még forgatnák egy kicsit. Megtörtént, a bal lábam nem is lesz már sohasem a régi. Most mégis inkább ott lennék újra, és nem itt, ahol az önvád táptalajt kap… Ezért is szeretnék annyira beszélni Doktor Nymmel. Ha legalább arra választ kapok, amit rajta láttam, eggyel kevesebb dolgon fogok pörögni…
- Igen kérem. Szeretnék vele beszélni. - már amennyiben hajlandó rá. Megérteném, ha a műszakja után, már nem lenne kedve/ereje velem foglalkozni. Arra ugyanis nem gondolok, hogy nem emlékszik rám. Biztosan rémlik neki, ha más nem az energiám. Ugyanis, ahogy én láttam, igen fogékony rá…
Mégis, amikor megérkezik, nem tudom hogyan kéne hozzákezdeni. Amikor legutóbb itt voltam, nem néztem meg olyan alaposan, ám most igen. Annyira más, mint itt mindenki más. Nem is értem, hogy miért nem tűnik fel senkinek, hogy ő máshonnan jött. És az, hogy milyen gyönyörű…
- Gond az nincs. Vagyis… szeretnék önnen beszélni, ha lehetséges. Négyszemközt. - mire az utolsó szót kimondom rájövök, hogy a történtek fényében ez igen kényes kérés. Az ő szemükben akár gyerek bántalmazó is lehetek, vagy általánosságban egy agresszív alak. A termetem és főképp az izomzatom nem egy olyan férfira utal, aki csak a sörös üveget emelgeti, és van, akiben ez félelmet kelt. Hát még, ha kettesben akarok lenni az illetővel…
- Természetesen, ha nem alkalmas akár a hely, akár az időpont vissza tudok jönni máskor. Vagy máshová. - javítani akartam a helyzeten, de így, hogy még mindig a recepciónál álldogálunk, és hallja ezt a beszélgetést mindenki, azt hiszem csak rosszabb lett. Így ugyanis már pontosan úgy hangzik, mintha randevúra hívnám. Nyilvánosan. Ezért még jobban izzadni kezd a hátam, és a levegőt is gyorsabban kezdem venni, míg a válaszra várok. Meg magamra erőltetem a mosolyt is, hogy könnyedebb legyen a hangulat. A szám széle viszont remeg, így minden bizonnyal még furcsább képet festhetek… Talán mégis  jól tették, hogy eltiltottak Joshtól…

Mrs. Harrowra nem hatnak a racionális érvek, egyedül a férje határozott érintése tudja csendre inteni. Pedig már benne lenne a válasz, minden bizonnyal látnám is a szemében, ha képes lennék felé fordulni. A főnővér ugyanis terelni kezd, és egy kicsit sem tiltakozom. Legalábbis addig nem, míg arra nem kér, hogy ne menjek vissza Josh közelébe…
- Nem vagyok a rokona. Ha elmegyek, senki sem fog értesíteni engem. - illetve csak jóval később, amikor már akár késő is lehet… Erre a lehetőségre viszont nem akarok gondolni. Már így is a lehető legrosszabb véleménnyel vagyok magamról, nem kell, hogy még azt is figyelembe vagyok, hogy…
- Igen. Köszönöm a lehetőséget, ez lesz akkor a megfelelő döntés. - bólintok is, és ha nincs több kérdése a főnővérnek vissza is megyek a folyosóra, amit említett. Helyet foglalni persze képtelen vagyok, de a távolságot tartom. Ha úgy vélik, hogy így a legjobb, nem is mozdulok.
- Doktor. - javítja ki magát Josh édesapja, mikor távozik a Doktor Nym. Én pedig csak némán bámulok, amíg meg nem tudok mindent, és végül a könnyebbik utat nem választom. A friss levegő, és a cigi segít is, de nem úgy, ahogy szerettem volna. Hiszen mihelyt eltűnik a buborék a gondolataim körül, új erővel élednek fel bennem az emlékek. Látom újra az esést, Josh élettelen testét, és az édesanyja pillantását… Baleset volt, ezt belátom én is, dehogy elkerülhetetlen lett volna… abban már nem vagyok biztos. Ügyelnem kellett volna az udvar tisztaságára, és biztonságára. Más csoportok is kijárnak oda…
Ekkor hirtelen kapom elő a telefont, és felhívom az egyik kollégámat. Figyelmeztetem a kőre az udvaron, és megkérem, hogy AZONNAL távolítsa el onnan. Röviden pedig beszámolok a történtekről is, és arról, hogy ma már nem megyek vissza. Készségesen megígéri nekem hogy segíteni fog, és kézben tart minden. Nekem pedig pihenést javasolt, és azt, hogy nyugodjak meg. Talán tényleg túl erélyesen mondtam, az “azonnal” szót.
Nem tudom, hogy pontosan mikor, és miként kerültem haza. Az első jelen idejű emlékem az, hogy Newfi képen nyal, és kis híján felborít. Ujjaim a dús bundájába túrtak, és valószínűleg még egy sétára is kiszaladtunk, mert erős igény érkezett rá. Aztán csend. Nagyon sokáig…

***

Erősen javasolt szabadságra küldtek néhány napra, így kaptam időt arra, hogy összeszedjem magam. Az intézményvezető felvette a kórházzal a kapcsolatot, így legalább némi információt kaptam Josh aktuális állapotáról. De ébredezni kezdett bennem a gondolat, hogy ezzel én még nem elégszem meg, és szeretném meglátogatni őt a kórházban, ha lehetséges. Illetve eszembe jutott Doktor Nym is, akinek jelenleg mindent köszönhetek. Időbe telt, mire eszembe jutott az is, hogy miért hagyott olyan mély nyomot bennem a nő, de mikor világossá vált, arra is gondoltam, hogy szívesen beszélnék vele is. Nem feltétlenül csak Josh ügyében…
Az első viszont a fiú, és egy kis apróság a számára. Tudom, hogy szereti a kutyákat, és beleszeretett Newfiba, amikor egyszer bevittem a csoportba, így egy plüss újfundlandi kutyát vettem a számára. Természetesen barnát. Első körben viszont a recepciót kerestem fel. Nem bízom abban, hogy emlékeznek rám, mert a baleset két nappal ezelőtt volt. Vagy három… ebben nem vagyok teljesen biztos, mert összefolytak a napok…
- Jó napot. Frederik Spade vagyok. Szeretném meglátogatni Josh Harrowot. Vagy ha erre nincs lehetőség, szeretnék itthagyni neki egy kis apróságot. - felmutatom a plüss kutyust, és igyekszem barátságos arcot vágni. Mosollyal nem próbálkozom.
- Illetve… szeretném megkérdezni, hogy Doktor Nym itt van most? Vagy van rá mód, hogy konzultáljak vele? - szándékosan választottam a konzultál szót. Elvégre valamikor kollégáknak is nevezhettem volna magunkat… Ám az orvosi múltamat magam mögött hagytam a sereggel együtt, így most csak kizárólag azért fejezem ki így magam, hogy legyen esélyem beszélni a hölggyel, de közben ne nézzenek bolond rajongónak…

“Sokat fog segíteni”. Bárcsak ez könnyítene a súlyon, ami a mellkasomon tornyosul… Bárcsak ez a mondat azt jelentené, hogy minden rendben lesz. Bárcsak ez a három szó, biztosítaná, hogy ne változzon meg semmi sem… De tudom, hogy ez hiú ábránd.
- Rendben. - bólintok, bár nem örülök ennek a fejleménynek. A szülökkel én megbirkóznék, ők foglalkozzanak csak Joshhal. De tényleg nem állhat a kórház össze dolgozója az ágya köré. És sajnos én sem…
Ez nem csak abból egyértelmű, hogy Josh édesanyja rajtam vezeti le a fájdalmát. Nem vagyok család tag, nem vagyok senki Josh életében. Csak az a férfi, akire rábízták, és aki nem volt elég óvatos. Aki nem nézett körbe az udvaron. Aki nem követte minden mozdulatát a gyerekeknek… Az nem kifogást, hogy többen vannak a csoportban, mint ahány szemem van… Meg kellett volna előzni a balesetet. Ám ezt képtelen vagyok kimondani. Csak a pillantásomban van benne, a néma “elfogadom a büntetést” kiálltásban. Mert bármit elviselek, csak Josh rendben legyen. Nem fizethet ő az én hibámért…
- A fiam odabent van, és ez a férfi juttatta oda… - Mrs. Harrow szinte sziszegi ezeket a szavakat, és a gyűlölet a szemében úgy is elér, hogy a férje már messzire húzta tőlem.  Megértem, de nem ráz annyira meg. Ugyanis biztos vagyok benne, hogy én jobban haragszom maramra, mint ő rám…
- Öhm… - megköszörülöm a torkom, mert még mindig nagyon nehezen megy a beszéd.
- Igen. Megyek. - követem a nővért, bár annak nem vagyok tudatában, hogy hová vezet. Vissza akarok menni, ott akarok lenni, amikor a doktornő ki jön a műtőből… de ha most azzal segítek, hogy információt adok, akkor állok elébe. Összeszedek a gondolataimat is. Amennyire tudom…
- Köszönöm, de… ott akarok lenni, amikor véget ér a műtét… - azt hiszem sejtem, miért javasolta, hogy maradjak a büfében, de nem akarok ezen a menekülő úton végigmenni. Ugyanis tartok tőle, hogy ha nem vagyok ott, nem fognak értesíteni Josh állapotáról… Nem vagyok családtag. Már senkinek… Ezért nem kötelessétük értesíteni engem. De tudnom kell… szembenézek minden következménnyel, de csak akkor, ha tudom, hogy mi lett Joshhal.
A felengedés, a megkönnyebbülés viszont nem jön gyorsan. Életben van, és ez a legfontosabb, de amíg nem ébred fel, nem nyugodhatok meg teljesen. Amíg nem látom, nem lélegezhetek fel. Amíg nem mondja azt, hogy “Spade bácsi, én nem szeretem a majonézt”, addig nem mehetek el…
- Rendben. Köszönjük doktornő. - Josh apja már indulna is a szobába, de az édesanyja, még nekem szegezi a tekintetét. Állom, és nem tekintek el, hiába érzem a viszketést a gerincem mentén. Neki így tudok segíteni, célpontként. És az érzelmeimet mélyen elrejtem, hogy elég nagy legyen a találati felülete.
Talán ezért nem hallom rendesen a doktornő szavait, csak azt, hogy mond valamit. Nem nézek rá, mert Josh édesanyját adtam meg magam. A buborék, amibe beléptünk pedig ki zár mindent. Csak őt szót nem. “Minden rendben van. Helyesen cselekedett”. Ezt már nem hallottam hangosan. Így amikor Josh szülei bemennek a szobába, már a doktornő felé fordítom a tekintetem. Hála van a tekintetemben, és fájdalom. Nem tudok ugyanis egyetérteni vele. Mégis bólintok, leginkább csak azért, hogy jelezzem, megértettem a szavait. Utána viszont kimegyek, már nem tart itt senki, már megtudtam, amit kellett…
A kórház egyik hátsó bejáratánál jutok ki a friss levegőre. Éreztem, hogy ki kell mennem, mert ha nem teszem meg, összeesek. Azt viszont nem tudtam, hogy merre kell menni. Joshhal a karomban olyan volt, mintha iránytű lenne nálam, ám nélküle csak kóvályogtam, és a csak a szerencsének köszönhetően jutottam végül szabad levegőre. Jól esne a magány, falnak támasztani a hátam, és csak lélegezni, mert azt jó ideje nem sikerült rendesen. Azonban ahogy meglátom, hogy néhány kórházi dolgozó is ezt a helyet választotta a nikotin függőség enyhítésére, inkább másik utat választok.
- Elnézést. Kérhetnék egy szálat? - nem dohányzom, de alkalmanként rágyújtottam amikor pihenőn volt az egységünk. Amikor a srácok ennek a bűzös rúdnak a segítségével fújták ki magukból a borzalmakat. Akkor én is kértem egyet. Mert ha nekik segített, reméltem, hogy nekem is fog.
- Persze. Parancsoljon. - készségesen nyújtja felém az ápoló a dobozt, és tüzet is ad. Egy kérész életű mosollyal köszönöm meg, meg egy szóval. Legalábbis remélem. A hátam ugyanis eddigre már a falnak vetettem. És a buborék újra körülöttem van, amikor az első slukk után szédülni kezdek…

Tudom, hogy engednem kéne a feszültségből, ami bennem van, hiszen, amit lehetett megtettem Joshért, de erre képtelen vagyok. Mert nem az számít, hogy én helyesen cselekedtem-e vagy sem, hanem az, hogy Josh meggyógyuljon. Az állapota pedig nagyon rossz. Érzem…
Doktor Nymnél viszont jó kezekben lesz, és ezt további bemutatkozás nélkül is tudom. Egy megérzése, ami… nem tudom honnan származik, de bízom benne. Bízni akarok benne…
- A kartonjában nem szerepel semmi. - vagyis nincs tudomása allergiáról a szüleinek, illetve az óvodának. Ez még nem jelenti azt, hogy biztonságos a számára minden, hiszen lehetnek felfedezetlen gyógyszer érzékenységek. De mi arról nem tudunk, és ebben egészen biztos vagyok. Az összes gyereknek átnéztem az anyagát, és akinél említettek allergiát megjegyeztem. Nem csak a saját csoportomban. Ez az ‘alaposság’ azonban semmit nem ér, amikor egy olyan váratlan esemény történik, mint a mai. Még képtelen voltam felfogni… csak Josh jövője számít, semmi más.
- Rendben. Most értesítem őket. - érzem a szemrehányó hangnemet, és teljesen jogosnak tartom. Talán az kellett volna legyen az első lépés. De én másként döntöttem. Az orvosi segítséget éreztem a legfontosabbnak, és ahhoz sietnem kellett. Most viszont már van ‘időm’ a telefonért nyúlni, hiszen Josh már a műtőben van, és én nem tehetek semmit… Nem akarok belesüppedni a tehetetlenség mocsarába ezért telefonon értesítem Josh apját.
A telefont pedig épp leteszem, amikor egyenruhás férfi is odasétál hozzám. Sejtenem kellett volna, hogy a felelősségre vonás procedúrája már azelőtt megkezdődik, hogy hírt kapnék Joshról, de a szívverésemet még egy sem tudom csillapítani, és a hátamon végig csurgó izzadságot sem tudom szabályozni. Legalább levegőt kapok. Még akkor is, amikor az általános kérdésektől eljutunk a specifikusakig, és egyre világosabbá válik, hogy én hibáztam. A rendőr persze nem adja a jelét ennek, de én már látom a szemében, hogy mit gondol. És teljesen egyetértek vele.
Amikor pedig éppen arra bíztatnának, hogy üljek le egy kicsit, és pihenjek a további kikérdezésig, megérkeznek Josh szülei. Már méterekről látom, hogy az édesanyja a könnyeivel küszködik, de nem is ezért értem mázsás súlyként a felelősséget. Az amiatt történik, mert Mrs. Harrow szó nélkül lép oda hozzám, és teljes erejéből pofon vág, változatos átkokat szórva. Igaza van. A férjének nem kéne visszahúznia őt. Ha enyhíteni tudnám azzal a fájdalmát, hogy üt és vág, addig állnék előtte míg el nem veszítem az eszméletemet. De a férje szorosan magához húzza, és csitító szavakat súg a fülébe. Nem tudok megszólalni. Képtelen vagyok azt mondani, hogy sajnálom. Erre már nincsenek szavak, és Mr. Harrow pillantását is látom, hogy ezzel ő is egyetért, hiába fogja vissza az érzelmeit.
Ezért mire visszajön Doktor Nym, már kába vagyok. Csak lassan veszem észre, hogy Josh szülei azonnal ugranak, amikor megszólítja őket, és csak egy lépéssel merek közelebb állni, hogy halljam, hogy milyen eredménye volt a műtétnek. Az oxigént pedig próbálom pumpálni a tüdőmbe. Addig nem eshetek össze, míg nem tudom, hogy mi van Joshhal.
- Igen. Linda és Jack Harrow. - válaszol josh anyukája, és már mondaná is a magáét, ha a férje nem húzná ismét közelebb magához. Ezért végül csendben hallgatják végig a diagnózist, és amikor elhangzik a bizonyos “Minden rendben van” egyként lélegeznek fel. Egy másodperccel később csatlakozom én is. Mintha most vennék levegőt először, azóta, hogy Josh elesett…
- Köszönöm. - ha Doktor Nym engedi, akkor az édesanyja a nyakába borul, és a hála könnyeit a köpenyére ejti. Talán egy perc is eltelik így, amennyiben nem szakítják félbe, utána feltesz egy kérdés.
- Mikor mehetünk be hozzá? - kérdezi, és most ő húzza közelebb magához a férjét, hogy együtt tudjanak menni, ha engedélyezik a számukra. Akár bemehetnek Joshhoz, akár nem, a megkönnyebbülés ködén keresztül, még a foga hegyéről oda vet nekem valamit Mrs. Harrow.
- Ne merjen elmenni. Ez a maga hibája. - tudom. Ám ezt még mindig nem tudom kimondani. De állom Linda pillantását, egészen addig, míg vissza nem fordul a férje felé. Én ekkor fordulok Doktor Nym felé, és… rájövök, hogy miért voltam képes azonnal oda adni neki a bizalmamat. ismerős… és nem ebből az életemből.
- Köszönöm. - mondom neki szavak nélkül, mert azokat már képtelen vagyok kimondani. Az én torkomat is szorítja a sírás, de én nem engedhetek neki. A szülöknek szüksége van egy vádlottra, és az én leszek. Még akkor is, ha a rendőrőrsön a kihallgatás másként alakul…

Nem kapok azonnal segítséget, ezért minden önuralmamra, és türelmemre szükségem van, hogy ne törjön ki belőlem a tehetetlenség érzete. Némi idővel később azonban (amit jómagam óráknak éreztem…) megérkezik még valaki, aki már érdemben tud segíteni. Újra tudok lélegezni, amikor már el is hangzik a műtő szó, mert ez azt jelenti, hogy most már van esélye Joshnak. Épp csak az azonnali műtő és röntgen gondolata több aggodalmat kelt bennem, mint amennyit eloszlatott…
- Ő Josh Harrow. Én Spade. - nem áll szándékomban a rangjelzésemet megemlíteni, hiszen csak az udvariasság kedvéért említettem meg a nevem, és már hátat fordítottam annak az életnek. Josh neve a lényeges, és az, hogy ha van orvosi kartonja, le tudják kérni az adatait. Nekem pedig a szüleit kell értesítenem. Eddig nem tettem meg, mert az volt az első, hogy ideérjek. Sebességtúllépés közben pedig nem állt szándékomban még sms-t is küldeni. Most viszont megérzésem szerint szükség lesz még információra, így továbbra is követem Doktor Nym-et és persze Josht. És ahogy sejtettem meg is érkezik az első kérés.
- Labdázás közben elesett, és beütötte a fejét, egy kő darabba. Azóta eszméletlen. - egy futó pillantást vetettem a fejére, hogy vérzik-e, de szerencsére, legalább a fejbőrét nem sértette fel semmi. Így az elsődleges a kórház volt, mert én eszközök híján nem tudtam volna tenni érte semmit sem.
- Értesítem a szüleit. Én az óvóbácsija vagyok. - van ennek egy hivatalos megnevezése is, de én sosem szégyelltem ezt az elnevezést. Épp ellenkezőleg. A gyerekek visszaadták nekem azt, amit Irakban elveszítettem, és az, hogy az én hibámból ez történik… Még nincs itt a helye az önmarcangolásnak.
Ezért a telefonomat előveszem, és futok Doktor Nym és Josh hordágya mellett egészen addig, amíg még engem is beengednek. A műtő előtt már minden bizonnyal várakoznom kell, és addigra Mr. Harrow telefonszámát is megtalálom. Egyszer neki szaladtam ugyan a falnak, de ez sem zökkentett ki. Csak Josh mellett akarok lenni, amíg lehet. Az pedig egyelőre nem érdekel, hogy érzékeltem valami furcsát Doktor Nym felől. Elhessegettem a gondolatot, és a megérzést, mert egyedül Josh élettelen arcát tudtam nézni. Ám ha szólnak hozzám minden bizonnyal válaszolni fogok. Ha pedig már nem lehetek Josh mellett megpróbálom összeszedni magamat. Nem érezhetik a szülők rajtam, hogy mekkora a baj, és egyébként sem tudok semmit mondani, amíg nincs meg a röntgen eredmény.  Így a hívás gombra csak lassan tudok rányomni. Nagyon lassan…