Eye on the target

Az a mondat…. Hát én tényleg tenném, és nem csak gondolnám… De tartok tőle, hogy nem ugyanarra gondolunk… Így csak átkarolom, szorosan, és lendülünk, amerre kell.
Aztán meg… végre hasznosnak érzem magamat. Gondolom nélkülem is talált volna megoldást az illúzióra, de örülök, hogy segíthettem, és ezzel megkönnyítettem a dolgunkat. Nem mellesleg pedig rohadt büszke vagyok magamra, hogy tényleg sikerült. Azért fiatal vagyok még ahhoz, hogy mindig működjenek a képességeim, és úgy, ahogy én gondolom. De ezzel azt hiszem most némi fejlődést is elértem, és… nem csak ezen készségek terén…
- Szééép… - jegyzem meg, ezúttal csak egy pillanatig ámulva, hogy milyen tűzcsóvát küldött a végére. Most nem manipulálom levegővel, úgy tökéletes, ahogy van. És az út is meg van, ahogy Brigid szabadjára engedte az erejét, megjelent, hivogatóan. Mondjuk nem gondoltam volna, hogy ennyire…
- Tessék? Vége is? - nézek kicsit összezavarodva, az íjat még mindig megfeszítve tartva. De aztán szépen lassan leengedem, és szélesen elmosolyodom. Mást is hallottam ugyanis.
- Szerintem is jó móka volt. - ahogy tartja felém az alkarját, kis fáziskéséssel, de megfogom. Ha a sérült kezével nyúlt, akkor csak óvatosan. Ha a másik, akkor lelkesebben rázom és mondok köszönetet. Tulajdonképpen mindenért. Ez volt az első randim és.. persze még nem szeretném, hogy véget érjen. Több okból sem.
- Igen. Szeretnélek elkísérni a gyógyítóhoz. - tudom, hogy nincs szüksége ott rám, de… még szeretném elhívni utána… mondjuk vacsorázni. Vagy tulajdonképpen bárhová, csak még ne érjen véget a nap, és ezzel a randi. De nem leszek erőszakos. Sőt… azt is megmondom neki, hogy még mit tervezek. Amint összeszedem a bátorságom. Vagyis egy nagy sóhaj, és…
- Utána meg ha van kedved, szeretnélek meghívni… vacsorázni. - nem hiszem, hogy lenne kedve egy olyan étteremhez, mint amilyen a Terrán van. De nekem van egy ötletem. Elvégre szülinapom van, és hova máshova mehetnénk, mint a kedvenc helyemre. Feltéve persze, hogy igent mond. Azért… elkezdtem szuggerálni, még ha tudom is, hogy ilyen erőm biztosan nincs…

Szeretem a kihívásokat, és ez a pálya határozottan az. A tudat, hogy már nem csak puszikat küldünk az éterbe, hanem meg is sérülhetünk eléggé megdobja az adrenalin szintemet. De ez semmi ahhoz képest, amit akkor érzek, amikor Brigid rákérdez, hogy simogatni fogom-e vagy rendesen kapaszkodom. A szívem kalimpálni kezd, a tenyerem izzadni, és egy ismeretlen eredetű gombóc teleportál a torkomba. De nem ájulok el. Ezért válaszolni is tudok neki gondolatban. Nem azt persze, amit szívem szerint mondanék neki…
- Foglak. - jelentem ki a karjaim pedig úgy megszorulnak körülötte, hogy szinte magamhoz rántom őt. A mellkasunk (...) összekoccan, és az ajkunk olyan közel kerül egymáshoz, hogy az illata szinte arcon csap. És még mindig nem ájulok el, ezért pedig majd külön meg fogom dícsérni magam. Meg azért is, mert ellen tudtam állni a KÍSÉRTÉSNEK, ami még közelebb csalt volna az ajkaihoz. Még a várható pofont is teljesen megérte volna. Az újabb sérülését viszont nem. De azért az átváltozás legalább jó ötlet volt, mert így nem alulról kell néznem, hogy milyen szép nagy…
- Rendben. - még bólintok is a telepatikus eszmecsere ellenére, de leginkább azért, hogy némi értelmet verjek a saját fejembe. Hiszen tényleg haladni kéne, és nem azon filózni, hogy el fogok-e ájulni, vagy nem. Most már talán nem. De azért még nem fogadnék saját magamra nagy tétekkel.
- Öhm… igen. - vagyis valamikor meg volt fejben, de még mindig a lendülés hatása alatt vagyok. Ezért kell néhány másodperc, hogy fel is tudjam idézni magamban. Nem azt… Vagyis először igen, de aztán a pályát is… Az viszont még így is váratlanul ér, amit utána mond.
- Energia… - egy pár pillanatig gondolkodom, hogy ez miért lényeges. Aztán beugrik.
- Jaaaa energia… elintézem. - vagy nem. De azért bízom magamban, hogy mégis, így egyelőre nem figyelmeztetem arra, hogy annyira nem vagyok penge még a képesség használatban. Ma már amúgy is túlléptem a saját határaimat - majdnem minden szinten - ezért tényleg jók az esélyeim.
- Ott. Legyen meglepi, azokat én is szeretem. - ők mondjuk ezt pont nem fogják. Ha sikerül. Viszont miért ne sikerülne? Ha koncentrálok, akkor egész jó vagyok. Az meg remélhetőleg elég lesz.
Ezért, ha Brigid sem áll elő új ötlettel, tovább haladunk, és kémlelni kezdem az eget. Hamarosan ki is szúrom azt a pontot, ahol valami nem stimmel, de az energiáját még nem babrálom meg. Azzal várok, egészen addig, míg igazán közel nem érünk. Brigidnek azért jelzem a felfelé mutató hüvelykujjammal. Meg egy mosollyal. Azt azóta nem tudtam eltüntetni, hogy lendültünk…
- Készülj… - üzenem neki, amikor már egész közel vagyunk, és egyébként nagyon könnyű lenne benézni az illúziót. Egy nem túl széles patakot láthatunk magunk előtt, amit nagyon könnyű lenne átugrani. Valószínűleg épp a másik oldalán van a csapda, ott ahol a kék füves mező terül el és még egy Terrai szarvasra nagyon hasonlító lény is legel. Peeeeeeeersze. Oké, ha nem mondja Brigid minden bizonnyal benézem, de így már nem, és ez a lényeg. Az izmaimat pedig már megfeszítettem, hogy készen álljak én is a lövésre.
- Most… - üzenem Brigidnek, és már ki is terjesztem az energiámat, hogy meg tudjam szüntetni az illúziót. Meglepetésemre (és annyira mégsem) eltűnik, és kiderül, hogy a másik oldalon egy hatalmas árok várt volna minket. Meg minden bizonnyal az ellen. Ügyes…
Úgy mozdulok, hogy védeni tudjam Brigidet az egyik oldalról. Ha támadót érzékelek, akkor azonnal lövök, és nem kérdezem, hogy szép-e a napja, vagy ízlett-e az ebédje. Brigidet meg kell védenem. Még van egy befejezetlen ügyem vele…

A múltról nem sok értelme van csevegni (legalábbis nem ilyen körülmények között…), ezért nem csak gondolatokkal, hanem tettekkel is tovább lépek. Gyógyítás, védekezés és támadás, majd… Nem foglalkoztam mi lesz később, mert jól érzem magam. Brigiddel.
Viszont amikor azt érzem, hogy az erőmet blokkolja, egy pillanatra felszökik a szemöldököm. Nem teljesen értem, de nem fogom húzni az időt a kérdezősködéssel elvégre a végeredményt tekintve az állapota sokat javul. A lényeg pedig ez, és az, hogy készen áll a folytatásra. Rám ugyan nem lesz panasz, én elkísérem, bárhová is akar menni. A pályán is…
Bólintással erősíti meg a választásom, és én nem tudom megállni, hogy ne mosolyogjak. Nekem a levegő a hazai terep, és most neki is megmutathatom, hogy milyen is odafent. Most persze szárnyak nélkül, de ez csak egy apró részletkérdés. Együtt megyünk fel, és ha minden jól megy együtt is megyünk le.
- Rendben. - tízre indulunk a kötél segítségével. Előtte viszont akarok magunknak néhány percet nyerni ugyanis amíg feljutunk, addig kiváló célpontok leszünk. Brigid nem szól semmit, de teremt nekem egy tűzlabdát, ezért úgy veszem, hogy ő is benne van. Én  pedig nem is húzom sokáig az időt. A tűz köré összpontosítom a levegőt, olyan módon, hogy ahova nem szabad terjednie elszívom az oxigént, az általam kívánt haladási irányba viszont adom, és táplálom. Először nem néz ki valami bizalom keltően a dolog, mert a tűzlabda csak nő, és nem igazán halad semerre de aztán szépen beindul. Mikor leterelem a föld felé már szépen ég, és néhány másodperc alatt több méter magas, és nagyon széles falat emel közénk és a korábban észlelt támadók közé. Ami engem illet én szívesen nézegetném is még, hogy milyen szépet alkottunk együtt, de természetesen haladni kell, és már készen állok arra, hogy Brigid jelzésére meginduljunk. A terv persze nem áll össze azonnal, miként a kötelet az alkarjára csavarja, de mikor közelebb is megyek hozzá, és az íjam is el van rakva… Várom, hogy kimondja a bűvös tízes számot. És ha megteszi…
Szinte garantált, hogy eláll a lélegzetem, amennyiben átkarolja a derekamat, és tulajdonképpen megtart míg lendülünk. Nem fog lebénítani a dolog, de hogy az agyamnak fel kell dolgoznia, hogy néhány pillanatig nem kap oxigén utánpótlást, az teljesen biztos. Ugyanis biiiiiiztos, ami biztos alapon én is átkarolom őt, nyitott tenyerem finoman helyezve a hátára, másik kezemet kicsit lejjebb a derekára. Azt a gondolatot pedig marha gyorsan elfelejtem, hogy milyen könnyű lenne így megcsókolni… Nekem abszolút megérne még egy találatot is, de nem akarom, hogy neki baja essen. Így mindent megteszek azért, hogy ne csak fizikálisan, hanem mentálisan is támogassam. Célozni ugyanis piruló arccal, és heves szívveréssel is tudok. Ezáltal, ha már elértük a célt, amit kinézett, és újra van rá lehetőségünk, hogy szembenézzünk az ellennel, magamhoz veszem az íjat, és keresem a célpontot. Brigidre csak futólag nézek, még akkor is, ha… legszívesebbn csak őt nézném, és el sem engedtem volna…
- A tűz… - öhm… meg kell köszörülni a torkomat. Kétszer… Még úgyis, hogy továbbra is telepatikusan kommunikálunk. Önkéntelen reflex. Meg a tarkóm is forró, és veszettül viszket, de azt megállom, hogy hozzá nyúljak.
- … néhány perc múlva el fog tűnni. Menjünk tovább, vagy használjuk ki, hogy nem látnak minket, és lesből támadjunk? - legalábbis ahogy látom a tűz még kitart, de már nem olyan sokáig. Nem adtam azért neki annyi kakaót, mert nem a pálya felgyújtása volt a célom, hanem a figyelem elterelés és a biztonságos lendülés. Húúúúú az a lendülés… Érzem, hogy ezzel még fogok álmodni…

Eléggé természetes, hogy védeni akarjuk azokat, akikkel együtt vagyunk, így nem lepődöm meg magamon, amikor azért összeszorul a gyomrom Brigid sérülése láttán. Ugyanis nem akarom, hogy baja legyen. Ez nem a bennem mélyen élő pasi, hanem az egyszerű lélek mondatja, aki már látott és érzett is ezt azt, ezért mindig a legjobbat kívánja másoknak. Ez meg nem az… Ha velem randizik nem kéne, hogy egy nyíl álljon ki a karjából. Bár, ha jobban belegondolok… igazából az a meglepő, hogy nem történt meg előbb. Na de mindegy, ennél rosszabb már remélhetőleg nem lesz.
- Nem. Az a sajátom volt, és már kívülről néztem. - még a vállamat is megvonom, és mosolygok. NAGYON sok idő kellett hozzá, hogy ez így legyen, de már szerencsére, ehhez a dologhoz is így állok. Csak könnyedén. Mert összességében már itt vagyok, és az életem sokkal jobb, mint azelőtt. Csak ez számít, nem az, hogy milyen bibim volt, amikor ‘kicsi’ voltam. Ráadásul nekem most semmi bajom. Többek között neki köszönhetően. Így az a minimum, hogy igyekszem a segítségére lenni, amennyire kéri persze.
- Valószínűleg igen, de nem várnék eredményt az integetéstől. - remélem ez a vicc még nem volt korai… meg a mosolyomból érti, hogy annak szántam. Azt ugyanis megértem, hogy szavak nélkül is válaszolt a kérdésemre. Megyünk tovább. A nyíl kérdését is megoldotta… úgy ahogy. Nekem így is jó. Az ő sérülése, az ő döntése.
- Rendben. Vérzés. - nem tudom, hogy fogja magát gyógyítani, meg fedezni is minket, de elhiszem neki, hogy képes rá. Így a kérésének megfelelően a vérzést próbálom csillapítani, leginkább úgy hogy az ő energiáját és képességét erősítem az enyémmel. Így jobban megy, mintha én próbálnék a nem túl erős gyógyító erőmmel ‘játszani’. Az a lényeg, hogy jobban legyen, és az így érhető el. Amikor pedig látom, és érzem is, hogy már jobb a helyzet, újra elmosolyodom. Láttam már korábban is, hogy kemény mint a szikla, de most egyértelműen meg is mutatta. A pöttyei pedig még mindig… Tényleg haladni kéne.
- Oké. - nem nézek a térképre, bízom benne, hogy az egy óra megfelelő irány lesz, inkább az energiámmal teszek egy gyors kört, hogy érzékeljem, ha van még valaki a közelben. Azt a spenót huszárt nagyon szívesen levadásznám… De inkább csak örülök neki, hogy nincs senki, és egy kicsit fellélegezhetünk, meg koncentrálhatunk arra, hogy haladjunk tovább a pályán. Az ugyanis már nem lenne móka, ha kapna még egy nyilat…
Különösen annak fényében, hogy a pálya következő szakaszán már nem igazán számolhatok a szárnyaimmal. Nem egy jó fejlemény, de Brigidnek talán épp ez a terep a könnyebb. Így alkalmazkodom a helyzethez. Vagyis… a környéket pásztázom, megfeszített íjjal, amíg azon jár az agyam, hogy miként juthatnánk optimálisan tovább. Brigid előbb jutott megoldásra, így válaszolok neki.
- Levegő. - ahogy megüzenem neki, már be is ugrik valami. Van nálam kötél. Adták a páncélhoz én meg nem szóltam, hogy nem kell. Egyébként sem nehéz. Így nyúlok hátra, hogy előtudjam venni, és rá tudjam majd kötni egy nyílra. Viszont épp mikor a kötél már a kezemben van, Brigid újabb kérdést tesz fel. Nagyon széles lesz a mosolyom.
- Igen. - oda is adom neki, a kuncogást pedig megállom, ami azt kísérné, hogy ugyanarra gondoltunk. Elég az, hogy innentől kezdve megoldja. Én rézsutosan hátat fordítok neki, hogy addig fedezni tudjam. És valamit meg is érzek, még ha látni nem is látok semmi mozgást.
- Közelednek. Legalább ketten. Hat óra felől. - vagyis mögülünk jönnek, és nem lehetünk biztosak benne, hogy időben tovább tudunk menni. Ezért egyelőre nem is lövök, mert addig van időnk, amíg nem szúrnak ki. Utána beindul a buli…
- Ha adsz egy kis tüzet, elintézem, hogy kerülniük kelljen. - mert ugye levegőőőőő… Hamarabb is eszembe juthatott volna… Ugyanis nem csak, hogy ott akarok közlekedni (ha lehet), de még segíteni is tudok vele. Nem is akárhogy…
A tüzet ugyanis eléggé táplálja az oxigén. És amíg nem magunkat gyújtjuk fel vele, príma kis falat lehet belőle csinálni. Feltéve, hogy megfelelő széllökésekkel adok neki elég erőt. Egy ideig ki is fog tartani, ha koncentrálok, és elintézem, hogy jusson hő mindenhova. Hat óra irányban persze.
- Amíg a széllel játszom, nem fogok tudni lőni. - figyelmeztetem, mielőtt rábólintana a tervemre. Abban ugyanis még nem vagyok biztos, hogy működni fog. Csak abban, hogy ha igen, akkor az a tökéletes összhangnak lesz ez köszönhető…

Értelmes gondolatok nélküli szájtátást még sosem éreztem ilyen kellemesnek. Ugyanis van nála esélyem. Ez jóval több annál, amiben reménykedni mertem. Pedig az optimizmus szobrát rólam kéne mintázni. Anyu biztos oda lenne érte.
- Oké. - nem megy azonnal, de aztán tényleg mozdulok, és a szám a fülemig ér. Brigid felől ugyan érzem, hogy neki nincs szüksége ennyi energiára, de nem tudom korrekt módon visszatartani az örömömet. Legalábbis addig nem, amíg nem érzékelem, hogy ezúttal Brigid felé érkezik egy újabb nyíl. Most szólok, amilyen hamar csak tudok, és lövök is abba az irányba. De a nyíl megérkezik és… egyenesen Brigid karjába fúródik. Én meg szerintem csak súroltam a fazont… Ezért már rohanok is oda Brigidhez, hogy megtudjam nézni mi történt vele.
- Basszus… - már ott lenne a gondolataim peremén, hogy megkérdezzem, ez nem egy virtuális sérülés-e de gyorsan leesik, hogy nagyon nem. És szörnyen fájhat… Nekem kellett volna megvédeni, hiszen ebben a küldetésben én vagyok a társa. Meg a randi partnere is. Akkor duplán…
- Ki menjünk a pályáról, hogy el tudják látni a sérülésed? - szerintem az lenne a helyes, de ez az ő döntése, és tiszteletben tartom. Azt a spenót huszárt meg levadászom, aki ezt lőtte rá… Hol van? Nem mer előjönni újra…
- A fájdalmad tudom enyhíteni. - ez akkor is jól jön, ha rögtön kimegyünk. Elvégre még előttünk áll az út… és ha újra érzékelem azt mukit (vagy nőt, a történet szempontjából mindegy…) hát kap tőlem egy nyilat a hátsójába… vagy ahol eltalálom…
De egyelőre Brigid felé irányítom az energiám, és csak a tudatom peremén figyelek a környezetre. Előbb gyógyítás. Vagyis fájdalom csillapítás. Ez alatt szerencsére nem érkezik támadás. Arra viszont figyeltem, hogy a támadó előző poziciójához képest, takarjam Brigidet. Ha megint el akarják találni, rajtam keresztül vezet az út. Szó szerint…
- Tudsz futni? - kérdezem, amikor már befejeztem a gyógyítási folyamatot. Nem segítettem érdemben, csak egy ideig érzéketlen kéne, hogy legyen az a pont. Valamire azért az is jó… De nem így kéne megváltania a világot. Még akkor sem, ha tudom, hogy képes lenne rá…

Már nem foghatom arra, hogy ez csak kicsúszott. Ki akartam már mondani korábban is, de a sok pofára esés lakatot tett a számra, és a gondolataimra. Ám most megtettem… és azt sem várom, hogy erre válaszoljon. Nagyon szeretném, de… az többet mond, hogy végül megfogja a csuklómat. Ugyanis nem törölt képen… ettől pedig nagyon boldog vagyok.
A mozdulatot mégsem értem meg elsőre, és már majdnem emelném is, hogy át tudjam vinni. Ám mikor már a szárnyaimat széttárnám, hogy ezt megtehessem, a lendületét végül érzékelem. Jól neki a segítség, csak másként. Így alkalmazkodom, és a lendületét egyesítve az enyémmel, segítek neki átlendülni a mélység fölött. Az pedig csak egy pillanatig nyűgöz le, hogy közben még egy tűzcsóvát is el tud küldeni, és tökéletes gurulással érkezik meg, miután elengedte a csuklómat. Ugyanis követem én is, gyors szárnycsapásokkal, és felveszem a pozíciót, amivel újra tudom őt fedezni. Így nehezebb szaladni, de mégsem ezért állok meg szilárdan a talajon…
Azért teszem, mert elér a gondolata és… a meglepetéstől nem csak a szavam, de még a lélegzetem is eláll. Csak állok egy helyben, teljesen mozdulatlanul, és még az agyam is leáll néhány pillanatra. Aztán ez utóbbi beindul. De marha gyorsan.
Brigid tényleg randira hívott. Engem… Eric Castort, született a Siriuson, pontosan 50 évvel ezelőtt. Anyja neve Everly Castor, kedvenc színe a püspöklila. Nem mást hívott. Engem. És ez tényleg egy randi. Aztán még rám is kacsint, jelezve, hogy ez nem egy álom. Vagy ha igen, akkor nagyon jó…
Ezért mire újra tudom mozgatni a testem is, már egy óriási vigyor van az arcomon. Ha eltaláltak volna, amíg csukott szájjal, de mégis leesett állal bámultam, akkor is ilyen képpel mászkálnék a továbbiakban. Az erőm meg… érzem, hogy az energiám nem csak feltöltődött, hanem kinyílt, és olyasmit szabadított fel bennem, amiről nem gondoltam volna, hogy még bennem van. Na most jöjjön elém egy célpont. A bolygó másik végében van? Semmi gond. Simán eltalálom…
- A legjobb születésnapom… - nem, azt nem fogom elmondani, hogy én erről nem is tudtam. Most már tudom, és ez a lényeg. Az íj pedig már meg is feszül a kezemben, mikor ismét mozgást érzékelek. Teljesen ösztönös volt, szinte vakon adtam le a lövést a hátam mögé, abba az irányba, ahová az újjáéledt ösztönöm diktálja. Mikor már oda is fordulok látom, hogy nem tévedtem. Egy fa mögött a látóhatár legszélén egy a földön elterült alakot látok, és még szikrákat a találat következtében.
- Tíz óránál. - nem bámészkodom a tökéletes találat után sokáig, mert megint érzek valamit. Fordulok oda, de azért szóltam, hogy Brigid is időben tudjon reagálni. A futás pedig szintén könnyebbé válik. Még arra is marad szusz, hogy nevetni kezdjek. Futás, és íjászkodás, még sosem volt ilyen jó… Ugyanis egy randin vagyok. Életemben az elsőn. Brigiddel…

Óóóó Brigid… Ha tudnád, hogy én mit szeretnék… Biztos nem az akadálypálya lenne a legnagyobb gondod. De megértem. Tényleg minden egyszerűbb, ha kimondjuk a dolgokat.
- Rendben. - még bólintok is, mert azt tudom vállalni, hogy LEGKÖZELEBB, majd kimondom, amit akarok. Előbb vagy utóbb szóba akartam hozni csak… hát én még mindig élek azzal a romantikus képzettel, hogy valami visszajelzést azért illik várni. De azért elég egyértelmű, hogy a “csíplek Eric” ebben formában biztos nem fog elhangzani, így tulajdonképpen mire is várok? Semmire. Kemény leszek. Nem a pályán, mert nekem az a teljesítmény, amit ki akarok mondani. De mielőtt megtehetném, valaki közbeszól, és nagyon remélem, hogy nem a Sors az. Mondjuk Brigid sérülését tekintve, ő mindenképp jobban járt volna a Sorssal.
- Oké. Igyekezni fogok. - nem állíthatom, hogy pontosan így fogok tenni, elvégre nem volt tudatosság a szavaimban, de még a cselekedeteimben sem igazán. Adódott egy váratlan helyzet, amire én így reagáltam. Lehetett volna másként, és talán lesz is, ha ismét előfordul ilyen, de vannak dolgok, amikben nem vagyok jó. Ez pont ilyen. De én nem bánom, mert tudom, hogy más téren viszont helyén van az eszem és az ösztönöm.
- Szívesen. - a legjobb az lett volna, ha nincs szükség gyógyításra, de ha ő nem sír, akkor én sem fogok. Inkább menjünk tovább. Ha jól csináljuk, akkor nem lesz többet ilyen helyzet, ha meg rosszul… nos akkor előtte még ki kéne mondanom azt, amit korábban szerettem volna. Deeeee…. Azt még megvárom, hogy biztonságban, és egymást fedezve elérjünk a kiszemelt helyre. Egyszerre egy veszély. Szerintem egyértelműen az a nagyobb, hogy mit fog mondani.
A ‘nem Sors’ viszont ismét belém fojtja a szót, amikor a terep változik, és egy hatalmas árok kerül elénk. Számomra az nem probléma, át tudom repülni, csak arra kell figyelni, hogy ne vegyen közben célba senki sem. Brigidnek viszont csak az marad, hogy megpróbálja átugrani, vagy… Én szívesen segítenék neki. Na de ez csak akkor lehetséges, ha bebizonyítom saját magamnak, hogy tényleg kemény vagyok.
- Egy randevú. Veled. Azt szeretnék. - nincs az a pénz, hogy rögtön ezután ránézzek. A-a… de hallani akarta, hogy mit akarok, hát tessék… közben viszont nem feledkezem meg a kialakult helyzetről sem, így egy méterrel a föld fölé repülök, és nyújtom a kezem Brigid felé, hogy ha szeretné fel tudjam emelni, és át tudjam vinni őt is az árok fölött. A mozdulat közben viszont beugrik, hogy az időzítése a ‘kívánságomnak’, és a segítségnyújtás, pont furcsán jön ki.
- A randi és a repülés az árok fölött nem függ össze. - egészen addig tartom a kezem, amíg ki nem derül, hogy az ‘Eric Air’ légitársaságot választja-e vagy sem. A randit pedig egyelőre el is felejtem ezen a helyen. Bár, ha ő pont az ilyen típusú randikat szereti… na neeeem… ezt akkor most tegyük is félre, és koncentráljunk a pályára. Mert bármit is választ Brigid, én át fogok jutni. Ha esetleg úgy dönt, hogy ő átugorja, akkor is figyelni fogok rá, mert ez az árok tényleg nagyon széles… és inkább elkapom, mint hogy lezuhanjon, még ha pofon is lesz a vége…

Feltesz egy kérdést, és nagyon gyorsan mozdul meg a szám. Túl gyorsan…
- Az, hogy veled… - stop Eric, de marha gyorsan… ki ne mondd, hogy “veled vagyok”... a következő nyíl ugyanis minden bizonnyal a tomporodba érkezne, és Brigid által. Nem azért mert formás. Tehát kell egy másik még szintén igaz állítás a túlságosan is őszinte helyére. Megvan? Szuper.
- … végigmegyek a pályán. Tehát felejtsük még el az exit pontot. - még ki is húzom magam egy kicsit, nem mintha ezt látná. De a lelkesedés bennem van. Ugyanis még nem akarom, hogy véget érjen ez a nap. Legalább egy szép találatot, még be akarok vinni. Egy tényleg keményet. És úgy érzem, hogy el is jött ennek a perce, még akkor is, ha abban nem lehetek biztos, hogy a célpont semlegesítése is megtörtént-e. De ezért is fordulok, és keresem újra a lőni való nem bábút. Elég nagy pech, hogy nagyon távol találom meg, és még csak nem is én vagyok az, akit ‘bántani’ akar.
- Célpont vagy. Három óránál. Fent. - az a baj, nem vagyok biztos benne, hogy meg fogja találni. Mert a fent azért nem elég pontos, csak nem tudok ennél jobbat. A sziklák között ugyanis nagyon könnyű elbújni, és én is csak egy pillanatra láttam a támadót. De biztos vagyok benne, hogy valami érkezni fog. Ezért el is indulok Brigid felé, mert úgy ítélem meg, hogy a lövés esélytelen ilyen távolságból. Akkor viszont megtorpanok egy pillanatra, amikor azt kéri, hogy maradjak. A-a. Ha közelebb megyek, legalább már én is tudok lőni. Ezért mutatok az irányba, hátha már lát engem is, utána pedig ismét felé futok.
Abban persze reménykedem, hogy meglátom a buksiját annak a suhancnak, mert innen már akár lőhetnék is. De csak egy pillanatra bukkan fel, és akkor már nagyon késő. És én sem érkezem meg időben.
Azt viszont látom, hogy Brigid próbálja megakadályozni a találatot, és egy pillanatra tátva is marad a szám ettől. De a lábaim szerencsére nem ámulnak ennyire el, és lassan, de biztosan haladnak Brigid felé. Nagy kár, hogy már csak arra érek oda, hogy a nyílhegy eltalálja a derekánál. Pont ezt akartam elkerülni…
- Úgy ítéltem meg, hogy túl messze vagyok. Nem találtam volna el, és már nem is láttam a tartózkodási helyét. - abban mondjuk igaza van, hogy megpróbálhattam volna, már akkor mikor először kiszúrtam. De tartottam tőle, hogy ezzel csak elkergetem a támadót, és akkor utána tényleg nem találjuk meg. Most már mindegy. Brigidet találat érte az én hibámból, és ebből tanulni fogok.
- Rendben. De előbb… - óvatosan megérintem a vállát. Érintés nélkül is tudok valamennyire gyógyítani, de sajnos nem túl erős ez a képességem. Ezért több erőt tudok kifejteni, ha hozzá is érek, és eképpen kezdem el gyógyítani. Na ha most nem töri el a karomat, nagyon boldog leszek…
- Ennyit tudtam tenni. - csak néhány pillanat volt, utána gyorsan elveszem a kezem róla. Sajnos nem ettől fog elmúlni minden fájdalma, de egy kis időt nyerhetünk vele. Ahogy azzal is, hogy ismét tüzet küld, ezúttal a támadója legutóbbi tartózkodási helyére.
- Praktikus. - ennél jobban nem is kommentálom az esetet inkább a nyílt terep felé veszem az irányt Brigiddel. Azért ott is lesz majd fedezék, csak nem olyan jó, mint a sziklák. Az lett volna az igazán jó megoldás, de akkor hol az izgalom? Nekem kábé mindenhol.
- Fussunk el oda. Fedezlek, aztán ha eltávolodtunk, cserélünk. - vagyis közeli lövésekre jó vagyok, utána neki kéne alkotnia. Ez így remélhetőleg működőképes lesz. Ezért természetesen mutattam is a bokros részt, amit arra akarok használni, hogy újra tudjuk tervezni a stratégiát, és addig fedezéket nyújtson. Csak el kell addig jutni. Én a magam részéről figyelem a hátunkat, és a hátrafelé futás helyett, inkább alacsony magasságban, de hátrafelé repülök. Így ugyanis nem eshetek hasra. Sem hátra. Azért alakul az akció Eric szerintem… De Brigidtől függ, és attól, hogy egyetértett-e a tervemmel. Illetve, hogy amikor már pár száz méternyire vagyunk, akkor átveszi-e a helyem. Ha igen, akkor már futni fogok, és természetesen az előttünk lévő területet figyelem.

Miután Brigid meggyógyított kijelenthető, hogy minden tökéletes. Repkedek szó szerint és átvitt értelemben is. A terep felmérésében ugyanis segít az extra magaslat. A vadászgép nélküli repülős bemutató azonban egyelőre elmarad, mert ahogy én jobban látok fentről, engem is könnyebben ki tudnak szúrni. Kétszer gyógyítást kérni pedig már konkrétan ciki.
- Vettem. - felidézem magamban a sziklás rész északkeleti részét, de azért a térképre is ránézek a biztonság kedvéért. Ennek köszönhetően gyorsan odaérek a találkozási pontra, és van alkalmam megtapasztalni azt, hogy milyen amikor a talaj hasast vág alattam. Kellemetlen. De a szárnyak megmentenek attól, hogy alulról szagoljam a virágos mezőket.
A pillantásomat viszont Brigid felé vezetem, mert könnyen lehet, hogy neki segítségre lesz szüksége. Szerencsére tévedtem. Alatta nincsen veszély fölötte viszont igen. Már feszíteném is az íjamat, de olyan közel kerülnek egymáshoz a támadójával, hogy nem tudnék biztos lövést leadni. Azzal pedig nyilván nem segítek, ha véletlen Brigidet találom el. Ezért csak igyekszem közelebb jutni hozzá, és figyelem minden mozdulatát. Emiatt látom, hogy… aaaa… mennyire gyönyörű… öhm… vagyis, amit csinál. Bámulatos. Tátva is marad a szám, és ezért csak a szerencsének köszönhetem, hogy nem kapok találatot. Vagyis nem nézhetem tovább őt. Még. Előbb el kell kapnom azt, aki rám vadászik. Brigid úgy tűnik, hogy remekül boldogul nélkülem is.
- Izgalmat. Egyértelműen. - valóban így gondolom. Szeretem az izgis dolgokat. Az már más kérdés, hogy nekem már az is annak számít, hogy vele vagyok. Szívverés gyorsaságában ugyanis abszolút stimmel. Még adrenalin is van egy kevés, amikor vele beszélek. Ezt viszont már nem teszem hozzá, mert az állításomat tartom. Mindenképp maradnék, épp csak nem feltétlenül a pálya, hanem Brigid miatt. Mondjuk a pálya is klassz. Csak ússzam meg további sérülés nélkül…
- Szólj, ha indul… - még telepatikusan sincs időm rendesen befejezni, mert az izgalom megérkezett. Érzem, hogy most jött el az ideje annak, hogy bizonyítsam magamnak, nem vagyok teljes mértékben iroda kukac. A találat ugyanis pontosan oda megy, ahova terveztem, ennek pedig kifejezetten örülök. És már felkészültem a következő lövésre, ha a támadó ismét felbukkan.
Valamiért viszont az-az érzésem támad, hogy nem csak ott bukkanhat fel, ahol az előbb volt. Ezért ahelyett, hogy egy helyre koncentrálnék, pásztázni kezdem a többi irányt is. És érzékelem is a mozgást. Sajnos túl későn… Azt még látom, hogy célpontot keres a támadó, de már nem tudok túl sokat tenni, amikor meg is találja. Az ugyanis egyértelmű, hogy a lövés nem az én irányomba jön. Brigidet vették célba.
- Vigyázz… - nem törődve azzal, hogy ezzel én is tiszta célponttá válhatok, Brigid felé iramodok. Lőhetnék is, de tőlem messze van a támadója, így kicsi esélyt látok arra, hogy le is lőjjem mielőtt ő Brigidet eltalálhatná. Ezért inkább Brigid elé célzok néhány méterrel, mert abban reménykedem, hogy a kisebb robbanás - amit a nyílvessző becsapódása okoz - legalább néhány másodpercig eltakarja Brigidet a támadója elől. Közben pedig futok, hogy oda is érjek, és ha kell akár el is tudjam lökni őt, amennyiben késve reagált a figyelmeztetésemre. Az a baj, hogy már eleve én is késve vettem észre, hogy mi történik. Ezért esélyem sincs időben odaérni, de azért mindent megpróbálok, és az utolsó métereket már úgy teszem meg az irányába, hogy a térdemen csúszom. Bizonyára marha vagány, csak majdnem biztos, hogy tök hatástalan a dolog. Áh. Túl optimista vagyok. Biztosan hatástalan a dolog.

Eddig tök jól haladunk, és én marha büszke vagyok magamra. Brigidre is az lennék, de amikor láttam, hogyan fogja az íjat (és hogyan mutat páncélban…) tudtam, hogy ő ebben profi lesz. Magammal szemben voltak kétségeim, de eddig abszolút pozitív meglepetés vagyok szerintem. Legalábbis addig a pontig, amíg el nem találnak…
Na akkor már jobban azt érzem, hogy ez igenis jellemző rám. Egy vadászgéppel szerintem még ma is tökéletesen boldogulnék, de azért a földet nem nekem találták ki, és ezt a találat tökéletesen bebizonyította. Ez viszont még nem jelenti azt, hogy feladom. Bizonyítani akarok. Kicsi részben Brigidnek, nagyobb részben viszont magamnak. Mert úgy néz ki, hogy a balfék státusz adott, de még lehetek mondjuk… tökös pancser. Igen. Ez tetszik. Erre megyek.
Ezért a fájdalom ellenére is megyek tovább, és pontosan úgy cselekszem, mintha ez egy éles helyzet lenne. Akkor sem állnék le nyalogatni a sebeimet, hanem mennék tovább, mert a társaim élete múlik azon, hogy én megyek avagy nyavalygok. Magamban viszont azért sírok egy kicsit. Egészen addig míg meg nem érzem Brigid energiáját.
Már önmagában ettől is mosoly szökik az arcomra, de amikor érzem, hogy egész konkrétan gyógyítani kezdett, már tenyérnyi vigyorral haladok tovább. A fájdalom szépen lassan múlik, csak az érzet marad meg, hogy valami történt ott válltájékon, de persze nekem nem emiatt lesz felhőtlenül jó a kedvem. Az azért történik, mert Brigid gyógyított meg, és ez azt jelenti, hogy figyel rám. Tuti, hogy tetszem neki… Legalábbis így nagyobb esély van rám, mintha hagyott volna tovább szenvedni. Lényegében ez mindegy is.
- Köszönöm. - üzenem neki, és ha ezt most személyesen mondtam volna, azt is látta volna rajtam, hogy a mosolyom szétfeszíti az arcomat, és az arcom is pont olyan forró, mintha pirulnék. De egyelőre még nem vagyok ott mellette, így marad az, hogy én a továbbiakban nagyon vidáman… hát ‘semlegesítem’ az ellent.
- Rendben. Találkozzunk tizenkét óra irányában a sziklás résznél. - még ahhoz is megjött a bátorságom, hogy ‘kezdeményezzek’, bár egyébként sem látom sok értelmét annak, hogy kiskutyaként oda szaladjak, ahol épp van. Ha azt szeretné, hogy haladjunk tovább, akkor az-az optimális, ha mindketten előre indulunk, és összesodorjuk az utunkat. Nem csak fizikai értelemben… Aaaaa… jól van. Most már figyelnem kéne, mert azért egy második sérülés, már több, mint ciki lenne…
Ezért  még mindig vigyorogva, de minden mozgásra és jelzésre figyelve haladok előre. Brigid koordinátáira pedig szintén figyelek, hogyha esetleg rajta ütnek oda tudjak menni hozzá. Szerencsére nem történik semmi, és egyébként is közeli találkozó pontot mondtam neki, így ha egyetértett az ötletemmel, akkor meg is érkezek a sziklás részhez.
Hosszas helyzetelemzésre azonban nincs idő, mert érzem, hogy a talaj megmozdul alattam.  Néhány szárnycsapással felemelkedem, hogy ne nyeljen el a mélység de egyébként már arra koncentrálok, hogy mit fog okozni ez a változás. Többek között elveszítjük így a magaslati pont előnyét, mert a sziklák úgy váltak szét, hogy körülöttem kisebb dombokat alkotnak, én pedig, ha leszállok jóval mélyebbre kerülök, mert feltárult egy kisebb, barlangszerű járat. Kiváló búvóhely lenne, ha nem látnám azt is, hogy szépen lassan megtelik vízzel a járat. A térkép alapján viszont a járaton haladva ki tudnánk kerülni egy nagyobb nyílt területet, ami elhelyezkedésénél fogva egész biztosan nem kecsegtet semmi jóval. Döntést kell hozni, mert a jelenlegi pozíciónk több, mint rossz. Ezért, ha Brigid egyetértett a találkozó ponttal, és szintén megérkezett, ismét üzenek neki.
- Pancsoljunk, vagy másszunk sziklát, és jöjjön a nyílt terep?  - személy szerint én inkább pancsolnék, de Brigid rutinosabb, ezért mindenképp az ő tanácsára fogok hallgatni. Előtte viszont…
Rezegni kezd a karórám, ez pedig jelzi, hogy az ellenfeleink nagyon közel értek hozzánk. Már meg is feszítem az íjat, és amint látom, hogy egy fej felbukkan az egyik fönti szikla mögött, már lövésre készülök, függetlenül attól, hogy Brigid is észrevette-e a célpontot.
- Nyolc óránál. - a nyílvessző célba ér, az azonban egyelőre nem egyértelmű, hogy eltaláltam-e a támadót, vagy visszább vonult egy kicsit. Így egyelőre maradok a célponton, és figyelek Brigid utasításaira a továbbiakkal kapcsolatban.

Bólintok a szavaira. Tényleg nincs más. És én ennek egyébként rendkívüli módon örülök. Mert pillangókat tudnék fogni, annyira boldog vagyok attól, hogy elhívott, és egyébként tőle függetlenül is a kedvemre való a program. Csak nem vagyok profi, és akarom, hogy ezt tudja. Ezen gesztusomat viszont úgy tűnik, hogy félreérti. De nem baj. Zavarba azért ettől nem jövök.
- Persze, hogy akarok. Jó lesz kicsit újra használni az izmaimat. - nyújtózom is egyet, és még a szárnyaimat is kitárom egy kicsit. Szeretek a valódi alakomban lenni, épp csak a Terra nem igazán kompatibilis ennyi négyzetméter Ericcel. Brigid viszont igen, és ettől nagyon jó a kedvem. Attól pedig pláne, hogy segít nekem…
- Szuper. - akkor talán nem vagyok reménytelen eset. Azért lelki stabilitás ide vagy oda, férfi vagyok, és ezáltal van egy minimális egom. Ami főleg akkor érvényesül, ha találkozom a Nővel. Nem akarok ugyanis túlságosan beégni előtte. Jah. Már megvolt az is… Igazából akkor már mindegy. Inkább koncentrálok a pályára.
- Értem. - háhh… eltaláltam. Önkéntelenül elmosolyodom. Ez így tényleg kezd izgalmas lenni. Most már csak az kéne, hogy ne lőjjenek le az első öt percben. Inkább tízben… nem akarom egyedül hagyni Brigidet. Most viszont kénytelen leszek, és még csak nem is az ‘elhalálozásom’ okán. A stratégia ugyanis azt kívánja, hogy szétválljunk.
- Rendben. - felvéstem gondolatban magamnak mindent, a ‘halálom’ esetére azt is, hogy milyen szépek Brigid pöttyei, ezért el is indulok. Óvatosan közelítem meg a támadók helyét, de szinte biztos vagyok benne, hogy azért Brigid is erősen figyeli az utamat. Szükség is van szerintem rá, elvégre elég erősen vállaltam a csali szerepét, de nekem pont így jó. A ‘küldetés’ szempontjából ő az értékesebb, szóval ez pont így logikus.
Ennek ellenére magamat is meglepem vele, de életben maradok az első összetűzésnél. Hát én ezt hogy meg fogom ünnepelni… Tényleg nem vagyok reménytelen eset. De azért nem, hagyom, hogy fejembe szálljon a ‘siker’. Jön ugyanis a következő infó Brigidtől, és nekem még mindig készen kell állnom mindenre.
Mozdul a talaj is, és hirtelen újra fel kell mérnem az egész helyszínt. Még mindig vannak támadók, de egyelőre nem lőttek rám. Brigid vajon még fedez? Újabb utasítása után rájövök, hogy mostantól nem.
- Vettem. Megyek. - már akkor úton voltam az általa kijelölt célpontok felé, amikor üzent nekem, ezúttal gyorsabb tempóban. Fedezékről fedezékre szaladtam, olykor még fel is repültem néhány méternyit, ha épp a magasban találtam ideális helyet, vagy a talaj is ki akart csinálni engem. Egy adott pontot viszont eléggé benéztem. Ugyanis, mint kiderült, a vállam kilógott a fedezék mögül…
Még ki tudtam lőni néhány támadót, de az utolsó lövése súrolta a vállamat. Ami arra nem volt elég, hogy leterítsen, de arra igen, hogy bőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőődületesen fájjon. Elbújtam ismét, és  adtam magamnak néhány másodpercet arra, hogy ‘nyalogassam a sebemet’, de nem is ez volt a baj. Hanem, hogyan fogok a továbbiakban így lőni?
Mivel Brigiddel vagyok itt, pontosan úgy, mintha mi sem történt volna… Az arcom fintorba torzult a fájdalomtól, ahogy újabb lövést készítettem elő, mert persze, hogy azt a vállamat találták el, amelyikkel felhúzom az íjat. De akkor is kilőttem… És az utolsó támadó, aki rám volt bízva szintén elterült. Egy null ide. Jah nem. Egy kontra nulla egész hét, úgy jó lesz.
- Tiszta. Nálad mi a helyzet? - attól függően, hogy mit válaszol, vagy az ő pozíciója felé megyek, vagy haladok a következő célpont felé. Csak mindjárt könnybe lábad a szemem, annyira fáj, de akkor is kemény leszek…

Úgy tűnik mást értünk alkalmasság alatt, de ezen a részen nem akadok fenn. Végül Is igaza van. Elméletben én is részt tudnék venni egy túszmentő akcióban. De nem ennek a bizonyítása vagy cáfolása volt a célom, szimplán csak tudatni akartam, hogy mire számíthat tőlem. Ha már ismerem a határaimat, szerintem érdemes a másik tudtára is adni, főleg ha életekről van szó.
- Valóban. De ha van nálam alkalmasabb személy is az akcióra, akkor én őt küldeném. - nem mintha értenék komolyabban az ilyen stratégiákhoz, de nekem így logikus. Ha nincs más, akkor persze, akit találunk, annak kell mennie, de a képességek határával szerintem számolni kell. Egy éles esetben. Itt igazából mindegy, és még az is lehet, hogy magamat is meglepem valamivel.
Ezért is fordítok figyelmet az íjra, és a gyakorlásra. Nem kapkodok, mert hiába szimulált a veszély, szeretem komolyan venni az ilyesmit. Arra viszont nem számoltam, hogy segíteni fog… Értékelem, teljes mértékben, épp csak a lélegzetem akadt bent, amikor hozzáér a vállamhoz. Hagyom, hogy lejjebb tolja, és azt is figyelmen kívül hagyom, hogy egy izzadságcsepp épp készül végig gurulni a hátamon… aztán lövök… Szinte tökéletes a lövés, mert még nagyon sokáig nem vettem levegőt. Már a közelsége is hatással volt rám, de az érintése… Érezhetően zavarban vagyok, de azért beszélni kezdek, mielőtt ájulás közeli állapotba kerülök.
- Így? - halkabban kérdeztem, de azért határozottan. És a könyökömet is lejjebb vittem, ahogy mondta. Még egyszer gyakorlom a mozdulatot, nyíl nélkül, aztán jelzem, hogy részemről indulhatunk. Azt azért megvártam, hogy a szapora szívverésem is az elfogadható tartományba kerüljön…
A pályára érve viszont már más kihívásokkal szembesülök. Ebben legalább otthonosan mozgok, így a korábbi zavarnak már a nyomát sem érzem. Nem tudom, hogy jó döntést hoztam-e, de jelenleg nem is számít. Elfogadta a véleményemet, és ehhez mérten indultunk felfelé a fán is. A segítségem nélkül is gond nélkül fel tud mászni, így amikor látom, hogy boldogul, elveszem a kezemet, és a látóhatár felé fordulok. A három óránál elhelyezkedő objektumot én is kiszúrtam, de a másikat nem. Ezért mielőtt válaszolnék neki, az érzékelőkre tekintek, hogy legközelebb felismerjem az elkent nyomokat is.
- Nekem a csapásnyom sem tetszik. Túl egyértelmű, hogy az a helyes irány. - lehet, hogy ott nincs semmi, de ha egy és három óra irányában is ellenség van, akkor igazából a veszély bármelyik irányban ott lehet. Különben egyértelmű lenne, hogy kikerüljük az ellenséget. Vagyis talán az lenne az optimális, ha előbb azzal a fenyegetéssel néznénk szembe, amiről már van információnk. Ezt azonban nem teszem szóvá, amíg Brigid el nem mondja, hogy ő mit tervez.
- A rejtekhelyet nem hiszem, hogy ki tudom lőni ilyen távolságból. Neked kéne lőni. De előbb közelebb megyek én is. Megpróbálom kilőni közelebbről az egy óránál lévő párost. Ha sikerül, vagy ha felfedeznek engem, mielőtt kiiktatom őket, akkor lőjj. Egyébként, amikor közelebb érek. - tulajdonképpen ugyanazt mondtam, mint ő, ő lő, én pedig megyek a lövés irányába, csak pontosítottam, hogy merre fogok haladni. De mielőtt bármit is tennék megvárom a beleegyezését, avagy az ellenvetését. Ő jobban ismeri ezt a helyet, és az alapján, hogy segített a lövésnél (...), ő biztos tapasztaltabb. Tehát úgy az optimális, ha őt a lehető legkésőbb veszik észre. Lopakodni pedig én is tudok.
Vagyis, ha marad az a felállás, hogy ő marad, én pedig megyek, akkor elindulok. A fának azon az oldalán szállok le, ahonnan jöttünk, majd azt megkerülve, enyhén guggolva közelítem meg a helyet. A rejtekhely irányába csak időnként tekintek, hiszen azt az oldalt Brigid elvileg fedezi. A párosra koncentrálok, és a nyíl már az íjra illesztve várja, hogy lőjjek, ha mozgást érzékelek.
Végül meg is történik. Látom, hogy egy fa mögött megmozdul valaki, és mivel úgy tűnik, hogy fegyvere is van, azonnal lövök. Nem tudom, hogy hol találtam el, de látom kiterülni, és ez nekem már elég is. Viszont mivel számolok még valakire, először fedezéket keresek. Itt van időm arra, hogy ellenőrizzem Brigid helyzetét is, de nem tudok túl sokáig gyönyörködni a pöttyben, ami őt jelzi. Hallom, hogy valaki mozdul, és látom, hogy elsüvít egy nyílvessző a szikla mellett, ahol elbújtam. A feltételezett irányba fordulok, már szegezett nyíllal, és mikor egy alak körvonalát meglátom, ismét lövök. Aztán hallok egy puffanást. Remélhetőleg ő is kiterült, de egyelőre nem mozdulok. A fedezék mögé bújtam ismét, és Brigid jelzésére várok.