How to save a life

Azt már akkor eldöntöttem, hogy ez a kiscica meg fogja érni a holnapi napot, amikor megláttam. Biztos vagyok benne, hogy nem véletlenül választotta az én furgonomat. Vagy hát… igazából lehet, hogy puszta szerencse, de én akkor sem fogom hagyni, hogy baja legyen. Nem érdekel, hogy mennyibe kerül, és az sem, ha virrasztanom kell mellette. Addig nem nyugszom, amíg jobban nem lesz!
Ezért is érezheti rajtam a recepciós, hogy nagyon határozott vagyok. Nem szoktam ennyire erélyes lenni, de itt most egy élet a tét… legalábbis én biztos vagyok benne, hogy nagy a baj, mert annyira keservesen nyávog a kiscica, hogy csak valaki szörnyűség lehet… nem akarok rágondolni, csak gyógyítsák meg.
Ahhoz viszont kell legalább fél perc, hogy leessen, az orvos, akire az asszisztens mutatott, nem hozzám beszél, hanem a cicához. Jól esett volna amúgy, ha engem becézget így valaki, de örülök neki, hogy már rögtön a cicára figyel, és komolyan veszi a helyzetet. Készségesen veszem le a cicát a nyakamból, és tartom úgy hogy jobban rálásson, közben pedig én is alaposabban megnézem a férfit. Nem sima ember. Ettől pedig egyből megnyugszom. Nem mintha bajom lenne a terraiakkal, de a hozzánk hasonlók egyszerűen jobbak az ilyenekben. Vagyis tökéletes kezekbe hoztam. Remélem.
- Nagyon nyávog, amióta megláttam. - vagyis a helyzet komoly. Marcipánt még sosem hallottam ilyen hangon kommunikálni. És szegény apróság nagyon rosszul néz ki.  Komolyan félek tőle, hogy ez valami nagyon súlyos dolog.
- Köszönöm. - hálás mosolyt küldök a férfi felé, amiért soron kívül fogad minket. Vagy legalábbis én nem figyeltem, hogy itt van-e sorszám vagy sem. Csak mentem előre, és továbbra is ezt teszem. Követem őt a vizsgálóba és a feszültségem lassan enged. De azért nem elég gyorsan…
- Jah igen persze. - megpróbálom letenni az asztalra, de a cica már mászna is vissza a kezemen. Szerintem megint a nyakamhoz akar menni… leteszem újra, de megint mászni kezd… aztán úgy döntök, a kezem egyelőre ott marad, hogy így a macska is legalább nagyjából a vizsgálóasztalon maradjon. Meg eszembe jut, hogy volt még kérdése is az orvosnak, a macskához. De ő nem igazán tud rá válaszolni, így én fogok.
- A furgonom motorterében volt. Hallottam, hogy nyávogott. Szerencsére még azelőtt, hogy beindítottam volna a motort… - hatalmas sóhaj szökik ki az ajkaim közül, mert ez tényleg óriási mázli. Ha pont én bántottam volna… nem tudom, hogy mit csináltam volna.
- Nem tudom, hogy van-e neki. Azt sem tudom, hogy van-e gazdája. - igazából ez utóbbit, már tudom. Mert ha nincs neki, akkor én leszek az. Ha már így rám talált… és mintha követné a gondolataimat, megint elkezd felfelé mászni a kezemen. Ismét leteszem, és inkább hátrálok pár lépésnyit a vizsgálóasztaltól, hogy ne gondolja megint úgy, hogy rám mászik, és a doki megtudja vizsgálni. De az a nyávogás, és a nézés, amivel még mindig rám tekint… Összeszorul a mellkasom, és valami nedveset érzek az egyik szememnél.
- Mi a baja? Bármibe is kerül, kérem mentse meg. - erős leszek, kibírom… bár a hangom nagyon halk, és akadozó… de csak azért sem megyek közelebb, mert azzal akadályoznám a vizsgálatot. És nagyon szeretnék, valami választ kapni, mert nagyon aggódom.

Tegnap megkaptam a hivatalos engedélyeket. Most már árulhatok fagyit. Nem terveztem semmi ilyesmit, amikor megvettem a furgont, de nagyon a szívemhez nőtt a kicsike. És ha már fagyis kocsi, akkor kell bele fagyi is ugye. Ezen a ponton viszont akadt egy kis probléma.
Mert természetesen volt fagyi a furgonban, többféle ízben és formában. Csak amikor ingyen osztogattam a finomságot, néhány (sok…) szülő rám hívta a rendőröket. Valahol megértem. Inkább aggódjanak túlságosan, minthogy valami beteg alak tőrbe csalja a gyereküket. Oké, hogy én sosem tennék ilyet, de nem nehezteltem rájuk, amiért ők ezt nem értették. Az ingyen hoimi osztogatása tényleg nem túl jellemző a Terrára. Vagyis ezt a lehetőséget ki kellett zárni. De lett helyette másik.
Ugyanis ezt követően pénzért árultam a fagyit. Pontosan a beszerzés árán, így nem kerestem rajta. De ez sem jött be. Két ok miatt. Egyrészt kaptam egy csúnya büntetést az adóhatóságtól. Magasabb volt az összes, mint a lakbérem… És ez volt a kisebbik gond. Ugyanis lehetőséget kaptam rá, hogy kiváltsam a vállalkozói engedélyt, ezzel pedig adózzak is. Így pedig már minden rendben volt az adóhatóság részéről. Nekik nem baj, ha pénzt keresek, csak jusson nekik is belőle. És igen, lett így egy könyvelőm is. Utólag ez már teljesen jó, de először majdnem visszakoztam. Volt ugyanis egy másik gond is.
Mint kiderült egy kisebb ‘közösségbe’ verődtek a helyi fagyisárusok. Megállapodtak, hogy csak kivételes esetben ígérnek egymás alá árban, és persze szigorúan veszi azt is, hogy ki melyik területen mozog. Én pedig - mind kiderült - ebbe teljesen beletenyereltem. Egyrészt, “felháborítóan alacsony” áron kínáltam a fagyit, másrészt, én éppen ott árultam, ahogy kedvem szottyant. Szóval jah, egy adott ponton bekopogott a lakásomba egy ‘kedves’ fiatalember, hogy lehetőség szerint tegyek le erről a zseniális ötletemről. Másnap az egyik kereke ki volt szúrva a furgonnak. Nem vagyok beszari, de inkább nem kerestem a bajt. Teljesen le is tettem arról, hogy én árulni is fogok.
De aztán történt valami. Épp a városban vásároltam, és már szálltam volna ki, amikor odajött egy kisfiú az autóhoz. Nagyon nagy szemekkel nézett rám, és kérdezte, hogy van-e fagyi… Nemet akartam mondani, de olyan aranyos volt… Sajnos szeretem a kölyköket. Így ezt követően már kérvényeztem az engedélyeket is. Tegnap óta pedig Eric Castor hivatalosan is fagyi árus lett a terrán… Gyönyörű lesz, amikor az egész sztorit elmesélem Marcelnek.
Ettől függetlenül nem dolgozom komolyan a ‘szakmában’. Továbbra is, ha valahova megyek, és van egy kis időm, árulok néhány gombócot, de a szabadidőmet nem áldozom fel. Illetve, ha sietek valahova akkor nem hatnak meg… annyira… a szomorú, fagyira éhes gomb és nem gombszemek. Ma például biztos nem fogok megállni senkinek sem. Mert szép új inget és zakót akarok venni, ha esetleg úgy alakulna, hogy szükségem lesz még egy elegánsabb öltözetre… Nah… szóval, nem, ma nem állok meg fagyit árulni.
A furgont viszont használom. A személyautóban egyébként is kevés a benzin, és sokkal egyszerűbb a fagyissal menni, mint benzinkutat keresni. Valójában nem, de nagyon menő a fagyis kocsi ugye. Annyira, hogy miként elmegyek előtte, hogy be tudjak szállni a vezető ülésre, még a motorháztetőn is végig simítok. Aztán megállok, mert hallok valamit…
Egy… nyávogást… bár nagyon halk. Visszalépek az autó elé. Egy kicsit hangosabb, de még mindig nagyon erőtlen. És olyan keserves…
Ráraktam a fülemet a motorháztetőre, és így még jobban hallottam.  Nem tudom miként, de alatta lesz valaki. Ezért gyorsan kinyitottam az autót, és a motorháztetőt is. Óvatosan felemelem.
Először csak egy kis mozgó, fülre hasonlíto dolgot vettem észre. Aztán nagyon határozottan nyávogott. Bemászott valahogy a motortérbe. Mekkora szerencse, hogy meghallottam, és nem indultam le… Épp neki állt volna akár puszta kézzel is szétverni a motort, hogy kiszabadíthassam, de aztán észrevettem, hogy igazából óvatosan de ki lehet így is szedni. Meg is tettem.
Szinte azonnal a nyakamra mászott, és még mindig nagyon nyávogott. Olyan kis csapzott, és erőszakosan nyávog. De ahogy a nyakamra szuszogott… Kell neki egy állatorvos. Biztos azért nyávog, mert fáj valamije. Rögtön megkerestem a telefonomon a legközelebbi állatorvos címét, és a közlekedési szabályokat részben figyelmen kívül hagyva rögtön oda siettem. Segíteni fogok ennek kis szörmóknak, ha már az én furgonomat választotta pihenőhelynek. Nem fog meghalni amíg nálam van, ez egészen biztos.
Ezért akkor sem csökkentettem a tempón, amikor már megérkeztem. Gyorsan a tenyerembe vettem a kiscicát, és már rohantam is a rendelőbe. Nem foglalkoztam vele, hogy vannak-e bent rajtam kívül vagy sem. Ez vészhelyzet és én ehhez mérten, kétségbeesett ábrázattal álltam meg a recepciós pultnál.
- Segítsenek kérem. Most találtam ezt a kiscicát, és nagyon beteg. - bemutatkozás, sorban állás, igazából minden kimaradt, mert itt egy élet a tét! Még a cica is egyetértett, legalábbis a nyávogás, amit azután adott, ki hogy ismertettem a tényállást, pont olyan volt, mintha ő is helyeselne. Szóval én addig nem mozdulok a pult mellől, míg valaki kezelésbe nem veszi a kis csöppséget.