Beloved kids

Hatalmasat sóhajtok. Ugyanis már tényleg nem tudom, hogy mit beszélek.
- Rendben. Ahogy jónak látod. - a vigasztaló szavak nem nekem valók, de azt hiszem irreális is lenne elvárni magamtól, hogy egy csettintésre eltüntessem Diane aggodalmát. Erre a tapasztalatra minden bizonnyal szükségünk van, épp csak az fájdalmas, hogy Damien szenvedése kellett hozzá, hogy átértékeljük a hozzáállásunkat a családunk halmazához. Ugyanis hiába beszélünk akár már arról is, hogy örülnénk az unokák érkezésének, én nem érzem azt, hogy mindkét fiamnak megadtam azt, amire szüksége van ahhoz, hogy boldoguljon az életben. Főleg Damien esetében hagytam, hogy mindent úgy tegyen, ahogy szeretne, és tudat alatt, de még biztattam is arra, hogy nincs szükség nagy felelősségérzetre. Valójában van, de hogy mi az egészséges mennyiség belőle… Dianét elnézve igenis van, ami meg már túl sok. Átlagot kéne vonni, csak ez pont nem olyan, amit számszerűsíteni, vagy befolyásolni lehet.
- A javításra később is van idő. Illetve az is lehet, hogy a hibát csak el kell fogadni, és nem a végét keresni. Mint az irracionális számoknál. - az a hülye pí. Mindenki oda van érte, engem viszont az őrületbe kerget. Mi az, hogy nem lehet leírni, mert egyszerűen nincs vége? Hány tizedesjegy után kéne kerekíteni? Mindig kettő, mert az a menő? Neeeeeeem. A napszemüveg menő, a pí nem.
- Majd később. Legelni most úgy sincs kedvem. - a futás jól esne, de Diane mellett akarok maradni. Ha már úgy alakult, hogy én most nagyjából életképes vagyok, akkor igenis támogatni akarom őt. Majd amikor  rajtam is csattan a történet súlya, akkor én leszek az, aki a végtelen pusztákat fogja róni, és nem a szárnyaival.
- Rendben. - nem sikerült eltalálni azt, hogy mi tudná elterelni a gondolatait, de ezen nem aggódom. A válasz talán az, hogy nekem nem fog sikerülni, és nem is várhatom el magamtól. Viszont az, hogy most együtt vagyunk, nekem sokat jelent, és az is, hogy érzem Dianenek is számít, hogy most itt vagyok. Ezért eszembe sincs máshova menni, a gondolataimat pedig hagyom együtt sétálni a lábaimmal. Nem maradok meg egyetlen változónál sem, és az egyenlet megoldására sem törekszem. Csak várok, mintha minden egyes pillanat közelebb vihetne ahhoz, ami majd tökéletes megoldás lesz mindenkinek. Kár, hogy nincs ilyen…
- Igen. Ezt szeretném. - megremeg a szám széle, ahogy azt próbálom leplezni, hogy nagyon is beletalált a legnagyobb félelmembe. Ugyanis hiába vagyok az a típus, aki először a legjobb eshetőségre számít, mindig figyelembe veszem a legrosszabb opciót is. Arra pedig nem akarok gondolni Damien vonatkozásában. Ezért, ahogy Diane célzása erre vonatkozóan elhangzott, már hagyom is, hogy kicsússzon a gondolat örvényemből.
- Egy valamit már most is megbeszélhetünk. Hogy együtt megyünk oda bármi is lesz. - nem érdekel sem az ő, sem az én munkám. Damien bajban van, és nekünk ott van a helyünk mellette. Minden más várhat. Azonban nekünk is türelmesnek kell lennünk, mert hiába tesszük félre a teendőinket, a pozíciónk egyelőre változatlan. Vagyis Damien helyzete is attól függ, hogy mi mit teszünk az elkövetkezendő néhány órában. Én még tudok várni, mert tudom, hogy Devon már úton van, sőt, talán már oda is ért, és intézkedik. Diane bűntudata viszont úgy tűnik, hogy erősebb annál, mint ami maradásra tudná késztetni. Ezért mikor kijelenti, hogy látni akarja Damient, megállok. Megfogom a kezét, és a tekintetét keresem.
- Megkérdezem Devont, hogy halad az üggyel rendben? - szívem szerint azt mondanám, hogy várjon még, de érzem, hogy erre most nagy szüksége van. Ezért a kérdés inkább költői volt, mert függetlenül attól, hogy mit válaszol, már üzenek is Devonnak. Talán egy perccel később már választ is kapok tőle, röviden és tömören: “Most vezetnek hozzá, az életveszélyen már túl van.” Megmutatom az üzenetet Dianének is, mert sajnos ez pont nem az, aminek hallatán nyugodt szívvel mondanám én is azt, hogy még maradjunk.
- Mit gondolsz? Menjünk mi is oda most vagy még várjunk egy kicsit? - ez utóbbi már csak a lehetőségek feltárása miatt említem meg. Abban ugyanis már biztos vagyok, hogy legfeljebb egy órán belül már tényleg nem okozhat további galibát, ha megjelenünk. Illetve talán már most is jót tenne a jelenlétünk. Dianének biztosan, és ha elmúlik a most minden érzést félreteszek állapotom, akkor nekem is…

Talán rosszul fogalmaztam. Mert úgy tűnik, hogy Diane félreértett. Ezért pontosítom a kijelentésem.
- Úgy értem, hogy ránk most ott nincs szükség. Devon haza fogja hozni Damient. Majd akkor átvesszük a helyét. - legalábbis reménykedem benne, hogy ide tudja hozni Damient. Igazából ebben még egyáltalán nem vagyok biztos. Az is lehet, hogy… marasztalni fogják… Ezzel viszont még nem akarom terhelni Dianet. Meg kell nyugodnia. Nem szívesen látom ugyanis ilyen feszültnek. Ilyenkor nekem is nehezebb a földön maradni.
- Ez igaz. De ha van a közelben egy számmágus, akkor mindig lehet pofozgatni az egyenletet. - ez lennék én. Ráadásul okleveles számmágus. Magamnak csináltam, de az lényegtelen. Meg az is, hogy azért történt, mert láttam, hogy a Terrán a varázslóknak sipkájuk is van, és kaptam egyet. Arról pedig kellett egy fotó.
- Ne magadban keresd a hibát. Biztos nehezen beszél róla. - nekem sem mondott el mindent. De bűntudatom támad, amiért azért némi információt én tudok, Diane pedig nem. Ez pedig így nem lesz jó. Szóval majd rákoppintok a kiscsikó patájára, ha újra egészséges lesz. Beszéljen az anyjával is, mert ha néma marad, persze, hogy Diane sem fogja tudni, hogy mi a helyes. Így mindjárt más megvilágításba kerül az is, hogy nem engedte oda. Hiszen a változót nem ismerte, így a számítás is hibás lett. Damien, Damien, Damien…
A fiam képe viszont eltűnik egy pár pillanatra, amikor Diane kimondja azt, amit már nagyon régen hallottam tőle. Így… nem hallottam tőle… Mondjuk én is régen mondtam. Bíztam benne, hogy tudja szavak nélkül is. De én sem voltam már biztos benne, így nekem nagyon is felderül az arcom, amikor kimondja. Lehetetlenül széles lesz a mosolyom, talán bugyuta is. De egy cseppet sem zavar, mert a melegség a mellkasomba költözik. A kezét pedig véletlen sem engedném el, még akkor sem, amikor már elindulunk. Régen voltunk így.
Amikor viszont kiérünk a szobájából, hagyom, hogy vezessen, és odamenjünk, ahová szeretné. Nekem is jól esik a friss levegő és a napfény is. Ha nem együtt lennénk, talán alakot is váltanék, de most nem azért vagyunk itt, hogy én jobban érezzem magam. Azért jöttünk, hogy Ő jobban érezze magát.
- Igen. Ez a legfontosabb. Minden másra tudunk megoldást találni. - ha látok a közelben egy padot, akkor finoman arra irányítom, ha engedi. Bár a séta is megfelel, talán egy kis pihenés jobbat tenne most.
- Leülünk egy kicsit? Fel tudok ajánlani egy csoda masszázst érte. - az pedig egyáltalán nem zavar, hogy a ruházatom egy kicsit sem a szabad levegőre való. Amíg nem boxer nadrágban mászkálok, nem szólhat senki. Igazából még akkor sem.
- Arra gondoltam, hogy Devont is meglátogathatnánk majd a Terrán. Ott tudnánk négyesben is beszélni. - nyugalomban. Szeretek itt lenni, de azért egy családi kupaktanácsot nem szerveznék ide. Főleg, mert Damien helyzete most még kétséges. Csak az biztos, hogy Devon a Terrán lesz. Illetve már az sem. Az a baj, hogy bármennyire is igyekszem tartani magamat Diane miatt, én is aggódom, nem csak Damien, hanem Devon miatt is. Nagyon erős, de az ő szívét is darabokra lehet törni. Azt pedig egyik gyerekemnek sem kívánom.

- Értem. És egyetértek. - valójában nem teljesen… ha csak rajtam múlna, és egyedül Damien érdekeit venném számításba, akkor én az enyhe, szinte jelképes büntetésre szavaznék, mert tudom, hogy az nem használ Damiennek egyébként sem. De Dianére is gondolok. Ezért a legjobb valóban az, ha reális, a családfájától független büntetésben fog részesülni. Még akkor is, ha nagyon fájdalmas ebbe belegondolni.
- Egyelőre az, hogy bízom Devonban, mert bármennyire is közeli a kapcsolatuk, őt nem vakítják el azok az érzések, amik minket. Ő objektívabb, mint mi. - vagyis logikus döntéseket tud hozni. Ez általában az én feladatom, de én most alkalmatlan vagyok erre. Túlságosan is féltem Damient, és Dianet… Érzem ugyanis, hogy milyen mélyen megérintette ez az eset. Amilyen kemény, annyira sebezhető, amikor a gyerekeinkről van szó. Ez pedig súlyos dolgokhoz vezethet.
- Tudod, hogy én másképpen látom a hibákat. A valódi hiba az, amikor a szándék és a cselekedet is hibás logikai sorozaton alapul. A te szándékaid azonban nem voltak tévesek. Csak egy változót tévedtél. - azt most nem említem meg, hogy valójában egy is elég, főleg, amikor ilyen komoly következménye van, ugyanis ezzel minden bizonnyal tisztában van. És én megnyugtatni szeretném, nem még jobban felzaklatni. Akkor én hibáznék nagyot. Pedig nekem is van a számlámon hibás változó, és még ismeretlen is. Először azokat kell újra rendeznem, majd utána gyűjthetek újabbakat.
- Tehát úgy gondolod, ha nem az anyagi javak, akkor egy személy vagy annak hiánya sarkallta egy ilyen tettre? - remélem nem mondtam sokat… Igazából majdnem kimondtam. Gyorsan terelni kéne, mielőtt rájön… húúú, de hogyan…
- Beszélj vele, és kérdezd meg tőle, hogy mi sarkallta erre. Biztosan beavat. - ha nem… akkor megint bajban leszek. De bízom abban, hogy Dianét is beavatja a bizalmába, ha Damien megérzi, hogy az érdekeit szolgálta azt, amit Diane tett, még akkor is, ha nagyon félrement a dolog. Illetve ha ezt nem is fogja megérteni a szeretetet érezni fogja Dianen. Csak még nem most… Előtte nekünk is rendezni kell a sorainkat. Így nem mehetünk oda.
Ez pedig abból is nyilvánvaló, hogy látom Diane egy hirtelen döntést hozott. Nem tudom pontosan mi az, de amikor a tablethoz nyúl, már kezdem sejteni. És egyáltalán nem örülök. A hidegvéremet mégis megörzőm, mert most… neki van szüksége… rám.
- Diane… - finoman a kezére teszem a kezem, hogy ne tudja a tableten beütni a drasztikus szavakat. Ha nem enged, és folytatja, akkor nem annyira finoman. Amennyire tudom,  egyelőre megakadályozom fizikailag is, hogy megtegye. A pillantásomban viszont szeretetet, és figyelmet láthat.
- Tudom, hogy megtennéd, és őrülten szeretlek érte. De most nem vagy olyan állapotban, hogy objektív döntéseket tudj hozni. Én sem. Ez pedig egy életre szóló, és az egész családunkra kiható döntés. Nem kapkodhatod el. És bármennyire is úgy érzed, ez most segíteni fog, a hosszú távú következményeket egyikünk sem tudja most felmérni. Én pedig hiszem, hogy van más megoldás is. Együtt meg is fogjuk találni. - családként. Nem csak kettőnkre, hanem négyünkre értem ugyanis a kijelentésemet.
- Kérlek gyere most velem. Szellőztessük ki egy kicsit a fejünket. - felállok és a kezemet nyújtom felé. Még nem tudom, hogy hova fogom vinni, de el innen, és leginkább a tablet nem jöhet velünk. Csak ketten megyünk, ha velem tart, és elfogadja a kezem. Addig pedig Devon minden bizonnyal kézben tart mindent.

Nem szólalok meg azonnal. Mert az első reakcióm az lenne, hogy tiltakozzak az ellen, hogy Damien még szigorúbb büntetést kapjon, az anyja pozíciója miatt. Ez viszont nem lenne előremutató. Talán én jobban érezném magam, ha dühöngenék, de megoldást nem találnánk a problémára. Ráadásul az is lehet, hogy félreértettem valamit. Először tisztázni kell minden körülményt, mielőtt levonom a végső következtetést.
- Pontosan milyen példára gondolsz? Szerinted szigorúbb büntetést kéne kapnia? Vagy úgy érted, hogy nem kivételezhetnek vele, így a tettéhez mérten kell meghatározni a következményeket? - megvárom a válaszát, nem csak szóban, hanem érzelmekben is. Inkább nem feltételezek előre semmit. Van viszont más, amit már mélyebben végig kell gondolnom, és nem igazán várhatok vele. “Közösen döntöttünk”. Ebben én annyira nem vagyok biztos. Sokszor ráhagytam Dianére a döntéseket, még akkor is, amikor nem értettem teljesen egyet vele. De ez meg az én elhatározásom volt… Vagyis… Inkább nem szólalok meg, mert nem tudom, hogy mi lenne a helyes reakció. Azt teszem szóvá, aminek eredménye is van, amivel vigaszt nyújthatok Dianenek, vagy amivel előre mozdítjuk Damien ügyét. Feltéve, hogy van egyáltalán ilyen…
- Értem, de ha sikerül olyan megoldást találni, aminek nem lesz további következménye a családunkra nézve, akkor érdemes afelé mozdulni. Nem csak két véglet van. A középút lesz a miénk. - vagyis a büntetés elengedése Diane karrierje miatt nem lehetséges, a szigorúbb pedig azért nem mert a legjobbat akarjuk a gyerekeinknek. A kettő között lesz a biztos pont, és bízom annyira Devonban, hogy tudjam, ő meg fogja azt találni. Ugyanis az anyjára ütött. Nem igazán fogad el nemleges választ…
- Én is. De várnunk kell még. Most nem mehetünk oda. - nem szeretek a látszatra adni, mert mások véleménye egészen addig nem érdekel, míg nem befolyásolja az én ügyeimet. De nem lenne túl jó, ha most megjelennénk ott. Én hiába tudom, hogy nem élne vissza a hatalmával, mások nem ismerik ennyire jól.
- Ha tényleg úgy érzed, hogy hibáztál, és ezt javítani akarod, akkor jelenleg azzal tudod megtenni, hogy türelmes maradsz. - nekem természetesen bármikor elmondhatja, hogy mi gyötri, de ezt úgy kell megtennie, hogy a még mindig formás fenekén marad, ITT. Ezt nem tudom eléggé hangsúlyozni. Ezért is hagytam el most a javaslatokat, és állítom kész tények elé. Az ő döntése, hogy hallgat-e rám, de ez most nem az a perc, amikor finomkodok. Hiszen én is aggódom, és ott akarok lenni ugyanúgy. Én is hibáztam, és ezt javítani akarom. Csak ezt tiszta fejjel kell megtennünk. Viszont nagyon nehéz, amikor olyat kérdez, ami… hát nem túl kellemes téma.
- Öhm… hát… - igen, de ezt azért mégsem mondhatom… - Nagyon határozott vagy bizonyos kérdésekben. Hogy ez kontroll-e… - igazából már egyszer kimondtam. Szóval most nem tudom, hogy pontosan miért visszakozom. Vagyis tudom… Diane érzi a felelősségét, és nem akarom tovább gyötörni.
- Igen. Egy kicsivel túl lépted az egészséges szintet. - mert bizonyos odafigyelés természetes. Nem akarja, hogy rossz legyen a gyerekeinek. De… ehhez neki is engednie kell.
- Értem. - vagyis a lényeget tudja. Csak azt nem, amire külön felhívta a figyelmemet Damien, hogy ne mondjam el Dianének… Most sem fogom. Legalábbis ez a szándékom, egészen addig a pillanatig, amíg egyenesen rá nem kérdez, hogy én mit tudok…
- Szinte ugyenezt. De miből következtetsz arra, hogy inkább egy valaki van a dologban? - nem mintha kerülni akarnám a kérdést, de… pontosan ezt akarom. Ha Diane rájön magától, az már nem az én felelősségem, de én nem fogom neki megmondani. Vagy megkéne? Ilyenkor nagyon nem tudom, hogy kihez kéne ‘hűségesnek’ lennem. És ha valamit nem tudok, akkor egy kényszercselekvésbe menekülök. Ez most az ital, amit kitöltött. Magamhoz veszem a csészét, és az arcomat részben takarva, kortyolgatni kezdek. És nagyon hallgatok… Miért van ilyen meleg?

Türelmesen várakozom, legalábbis ahhoz képest, hogy jelenleg itt sem lennék egyébként. Már indultam volna Damienhez, ha nem lenne ez az ügy ilyen bonyolult. De sajnos az, így egyelőre csak Devonban tudok bízni. Illetve abban, hogy én pedig meg tudom a gyermekeim anyjával beszélni ezt a dolgot, és hosszú távú megoldást fogunk találni.
- Úgy érted, hogy pont a mi fiunkkal kell példát mutatni? - érezheti rajtam, hogy ennek egyáltalán nem örülök, de azért nem mondok neki feltétlen ellent sem. Azzal ugyanis teljes mértékben egyetértek, hogy mivel mi vagyunk a szülei, Damian nem tehet meg akármit. Csak… bármilyen fájó is, de azt kell, hogy mondjam, ha választanom kéne, hogy ki maradjon fogságban, akkor inkább Devonra szavaznék. És nem azért, mert őt ne szeretném pontosan ugyanannyira. Nemes egyszerűséggel ő erős jellem, és számára nem okozna törést az ilyesmi. Damiennek viszont igen… Vagyis még nem biztos, hogy Diane kijelentésére rá fogok bólintani ebben a formában.
A további mondandója viszont több szempontból is megakaszt, illetve gondolkodásra késztet. Először nem is értem, hogy jön a jelenlegi témánkhoz, hogy akarunk-e még gyereket vagy sem, de ezt végül sikerül összerakni fejben. Aztán pedig arra is rájövök, hogy egyrészt megértette a felelősségét ebben a történetben, másrészt egy kicsit jobban magára veszi, mint kéne. Tény, hogy az ő döntése vezetett ide szerintem, de igazából nekem is van részem ebben az eseményben. Nekem ugyanis határozottan kellett volna tiltakoznom, amikor felismertem, hogy ide is vezethet a szigor.
- Ez nem csak a te felelősséged. Nekem is határozottabbnak kellett volna lenni ebben a kérdésben. - lágyulnak ugyan a vonásaim, mert féltem Dianet is. Nem akarom, hogy mindent magára vegyen. De tényleg szükséges, hogy erélyesebb legyek, mert kényelmes ugyan a háta mögött bujkálni, de erre nem igazán van lehetőség. A családunk ügyében legalábbis nem.
- Tudom. - a szándékait sosem kérdőjeleztem meg. Most sem, még a történtek ellenére sem. De változásra van szükség, és ezt azt hiszem most már ő is látja. Én már ennek is örülök, mert igazából attól tartottam, hogy ezt lesz a legnehezebb megmutatni a számára. De úgy tűnik, hogy egész jó vagyok. Jobban mondva, ismerem már nagyon jól Dianét.
- Igen. - egy halvány mosoly meg is jelenik az arcomon. Mert úgy veszem, hogy tetszik neki. De nem hagyom azért nagyon megszédíteni magam, így néhány másodperc után ismét komoly lesz az arckifejezésem. Nagyon komoly.
- Először is most hagynunk kell, hogy Devon intézkedjen. Ha mi, illetve elsősorban te belefolysz, akkor bármi is lesz Damien sorsa, fel fog merülni másokban, hogy visszaéltél a pozicióddal. Ez természetesen nem történhet meg, mint ahogy az sem, hogy a karriered védelmében komoly példát statuáljanak Damiennel. - bár láttam, hogy nekem is hozott italt, egyelőre nem nyúlok érte. Azt megvárom ugyan, hogy megfontoltan tudjon válaszolni, de én magam, most nem térítem el magam semmivel sem. Mert van más is.
- Devonra kell bíznunk mindent. Akár kijuttatja, akár nem. - ez azt hiszem tiszta sor, és remélem, hogy Diane egyet fog érteni, mert ebben nem fogok engedni. Devon igazából alkalmasabb is erre, mint én magam. Diane szintén nem lenne jó választás, mert akkor csak a végletek vannak. A negatív pedig semmiképpen sem lenne jó.
- Hogy mi lesz aztán… őszintén… nem tudom. De az biztos, hogy nem kontrolálhatjuk ennyire az életüket. Főleg Damienét nem. - igazából Devonét sem, de ő valamennyire ellen tud állni. Dörmi nem. Jobban mondva ő olyan módon teszi, mint egy gyerek. Lázadással, ahogy a példa is mutatja. Ez pedig később még a jelenleginél is nagyobb veszélybe sodorhatja.
- Te tudod, hogy Damien miért akart ennyire a Mintakára menni? - már mint pontosan, de ezt nem teszem hozzá. Számomra egyértelmű ugyan, de Dianánek nem biztos. Így talán ezt kell először tisztáznunk.