Richard Maxwell

Tehetetlen dühvel néztem végig, ahogy egyesével megállnak mindenkinél, és képtelen vagyok bármit tenni ellene. Ezzel a vereséggel nem a csatát, hanem az egész háborút elvesztettük a dracok ellen. Tény, hogy nem lepett meg senkit, hogy jönnek, mégsem készültek eléggé. S a mai napig nem tudom, hogy ha éppen csak egy nappal később érkezem, miként alakult volna az én sorsom is, amely sokkal inkább Orionhoz kötött, most azonban már Centaurust nem igazán fogom tudni elhagyni, hacsak nem jönnek minket felszabadítani. Én is ezért jöttem, hogy segítsek szeretteimnek, akik már itt születtek, nekem szerencsém volt, s máshol nőhettem fel, ám ahogy tudatára ébredtem a világnak, úgy döntöttem el, hogy amit tudok, megteszek, hogy felszabadíthassam őket.

Ami váratott magára, keservesen hosszú időt, s bennem is csak gyűlt, a keserűség és düh mellett más is. Elhittem a dracok susmogásait, hogy valóban csak ezt érdemeljük, ám legbelül a düh fortyogott bennem, hogy nem, nem ezt érdemeljük, és valaki nagyon nincs okén a helyzetben, hogy mi még mindig itt vagyunk. Hiába fizikai erővel fejtettem követ, dühöm képtelen volt elpárologni, olyannyira, hogy a megérkező szabadság csak szabadjára engedte a bennem lakozó dühöt és sötétséget. A tárnát omlasztottam rájuk, ezt akkor is megtettem volna, ha csak én vagyok bent, s ha csak pár leli vesztét velem együtt, azzal is boldog vagyok, de sosem így volt. Most azonban nem vártam meg, míg felszólítják őket, hogy jöjjenek ki a gyíkok onnan.
Amire azonban nem számítottam, az akkor kezdődött, amikor didadalittasan ordítottam dühömet szét a világnak, hogy odavesztetek! Bőröm égetni és feketedni kezdett, s kétségbeesetten néztem, tudtam, mi történik. Mindenki elhátrált tőlem, magamra hagytak, de akkor már nem foglalkoztam velük, csak magamba roskadtan néztem, ahogy a rothadás nekiindul lábamon.
Ez büntetés lenne? Hát akkor büntetsz, ha már elfordultál tőlem? Hogy megküzdöttünk, kitartottunk, akkor ez a jutalmam?! Hát akkor maradj magadnak!
Fogalmam sincs meddig szórtam átkaim Rá, hogy képes volt hátat fordítani nekem. Nekem, aki kitartott.
Mindenen végigmentem lélekben, nem érdekelt, hányszor ment el nap és éjjel, egy barlangba húztam meg magam, mert még utolsó erőmmel magamra akartam rogyasztani azt, mert nem akartam elégedetté tenni, hogy lám, akkor ez jutott nekem!
Ahogy az erőmet gyűjtöttem a barlangban, a gondolatok mellett érzelmek is cikáztak bennem. Mert... mert ha büntet, akkor törődik, nem? Ha... ha törődik, akkor fontos vagyok neki, nem?
S ekkor hasított belém az a felismerés, hogy voltaképpen úgy éreztem, megszűnt a kapcsolatom vele, hogy elszakítottam tőle magamat. És ez nem most kezdődött, a rothadás elindulása csak az utolsó lépés volt, a sok közül. De mikor vesztettem el hitemet benne?
S a kép felugrik előttem, a csatatér, ahol megjelentek, s úgy jártak keltek, mintha minden az övék lett volna mindig is.
De miért hagytad? Maradj velem....
Fejemet hajtottam le, megadón, a balga én voltam, hogy elfordultam tőle, hiszen...
"Mindig is melletted voltam, Nhyar..."
Most már soha többé nem tudja senki sem elhitetni velem, hogy ő nincs mellettünk.

- Idegesítően ostobának állítja be magát, annyira megszokta az évezredek alatt, hogy ezt bekajálják a dracok, hogy nem tudta levetkőzni. Valójában van esze.
- nem tűri a korlátozást, ha az dracokról van szó. Zsigerből gyűlőli őket, olyannyira, hogy a jó dracokra is fújtatott jó ideig, mire össze nem rakták párral, hogy moderálja már magát.
- hirtelen haragú, azt hinnék, hogy a rabság mindenkit megszelídit ebben, benne csak még jobban szította mindezt. Azt már megtanulta kezelni, hogy fizikailag nem ad megnyilvánulást a hirtelen jött haragnak. Ordítani azért még most is szeret, de már azt is kezdi visszavenni.
- ha viszont megtalálják vele a közös hangot, akkor kenyérre lehet kenni.